(1935 Budapest – 2024 Miami)
Ükapja családja Kassáról költözött Budapestre, dédapja már itt magyarosított Haltenberger Sándorról Rejtőre. Édesapja orvos, anyja, ahogy ő nevezi: úrilány, aki bár mindig szeretett volna, nem lehetett orvos.
Tizenegytől tizenöt éves koráig Gödöllőn gyerekeskedett, a premotreieknél járt iskolába, akik befogadták. Innen visszakerült Pestre a piaristákhoz, akiket már nem szeretett. Ahogy ő mondja, nem volt jó gyerek. A három gyermekét egyedül nevelő anyja éhező pesti gyerekekkel Belgiumba küldi, ahonnan rövid idő után ismét visszakerül Pestre.
Hiába próbálkozik, nem veszik fel egyetemre, majd csak 1956-ban: hat hétig egyetemista az ELTE-n. Közben kalauz az Autóbuszüzemben, ahova protekcióval veszik fel – az anyja ott dolgozik. Jegyszedő egyenruhában jár Füst Milán előadásaira, nem szégyenkezik: a belógó „hallgatók” között rendőregyenruhás is van.
A forradalom alatt első világháborús, kiszuperált puskával fegyverzik fel, de töltényt nem adnak hozzá. A Margit-hídon kell átkísérniük Pestről Budára négy foglyul ejtett szovjet katonát. Útközben társával azon röhögnek, mi lenne, ha a szovjetek tudnák, hogy nincs is töltény a fegyvereikben. Ekkor megszólal a több éve Magyarországon szolgáló egyik kiskatona: köszönjük szépen. És mind a négyen elfutottak.
A forradalom után üzemi főnöke figyelmezteti, jobb lenne, ha elhagyná az országot, anyja is óvja: gyanús férfiak keresik. Átgyalogol Ausztriába, egy falusi menekülttáborba kerül, ahonnan megszökik. Két hónapig a bécsi emberek szeretetét élvezi, kvázi csavargó, etetik és még moziba is befizetik. Becsületszóra elhiszik, hogy budapesti egyetemista, francia ösztöndíjat ajánlanak neki, Strasbourgba kerül. A város nyolcvan magyar fiatalt fogad be, közülük több mint húszan fogorvosok lesznek.
Gyermekei francia anyjától kétszer válik el, s harmadszor is újra feleségül veszi. Első könyve francia nyelven jelenik meg, egy kis nyomda adja ki, tizenegy sportnovellát tartalmaz, irodalmi díjat is kap érte, ösztöndíjban részesül. Nagyobb kiadók is felfigyelnek rá, hat megírandó könyvre kötnek vele szerződést. A Franciaországban élő, magyarul író magyar írók (Párizsi Magyar Műhely) lenézik, azt mondják, eladta magát azzal, hogy (akkor még) kizárólag francia nyelven ír.
Tudomást szerez arról, hogy „trópusi egyetemen diplomás európai tanerőt” keresnek. Jelentkezik és 1964 januárjában először Spanyolországba költözik, hogy ismerkedjen a spanyol nyelvvel, majd vissza Franciaországba, ahonnan hajóval átkel az Atlanti-óceánon. Hogy ledoktorálhasson, ismét ösztöndíjban részesül, Puerto Ricoba költözik. Kettőt tervez, negyven év lett belőle.
Új, kubai származású felesége – María Teresa Reyes– Floridában, Miamiban kap tanári állást, oda költöznek. „Ez már egy komolyabb házasság”. Több mint negyven évet élnek együtt, francia és spanyol nyelvre fordítanak nem csak kortárs magyar műveket. Lakása a hazai magyar írók jelentős részének zarándokhelye lett…
Közben többek között a Szabad Európa rádió és a Le Monde tudósítója, munkatársa.
Először 1968-ban, egyhetes turistaútlevéllel jöhet haza. Megalázva érzi magát, de jön. Ekkor ismerkedik meg „… egy nagy magyar íróval, Gerelyes Endrével. Egy fiatal kommunista író volt. Ordítva magyarázta nekem, hogy ez egy piszok társaság, éjjel sétáltunk a téren, mondta, hogy őt el fogják tenni láb alól. És hát én eljöttem, ő meg Baján kiesett a vonatból.”
1999-ben súlyosan megbetegszik, többször műteni kell.
Magyarországon az első könyve 1988-ban, Szilágyi Zsófia róla szóló monográfiája 2002-ben jelenik meg róla.
Több, mint hatvan könyve jelent meg összesen négy nyelven. A francia, és a spanyol nyelven írott művekhez nincs szüksége fordítóra: ő lesz a három nyelven író, négy nyelven publikáló magyar író. Életének derekán túl mikkoszuki indián nyelven is írni kezd.
Számos díja és elismerése közül az itt most kiemelendők Del Duca-díj (1961), Saint-Exupéry-díj (1964), Az Év Könyve-jutalom (1993), József Attila-díj (1995), Márai Sándor-díj (1997), Krúdy Gyula-díj (2000), Déry Tibor-díj (2008), Arany János-díj (2015).
Édesapját a háború alatt csaknem agyonverik, megbénul, harminc évig egy korházi elfekvőben él, ebből tizenöt évet zártosztályon. Hazakötözése után rendszeresen látogatja, Ferdinandy ezt írja meg Bolondok királya című egészen különös regényében.
Személyesen keresi meg volt „lakótársai” közül azokat a még élő magyar sorstársakat, akikkel az emigrálást követően a Strasbourg melletti menekülttáborba került. Ebben A Pourtalés-kastély lakói című dokumentum regényében az egykori menekültek történeteiben a sajátjához hasonló sorsokról ír. Nem egy huszadik század közepi-végi Fekete kolostor féle magyar történettel találkozunk, de nem lehet megkerülni: mintha mégis…
2011. április 29-én járt Nagyváradon, a Várad folyóirat Törzsasztalának a vendégeként.
Fotók:
Ferdinandy György Nagyváradon, 2011 tavaszán a Garasos hídon
Ferdinandy György és Szilágyi Aladár a Kanonok soron