Címke: fehér imola

augusztus 25, 2023 | Ádámkó G. Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„versbe írjuk önmagunk / századik alteregójátmégis az én az / mindig valaki más”

avagy két költő alkotói létmód–szimbiózisának lehetőségei

Sose kérdezd „hány kiló egy hattyú”, vagy hogy „hány milligramm a magány” – azaz: sose kérdezd meg egy költőtől, hogy miről szól a verse, mert nem kapsz egyértelmű választ a kérdésedre. Még nehezebb a helyzet akkor, amikor két költő úgy dönt, hogy közösen fog verselésbe. Akkor se kérdezd meg őket, hogy miről szól a versük, vagy hogy ki melyik sort írta. Inkább olvasd, és élvezd minden sorát.

Fehér Imola és Simonfy József: Kétlelkes négykezesek (Pro-Print Könyvkiadó, 2022, Csíkszereda) című verseskötete formabontó, eltér a megszokott egyköltős verseskötetektől vagy a társszerzős kötetektől, mert ezt két „lélek” kötötte egybe négy „kezével”. Egy olyan versfolyam ez a kötet, amely a 21. század modern kommunikációs csatornáin keresztül, mint az e-mailezés, csetelés született meg.

„írhatsz várom” kezdődik az sf című vers. Csupán két betű a cím, amely betűk a két szerző közül az egyik vezetéknevének kezdőbetűi. (Megj. Ha mint egy innovatív műfajra gondolunk a műre, akkor akár állhat az angol „science fiction” elnevezés helyett is.) Ez a vers a közös ars poetica: ez a fajta versírás, verselés játékos kiút lehet a magányból, „harmonia celestis” megvalósulása. Eddig a felismerésig azonban hosszú lélekutazást kell megtennie mind a költőnek/költőknek, mind pedig az olvasónak.

A versek tudatosan elrendezett egymásutánisága, a rövid, központozást teljesen mellőző sorai olyanná teszik a versfolyamot, mintha egy csetbeszélgetést olvasnánk. „kiteszem a pontot/végem/véged” (verslak) sor szinte fenyegetésnek tűnik: ha valamelyikük pontot tenne egy gondolat végére, az a közös alkotói folyamatnak a végét is jelentené.

A „sorok közt lüktető”, mégis rejtőzködő két költő (nem tudhatjuk biztosan, hogy ki melyik sornak az írója) több költői alteregóba bújik. Hol bohócszerepet játszik, hogy a bánatot elűzze: „fölveszem bohócruhámat/csontból már a velőt/vájja a bánat” (szén), hol „mint hálóba gabalyodott hal/hemingway öreg halásza” lesz (pörög a lelkem), hol madár „egy tollal nem repülhetsz/de az egész világot leírhatod vele” (poéta), hol bogár-létmódba bújik „kikapcsolom az agyam/csápjaim összehúzom” (lóverseny). Mindezek a szerepjátékok Franz Kafka naturalisztikus metamorfózis-leírását idézik meg: „testem már e világon rágja a métely” (poéta)

A központozás mellőzése mellett, a szándékosan kis kezdőbetűvel írt szavak, tulajdonnevek, például: hemingway (Isten és Jézus neve viszont mindenhol nagy kezdőbetűs), vagy a mondat eleji szavak, verscímek egyaránt azt a szerepet töltik be, hogy a szavaknak ugyanolyan univerzális, egyenrangú nyomatékot adjanak.

A kötet indító versében (lóverseny) a költők az életet egy lóversenyhez hasonlítják: „szemellenzős vágta az élet/az utolsó a nyertes.” Ez a „csapj a lovak közé” dinamikus, harsány indítás azonban a versek folyamán fokozatosan lecsendesül. A kék üresség című versben ez a vágta, (ló)verseny, versengés az idővel tovább folytatódik, de már megjelenik az elmúlás tudatosítása: „vagyok vagy már csak voltam”.

József Attila „a semmi ágán ül szívem” (Reménytelenül) magánya több helyen megjelenik a „lógás”, „akasztás” cselekvésekkel helyettesítve: „az egyedüllét bennem/felakasztotta magát” (virrasztó), „mindig egyedül/lelkemen lógok/mint egy akasztott/kirúgod alólam a széket” (abfra), „mindig egyedül/lelkemen lógok/erős szál nem szakad” (kényszerzubbony) József Attila jelenlétét érezhetjük az altató vagy levegőt verscímekben, vagy olyan szóképekben, mint: „fáj a fejem/nyomja a lét/hasogat mint favágó a fát”, vagy a vas nehézségét ellensúlyozó méhecskék jelenlétében, akik „vaspollent gyűjtenek” játszi könnyedséggel.

Elmúlás, élet, halál, szerelem – örök témái a művészeteknek, irodalomnak, költészetnek. Boldogtalan szerelemről olvashatunk a szén című versben: „nem akarok több/hűtlen szeretőt”, „fekete fekete fekete minden/hol a szerelem nem találom”, de olvashatunk szép és szomorú szerelemről is, a bibliai Énekek énekének visszhangjaként („Tegyél szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem… Én 8.7): „…por a porral egyesülünk/mi majd újra ne hagyj itt árván/gyere velem legyél te a szemfödélem”, „hajnalom voltál alkonyom/is te légy”. (virrasztó)

Ebbe a danse macabre borús, sötét világába, derűt, színt és életet visznek a bogárvilág apró szereplőit felvonultató szóképek: „szottyant gyümölcsök/pókhasú darázs”, „… fáradt tücsök bóbiskol nagylábujjamnál” (éjjeli dal), az ismert mesei szófordulat hol-volt-hol-nem-volta: „hol vagyok hol nem vagyok/elmúlok mint a visszhangok” (virrasztó), vagy egy népdal felütés: „kelj fel jankó/kelj te pista ferkó/jóska kelj fel” (ébresztő). 

A kötet legszomorúbb, búcsú című versében is jelen vannak az apró négylábúak, hogy feledtessék a halált, a gyászt: „hangya perceim”, „hangyaboly/lelkem kupacban”.

Az elmúlással való fájó szembesülés, az emberi lét végességének, a test halálának állandó jelenléte elégikus hangnemet kölcsönöz a verseknek. A hívő ember azonban Istenbe kapaszkodik. Gyönyörű messianisztikus istenkereső verseket is megalkotott „kétlelkes négykezesünk”: „hova tűnt a kereszt a hátamról/nem te kell hordd/Jézus megszenvedte” (saját kereszt). De profundis szállnak fel imák és fohászok: „szívemet nagyon/beteg nagyon beteg/kérem Istent/gyógyítsa meg” (angyal), „Istent kérem ne fába/kőbe vésse a nevem” (elszámolás).

A közös ima erejéről szól a többes szám első személyben írt imánk című vers, ahol egy „adag megváltást” kérnek a költők, mintha a menzán állnának sorban az ebédért. Szent és profán, ég és föld ölelkezik itt össze: „kérünk még/egy adag megváltást/hogy az élet legyen végre/örök áldás”.

„Van-e remény Istent megtalálni” hangzik el az angyal című versben, vagy tevődik fel szintén egy szkeptikus kérdés: „megtettem-e mindent ami tőlem tellett” az abfra c. versben, amely „a boldog feltámadás reményébe” sírfelirat rövidítése.

Van-e jókedvű vers?  A verslak című szövegben feltevődik ez a kérdés: „töprengek/valaha írok-e egy jókedvű verset”. Miért születnek fájdalomból a legszebb remekművek? Talán azért, mert az emberi lélek legmélyebb bugyraiból kell, mint igazgyöngyöt, felhozni az örömöt, és ez fájdalommal jár. A többségében elégikus hangulatú versfolyam két költő életről és halálról szóló dialógusa, s ők végig gördülékenyen adják át egymásnak a szót, mint sportolók egymásnak a stafétabotot. 

A végső című záróvers elhozza a vigasztalást, a feloldozást: „eltöprengek/mit hagyok/helyemen/mikor elmegyek/e vers marad/s egy gyászmenet/a vers legyen/veletek”. Mindannyian nyomokat hagyunk magunk után, amikor befejezzük földi pályafutásunkat – a költő a verseit.A Kétlelkes négykezesek egyedi világa egy költőnő és egy költő közös elhatározásból született, harmonikusan egybehangzó, egyenrangú alkotói létmódjának, munkájának a sikeresen megvalósult szimbiózisa, egysége.

február 6, 2023 | Fehér Imola | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Légy jó mindhalálig – beszélgetés az előadás rendezőjével, Nagy Reginával

Hogy találtátok meg a főszereplőket? 

A Dzsungel Könyvével kezdődött. Már akkor éreztem, hogy van honnan meríteni, van egy ‘Misim’; hiszen megtaláltam Tomit, a főszereplőt, de a színház kérésére duplázni kellett, amit jogosnak is tartok. Meghírdettük a castingot, sokan eljöttek, majd kiválasztottuk a gyerekeket. Shvarczkopf Tomit korábban már ajánlották, mondván, hogy nagyon tehetséges; megjelent s beigazolódott, hogy színpadra termett. 

Hosszú próbafolyamat előzte meg az előadást. Hogy fogtatok neki?

Picit az elején még hagytam őket. Fontos volt, hogy a csapat összeálljon, egyként dolgozzon- mozogjon a színpadon. Idő kellett, hogy a gyerekek megismerjék és megszokják egymást. Elkezdtünk játszani, énekelni, táncolni. A feladatokkal, játékokkal folyamatosan magyaráztam nekik, mi mire jó. Megtanultuk, hogy ha a színpadon vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell a másikra. Egyszerre mozdulunk, mert a színpadon bizonyos pillanatokban egyszerre kell mozdulni. Egész az alapoktól vettük az egészet. Természetesen kaptam segítséget, egy stáb állt mellettem és mindenki figyelte, melyik gyermek miben jó. Ezért is volt hosszabb a munkafolyamat, mert meg kellett ismerjem őket, látnom kellett, kiben milyen tehetség lakozik, hogy le tudjam osztani a szerepeket. Rengeteg meglepetést okoztak a gyerekek. Példának említeném Sanyikát. Fenomenális. Sanyika az Sanyika. Van egy olyan adottság a gyerekekben, amit ha elkapsz időben és fejleszted, a végén rácsodálkozol, hogy hova fejlődött. Ezért is fontos a próbafolyamat. Időt és teret kell hagyni nekik. 

Nehéz volt ennyi gyerekkel próbálni? 

Én nagyon szerettem próbákra bejárni. Lehettem bármennyire fáradt vagy rossz kedvű, mindezt magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy gyerekekkel dolgozom. Természetesen nyüzsögtek és rendet kellett tartani, de olyan energiát adtak, hogy bármennyire is elfáradtunk a próba végére, úgy éreztük a koreográfussal, hogy boldogan megyünk haza. 

Ezt minek tulajdonítod? 

Valami plusszt kaptunk, ami aztán a színészekre is ráragadt, ahogy elkezdtünk közösen próbálni. Nem volt kérdés, hogy ebből mi lesz. Valahogy a Jóisten úgy adta a lépcsőfokokat a gyerekek energiájából, amire csak rá kellett lépni és vitt tovább, mint egy mozgólépcső. Nem volt semmi konfliktus, semmi probléma. Nem gondoltam volna, amikor belevágtam, hogy ez ennyire zökkenőmentesen fog lezajlani. 

És a te ötleted volt, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra? 

Már rég szerettem volna. Ez egy olyan darab, ami kortól független, egy olyan darab, ami a fiatalokat megmozgatja, hasznos nekik azért is, mert benne van a tananyagban. Azt is tudom, hogy nem szeretik magát a regényt olvasni, unják, nem értik a nyelvezetét. Ez viszont egy olyan formája a történetnek, ami megmarad a nézőkben. Másfelől pedig az is igaz, ha gyerek van a színpadon, az mindig siker. Ez alapjáraton egy sikerdarab. 

Az üzenete is szívhez szól. Nagyon jó az időzítés, úgy érzem ismét kezdenek az emberek visszazökkenni a régi kerékvágásba és a kedvesség, a tisztelet az odafigyelés háttérbe szorul. 

Igen. Ilyenkor az érzékeny emberek, mint mi, bezárkóznak, mint a sündisznó. Nem jó, ahol most tartunk, fel kell ébredni, valamit csinálni kell. Észre kell vegyünk, hogy ahol tartunk, nem jó az irány. A Dzsungel könyvében az állatok tisztasága áll szemben az emberekkel. Az állatvilágban is megvannak a harcok, de ott egy egészséges, természetes harc zajlik, nincs benne alapgonoszság. S ugyanez a tisztaság van benne a gyermekekben. 

Könnyen megvalósítottad a rendezői célod? 

Nagyon könnyű beesni egy sikerdarabba, mondván,hogy elviszi a zene és a gyerekek, én meg megrendezem és siker lesz. Én nem akartam ezt csinálni. Ezért is hoztam be egy plusz szereplőt a történetbe, kiemelve azt, amit én akartam mondani – a felnőtt szerepét, ami nincs benne a darabban. 

Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. 

Éreztem, hogy kell egy plusz, egy rezonőr, aki átviszi a történetet, aki közel hozza a felnőttekhez a történetet. 

Nagyon jók ezek a csendes szereplők. 

Most volt két mondata, egy rövid dialógus gyermek és a felnőtt én között. Ezek Móricz szövegek. Úgy válogatottam össze őket, hogy az élet minden területéről legyen egy kicsi. A háborúval kezdődik, ami a mai világunkat jellemzi, majd ebből legyen egy kis káosz. Rádöbbenhetünk, hogy nem értünk semmit, ha nem nézünk magunkba. Lehetünk mi okosak, de először magunkból induljunk ki s ha magunkat rendbe tudjuk tenni, akkor igen, akkor léphetünk, akkor viszont adjuk át a fiataloknak, amit képviselünk. Régóta foglalkoztat, hogy hogyan állnak hozzá a felnőttek a világhoz, a gyerekekhez. 

Sokan elfelejtik, hogy egyszer gyerekek voltak. 

Ez mind az évek sora, kudarcok, rossz élmények terhe. Ha felnőttként próbálsz változtatni rajta, lehet neked már nem lesz jobb, de a következő generációnak igen. Én ebben látom úgymond a kiutat. 

Túl hamar komolyodnak meg a gyerekek, túl hamar felnőnek. A gyermeki tisztaságot látva a színpadon, sok néző szemében könny gyűlt. 

Megmozdítottunk a nézőkben valamit. Ha már ezt elértem, hogy néhányan elkezdenek rajta gondolkodni, már jó. Valahogy azokat kellene elkapni, akik nem érzékenyek. 

Pedagógusként nagyon megérintett. Érző emberként megsiratott. 

Nagyon érdekes a pedagógusi kritika is benne. Sokat beszélgettünk a pedagógus sztereotípiákról azokkal a kollégákkal, akik a színpadon pedagógust alakítanak. Ellentétes pedagógusképekkel találkozunk a színpadon. 

A gyerekek is sokat változtak a próbák alatt. Látszik az előadáson, hogy mennyi munka van a hátatok mögött. 

Rengeteget fejlődtek. Fegyelmezetten, ügyesen játszották a szerepüket. A félénkebben is kibontakoztak, megnyíltak. A szülők is visszajelezték, hogy nagyon köszönik a munkánkat. Mindenféleképpen jó hatással van a színház a gyerekekre. Fontos, hogy a gyerekek megszeressék az irodalmat, a színházat. 

Milyennek látják a gyerekek a színházat? 

Azt vettem észre, hogy csodálattal néznek maga a színház világára, de azt az ámulatot, amikor először átmentünk a színházba próbálni, sosem fogom elfelejteni. A színpadon álltak és bekapcsoltuk a fényeket. Rácsodálkoztak, hogy milyen gyönyörű és minden kicsi dolognak nagyon tudtak örülni. Valószínű, hogy mi is minden alkalommal így kellene örüljünk, amikor bejövünk dolgozni. 🙂 Nekünk már természetes, hogy ez van, de ők mindenre rácsodálkoztak. Örültek, amikor kész lett a díszlet. Volt olyan gyerek, amelyik elsírta magát. Ez a pozitivizmus ráragadt az egész társulatra.

Jobbak lettetek a gyerekekkel való munka során? 

Igen, mindenképp. Mikor a színészek csatlakoztak, a gyerekek már tudták, mi a dolguk. A felnőttek rácsodálkoztak, hogy ők már itt tartanak. Egyenrangúnak kezelték a gyerekeket. A tapsrend szerint a gyerekek hajolnak meg először, aztán a felnőttek. Sokszor nézem a színészek arcát, és azt érzem, hogy belül mindenki ragyog. 

A szeretet. 

Igen. Én hiszek a szeretet színházában. Mindig is hittem benne. A szeretet felold bármi nehézséget. Nekem az a katarzis, ha a szeretet győz, ami nem egyenrangú a happy end-el. Nagyon sokszor megkaptam, hogy a szeretet az giccses. Bár az Artaud féle kegyetlen színházat, mint műfajt, szeretem, a hozzá tartozó próbafolyamatot sosem éreztem magaménak. Én a színésszel együtt dolgozom, kíváncsi vagyok a véleményükre. Elmondom, hogy mit szeretnék kihozni a darabból, én hogy látom. Olyan ez, mint egy matekpélda, amit együtt oldunk meg. Mindenki hozzáteszi a saját véleményét, ötletét. Van ami jó, van ami nem jó. Közösen alkotunk. A gyerekek is ötleteltek, a helyzetekre reagálva adták a megoldásokat. Sokszor csak álltam és néztem. A két Misitől jött a legtöbb ötlet. Olyan jól átlátták a darabot, voltak olyan dolgok benne, amit ők vettek észre, én nem. Hihetetlenül friss az agyuk. 

Fontos meghallgatni őket. Jól lehet nevelni szigorú szeretettel. 

Ha megteremted velük a kapcsolatot és figyelsz rájuk, később is emlékezni fog arra, hogy rád számíthatott, biztos pont voltál. Sokat tanult tőled. 

Egy gyerek szárnyal, ha érzi, hogy meglátod benne az értéket. És te megláttad bennük a kincset és felszínre hoztad. 

Minden gyermekben ott a lehetőség. A zárkózott gyermekben is, aki lehet az elején nem mutatja, de ki kell várni. Ha szorgalmasan, kitartással jön, meglesz az eredmény. 

Nagy sikere van a darabnak. 

Igen, helyi szinten jó híre van, de szakmailag ez csak egy musical. Ilyenkor kicsit szélmalomharc az egész, de sosem akartam a “nagy rendező” lenni. Nem a nagy drámákban látom magam, azt meghagyom másoknak. Ezért be vagyok skatulyázva, de nem bánt. Talán én kell legyek ennek a hírnöke, hogy meg lehet csinálni egy musicalt másképp is. Az 1991-es ősbemutató rendezője, előadás után odajött és azt mondta, ez volt az egyik legjobb előadás amit látott, azzal, hogy mertem változtatni, bevittem egy felnőtt szereplőt, konkretizáltam dolgokat, letisztítottam a figurákat, olyasmit láttam meg, amit mások nem. S pont ez a lényeg, ne legyünk csak úgy túl rajta. Lehet musicalt is más formában is csinálni.

Igen, műfajtól függetlenül megtisztelni az írói szándékot és belecsempészni egy rendezői elvet. 

Igen. Legyen egy kicsit a tied. Mindennek legyen meg a miértje. Én azt látom a mai színházi világban, hogy a miértek elillannak. Formákban gondolkodunk, ami nem rossz. Minket még úgy tanítottak, hogy mit, miért, hogy – ez a hármas szabály a rendezés alapja. Látom, hogy veszik át a formákat, mert az a divat. Mint az, hogy fehérre festik a szereplők arcát, mert egy nagy rendező kitalálta. De miért? Inkább találd ki a te fehér arcodat. Keresd meg a gyökerét, találj ki valami újat és csinálj valami mást. Én így látom most ezt a szakmát. 

A szakmai vélemény számít, de a nézők visszajelzései, amit előadás után kaptok, az is fontos. Sőt. Felmerül a kérdés, kinek játszotok. 

Igen, s ha már itt tartunk. Mi is a szerepe a színháznak? A Dzsungel könyvét már háromszor rendeztem az elmúlt 12 évben. Most románul fogom. Amikor először színpadra állítottuk és annak is nagy sikere lett, azt kérdezte az akkori igazgatóm, hogy nem gondolkozom azon, ha valaminek ekkora sikere van, az nem jó? Én ezt mai napig nem értem, vagy nem akarom érteni. De akkor velem van a baj. Akkor nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük és én ezt elfogadtam. Felhívnak, megállítanak az utcán, üzennek vissza; nem csak nekem, az egész a társulatnak. 

Miért vagy hálás? Mi az, amit a gyerekektől kaptál? 

Hitet. Hitet abban, hogy amit csinálunk, az jó, és amiben hiszek én, az jó. Igen, ezen az úton kell tovább menni. Volt egy tanárom a főiskolán rendezői szakon, és kaptunk egy- egy jelenetet. Mindenki kellékekben gondolkodott én meg úgy terveztem, hogy megcsinálom egy székkel az egészet. Láttam, hogy mindenki cipeli be a kellékeit a terembe s elkezdtem gondolkodni, átvariáltam az egészet s vittem be én is kellékeket. Majd jött a tanárunk, Kövesdi István rendező és rám nézett, megkérdezte: ‘Miért változtattad meg? Te voltál az egyedüli, aki másképp gondolkodott. Menj ezen az úton! Neked ez az utad.’ S most ugyanezt érzem. Úgy hogy igen, a hitet, hogy lehet szeretettel elérni dolgokat. 

A szeretet alap. És örök. 

Fotók: Czinzel László

szeptember 26, 2022 | Fehér Imola | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

„Minden próba közelebb vitt Dollyhoz”

Legalább egyszer meg kell nézni egy Broadway show-t, főleg ha ebből három Oscar-díjjal jutalmazott hollywoodi produkció is készült. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata a partiumi városba „szállította” az 1969-ben világhírűvé vált musicalt. A Hello, Dollyt új fordításban állította színpadra Sorin Militaru. A bemutató után a rendezőt, a fordítót és a címszereplőt faggattuk az alkotási folyamatról.

Sorin Militaru a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja régóta dolgozik a társulattal, ismeri a benne rejlő lehetőségeket. Első szatmári rendezése óta (Caragiale Elveszett levele) figyelemmel kíséri színészei fejlődését. Amikor a Hello, Dolly- t javasolta, biztos volt benne, a társulat meg tud birkózni a darabbal, örömet szerezve a közönségnek, akik rég várták, hogy musical kerüljön a szatmári műsortervbe.Militaru ragaszkodott ahhoz, hogy olyan kollégákkal dolgozzon együtt, akikkel korábban is: Ovidiu Iloc (zenei vezető), Bodor Johanna (koreográfia) és Cristian Marin (díszlet és jelmezek). A színészeket arra kérte, erős érzelmekkel dolgozzanak, ha lehet, a végletekig.

Galambos Attila fordítót arról faggattam, mennyire volt kihívás a darab. 2008-ban kérte fel Cseke Péter, a kecskeméti színház igazgatója, hogy készítsen új fordítást a dalszövegekre. Mivel a Hello, Dolly korábbi magyarítása nem ragadt meg a hallgatóság füleiben úgy, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a My Fair Lady dalai, ezért nem Kellett attól félni, hogy csalódást kelt. Ráadásul Jerry Herman dalszerző mindig is egyik kedvence volt.

A szöveghez hű tud maradni úgy is, ha közben az eredeti szavak közül egyet sem használ, hisz legtöbbször a szótagszám, a súly és az időmérték szabja meg, mit lehet, mit nem. De van úgy, hogy egy szinte szó szerinti fordítás is megoldható, mégsem az a legszerencsésebb. Erre a sorra: „Wave your little hand and whisper, So long, dearie” bárki írhatná, hogy „Lengesd meg a kezed, súgjad: Viszlát, drágám.” Szótagszám stimmel, hangsúlyok jó helyre esnek. De benne felmerült a dilemma, van-e olyan fontos a súgni ige, hogy miatta kimaradjon a sor gúnyos hangnemét garantáló jelző, a kicsi. Egyértelmű volt a válasz, így született a megoldás: „Lengesd meg a kezecskédet, ints egy pát!” Eltért az eredetitől, hogy közel maradhasson a darab szellemiségéhez. A műfordítói szabadság ebből is fakad.

A főszereplő Rappert – Vencz Stellával hosszabban beszélgettük az előadásról, s a feladatról, amit a szerep jelentett.

Nemrég Bukarestben adtátok elő a Raszputyint, most egész más kihívás várt a szatmári színpadon. Nehéz ilyenkor az átállás?

Nehéznek nem mondanám, de furcsa. Pont erről beszélgettünk színpadra lépés előtt a párommal, aki több jelenetben a partnerem. Előadás előtt két órával érkeztünk a színházba, és a zenekari próba előtt azon kaptam magam, hogy tudom, ma Dollyt játszunk, mégis a Raszputyin dalok csengenek a fülemben. Sokat segített a beéneklő próba, a végére megtörtént a csere a fülemben.

Remek hangod van, egy prózai társulatnál, ahol nem előfeltétel a képzett hang. Tanultál énekelni? Mennyi gyakorlást feltételez egy ilyen darab?

Ez részben adottság, részben tapasztalat, több év munkája. A képzett hang valóban nem előfeltétel, de a jó ritmusérzék elengedhetetlen ehhez a szakmához. Tanultam énekelni, igen. Az egyetemen minden évben más canto tanártól, majd Szatmáron is folytattam a canto órákat. Ezen túl minden zenés produkció új kihívás elé állít. Így volt ez most is. A mindenkori zenei vezető pedig jó támasz tud lenni, akitől sokat lehet tanulni.

Főszerep egy Broadway musicalban, milyen volt megélni? Hogy tudtad meg, te leszel Dolly?

Arra nem gondoltam, hogy én kapom a szerepet. Voltak elképzeléseim, hogy kik lehetnének a társulatból, egy nappal a próbafolyamat kezdése előtt pedig megnéztem a filmet, arra gondolva, ha még nincs szereposztás, legalább én képzeljek el egyet. Ugyanis gyerekkoromból voltak emlékeim a filmről, színpadon viszont nem láttam. Aztán másnap kijött a próbatábla és nagyon meglepődtem. Nagy öröm volt, hisz ez egyszeri lehetőség egy színésznő életében. Hálás vagyok, hogy rám esett a választás.

A darabban vannak mélységek és magasságok. Rétegződik, közben szórakoztat. Nem könnyű végig szerepben maradni, énekelni, táncolni, közben nem kevés szöveged van. Nehéz a darabban végig „jelen” lenni?

Valóban összetett műfaj. A kulcsa abban rejlik, hogy a szereplők az egyes jelenetekben megélt érzések hatására dalra fakadnak, s az adott dal legtöbb esetben koreográfiával társul. A rendező Sorin Militaru gondot fordított arra, hogy a prózai részek hiteles regiszterben szólaljanak meg, ne essünk az „operettes vidámsággal” játszás hibájába. E prózai szövegeknek megvan a maguk igaza a szereplők szempontjából, és ha őszintén szólalnak meg, megépül a hullámvasút, amin a nézőt lehet utaztatni a zene és koreográfia segítségével. Kezdetben még nem láttam, hogyan fog a figura megszületni, mi lesz az az ív, amit be kell járnia. Lépésről lépésre haladtunk a koreográfussal, Bodor Johannával, a zenei vezetővel, Ovidiu Iloc-kal, és a rendezővel.

Minden próba közelebb vitt Dollyhoz, és most, hogy túl vagyunk a kilencedik előadáson, azt hiszem, sikerült teljes figurát alakítanom.

Van kedvenc jeleneted?

Nyilván vannak jelenetek, amiben a figura jobban megmutatkozik, mint a Mr. Vandergelderhez tett látogatás, vagy a monológ, amiben Dolly múltjába és lelkébe kapunk betekintést, ezek számomra mind fontosak. Egymásból merítkezve remek színészi lehetőségeket hordoznak. Többlet jelentőséggel az bír számomra, hogy Mr. Vandelgeldert a párom, Rappert-Vencz Gábor játssza, ez számunkra élvezetes helyzet, úgy hiszem, nézőink nagy részének is. Igazi jutalomjáték.

Találtál Dollyban olyan vonásokat, amelyek rád is jellemzőek, vagy netán ellentétesek?

Dolly talpraesett, helyzeteket jól kihasználó, éles észjárású nő. Megpróbál minden helyzetet a munkája és a maga hasznára fordítani. Házasságközvetítő, ami jó emberismeretet igényel. Sok esetben mások ötleteit tudja pillanatok alatt kamatoztatni. És ezzel ellentétes a múltja. Több éve megözvegyült, de nem tud elszakadni férjétől, akivel boldog éveket éltek meg. Az életbe való visszatéréshez kér többször is engedélyt tőle, amit végül meg is kap. Tehát színes figuráról beszélünk, aki szereti kezében tartani a gyeplőt, mindezt remek humorral és lazasággal teszi. Közös tulajdonságként a talpraesettséget említeném, szeretem azt hinni magamról, hogy a jég hátán is megélnék.

Amit kölcsönöznék a figurától, hogy minden nehézséget könnyedén és humorral kezeljek. Amire tanít, ne felejtsek el kérni, szívből, őszintén, és akkor megadatik.

Mennyire áll közel hozzád a musical műfaja?

Szeretem a zenés műfajt, amennyiben igényesen van megcsinálva. Az emberek közös nyelve a zene, amely leghamarabb hat a lelkükre. Persze sokféle zene létezik. Annak idején számomra szempont volt, hogy olyan társulathoz csatlakozhassak, ahol rendszeresen készül musical, operetta vagy más zenés darab. És hála Istennek, van szerencsém zenés műfajban játszani.

Milyen volt a rendezővel a közös munka?

Sorin Militaruval sokszor dolgoztam, de nem musicalben. Mindig remek szerepeket kaptam tőle. Ebben a műfajban viszont a szöveg háttérbe szorul a zenei anyaggal és a koreográfiakkal szemben, ami sok időt és gyakorlást vett igénybe. Ezeket Bodor Johanna nagy igénnyel és műfaji ismerettel dolgozta ki, amiből az előadás sokat profitál. Nagy lehetőség ilyen emberekkel dolgozni.

A zenekari árokból élő zene tette teljesebbé az élményt. Sokat gyakoroltatok a zenészekkel?

Külön ajándéka az előadásnak, hogy élő zenével szólal meg. Előbb a zenei vezető karmesterrel, Ovidiu Iloc-kal dolgoztunk, ezt követték a zenekarral való összeállás próbái. A hangszeresek többsége a Dinu Lipatti Filharmónia tagjai. Sok időnk nem volt összecsiszolódni, de mostanra ez is szépen alakult.

július 31, 2022 | Fehér Imola | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Simonfy József 70

Simonfy József 70 | a szerzővel Fehér Imola beszélget

Amikor kérdeztem tőled SMS-ben, mit kérsz születésnapodra, azt válaszoltad – tömören – : ‘Időt. Időt. Időt.’ Mennyi időt?

Meghatározni nehéz. Úgy fogalmaznék, hogy annyit,  amíg az embernek van mondanivalója. Addig szeretném. Mert úgy gondolom, hogy van még valami, amit el kellene mondjak.

S mi az, amit még nem mondtál el?

Ez a világ nagyon más irányba tart, mint amiben én felnőttem. A mai világot nem is nagyon értem. A mostani fiatalokat sem értem. A világról van mondanivalóm. 

Hozzájuk akarsz szólni? Amikor írsz, kinek írsz?

Mivel engem a világ izgat, olyan vagyok, mint a kagylóban a piszok. Ami izgat, ami érdekel, arra reagálok. Hogy így el van torzulva a világ, ezt próbálom megfogni, ezt próbálom megérteni. Úgy érzem, az érzelmek rohamosan kihalnak. Érzelem nélkül meg nem sok minden van. Kövek vannak. Kövek meg vas. Ezeknek nem kell érzelem. Minden érzelemmentes. Te másképp fogod gondolni, biztosan.

Gyerekekkel dolgozom és sokszor azt látom, hogy nagyon is sokat éreznek, érzelmi alapon működnek. És ezt verbalizálják is.

Látod, igazad van. Ezekből lesz a felső tízezer. Ők az intelligensek, akik tanulnak, érdeklődnek a világ felől, éreznek. Én a hatalmas távolságra gondolok. Ezen gondolkodom, hogy miért van ez így.

Ez a pandémia is rásegített, hogy nőjön a köztünk lévő távolság, bár ott a telefon a kezünkben. 

A tudomány is annyira fejlett, hogy nem is értjük. Régen még otthon se volt telefon, esetleg csak az irodákban. Ez az ember tragédiája. Távolodunk. Ez izgat engem, hogy meddig megyünk még. Egyik ember a másiktól olyan távol van. Tóth Árpád is megírta, hogy oly messze van egyik lélek a másiktól. Közben fel is gyorsult a világ. Olyan sebesen távolodunk. Belekékül az ember, hogy mik vannak. Régen az emberekben volt érzelem, most már nem tudom… Az ember lassan már nem ember. 

Jó, ha ebbe ilyen erősen belegondolunk? 

Lehet nem jó, pláne nekünk, akik írunk. Kiöli az érzéseket és érzelem nélkül nincs vers. 

És túl sokat aggódni se jó. 

Akkor se jó. Akkor sincs vers. Az aggódás bénít. 

Amikor nem tudsz írni, mi az, ami felold? 

Akkor szoktam olvasni. Az ad egy löketet. Sokszor bevillan egy – egy mondat is. A múltkor mondtál egy jó sort. Nem született belőle vers? 

Most várom az ihletet.

Az égi mannát. 

Azt. Várjuk együtt. Csak legyen könnyű a fejem. Tudod, mintha ki lenne mosva az agyam. Akkor lehet. 

Igen, engedd ki. Kell egy üres tér. Ha tele van a fejed, nincs helye a versnek. Ki kell üríteni mindent. Nem kell gondolni semmire. 

S melyik volt a legszebb szülinapod? 

Tudd meg, hogy én a szülinapokat már 55 éves korom óta nem ünneplem. A romlásomat nem akarom ünnepelni. Az ember a vég fele megy. 

Megijeszt? 

Nem. A felismerés, hogy mit ünneplek én? Mire az a nagy ünnep?

És ha fordítva gondolkodnál? Hogy kaptam még egy évet s megünneplem? Fordítsd meg! Ne a gödör felől nézd. 

Akkor nem biztos, hogy írnék. Fordítva is próbáltam, de akkor nem tetszett, ahogy írtam. 

Hogy jellemeznéd a költészeted? Sokszor hallottam, hogy mondogatták neked, hogy írj vidámabbat. 

Ha valaki boldog, abban nincs semmi. Mi az, hogy boldog? A boldogságot nehéz megfogalmazni. Boldogság és boldogtalanság, mennyire könnyű az átjárás. Van, aki azt hiszi, boldog, közben nem az. A boldogság múlékony. Másnap felébredsz s csak a nagy ürességet érzed. Mint egy buborék, ami kipukkadt. Így vagyok én a boldogsággal. 

Túl múlékony és átlátszó ahhoz, hogy verset írj róla? 

Igen. 

Pedig a boldog versek is jók, nyugtatják a lelket. 

Igen, vannak életvidám emberek, és vannak, akikre az idő rányomja a bélyegét. Nekem jó így. Adottság kérdése. Érdekes, mert ha rád néz az ember, azt hiszi, életvidám vagy, ha olvas, teljesen más. Mintha kettő lennél, nem egy. 

A kettő nem zárja ki egymást. Nem tudom. Hol a középút?

Keressük.

És amikor írsz, boldog vagy? 

Az egy hipnotikus állapot. Amikor írok, lehet az szomorú vers is, jól vagyok. Amikor az ember nem ír, nyűgös, nyugtalan, mogorva. Amikor írás közben megzavarnak, elszáll a gondolat. Maradtam a gondolattal, hogy ‘Jaj, mi lehetett volna, ha…’

*

Fehér Imola és Simonfy József négykezes verse


angyal 

förtelmes gondolat hóba
rajzolni csuri madarat
csőre jégcsap
szárnya olvad
puha pihetollak
testét dér marja
foga van a
télnek nem csőre
honnan telik neki
fogkrémre
fehér hó lepi
véres inyjét
csak a hóember 
nyelve lóg ki
ilyen iszonyú
időben
ne nyújtogassa
szíve is beletörne
nagy a fagy
harapós a hold ma
egyre másra halnak
ki érzései
kráterbe temetik
nem  kell rá föld
háztetőről hótömeg
zuhant az éj fortyogó
sötétjébe angyal volt
talán
sosem tudjuk meg
tolla vállamon pihen
odafagyott félelem
vacog rideg lelkemen
és kérdezem
lehet- e olyan tisztának
lenni mint egy
könnycsepp
mely beléd fagy
s kicsapódik
ezernyi kristály 
hull lábaid elé
s a hajnali csendbe
napsugaraknak
zengedeznek
 mosolyogj te is, 
új szelek lengnek, 
új telek járnak
mint kivilágított
kicsi házak akkora
hópelyhek hulldogálnak
hull a Mennyország
nyisd ki az ablakod
huncut angyalok kandikálnak
léphetnek száraz ágra
zajt nem csapna mintha
kezükön járnának
nem is járnak repülnek
enyülést hozva a télnek
mely szívünkben tombol
tartja kezében didergő
szívemet nagyon
beteg nagyon beteg
kérem Istent
gyógyítsa meg
honnan e nagy fény
angyal napozik
szívemen
felmelegszik
aortám dobban egy 
nagy pihe idebenn
kályhát gyújt a tél
és csak henyélek
belélegzem mindazt
amit kilélegez az ég
mennyei áldás
tölti meg
tüdőm bugyrait
és nem tudom
hol kezdődik a vég
hol a kezdet
de most már kezdek
megbékélni
a véggel 
aztán hajnalban
lehullott az
első levél
cirokseprűvel
seprem mint 
régi emléket fújja
a szél a kertben
mennyi levél hull
bennem hang
talanul azokat 
ki sepri össze
lombozódok mint
egy öreg fa
körgyűrűim összekötve
sehány év megannyi ága
integet nekem mindhiába
villám belsejében
gyermekként élek
aki még hiszi a
boldogság a földön jár
szorít a cipő, lassan
kinövök a korból 
benövök a korba
mennyi arc az évek
hosszú során melyen
most úgy vágok
át mint egy idegen
idegen idegen
idegen
mint egy árnyék
követem magam hidegen
nem pompázik színekben
szívem mint a nyárfa
levele kiszárad 
akár a sár
vége van
lassan vége 
van már
de valahol örökké
nyár van örökké
nyár van
nyár
és napsugár
égetett szalonnabőrként
zsugorodik fejem
fölött a szivárvány
május 30, 2022 | Fehér Imola | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Játszótársak (avagy dupla vagy semmi)

Az előadás címe játékosnak tűnhet, de a színpadon a „játék” pillanatok alatt láthatóan, hallhatóan és érzékelhetően komollyá válik. Életre, vagyis halálra megy. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy az élet – az a nagybetűs – nem játék. A szerelem nem játék. Egy szív nem játékszer. S vajon végignézve a szemünk előtt folyamatosan pörgő jeleneteket, megértve a miérteket és a hogyanokat, akarnánk-e Kosztolányi Dezső játszótársa lenni s mindig, mindig játszani? Lennénk-e Kosztolányiné Harmos Ilona? Akarva-akaratlan mindkét szereplő bőrébe belebújtam a szombat délutáni előadás alatt az Iparosotthonban Szatmárnémetiben. 

Két fantasztikusan tehetséges színművész, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila, a Borostyán Produkció Iroda által szervezett turnén Szatmárra látogattak és költőnk s költőnéje (egyben költőnője) házasságának belső, sokszor zárt ajtók mögött játszódó momentumait tárták elénk, versekből, novellákból, naplóbejegyzésekből és levelekből idézve – egy sorba fűzve őket.

Értettem vagy érteni véltem Kosztolányi játékos, kicsapongó, könnyed, elvont, költői énjét, de nőként átéreztem Ilona zsigeri fájdalmát, szenvedését, csonkig égő gyertyájának halovány, pislákoló fényét, a megcsalt fél dühét és értetlenkedését. 

Feladás, elhervadás, harag, idegi összeroppanás Ilona sorsa Kosztolányi mellett. Közben oly tisztán látta, mi folyik (nem csak a háta mögött), hogy levelet is írt a másik félnek, „A” Máriának (A – adultery, bevillan a  skarlát betű, a megbélyegzés; közben maga a Mária az egyik legtisztább magyar női név – a sors kegyetlen fintora talán). Mint ez az előadást követő beszélgetésünkből is kiderült, fontos mozzanat a levél felolvasása, amelyben Kosztolányiné harcias hangnemben rendreutasítja férje szeretőjét. A levél kezdő soraira mind felkaptuk a fejünk:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát… ” Nem semmi… Nem tudtam, mosolyogjak vagy inkább sápadjak el. Maradt a köztes érzés. Így kell ezt? De vajon tényleg így kell ezt? Micsoda harcias amazon volt ez a Kosztolányiné! Éreztem a késztetést, hogy erről a nőről többet is megtudjak. Egy könyvét, a Burokban születtem – Memoár, novellák, portrék címűt mindenképpen el fogom olvasni.

(tovább…)
november 30, 2021 | Fehér Imola | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fényfoszlányok

Mindig mond valamit.
Elhaló esti félhomályban
ködlámpást gyújtanak
gondolatai;
majd hosszú fényre vált
s megvakít.
Hiába villogok.
Nem veszi észre magát,
csak dörmög tovább.
Valami régi nőről.
Hideg éjszakákról.
Véresre tépett körömágyról.
Papírfecnire írt szobaszámról.
Hánynom kell.
Elkap a rosszullét. 
Valahogy ez nem én vagyok.
De nem is rólam beszél.
Csak a múlt villog néha,
ahogy estére kapcsol a táj
s a csillagok útjelzőin
valami furcsa emlékkép
jelzi, hogy az élet nem volt
ilyen egyszerű. Kiszámítható.
De miért ül még mindig
az a nő a képen az öledben?
S mondd, miért ő jut 
minden áldott este eszedbe 
amikor lekapcsolom a villanyt? 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -

Elhúzza a függönyt. 
Beáramló fényben mossa
tisztára arcát. 
A megült ráncok az égre néznek, 
mint akik hálát adnak a múltért. 
Mindnek külön meséje van.
Az ajka mellettit hosszasan figyelem. 
Valahogy nem áll össze a kép. 
Mosolyog, de mégsem. 
Arról nem én tehetek. Csak érte.
Csak miatta állok még mindig
az ablak mögött és újságpapírral 
sikálom tisztára az üveget. 
Semmi sem ront a reggeli fürdőn, 
a napfény polkát jár a párkányon. 
Csak az az idétlen ránc ott. Idegesít. 
Valahogy rosszul varrta fel az idő. 
Annak a nőnek az iniciáléjára görbül,
bár lehet, hogy csak beképzelem. 
Ahányszor nevetsz, veled sír. 
Ezért nem tudsz igazán boldog lenni. 
Miatta nem nézünk több vígjátékot.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Felkapcsolja az éjjeli lámpát. 
Az izzó sercegve jelzi, kiég. 
Zavaróan vibrál, 
majd halvány fényt áraszt. 
Pont mint ő. Vegetál. Pislákol.
Fellapoz egy könyvet. 
Határozott mozdulattal
nyitja ki a tizedik oldalon. 
Mintha megoldást keresne
a tömött sorok között. 
Szeme REM fázis szerűen cikázik.  
Néz valamit. Netán valakit. 
A lámpa hideg fénye furcsán 
világítja meg az arcát. 
Nem látom tisztán.
Valamit nem talál.
Egy régi dohos könyvben
szellőzteti a múlt redőit. 
És ahogy megnyálazod az ujjad
hogy fordíts, kezed megáll a levegőben. 
Észreveszed, hogy nézlek
és minden mozdulatodban őt látom. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  - - 

Hunyorog, a déli napsütés, 
mint apró dárdák hada 
tör ki a fellegek közül. 
Becsukja a szemét és szomjasan 
issza fel a meleg napsugarakat.
Szemhéja kifeszített dob. 
Peregnek rajta a múlt forró nyomai. 
Nyári emlékek, naptejtől foltos éjjelek. 
Tengerparti bárok koktéljai.
Szabad ég alatti napfelkelték. 
És szerelmes naplementék. 
Most is megcsap az a sós szag. 
Lenyalod a szád szélét;
talán a sarkokban megült egy falatka múlt. 
Egy morzsányi emlék. 
Lassan kinyitod szemed 
és szembe nézel a Nappal. 
Benne is őt látod.
Arca beleivódott a retinádba. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -

A szeme alatti krátereket 
megvilágítja a Hold. 
Mereven bambul az éjszakába, 
mint aki titkon csillaglesre indul. 
Távcsővel kémleli az évek alatt felgyűlt
ki nem mondott kívánságait. 
Messzire lát, mégsem érez semmit. 
Csak néz. Néma hallgatás. Feszült figyelem;
de egy hullócsillagnak sem esik
meg a kőszíve rajta. 
Ez az este fájó reményekről szól. 
Ez az a  kínos valóság, amit nappal tagad. 
Elmúltak felette is az évek
s a holdfényben táncoló 
ősz hajszálak között cinkosan
megsimul a múlt. 
Némán beletúrsz a hajadba
és nagyot sóhajtasz. 
Egy régi kép villan fel a fehér bliccben. 
Tudom, valaki mindig hiányozni fog. 
Te sem erre az életre iratkoztál fel.