Címke: fekete ágnes

június 19, 2022 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szükség van egy nagy adag szerencsére

Interjú Besenyei Kata rendezővel, forgatókönyvíróval

Szalontán születtél, gyerekkorod nagy részét ott töltötted. Mit adhatott szülővárosod, ami arra inspirált téged, hogy rendezést kezdj el tanulni? Azért is kérdezem ezt, mivel a már befutott román rendező, Marian Crișan is szalontai születésű. Van valami az ottani levegőben?

Talán mikor Crișan volt gyermek és kamasz, még működött a mozi Szalontán, nekem arról már csak néhány kisgyermekkori emlékem maradt. Ott néztem meg A kincses bolygó című Disney rajzfilmet, ami fantasztikus élmény volt. Egy egész falnyi mese! Utána viszont a mozi bezárt, úgyhogy nem igazán tudom, mi lehetne az origója ennek. 

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy kamaszkorodban kezdtél el igazán érdeklődni a filmezés iránt, majd továbbtanuláskor a kolozsvári Sapientia egyetemre esett a választásod. Hogy látod, egy hároméves filmes képzés elegendő ahhoz, hogy az ember rendező legyen?

Nem. Nem tudom, hogy ez minden filmiskolára igaz-e, de nekem legalábbis nem volt elég. Én annyira amatőrként kerültem oda az egyetemre, hogy az egyértelmű volt, három év után még nem állok készen semmilyen nagy dologra. Amit az egyetem adott, az a kollégák, akikkel éjjel-nappal együtt voltunk. Így biztonságos környezetben lehetett kísérletezni azzal, hogyan is érdemes dolgozni, ezt úgymond egymáson gyakoroltuk. Közeli barátok lettünk, sokszor verbális kommunikáció nélkül is tudtuk, hogy a másikkal mi van. 

Az alapképzés után Bukarestbe, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemre (UNATC) jelentkeztél – újból alapképzésre, majd elköltöztél Budapestre.

Nem felvételizhettem mesterire, mivel Bukarestben az volt a követelmény, hogy minden jelentkezőnek legyen egy nyersanyagra, filmre forgatott munkája. Erre nekünk nem volt lehetőségünk, az államvizsgámat digitálisra forgattam. Így maradt az alapképzés, amit egy év után abbahagytam. Egy olyan tanár osztályába kerültem, akivel sehogy sem tudtuk megérteni és tisztelni egymást, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem ott. Itt Pesten már minden feltétel adott lett volna, hogy a mesterképzésre felvételizzek. Először azonban a járványhelyzet miatt tolódott a jelentkezés, majd az SZFE elfoglalása következett, ami miatt elmaradt a beiratkozásom. Már elengedtem ezt.

Jól érzékelem, hogy amikor Budapestre költöztél ismeretlenül, kihívás volt a filmes szakmában elhelyezkedni? Hogyan sikerült ezen felülkerekedni?

Egy volt évfolyamtársam szerzett nekem munkát, filmes díszletfestőként dolgoztam, azután az Oltári csajok című sorozatba kerestek fiatalokat, és ott lettem scriptes. [Naplóvezető, a filmes stáb tagja, aki a kontinuitásért felel a jelenetekben és a jelenetek között. – a szerk.]

Mit tanácsolnál egy most végzős sapientiás diáknak, hogyan lehet érvényesülni a szakmában?

Nagy előny, ha az ember lokálisan végezte az egyetemet. Sokkal nehezebb úgy Budapesten érvényesülni, ha valaki Kolozsváron, Bukarestben, vagy akár Londonban végzett, mert nem itt van az elsődleges ismerettségi köre. Továbbá szükség van egy nagy adag szerencsére is. 

A díszletfestés és sorozatforgatás mellett honnan merítettél időt, ihletet és energiát az írásra?

Én alapvetően nem szeretek scriptelni. Jó memória kell hozzá, és nagyon figyelmesnek kell lenni. Ez számomra sokkal megerőltetőbb, mint írni. Nem szeretnék hosszú távon nem-írással foglalkozni, úgyhogy arra jutottam, az a legbiztosabb, ha nekiállok dolgozni, mert anélkül nem fog történni semmi. 

Inkább az írás érdekel, mint a rendezés?

Az elmúlt két évben az írásra koncentráltam. Ez nem jelenti azt, hogy lemondtam a rendezésről, csak miután az ember elfogadja azt, hogy a világon semmit nem tud, valahol el kell kezdeni tanulni. Az írásnak neki lehet állni otthon is, ami után folyamatosan érezni lehet a fejlődést, hogy mennyivel könnyebb leülni nap mint nap írni, mert rutinná válik. Az utóbbi időben sok forgatókönyvet olvastam, sok íráselméleti anyagot, voltam kurzusokon is. Az egyik képzést Várkonyi Zoltán forgatókönyvíró tartotta, ez kifejezetten sorozatokról szólt, és voltam Szekeres Csaba rendezőnél is egy kurzuson, mindkét helyen sokat tanultam, de nem gondolom azt, hogy ezek nélkül ne lehetne otthon megtanulni írni. Egy idő után érzékelhető volt, mennyivel egyszerűbben jönnek ki belőlem a mondatok, ami nagyon motiváló, és ad egy kis bátorítást ahhoz is, hogy ismét a rendezés felé forduljak. Itt ugyanolyan tanulófolyamatot kell elkezdenem, mint amilyenben az írással voltam. 

2021 októberében megnyerted a Hypewriter sorozatötlet pályázat fődíját, Angyaltrombiták című forgatókönyveddel. A sorozat pilot epizódját az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó rendezi majd. A történeted középpontjában két lány áll, akik emberkereskedelem áldozatai lettek. Mi inspirálta a forgatókönyvet?

Még egyetemista koromban láttam egy tanárom, Felméri Cecília dokumentumfilmjét a Tranzit Házban, Eladó remények a címe, ami kényszerprostitúcióból már szabadult, de még védett házban élő lányok interjúiból áll össze. Ez akkor is nagyon szíven ütött. Tudat alatt hordozhattam ezt a dolgot magammal, mert nemrég jutott eszembe, hogy Bukarestben terveztem egy dokumentumfilmet egy olyan védett ház lakóival, ahol az ott élő lányok, bár még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, már túl vannak ezen a borzalmas traumán. Végül ez nem valósult meg, azért csak motoszkálhatott ez a téma bennem. 

Melyik az a része ezeknek a történeketnek, amely annyira fontos, hogy beszélned kell róla?

Soha senki nem kéne olyan helyzetbe kerüljön, ami ilyen szinten borzalmasan megalázó. És ezt még tudnám jelzőkkel fokozni. Engem az érdekel, hogy egy ilyen tapasztalat után hogyan lehet talpraállni, egyáltalán lehet-e? Meggyőződésem, hogy van rá mód, de nagyon izgat, hogy ha az ember túl van egy ilyen életszakaszon, hogyan tud rehabilitálódni?

Korábban nyilatkoztad, mennyire örültél neki, hogy Enyedi Ildikó lesz a rendező, mivel pár éve az ő osztályába akartál jelentkezni az SZFE-re. Enyedi Ildikó a forgatások alatt miben számít rád, hogyan megy eddig a közös munka?

Ha a forgatáson merül fel, hogy a szövegen változtatni kell, az általában a rendező feladata, csak emiatt nem kell ott álldogáljon a forgatókönyvíró, így a forgatáson, mint scriptes leszek jelen. Nem szerettem volna úgy részt venni a felvételeken, hogy nekem ott nincs dolgom. Az előkészületekben is részt veszek, nem érzem úgy, hogy bármiből ki lennék zárva. Ildikó nagyon érti, hogy ez a történet miről akar szólni, milyen akar lenni. Nem volt még arra precedens, hogy ő egy másik vágányon indult volna el egy gondolatból, mint amit én elképzeltem. A kommunikáció folyamatos, castingolunk, helyszínt keresünk. A történet a Viharsarokban játszódik, de igyekszünk Budapesthez közelebbi helyszíneket találni. A színészekről elmondhatom, hogy alapvetően szerettük volna felfuttatni a fiatal, még ismeretlen színésztehetségeket. Nem gondolkodtunk húzónevekben, és kifejezetten amatőr sincs a listánkon. Május végén, június elején forgatunk.

Mindezek fényében, milyen a viszonyod most az otthonoddal? Tervezel hazaköltözni?

Én már itt fogok maradni, Budapesten. Nem akartam elköltözni Romániából, de azért tudjuk, igazán komolyan vehető filmipar Kolozsváron nincs, és a közeljövőben nem is lesz. Bukarest nekem nem csak olyan szempontból nem működött, hogy az egyetemen nem találtam meg a számításaimat, de a várossal sem tudtam megbékélni. Úgyhogy jelenleg a hazaköltözés nem opció.

Hogy látod a román és a magyar filmezés helyzetét?

A román újhullámnak hatalmas rajongója voltam, de az utóbbi néhány évben „lejöttem erről a szerről”. A magyar filmekkel kapcsolatban azt érzem, sokszor fals nézői elvárásokba ütközünk, mivel a szemünk a hollywoodi filmekre van edzve. A különbség nem minőségbeli, inkább úgy látom, más a filmnyelvünk, mint az amerikaiknak. Ezért is őrültség egy 30 millió forintból készült inkubátoros filmet összehasonlítani egy Marvel szuperprodukcióval. A filmkészítés alapvető tőkéje a tehetség, ebben Magyarország nem szűkölködik, reméljük, lehetőséget is kapnak a filmkészítők arra, hogy alkothassanak, és a következő években nem csak nagy történelmi mozikat láthatunk.

Egyébként mostanában többnyire sorozatokat néztem, amúgy is a sorozatírás foglalkoztatott. Az Eufórií, a Hétköznapi vámpírok, a How to with John Wilson című HBO-s sorozatot, és kijött a Besúgó, az HBO új magyar sorozatának első része, amire kíváncsi vagyok.

Ha bárkit rendezhetnél, kivel dolgoznál együtt?

Ez egy furcsa kérdés, mert lehet meghalnék, ha megtudnám, hogy rendezhetem Frances McDormandet, de mit tudnék én mondani neki? Mit tudnék én hozzáadni az ő dolgához? Kicsit így vagyok vele, bár tényleg fantasztikus lenne, ha egy plakáton szerepelne a nevünk.

Min dolgozol a következő időszakban az eddigiek mellett?

Elkezdtem gondolkodni egy minisorozaton, illetve Laky Dórával egy kisjátékfilmre adtunk le pályázatot a Friss Hús Pitch Fórumon, amit, ha minden jól megy, szeretnénk még idén leforgatni.

Fotó: RTL Magyarország Marketing és Kommunikációs Igazgatóság

szeptember 24, 2021 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Mindig táncolok – Interjú Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógussal

El tudsz képzelni egy olyan életet, amelyben nem táncos vagy? Szerinted akkor mivel foglalkoznál?

Persze, hogy el tudok képzelni… Gyerekkoromban divattervező, festő, teniszező, futó, jégkorcsolyázó, légiutas kisérő, focista, nyomozó akartam lenni. Gyerekkori házunk a tűzoltóság mellett van, így volt, amikor tűzoltó akartam lenni, most pedig gyerekkórház mellett lakom, így sokszor eszembe jut, hogy bohócdoktor is lehetnék. Azt is el tudom képzelni, hogy földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozom, mint a nagyszüleim, dédnagyszüleim. Nemes feladat lenne tanyán élni, sok gyereket szülni, őket nevelni, ősanyának lenni, de van egy olyan érzésem, mintha ez már valamikor lettem volna. Esetleg jó lehetne kutyákat sétáltatni a tengerparton?

A másik véglet, hogy filmrendező vagyok és színésznő. Mostanság gondoltam rá, hogy lennék manager, programszervező, színházi igazgató és mindezek mellett pszichológus, űrhajós, gyógyító, filozófus, zenész és matematikus is.

Mit ad neked a tánc? Van olyan, ami a táncból hiányzik számodra?

A tánc az életem, minden benne van, csak fel kell fogni, és értékelni kell ezt az életet, hogy azt csinálhatok, amit szeretek, mert itt az agyamtól elkezdve, minden egyes porcikámon, izomzatomon keresztül önmagam tudok lenni. Soha nem lehet benne unatkozni, mindig van rajta mit fejleszteni. Az egész egy nagy játék.

Jó pár éve élsz Budapesten, eljátszottál már a gondolattal, hogy egyszer hazatérsz a Vajdaságba?

Ott vagyok, ott élek, ahol van tere a munkámnak, amit nagyon szeretek. Ez egy alapállapot, szórványmagyarságban nőttem fel. A gyökerek nagyon fontosak a számomra, soha nem feledem, hogy honnan jövök.

Mit jelent manapság az, hogy valaki független vagy szabadúszó alkotó? Egyedül dolgozol, vagy van csapat mögötted, amely inspirál?

Ha nem nyitnám ki a lehetőségek kapuját, akkor minden darabom otthon csücsülne a fiókomban. Mivel ez a művészet csak a pillanatban, a mostban él, így most kell tenni érte, hogy eljusson a Föld lakosaihoz. Nem várhatom, hogy majd valaki rátalál.

Mindig rengeteg ötletem van, hosszú- és rövidtávú tervek sorozata áll a fejemben, és ezek lebonyolításában a kollégáim segítenek. Nagyon fontos munkát végeznek. Imádom a munkám minden egyes folyamatát, az ötletcsírán való elmélkedéstől kezdve, a kidolgozáson át vezető kreativitást, csapatmunkát, a mindennapos fárasztó gyakorlást, a fizikai kondícióm megőrzésébe fektetett energiát, az egyeztetést, kommunikációt, a testünk, lelkünk összehangolását, az egyeztetést a próbatermekkel, színházakkal, fesztiválokkal, az új kapcsolatok felkutatását, a honlapom és a Facebook oldalam szerkesztését, az ismerkedést… Mindezek kapcsolódnak egymáshoz, összefüggenek, egyik nem létezhet a másik nélkül, így megvan a motivációm, hogy komplexitásban gondolkodjak.

Mit ad neked a független lét? Vágysz a társulati tagság „kényelmére”? Szeretnél esetleg társulatot alapítani?

A pályám legelején két évet voltam társulati tag, de akkor sem tudtam egyhelyben maradni, így már 15 éve független alkotóként dolgozom, amit imádok, sok minden érdekel, szeretem a szélsőségeket. A szabadságnak nagy ára van, de hozzám ez áll a legközelebb. Már a Balettintézetben megtanultam, hogy saját rendszert kell felépítenem, amiben meg tudom élni a kreativitásom tetőfokát.

Független alkotóként, hogyan élted meg az elmúlt bő másfél évet?

Fő célom a fejlesztés volt. Mivel a tanítás is része az életemnek, így mint pedagógus, új rendszert kellett a kollégáimmal villámgyorsan kiagyalni, ami nem volt egy egyszerű. Jó visszagondolni a tanári kar erejére, összefogására, elhivatottságára. A folyamatosan fejlődő edzéstervem is bővült, most még többet fogok tudni adni a társaimnak, akik velem együtt akarnak mozogva töltődni.

Sok külföldi előadás, fesztivál, magyarországi premier elmaradt, nem volt kellemes napról-napra ilyen lemondó e-maileket olvasni. Így az utazások helyett az álombirodalomba kerültem, nagyokat aludhattam, ami számomra a leghatásosabb pihenési forma. Gyerekkorom óta pörgésben vagyok, még soha nem álltam le, mindig táncolok. Az otthon töltött időben minden nap készítettem a konyhámban táncokat, amelyeket videóra vettem, hogy az interneten megosztva mosolyt csaljak az ott bóklászó emberseregek arcára.

Gyakran vagy egyedül a próbateremben, ami valljuk be, nem mindig könnyű. Hogyan tartod magadban a lelket, mivel motiválod magad a nehéz pillanatokban?

(tovább…)
szeptember 2, 2021 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A bábszínház a világ csodája

Interjú Gimesi Dóra dramaturggal, íróval, tanárral, a Budapest Bábszínház irodalmi vezetőjével

Dóri, kérlek segíts tisztán látni, mivel foglalkozik a dramaturg?

Ez a világ legjobb kérdése, mert nagyon nehéz rá válaszolni. Az utóbbi húsz évben a színházi élet és a színházi világ is nagyon nagy változásokon megy keresztül – elég csak azt nézzük, hogy hányféle viszony lehetséges a közönség és színpad között, vagy hogyan bomlanak fel azok a színházi formák, amelyekről akár húsz évvel ezelőtt is azt éreztük, hogy örökérvényűek. Sokkal természetesebb lett az, hogy létezik részvételi színház, hogy lehetséges különböző műfajok keveredése egy előadáson belül, esetleg egy operaelőadásban megjelennek bábok is, de civileket is be lehet vonni színházi munkába, lehet sétáló színházat csinálni az utcán – nagyon sok színházi forma kezdett el megerősödni az elmúlt évtizedekben. Ezzel párhuzamosan azt érzem, hogy a különböző színházi formákhoz, különböző képességű dramaturgokra lett szükség, és ez az óriási diverzitás a dramaturgok szintjén is nagy változatosságot eredményez. Így van olyan, aki abban a legjobb, hogy dokumentumokból állít össze egy ütős előadást, másnak a verbatim színház otthonos, van, aki nagyon sok színdarabot elolvas, kortárs írókat ösztönöz, terelget drámák megírása felé. Van olyan dramaturg, aki nagyon jól tud működni egy-egy rendező mellett, úgy, hogy értelmezi, minden egyes mondatát felfejti az éppen aktuális darabnak. És sok olyan dramaturg is van, akik maguk fordítanak, írnak, vagy adaptálnak darabokat prózai műből színpadi darabbá. Én ezt a legutóbbit szeretem nagyon csinálni, amikor íróként is jelen lehetek, akár úgy, hogy önálló darabot írok, akár úgy, hogy adaptációt, mert ez valahol a dramaturgia és a drámaíró közti különös köztes lét. Szorosan együttműködök a rendezővel, jelen vagyok a próbákon, akár közben alakítom a szöveget, mindeközben a szöveg szerzőjeként is jelen vagyok. Nekem ez a legkomfortosabb, ez a kicsit exhibicionistább dramaturg hozzáállás.

A Wikipédian fel vannak sorolva fontosabb színházi bemutatóid, amelynek száma eddig 50. Ehhez hozzáadódik 12 kötet. Hatalmas számok ezek, hogyan dolgozol, mi a munkamódszered?

Azt azért tudni kell, hogy én elsősorban bábszínhái dramaturg vagyok, ami egy fantasztikus, csodálatos műfaj, és engem ez inspirál a legjobban a világon. Egy bábszínházi szöveget azért nem úgy kell elképzelni, mint egy három felvonásos Shakespeare-t, általában itt 50 perces darabokban gondolkodik az ember, tehát ha a mennyiséget szövegmennyiségből hozzuk arányba, ez az 50 darab háromfelvonásosból mondjuk 20-nak felel meg.

Ez igaz, egy bábszínházi írónak viszont 20-30 oldalban kell egy olyan feszes cselekményt felállítania, amelyre más esetben 100 oldala is lenne.

Ez nagyon igaz, és ez tök jó. Én például nem szeretek sokat fecsegni egy színdarabban. Nyilvánvalóan ez azért is van, mert a báb ledobja magáról a sok szöveget. Nem annyira szószínház, hanem nagyon erősen képszínház. Ezért nekem képekkel kell operálnom, emellett pedig a sűrítés a legfontosabb feladatom. Egy-egy karakter megszólalása olyan sűrű kell legyen, hogy amellett, hogy az adott szituációról is elmond információkat, az adott karaktert is kontextusba helyezi. Ez kicsit olyan, mintha az ember nem nagyregényt írna, hanem novellát. Ez engem nagyon inspirál arra, hogy pontosan fogalmazzak. Nem lehet fölösleges kitérő, fölösleges fecsegés – szerintem a fecsegés egyébként is nagy ellensége a színháznak.

Ami még hozzájárul ehhez a magas számhoz, hogy nagyon sokszor felkérésre dolgozom. Több esetben én magam találom ki, hogy mit szeretnék megírni, és én ajánlom a rendezőnek, de ugyanez fordítva is megtörténik, amikor rendezők kérnek meg egy darab megírására vagy adaptálására. Ez ötven-ötven százalékban történik a pályámon.

A bábszínházban különösen fontos, hogy a rendezői koncepció, a tervezői felvetés, illetve az írói gondolat együtt fejlődjön. Amikor egy felkérés megérkezik, az egy közös munka kezdete, amelyet nagyban befolyásol az is, hogy melyik színházból érkezik a megkeresés, hány szereplővel történik majd az előadás, kik ezek a szereplők – ezek a tényezők mind hatnak a koncepcióra és a szövegre is. Például a kecskeméti Ciróka Bábszínházban rendezte Kuthy Ágnes a Csomótündér című darabot, aminek a színpadi változatát akkor írtam meg a saját mesémből. Amikor arról beszélgettünk, hogy ki legyen a főszereplő, aki a prózai változatban egy öreg néni, nem volt színésznő, aki eljátssza a Csomótündér szerepét, volt viszont egy idős férfi színész, Apró Ernő. Így született az a vad ötletünk, hogy a tündért játszhatja férfi is, nem muszáj nő legyen. Ebben esetben a szereplő kora sokkal fontosabb volt, mint a neme, a döntésünk viszont befolyásolta a karaktert. Akit én színpadra írtam, teljesen más lett, mint az, akit a prózai változatban írtam meg. Ami a munkamódszerem illeti, egyáltalán nem olyan, hogy itthon kitalálok mindent, hanem hagyom, hogy ez a sok tényező befolyásolja azt, ami végül születik.

Az elkészült szöveget mennyire tudod elengedni? Hogyan kezeled, ha egy darabod a rendezők úgymond szabadon kezelik?

Amikor eleve nagyon szorosan dolgozom a rendezővel, és a próbákon saját magam alakíthatom a saját szövegemet, ez teljesen rendben van. Nagyon sokszor a próbákon jövök rá, hogy egy színésznek jól áll bizonyos mondat, vagy esetleg egyértelműsíteni kell valamit. Tulajdonképpen ezt a fajta munkát szeretem a legjobban, amikor bele tudok folyni a próbafolyamatba, és nem csak egy üzenetet kapok, hogy kellene még két sor, vagy kihúztak egy jelenetet. Van olyan, amikor egy darab elkezd önálló életet élni, és egy rendező a már bemutatott előadás eredeti szövegét alakítja úgy, hogy az a koncepciójának megfeleljen. Ilyenkor nekem egyetlen dolog fontos, hogy rosszabb ne legyen. Ha jobb lesz, vagy ha belekerül néhány jó poén, ami a színpadi megvalósításból következik, akkor ennek én csak örülök, mert akkor onnantól a saját életét kezdi el élni a darab. Azt hiszem, egy kicsit ostobaság is lenne foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy minden leírt mondat csak úgy érvényes, ahogy az le van írva, pont azért, mert a szöveg nálam általában egy adott előadáshoz készült. Volt már olyan, hogy feldühített valami, de volt olyan is, amikor meglepődtem, mennyire fel tudott ragyogni a szöveg, akár jobban is, mint ahogy én azt gondoltam.

Általában követed a szövegeidből készült előadások sorsát?

Igyekszem, nem mindig a bemutatóra jutok el, de meg szoktam nézni mindent.

Meseíróként és bábszínházi szerzőként – tekintsük itt most a gyerekeknek szóló műveket – van esetleg olyan misszió, amelyet követni próbálsz a munkádban, vagy egyszerűen csak történetek vannak, amelyek érdekelnek, és amelyeket szeretnél átadni?

Ezt én soha nem fogalmaztam meg misszióként, de volt már, hogy kérdezték, nem félek-e attól, hogy gyerekeknek olyan témákról is szeretek beszélni, amelyben nem feltétlenül van happy end, vagy nem egy rózsaszín világot rajzolok fel, hanem egy konfliktusosabb helyzetet,bonyolultabb, nem fekete-fehér világot is megmutatok. Az én mesehőseim elég sokszor követnek el hibákat, amelyeket nem mindig sikerül jóvátenni. Szóval, amit ars poeticaként tudnék megfogalmazni az, hogy a gyerekeknek bemutatott világ nem kell egy leegyszerüsített világ legyen. Én hiszek abban, hogy az ember egy nagyon bonyolult lény, ugyanígy az emberi viszonyok nagyon bonyolultak és sokfélék és sokszínűek, de az emberek is nagyon sokfélék, és szerintem attól, hogy mesét írunk, és attól, hogy gyerekeknek írunk, nem kell azt sugallnunk, hogy az élet szimpla. És itt szándékosan használom ezt a szót, és nem azt, hogy egyszerű. Az életben nincsenek mindig határozott körvonalak, nagyon sokszor van olyan, hogy valaki jószándékú, de a jószándékából mégsem jót tesz, van olyan, hogy valaki rossz szándékú, és abból mégis valami jó születik. Vannak tévedéseink, vannak hibáink, elrontásaink, és azt érzem, hogy ezek megjelenhetnek mesékben. Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, mert Lázár Ervin is ugyanezt csinálta, például a Berzsián és Dideki című meseregényében. A világ népmesekincsét szemügyre véve, láthatjuk, hogy minden élethelyzetre van mese, csak ezek kikoptak a köztudatból, vagy kevesen ismerik őket.

Van olyan téma, amivel mellé lehet lőni gyerekek esetében?

Nagyon fontos, hogyan nyúlunk egy témához, és milyen korosztályt szólítunk meg egy adott témával, illetve az is, hogy a választott téma a történet középpontjában van, vagy csak része a történetnek? Nagyon nem szeretem a címkézéseket: ez egy probléma-darab, ez a válásról szól, ez a halálról. Szerintem az a jó, ha a tabutémákat úgy kezeljük, hogy azok természetesen felbukkanhatnak egy-egy történetben, mint ahogy az életben is természetesen felbukkannak. Pont ez a lényeg.

(tovább…)
június 9, 2021 | Fekete Ágnes | Kultúra
MEGOSZTOM

„Nem baj, ha piszkos lesz az ujjunk”

A Fecsegő Ecsetek művészetterápiás műhelyről

Bencze Blanka Szatmárnémetiben született, középiskolai tanulmányait a nagyváradi Művészeti Líceum ruhatervezői szakán végezte. Pályaválasztáskor körvonalazódott számára, hogy pszichológus szeretne lenni, ezért felvételizett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia karára. A mesteri utolsó évében azonban úgy érezte, szeretné kitölteni az az űrt, amit a művészet gyakorlásának hiánya hagyott benne – ekkor született meg a Fecsegő Ecsetek foglalkozás ötlete. A Fecsegő Ecsetek Kolozsváron indult, az Életfa Családsegítő Egyesületnél, majd a Planetarium Kids fogadta be, ezek után költözött haza Váradra, ahol március óta számos gyermek tapasztalhatta meg a művészet és pszichológia e különleges formáját.

A Fecsegő ecsetek művészetterápiás jellegű foglalkozás, amely Blanka elmondása szerint a „mindenhol jelenlevő alkotó- és teremtőképességre” épít, egyelőre elsősorban gyerekek számára. Az alkalmak során a festésen kívül változatos művészeti technikákkal ismerkedhetnek meg a Blankához látogatók: „Szeretném, hogy a gyerekek többféle képzőművészeti eszközön keresztül tekinthessenek be a művészetek világába, ezáltal képesek legyenek a felzárkózásra és önmaguk kifejezésére” – vallja Blanka.

Az egyéni és csoportos alkalmak során a gyermekek és kamaszok heti rendszerességgel vesznek részt a foglalkozásokon. Bár ez elsősorban egy pszichológiai jellegű foglalkozás, amely a művészetet használja eszközként, Blanka elmondása szerint gyakran olyan gondolatok is felmerülnek, amelyeket egy klasszikus tanácsadás során nehezebb lett volna előcsalogatni. „Az alkotás során könnyen felszínre kerülnek a konfliktusok, vagy bármi, ami bennük zajlik. Annak vagyok a híve, hogy már egészen kicsi korban adjunk ecsetet a gyerek kezébe, és engedjük, hogy pingálja össze a falat. Rajzolja ki magából, ami benne van. Azáltal, hogy maszatol, és minden festékes lesz, igen mély dolgok történnek”. Blanka szerint mindennek a belső gyógyulásban és konfliktuskezelésben is fontos szerepe van: „Erre fektetem a kicsiknél a hangsúlyt: a maszatolásra. Nem baj, ha kezünk-lábunk festékes lesz, mert végül megmossuk a kezünket, és kimossuk a ruhánkat. A nagyobbaknál egy alkalom kicsit komplexebb, nagyobb hangsúly kerül a pszichológiai részre, sokkal többet fecsegünk.”

A csoportos foglalkozás három részből áll. Először az aznapi érzések kerülnek megosztásra, majd egy Blanka által ajánlott téma köré épül a művészeti tevékenység. A nagyobbak foglalkozásán Blanka elmondása szerint nagyon komoly témák is elő szoktak kerülni, ezért fontos a bizalmi légkör kialakítása. Minden csoportos foglalkozást egy kisebb kiállítás zár, ahol, akinek kedve tartja, mondhat néhány gondolatot a munkájáról. Ez nem kötelező, de Blanka szerint általában ekkorra mindenki szeretne valamit megosztani az aznapi megélésekről, és a gyerekek legtöbbször nagyon büszkék az alkotásaikra. Mivel kis létszámú csoportokkal dolgoznak (5-10 fő), jut idő és figyelem az egyéni problémákra is, ám Blanka szerint a Fecsegő Ecsetek lényege nem a diagnosztizálás és a pszichológiai következtetések levonása, hanem az, hogy a résztvevők jól érezzék magukat, és kiadják magukból a feszültséget.

A gátlások feloldásában a foglalkozásokon alkalmazott képzőművészeti technikáknak is szerepük van. A már említett maszatolástól kezdve, itt az óvodában, iskolákban begyakorolt szabályok felrúgása is megengedett: lecsoroghat a festék az asztalra, nem kötelező a körvonalakon belül maradni színezéskor. Mindennek az a szerepe, hogy bár lényegesen mások a gyerekek iránti elvárások óvodás- és iskoláskorban, mégis biztosítva legyen számukra egy hely, ahol lehetőségük nyílik absztraháló képességüket fejleszteni, amely Blanka szerint nagyon fontos képességük lesz majd további életük során.

A foglalkozások végén a szülők részéről történő visszacsatolás is fontos szerepet kap, ám Blanka hangsúlyozza, itt sem a rajzok elemzése a hangsúlyos, hanem az, hogy egy-egy Fecsegő Ecsetek alkalom teret enged a belső világ szabad megélésének a művészet eszközeinek segítségével. A Fecsegő Ecsetek mottója ezért rajz-old-ki, „azaz rajzolunk, és közben kioldjuk a feszültségeket magunkból” – mondja Blanka.

A Fecsegő Ecsetek tervei között szerepel egy kiállítás megnyitása a résztvevők munkáiból, továbbá felnőtteknek szóló élményfestés-nap szervezése, ezért a művészetekre nyitott felnőtteknek is érdemes követnie a Fecsegő Ecsetek műhely híreit.

március 23, 2021 | Bíró Árpád Levente | Kultúra
MEGOSZTOM

A színház nem félelmetes – Interjú Fekete Ágnes színésznővel, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasával

fotó: Bartincki Tamara

Nagyváradi születésű vagy, a kolozsvári színin tanultál, s rögtön az egyetem elvégzése után messze kerültél szülővárosodtól, talán a választott szakmádtól is.

A kolozsvári egyetemi évek után a zalaegerszegi Griff Bábszínház társulatába kaptam meghívást, el is fogadtam azt. Magam is meglepődtem, amikor Zalaegerszegre kerültem, mert nem volt tervben Magyarországra költözni. A Griff Bábszínház azonban olyan jó lehetőségeket, izgalmas projekteket, kecsegtető szerepeket kínált, hogy úgy éreztem, élnem kell vele. Ráadásul, a bábszínház meg a színház nem állnak távol egymástól, sőt. Így lehetőségem nyílt a színpadi művészet egy új oldalát megtanulni.

Meddig voltál Zalaegerszegen, és melyek a legfontosabb mérföldkövek eddigi pályafutásodban?

Három évig voltam társulati tag Zalaegerszegen, nagyon jó emberekkel dolgoztam együtt, és olyan alkotókkal találkoztam, akik keze alatt sokat fejlődtem. Rengeteget utaztunk a társulattal. Turnéink közül az egyik legizgalmasabb a tajvani utunk volt, ahol a csecsemőszínházról tartottunk konferenciát, és előadást is játszottunk. Ennek nyomán értesültem egy olyan pályázati lehetőségről, amelynek köszönhetően negyven napot töltöttem Tajvanban, hogy létrehozzak egy csecsemőszínházi előadást, amit az ottani közönségnek játszhattam. És természetesen, fontos mérföldkő a saját babaszínházi előadásom, az Ül, áll, fekszik létrehozása is, amelynek rendezője Góbi Rita volt.

Eddigi bábos pályafutásod alatt – a tajvani ösztöndíj kapcsán létrehozott előadást is beleszámolva – öt csecsemőszínházi produkcióban vettél részt alkotóként. Miért pont ezzel a projekttel jelentkeztél a szigetországba, illetve mi a lényege ennek a műfajnak?

Amikor a Griffel turnéztunk Ázsiában, nyilvánvalóvá vált, hogy ami Európában egyre ismertebb vagy divatosabb színházi forma, az ott ismeretlen. Nagyon érdeklődőek és nyitottak voltak a projekt iránt. A csecsemőszínház fontos lépés a színházi szocializációban, a közönség is jobban megismeri a színészt. És a színész is másképp kapcsolódhat a közönségével, hiszen a 20-25 perces előadás után közös játékra hívjuk a legkisebb nézőket. Egyfajta beszoktató színház ez, ahol a kicsik megérthetik, hogy nem félelmetes a színház, ha kicsit sötétebb is van a teremben.

A Griff Bábszínház után egy évadon keresztül a veszprémi Kabóca Bábszínházban játszottál, majd a pandémia idején szabadúszóként kezdtél el dolgozni, és mindeközben a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa lettél. Mivel jelentkeztél erre az ösztöndíjprogramra?

A Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja azt a magyar nyelvterületen egyedülálló lehetőséget biztosítja, hogy az ösztöndíjasok három éven keresztül szabadon, a maguk ütemében foglalkozhatnak alkotói projektjükkel. Pályázatom címe Inkluzív színház gyerekeknek volt. Lényege az, hogy speciális nevelési igényű gyerekeknek szóló előadást hozzak létre, amellyel az ő jól-létüket és fejlődésüket lehet támogatni. Az ötlet onnan jött, hogy egy alkalommal Veszprémben halmozottan sérült diákoknak játszottam az Ül, áll, fekszik című előadásomat. Először játszottam hasonló közönség előtt, és még technikai problémáink is adódtak, ennek ellenére nagyon jó élmény volt nekik és velük együtt játszani. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire fontos a közönség azon részéhez is eljuttatni a színházi előadásokat, akikre elsősorban nem úgy gondolunk, mint színházfogyasztó emberek.

Hogyan épül fel a projekted?

Az első időszakot a kutatómunkának szentelem. Fölvettem a kapcsolatot pedagógusokkal, gyógypedagógusokkal és szülőkkel, és van egy választott gyógypedagógus is, akivel gyakrabban együttműködünk. Mindenki nagyon pozitívan fogadta a kezdeményezést, sokan kiemelték, hogy a művészetterápia milyen fontos a speciális nevelési igényű, sérült gyermekek fejlesztésében. Az első ösztöndíjas év végére egy 20-25 perces előadást szeretnék elkészíteni, és azt minél többször játszani. Az így szerzett tapasztalatok alapján pedig még egy előadást próbálok be. Jó lenne ezt bábszínházakkal karöltve játszani, sőt, terveim között az is szerepel, hogy erdélyi bábszínházakkal is felvegyem a kapcsolatot. Mivel egyszemélyes előadásokról van szó, a próbafolyamatot nem befolyásolják a járványügyi intézkedések, ugyanakkor jó lenne minél hamarabb találkozni a közönséggel…