MEGOSZTOM

Egy nagyváradi olvasó esete Mircea Cărtărescuval

Irodalomolvasó koromhoz képest későn találkoztam Cărtărescuval, egészen pontosan a tavaly ősszel olvastam először a Szolenoid című regényét. Egy csapásra lenyűgözött az a regényvilág, amibe bekerültem. Olyan sokrétűen mozdítja be az elmét, annyira újszerű volt számomra ez az írói nyelv, mintha egy új szigetet fedeztem volna fel, de legalábbis egy váratlanul nagy ajándékot kaptam volna. Aztán néhány hete másodszor is elolvastam a könyvet, valamivel nagyobb figyelemmel és ugyanolyan, ha nem még nagyobb lelkesedéssel.

Egyszóval a rajongói hangoltság adva volt ahhoz, hogy örömmel fogadjam a hírt, miszerint az író maga Nagyváradra érkezik egy, Az irodalom kalandja című beszélgetésre. Ámbár engem mindig nyugtalanít egy íróval/szerzővel való találkozás, a személye iránti kíváncsiság mibenléte: vajon mit akarunk tapasztalni, mit várunk tőle, mi a normatív kerete egy ilyen alkalomnak? Az a gyanúm ugyanis, hogy az igazán jó írók alulmaradnak a saját műveikkel szemben vagy fordítva, az igazán jó művek meghaladják az írójukat. Hogy ha nem is árt, de végső soron nem a személyes élet hitelesíti az alkotást, jó esetben is legfennebb egy kimunkált író-szereplővel találkozunk, aki eseményszerűen kínálja fel magát fedezetül a műveihez – amire olvasóként valójában nincs szükségünk. Ezzel együtt van valami nagy vonzása is ennek a személyességnek, magyarul: bár valójában majdhogynem fölöslegesnek találom az ilyen találkozókat, mégsem tudnék otthon maradni, ha például a legnagyobb élő román író itt tartózkodik egy karnyújtásnyira. 

S akkor már részben benne is vagyunk a közepében ennek az élménycsomagnak, amit ez az Cărtărescu-beszélgetés adott. Először is nem tudom nem megemlíteni, hogy a reggel 9-kor kezdődő belépőjegy-osztásnál reggel 9-kor már egy darab sem volt a meghirdetett 150-ből, aztán a további 200 is elfogyott egy óra alatt. S nem tud nem eszembe jutni, hogy vajon hány magyar írónevet tudnánk felsorolni, akiért több száz fős, felnőtt olvasóközönség tolongana a városban. De még mielőtt ebben a versenyben kevésnek találtatnánk, gyorsan megjegyzem, szerintem itt a román irodalmi életben is egyedi jelenséggel van dolgunk. A fokozott érdeklődésben Cărtărescu nem éppen könnyen olvasható könyvei mellett valószínűleg legalább olyan fontos tényező éppen személyének a szimbolikus ereje – lévén egy nemzetközileg elismert, híres író, akire büszke lehet a román társadalom, továbbá a karaktere, amelyben az egyszerűség, jovialitás jó arányban keveredik a művészi attitűddel, bölcsességgel, hitelességgel. Miközben persze nehéz felfogni, hogy az a komplexitás, sokszor őrületig hajszolt képzelőerő, nyelvi bravúr hogyan tud megférni egyetlen elmében és egy ennyire decens személyiségben. 

Mert végül is pusztán ettől a helyzettől, hogy itt egy nagyszámú közösség tagjaként hallgatjuk az Írót, megképződik egy olyan illúzió, hogy (nálunk) az irodalomnak (még) megvan az az ereje, hogy a világ elsajátításának egy par exellence módjaként viszonyuljunk hozzá. Ráadásul a beszélgetés témája is nagyrészt az irodalom mibenlétének a kérdését járta körül, legalábbis számomra ez adta meg a fókuszát.

S ebben a „kalandozásban” most Cărtărescu nem is annyira mint író, sokkal inkább mint olvasó játszik kulcsszerepet, ő ugyanis történetei, művei, személye révén az olvasásnak is a nagy apologétája, mondhatni az olvasáskultúra apostola. Ahogy a beszélgetésben is elhangzott, az a történelmi közeg, amiben ő felnőtt, amiben olvasóból íróvá vált, s ami még a mai 40-es, 50-es generációnak bőven ismerős lehet, a könyvek jelentették a menedéket, majdnem az egyetlen lehetőség a releváns világ- és önmegismeréshez, tapasztalathoz. Ez a kitüntetettség azonban mára nemhogy megkopott, hanem majdhogynem az eltűnés veszélyezteti, jó eséllyel generációs attitűddé, rétegjelenséggé válik. S ezt a tényt a könyvpiac akármekkora expanziója sem cáfolja.

De, mint ahogy a Cărtărescu történeteiből kiderült, ezzel az attitűddel nem vagyunk annyira magunkra a világon, legalábbis Cărtărescu-olvasóként vannak rokonaink, főként Latin-Amerikában, ahol, úgy tűnik, társadalmi konszenzus van az irodalom világmegváltó erejének a kérdésében, s ahol a népszerű írót a nagy elődökhöz, Marquezhez, Llosahoz, Cortazarhoz hasonlatosan sztárként ünneplik. Könnyesre kacagtam magam azon a sztorin, miszerint az írót szó szerint ki kellett menekíteni a rajongók tömeges támadásából, ahol is az egyik szakállas, aranyláncos mexikói olvasó az író nyakába borulva, sírva vallotta meg, hogy a Szolenoid megmentette őt az öngyilkosságtól, és ennek bizonyítékaként meg is mutatta a karjára tetovált könyvborítót. Nem mellesleg ezek olyan országok, amelyekre a nyugati világhoz képest nagyfokú gazdasági-társadalmi elmaradottság jellemző. S anélkül, hogy itt most messzemenő következtetéseket vonnék le, azért felsejlik egy választóvonal abban is, ahogy ehhez képest az amerikai Cărtărescu-recepció egyféle kelet-európai sajátosságként, couleur locale-ként értelmezi az általa létrehozott szöveguniverzumot, aminek a tétjét még afféle filozófiai létkérdések fémjelzik, miközben az „nyugati” irodalmat már régen egy újféle nyelvi magatartás és főként az identitásbeli, társadalmi problémák uralják. S akkor innen nézve nagy kérdés, hogy hová állunk, hogyan viszonyulunk az irodalmi művek nagy rendszeréhez, milyen ambíciókkal veszünk kezünkbe, ha még kezünkbe veszünk – egy könyvet, amit nem mellesleg Cărtărescu kijelentése szerint mi magunk is: írunk. Emögött nyilván az a már közhelyszerű gondolat van, hogy egy irodalmi mű minden olvasóval és minden olvasással újraíródik, de innen is köszönöm Cărtărescunak, hogy ezen a kellemes márciusi estén engem is írótárssá avatott. 

S akkor rögtön idekívánkozik az a monumentális hasonlat, amit Cărtărescu a beszélgetés alatt felvázolt, miszerint az irodalom egy magas hegyre épült kastély, aminek az alsó szintjét a tömeges fogyasztásra szánt könyvek alkotják, a kaland- és lányregényektől kezdve a gyerek- és ifjúsági irodalmon át a krimi- és sci-fi irodalomig; ahonnan belépünk ebbe a világba, s ami a széles és megkerülhetetlen alapja ennek az építménynek. A következő szintjén vannak a nagy, világalkotó írók, akik a nagy rendszereket, a nagy elbeszéléseket hozzák létre, mint Tolsztoj, Balzac stb. A második szintjén helyezkednek el azok az írók, akiknek az irodalom a szó művészetét jelenti, az artisztikus megformáltság mesterei – mint például Nabokov. A harmadik emeleten van az irodalom szentélye, ahová csak az igazán nagy, mindenek fölött álló alkotók tartoznak, mint Homérosz, Dante, Shakespeare. És még mindig nincs vége, mert van még egy szint, a csúcs, ahol egyetlen szobor van… Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket – nem, nem az, amire és akire gondoltak, ugyanis a körülöttem ülő barátaim és a magam nagy megkönnyebbülésére ez a hely Cărtărescunál Franz Kafkának van fenntartva. Talán ideje lenne Kafkát is alaposan újraolvasni. 

A hasonlat tűnhet akár avíttnak is vagy túlságosan konstruáltnak, mindenesetre házi feladatnak nagyon jó, hogy ki hogyan húzza fel ezt az építményt, kit helyez annak csúcsára és miért, hogyan lakja be, vagy egyáltalán elfogadja-e a lakozásnak ezt a móduszát. Cărtărescut látva-hallgatva nekem úgy tűnt, hogy ő, bár önmagát nem sorolta be egyik emeletre sem, boldog, beteljesült lakóként bolyong, keres, kutat, épít ebben a kastélyban. 

S akkor a végére egyszerre fog el az öröm és a szorongás, hogy ez az egész író-olvasólét valójában egy ténylegesen kivételes, rendkívüli állapot, s minden okunk megvan rá, hogy kastélylakóként osztozzunk Cărtărescu boldogságában; ugyanakkor rendkívül efemer is, törékeny, kiszolgáltatott. 

Ennek a kastély éthosza mintha azt diktálná, hogy minden ajtót ki kell nyitni, de talán jobb nekünk addig, amíg nem találjuk meg rajta a kijáratot. 

MEGOSZTOM

Nem tudunk nem költőien létezni

Tamás Dénes író-költővel a magyar költészet napjának apropóján Fazakas Márta beszélgetett.

Április van, a költészetről szeretnélek kérdezni. Van egy rémegyszerű versed, ami így hangzik: „Mi a költészet? / Mi nem költészet?” Arra kérlek, szabadítsd ki ezt az epigrammát (?) a költői kérdés védett státusából és próbáld meg diszkurzívan körüljárni, miért gondolod mindenre kiterjeszthetőnek a poézist? Mekkorát kell ugornunk ahhoz, hogy az egyre varázstalanodó világunkat – a tudománnyal, technikával, a lélektelenedő munkával, virtualizálódással stb. együtt – a költészet diszpozitívumába helyezzük el? Vagy a kérdésben esetleg éppen a poézis iránti vágy fejeződik ki (legyen minden költészet)?

Egy intést akartam útjára bocsátani, amivel valóban a költészet egyetemes jellegére akartam felhívni a figyelmet. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy valóban minden költészet (bár igaz, hogy vágyaimnak ez néha nagyon is megfelelne), hanem azt, hogy mindenben ott rejlik a lehetősége. Különben is csak azért tudunk a varázstalanodó világról, lélekölő munkáról, a virtualizálódás veszélyeiről beszélni, mert tudunk valamiről, ami ezeknek az ellentétje. Szabad, kereső kifejeződés és kérdezés – ezt jelenti számomra a költészet. Mindenféle válaszhoz, megfogalmazáshoz ugranunk kell. Na most, ha pontosan akarunk rögzíteni, azaz magunktól távol akarjuk tudni a választ, akkor tudományt, filozófiát művelünk. De ha az átéltség, átélhetőség válik elsődlegessé, akkor magunkon keresztül szűrjük meg a választ, a viszony terében kutakodunk, a fluiditások, a képlékenységek terében keressük a formát, egyszóval a költészetre akadunk. És nem tudunk nem költőien létezni. Meglátni a szerelmes szemében a vágyakozás fényét, egy háromlábú kutyában a kiszolgáltatottságot, a tavaszban a kibontakozást, egy házban a lakozást – ezt csak a költészet szemével lehet. Ezzel a szemmel mindannyian rendelkezünk, ahogy ennek a látásnak az eredményeit sem tudjuk magunkról, a világról levakarni. Ebből még nem lesz vers, a verset ki kell harcolni, egy költészethiányos világban azonban elengedhetetlen, ha verset akarunk befogadni.

Szenvedélyes olvasó vagy, azt mondod, személyiséggenealógiádban egyik legfontosabb szerepe az olvasásnak van. Ezen belül a költészettel való érintkezésednek mi a története? Melyek voltak a nagy találkozásaid, akár gyerekkorodtól kezdve mostanáig?

Ha legkorábbi versélmények ragyogását keresem magamban, akkor Arany János balladáit hallom magamban visszhangozni. Azok érces csengése ma is bennem bong, ahogy az a néhány Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila soré, versé is, amelyet iskoláimban sajátítottam el. Úgy gondolom ez a közös vers- és hangzásélmény az, ami beleköt minket abba a poétizált valóságba, amit magyarként magunkban hordozunk. Szintén korai felfedezés a francia szimbolizmus, Baudelaire, de főleg Rimbaud, akiknek versei megnyitották annak az álmodozó távlatosságnak a horizontját, amin kamaszként hatalmasakat tudtam szörfölni.  Különben felnőttként maradtam a modernizmusnál vagy a későmodernizmusnál, Rilke, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes neveihez kötődik az a versélmény, ami ma is mérceként szerepel számomra. Innen akár konzervatív olvasónak is lehetne gondolni engem. És az is vagyok, de elemi szinten érdekel a vers megújításának, az új és új hangok megszólaltatásának a lehetősége is. Ezért nem csak olvasóként, de kritikusként is folyamatosan építem az éppen történő költészettel való viszonyomat, mindezt úgy, hogy azért minden megírt versen, verssoron számonkérem a nagy költészet lehetőségét. 

Az utóbbiakra visszatérnék, de még elidőznék a költészetnél egy kicsit, ha már április, és ha már József Attilát is említetted. A napokban jöttek szembe velem tőle ezek a sorok: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Rezonál benned? Eszerint nemcsak nekünk van szükségünk versekre, hanem a világnak is. De mi lehet a gyémánttengely?

A világ el van nélkülünk, köszöni szépen. A bolygók forognak csillagjaik körül, földlemezek siklanak lávaóceánokon, a fű újranő, hiába szárad el. Az emberi világ egy kicsit másként működik. Igényli a kimondást, a megfogalmazást, a kifejeződést. Azt is megkockáztatom, ezekben létezik felfogható, egymással megosztható módon. Az ember nem csak feltűnt a világ közepén, hanem valamiért ráérzett a világ befejezetlenségére, változékonyságára, benne pedig a saját létezése törékenységére. Innen a vágy, hogy rátaláljon arra, amin az egész fordul, amiben összegyűl az, ami sok(k)ént rázúdul. Nevezhetjük gyémánttengelynek akár, hiszen ez a kifejezés egyszerre gyűjti magába a felbecsülhetetlen értékességet és a ragyogást, a szépség tulajdonképpeni létmódját. Egy felhangzó verssor, egy zenemű crescendója, egy festmény látványélessége mind ezt a gyémánttengelyt hozza a valóságba. Amikor a költő a megfelelő szót keresi, az odaillő képet, a verssorok ritmusát, vagy akár tudatos megbicsaklását, ezt a gyémánttengelyt kalapálja.

Van ennek a kalapálásnak mércéje? Ezzel most visszaugranék a fent említett kritikusi viszonyodhoz, egy kicsit körülhatároltabb terepre. Nemrég jelent meg egy kritikád a Címtelen föld című kötetről, amiben az általad említett nagy költészet lehetőségét kéred számon a benne foglalt verseken, miközben előzőleg kifejted, hogy teljesen megváltoztak annak lehetőségfeltételei. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan lehetne visszatérni a 90-es évek imperatívuszaihoz, ha egész egyszerűen azok már nem működnek? Számomra szimpatikus, hogy a fiatal erdélyi költők kapcsolódásokat, hálózatot keresnek maguk között, te mintha ezt a gesztust megkérdőjeleznéd a szuverén alkotások nevében. Hogy látod az irodalmi életben, főként az erdélyi irodalmi életben, ha van ilyen, a platformok lehetőségét és az ún. irodalmi életnek a helyzetét?

Persze, hogy van mércéje, csak az nem méteressel, de még nem is patikamérleggel adható vissza. Különben te azt kérdezed, mitől jó egy vers – amire persze direkt válasz nehezen adható. Azt is megkockáztatom, minden vers, ha apró módosításokkal is, de átírja ezt a mércét. Gondoljunk arra, egy szonett és egy szabadvers mennyire más feltételrendszerek között íródik, ennyiben mennyire más mércéknek feleltethető meg. Számomra van azért néhány egyértelmű fogódzó. Mennyire kéri egy vers az újraolvasást és az elidőzést? Mennyire képes beleülni a fülembe és a gondolataimba? Mennyire képes maradandó módon átírni a világot? Ahol ez hiányzik vagy megbicsaklik, ott én úgy érzem, a poétikus szándék nem valósult meg maradandó módon. És ez nem korszak- vagy stílusfüggő dolog. Azért, ha többet él az ember, néhány paradigmaváltást már saját életében megtapasztal, nem beszélve a költői hagyomány disztruptív jellegéről. Erdélynél maradva, ami a kilencvenes években a transzközép volt, az ma a metamodern. Aktuális érzékenységek felcímkézése. És én minden érzékenységet tisztelek, csak találja meg az érvényes formáját. A túlzott, feltörhetetlen személyesség, a redundancia, az ismételhetőség, az efemer jelleg, az öncélú harsányság, a költői hagyomány negligálása – ezek, amik zavarni szoktak a metamodern versek esetében. Fenntartva azt, hogy érvényes törekvésről van itt szó, aminek már megíródtak a maradandó versei. Én a teremtőerőben hiszek, a mintadarabban, nem a másolatban. Abban, ami először töri fel a senkiföldjét, és alkot addig soha nem látott formákat magának. A hálózatosodást ezért mindig szkepszissel szemléltem. Ahol szuverén művekre van szükség, ott minden hálózatosodásban a csordaszellem dübörgését hallom ki. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen. Hasonló a hasonlóra vágyik. Az irodalmi élet mindig ezeknek a törvényszerűségeknek engedelmeskedett.

Ezt a szálat még mindig nem engedném el, mert valami zavar, szóval, még az olvasói-kritikusi attitűdödről: személyes beszélgetésekben is, itt is, de írásaidban is felvállalsz egyféle elitista viszonyulást a kultúra irányába, többnyire a kiemelkedő irodalmi anyagokat, főleg regényeket recenzálsz, ragaszkodsz ahhoz, hogy művekről beszéljünk, ne szövegekről. Vagyis ahogy most nevezted, olvasóként konzervatív vagy. Ugyanakkor hangsúlyosan vállalod a kritikusi viszonyulás szubjektivitását is (ez utóbbit számon is szokták kérni rajtad, pl. a kritika-köteted kritikájában) – nincs ebben is egyféle ellentmondás? Ha úgy tetszik egyfelől kérlelhetetlen, másfelől megengedőbb vagy az esetleges, a személyes irányába. 

Nem gondolom, hogy a személyesség, vagy a szubjektivitás az elitista pozíció gyengítését jelentené. Ahogy a szöveg és a mű éles szembeállítását sem tartom érvényesnek, hiszen ha az ember írásban alkot, akkor azon munkálkodik, hogy a szövege művé váljon, azaz önálló érvényességre tegyen szert. A szubjektivitás pedig szerintem minden alkotás alapvető desztinációja, hiszen minden mű az olvasót, és a befogadót célozza meg. Nem tudja azt kikerülni. Rajta, a saját érzékenységén, tudásán keresztül szólal és szólaltatható meg. Aztán, ha az ezen a módon befogadott anyag átemelhető más feltételrendszerek közé, mondjuk irodalomtudományi, társadalomtudományi, filozófiai keretekbe, és ott továbbbontakoztatható, az evidens dolog. De számomra a legizgalmasabb, és kihagyhatatlan desztináció mégis a megrendült olvasói tudat, a benne elinduló folyamatok érdekelnek, ahogy kitettségéből fakadó kimozdítottságában keresi és megalkotja azokat a kereteket, amelyek közé a mű elhelyezhető. Ezt a kereső mozgást próbálom leképezni kritikáimban.

Ne csak az olvasó-receptáló, hanem az alkotó-író Tamás Dénesről is beszéljünk. Mi az ő története? Egy novellás köteted, egy regényed, egy verses köteted és egy kritikaköteted jelent meg, egy regény megjelenés előtt áll. Első regényed után évekre előre tudtad a könyveid címét, kész projektjeid voltak, aztán ha jól tudom, teljesen más úton haladtál. Honnan adódik az írás személyes tétje számodra és milyen elágazások mentén halad? Vannak-e zsákutcái? S most éppen merre tart?

Maradjunk a személyességnél. Íróként is mindig a saját életem volt a fedezete és a hitelesítője annak, amit éppen csinálok. És igen, évekkel ezelőtt volt egy naiv látomásom arról, hogy mi az, amit ki kell dolgoznom az életem során. Tervező ember vagyok, szeretem magamat a jövő felé előrevetíteni. Azóta persze az elmozdulásaim többször újraíratták ezt az elképzelést, amihez valóban a zsákutcák is hozzájárultak. Ugyanakkor kereső ember is vagyok, nem szeretek semmit többször megismételni, amire igazán belejövök valamibe, már valamennyire túl is lendültem azon. Ez a mozgás fogja össze azt, amit teszek. Mostanában pedig versek és kisregények vannak leginkább. Ha minden jól alakul „A tó” című kisregényem az idén megjelenik. A „hegyek, fák, füvek” mindig szívem szerelmei voltak, hogy Szilágyi Domokossal szóljak, a non-humán tartomány egyre inkább lenyűgöz, nyelvet, formát keresni hozzá, igazi írói, emberi kihívás. S néha úgy tűnik, ez mindannyiunk sorsa is, ha még létezni akarunk a jövőben is.

A hálózatosodást előbb élesen elutasítottad, de van valami az ún. irodalmi életben, amibe tetszik-nem tetszik, te magad is bekerültél, amihez más területeken (szakmák, politika, intézmények) árgus szemekkel figyelünk, mert könnyen átfordítható érdekszövetségbe, itt viszont egyenesen értéknek, mértékadónak látunk. Az irodalmi barátságokra gondolok, izgalmas tud lenni, amennyiben ténylegesen érdekmentes megnyilvánulásainak nyomait látom. Neked vannak-e az irodalom terepén fogant barátságaid? Ha igen, mi köti meg és mi élteti? 

Az életben a barátságok a legfontosabbak számomra. A barátság az a modell, amire bármilyen érvényes közösségiesség alapulhat. Természetesen, irodalmi, alkotói barátságaim is léteznek, bár nem annyi, mint ahányra szükségem lenne. Neveket azért most nem mondanék, mert akár kérkedésnek is tűnhetne. De létezik olyan alkotó személy, aki mindig elolvassa, amit írok, és fontos, számomra érvényes meglátásokat kapok tőle. És létezik pár olyan személy is, akikkel már évek óta együtt gondolkodok, sőt alkotók is. Számomra nagy élvezetet jelent kitenni, ütköztetni a gondolataimat másokkal, sőt azt gondolom, a gondolatoknak is az a sorsuk, hogy ütköztetve legyenek, hogy ebben az ütközésben formálódhasson meg valami érvényes és közös. Hiszem, hogy létezésünk nem teljesen szolipszisztikus, énünk alagútjából látszódó ég kékje talán mindannyiunknak az.

Ebből úgy tűnik, mintha a kapcsolódások, viszonyok egy védett terepen zajlanának, amibe nem szól bele a világ zaja. Miközben valószínűleg nem csak ez van, főleg az utóbbi években hangsúlyosabban átszivárgott Magyarországról a kultúra átpolitizáltsága, az intézmények, műhelyek, szervezetek, kiadók, média – a támogatáspolitika révén többnyire mind érintettek ebben, s ez előbb-utóbb utoléri bármelyik, még oly szerény erdélyi írót is. Ad-e fel ez a helyzet morális dilemmát, megúszható-e ez a helyzet? Egyáltalán a megúszásnak vannak-e alternatívái? Vagy mi az a határ, amikor muszáj állást foglalni?

Viszonylag egyszerű morális elveket követek. Csak olyan közösségekben megmutatkozni, amelyek célkitűzéseivel nagyvonalakban egyet tudok érteni, csak olyan mondatokat kijelenteni, amelyekért teljességében tudom vállalni a felelősséget. Ez az utóbbi ad némi fejtörést, mert nagyon a közvetlenre korlátozza megnyilvánulásaimat. De csak így tudom összhangban érezni magam azzal, amit mondok, és amit teszek. Ezért van az is, hogy politikai, közéleti állásfoglalásaimat a baráti körömnek szoktam megtartani. Ugyanakkor, úgy gondolom, tetteimnek kell kijelölniük hovatartozásomat, nem hangzatos kijelentéseimnek, szimbolikus gesztusaimnak. A helyzet különben nem úszható meg, nincs ma már olyan sarka a világnak, amely nem lenne átpolitizálva, egy fát sem lehet ma nyugodtan szemlélni, anélkül, hogy ne merülne fel valakiben, hogy ezzel az értékesebb társadalmi aktivizmustól vonod meg magad. El kell tudni ezt viselni, és szerencsére itt Erdélyben még megmaradtak nagyvonalakban a közvetlen emberi tisztelet formái, a különbözőségek elviselésének a képessége, legalábbis azokban a körökben, amelyekben én mozgok. 

Az idei magyar költészet napján melyik az a vers, amit úgy ajánlanál, hogy ha ezen a napon csak egy verset olvasunk el, ez legyen az?

Kemény István

Királynő gyerekkori költeménye 

Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt 

csodálhatod meg nyugodtan, úgy 

az érzelmek pusztító erejét a versben.

MEGOSZTOM

Az a színház érdekel, ami érvényes

Beszélgetés Boros Kingával

Jelenleg Nagyváradon, a Szigligeti Színházban dolgozol Gianina Cărbunariu rendező mellett a most készülő Magyarosaurus dacus című előadás dramaturgjaként. Van-e ennek az együttműködésnek valamilyen előzménye?

Gianinával Marosvásárhelyen, a Yorick Stúdió 2009-ben bemutatott 20/20 című előadásában dolgoztunk először együtt. Azóta fordítottam darabját, előszót írtam a szlovák nyelvű kötetéhez, és 2021-ben az UArt-Press Kiadónál megjelentettük a Hétköznapi emberek című könyvet, amely az első, Romániában megjelent gyűjteményes Cărbunariu-drámakötet. Az évek során nem veszítettük el a kapcsolatot. 

A szakmai tevékenységedben mennyire tudatos törekvés az, hogy valamiféle közvetítői szerepet láss el a román és magyar színházi világ között?

Nem gondolok magamra román-magyar közvetítőként, de maga a közvetítő szerep nagyon szimpatikus. A dramaturgi identitás része, hogy „seftelsz”. Hogy mi és mi között közvetítek, az örökké változó, van, amikor a színpad és a nézőtér között, és van, amikor két kultúra között. Nagyon szeretek innen-onnan átvinni dolgokat, összekapcsolni különböző világokat egymással.
Én magam nem vagyok olyan alkotó művész, aki a semmiből alkotna valamit. Úgy működöm, hogy ami megtetszik, azt szeretném megosztani másokkal. Gianinával is így találkoztunk. 2004-ben végeztem teatrológia szakon Kolozsváron, Marosvásárhelyre kerültem az akkor még működő A Hét című közéleti és kulturális hetilaphoz színházi szerkesztőnek. Abban az évben Bukarestben, az Országos Fesztiválon láttam a Stop the Tempo című előadását. Az erdélyi színházból érkezve nagyon wow-élmény volt, az is, hogy a színészek kortárs, a romániai fiatalokat foglalkoztató identitás-kérdéseket vetettek fel. Utána ezzel a darabbal elkezdtem „házalni”, végül Sebestyén Aba rendező harapott rá, és annak folytatása lett az, hogy meghívta Gianinát a Yorickhoz rendezni.
Szoktam mondani Gianinának kicsit irigykedve, kicsit büszkén, de örömmel, hogy időnként tőlem függetlenül pont azt valósítja meg, amiről álmodozom. Pár éve például ajánlottam néhány erdélyi színháznak bevezetni a „plusz egy kávé” mintájára elgondolt ajándékjegy gyakorlatát. Bizonyos vendéglátóhelyeken lehetőség van a sajátodon kívül egy második kávé árát otthagyni valaki más számára, aki esetleg nem engedheti meg magának. A színházbajárás sok embernek nincs benne a szokásrendjében, de egy ilyen akcióval is lehet megfogni potenciális nézőket. Gianina, a Piatra Neamț-i színházban „Bilet în așteptare” címen csinált hasonlót. Azt hiszem, ha a helyzet úgy hozza, könnyen újra egymásra kapcsolódunk.

Hogyan jött létre a kapcsolódás itt, Váradon? 

Gianinát egy ideje foglalkoztatta Nopcsa Ferenc figurája, izgalmasnak tűnt neki, s mivel egy magyar emberről van szó, 2021 nyarán megkeresett, hogy segítsek utánajárni az életének és munkásságának. Ekkortájt kérte fel a váradi színház egy előadás rendezésére.

Mit lehet tudni Nopcsa Ferencről?

Báró Nopcsa Ferenc paleontológus 1877-ben született Déván és 1933-ban halt meg Bécsben. Igazi monarchiabeli polgár, az 1200-as évekig visszavezethető családfával. Valószínűleg elmagyarosodott román családról van szó, amelynek a történetében a nemzetiségi kérdés is tematizálódik. Nopcsa Ferenc nagyapja, Nopcsa László részt vesz 1848-ban a balázsfalvi gyűlésen, mint Ladislau Nopcsa, noha a család addigra már több évszázada magyarnak tekintette magát. Elpártolása miatt a zámi Nopcsa-kastélyt lerombolták a feldühödött magyar tömegek. A család román eredetéről annyit tudunk, hogy valamikor ortodoxok voltak, továbbá, hogy a Nopcsa név valószínűleg a noapcea, azaz noaptea szóból ered.

Miért érdekes színházi szempontból ez a figura? 

Gianina számára a figura kettőssége, ellentmondásossága volt színházilag vonzó. Egy James Bond-, egy Jurassic Park-, egy Netflix-film és egy Shakespeare-tragédia főhőse egy személyben. Járja Albániát, albánnak beöltözve, elvegyülve az akkor barbárnak tartott népesség között, a következő pillanatban pedig román juhásznak öltözve kémkedik Bécsnek, majd másnap Londonban, a British Museumban kutatja a dinoszaurusz-maradványokat. Egy tudós, aki folyamatosan implikálódik a politikai mozgásokba, majdnem albán király lesz belőle. Az albániai néprajzi írásai sokszor elképesztő empátiával és humanizmussal vannak átitatva, de társas kapcsolataiban gyakran teljesen szociopata módon viselkedik. Amikor haragszik, nagyon kicsinyes, kegyetlen. Például a végrendeletében azt írja, hogy a családjának semmit, még egy apró emléket sem hagy – a színészekkel azon röhögtünk, hogy még egy hűtőmágnest sem. 

Ha már említetted a színészeket, akkor a munkamódszerről is beszéljünk. Ha jól tudom, ennek a történetnek a kibontásába bevontátok a színészeket is, tehát egy a Szigligeti számára nem szokványos munkafolyamat zajlik.  

Gianina munkái nagyon gyakran kutatáson alapulnak. S mivel most hatalmas anyag van, amit meg kell mutatni, eléggé adta magát, hogy ne fikciót írjon, hanem a rendelkezésre álló dokumentumokat dolgozzuk fel, ready made szövegekre alapuljon az előadás. Ő nagyon ért ahhoz, hogy ezeket dramatizálja. Az egyik jelenet például Nopcsa Ferenc apjáról szól, Nopcsa Elekről, aki 1894 és 1897 között a budapesti Nemzeti Színház és Nemzeti Opera politikai alapon kinevezett intendánsa, főigazgatója, és aki egy óriási metoobotrányba bukik bele. Nos, Gianina ebből úgy írt jelenetet, hogy egy mondatot sem „költött” hozzá, csak összerakta a sajtómegjelenéseket, mint egy puzzle-t, s fergeteges erejű, vicces és pörgő dialógusokat hozott létre. Ugyanakkor ez a munka módszertanilag sok nehézséget okoz. Nagy kihívás például elkülöníteni, hogy mi a megbízható dokumentum, és mi a mítoszteremtés. 

Miért fontos, hogy ebbe a kutatómunkába a színészeket is bevonjátok?

A kutatáson alapuló előadások esetében elengedhetetlen, hogy a színészek értsék, érezzék a témát, és ez a tudás és energia ott legyen a játékukban. Például amikor elhangzik az előadásban, hogy a férje botránya Nopcsa Eleknét is diszkreditálja, akkor a színész tudja, hogy a kor sajtójában 1897-ig a bárónő számtalan jótékonysági bál és akció szervezőjeként szerepel, azt követően viszont csak az újaradi sörfőzőház hirdetéseivel, vagy hogy tehenészt keres az uradalomra. Vagyis kirekesztődik a társasági életből és gazdálkodásra kényszerül. Mindezeket a háttérinfókat nincs mód elmondani az előadásban, de ha a színész részt vett a kutatásban, akkor beépül az alakításába. Ez a tudatosság, forráskritikus pozíció adja az előadás metateátrális rétegét is: a Magyarosaurusban egyértelműen megmutatjuk a színész és a szerep különbözőségét.

Ráadásul, ha jól tudom, Nopcsa Ferencet több színész alakítja.

Nopcsa összetett és ellentmondásos identitású embernek tűnik, ez vezetett ahhoz az írói, rendezői ötlethez, hogy ne egy színész játssza. A váradi társulat nagyon jól működik mint csoport, mint csapat, jól tudnak kicsi, egymást megtámogató szerepekben dolgozni. Ez a munkafolyamat kihívás volt nekik is, nekünk is, az első hetekben eléggé küzdöttünk azzal, hogy ezúttal nem egy előre megírt szöveggel indult a munka. Gyakorlatilag párhuzamosan készült a szöveg, a magyar fordítás, és már próbáltunk is a színészekkel.

Először dolgozol a színházban Nagyváradon, de családi kötelékek fűznek a városhoz és többirányú szakmai kapcsolat a színházhoz. Esetleg vannak személyes implikációid ebben az anyagban is, amin dolgoztok? 

Nopcsa Ferenc 1877-ben született Déván. Mondhatni a dédapánk lehetne. Az én anyai dédapám, Ambrus Péter 1894-ben született a Bihar megyei Gyantán. A kutatások során az ő nevét is megtaláltam az Európából Amerikába érkező hajók utaslistáján, akárcsak az ifjabb Nopcsa Elekét. Nopcsa Ferenc öccse a magyarországi fehérterror idején az egyik kommandó tagja. Egy angol nyelvű cikk felveti, hogy később cowboy lett Amerikában, ezért néztünk utána az utaslistáknak. Dédapám illegális kommunistaként jött haza Amerikából, a második világháború után közvetlenül a Bihar megyei Magyar Népi Szövetség ügyvezető elnöke volt. De nagyon hamar kiábrándult és visszavonult a közügyektől, miután a mezőbikácsi és gyantai nacionalista alapú vérengzések ügyében nem sikerült elégtételt szereznie az áldozatoknak. Néha eszembe jut, hogy ha a Nopcsa-család nem halt volna ki, akkor most interjúzhatnánk Nopcsa Ferenc dédunokájával. Déva és a Hátszegvidék térben sincs távol Váradtól, igaz, hogy Nopcsának a Monarchia állampolgáraként Konstantinápolytól Londonig tart a világ. És az a világ is nagyon hasonlatos a miénkhez: a politikai alapon kiosztogatott kultúrpozíciók, a metoo-botrányok, a rossz politikai menedzsment… Vagy akár az Osztrák-Magyar Monarchia reálunió típusú államszerveződése, ma azt mondanám, posztnacionális, amelyben, ahogy egyre többet olvasok róla, egyre inkább úgy érzem, hogy nem lehetett rossz élni.  

Visszajutottunk Nopcsához, pedig a váradi kötődéseidről érdeklődtem…

Tényleg, de visszakanyarodok. Édesanyám, B. Piroska Klára színésznő itt nőtt fel, a nagyszüleim házában Kovács Apollónia fényképe lógott a falon. Ez a kép most Czvikker Katalin irodájában van, méltó helyen. Meghatározó, de egymással nem kontinuus, egészen különböző történetek fűznek a városhoz, és most, hogy néhány hétig itt dolgozom, lubickolok ebben az érzésben: olyan, mintha több Váradom lenne ebben az egy városban, és amikor próbára megyek, szembejön velem, felizzik egy másik életem.

Egy picit beszéljünk arról is, hogy nemrég zárult le a váradi színháztörténeti, ún. Philter-kutatás, aminek te voltál a koordinátora. Hogyan értékeled ezt a munkát, miben látod a jelentőségét? 

Nagyon becsülöm azokat a színházakat, amelyek látják a saját múltjuk jelentőségét. Ez nem a tekintélytisztelet miatt fontos, hanem mert az örökségünk akkor is működik, ha nem tudatosítjuk magunkban, mert a kánon nemcsak az alkotói szándékban él tovább, hanem a nézői elvárásokban is. Amikor egy színház érdeklődéssel fordul a saját múltja felé, akkor az olyan, mintha megvizsgálná a talajt, amelybe egy magot akar elültetni. Ha nem vizsgálja meg, akkor megtörténhet, hogy olyasmit akar elültetni, ami ott nem fog megteremni. 

A váradi Philther-kutatás nagyszerű találkozás volt annak köszönhetően, hogy mekkora nyitottsággal fogadtatok. A Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella által kidolgozott módszer magát az előadást próbálja rekonstruálni. A kutatási projekt erdélyi részének koordinálását Ungvári Zrínyi Ildikótól vettem át 2019-ben, és akkor szembesültem azzal, hogy Várad fehér folt az erdélyi Philther-térképen. Majd szerencsésen összejött egy kicsi, de lelkes szerzői kör, és 2022-re megszületett a Nagyváradi magyar színháztörténet 1950–1990. Philther-elemzések című kötet. 

Miért az 1950 és 1990 közötti előadások elemzései kerültek a kötetbe? 

A legkorábbi jelentősnek mondható előadás, amihez anyagot találtunk, az 1950-es Cigánybáró volt. A váradi színház csodálatosan rendbe szedett archívuma nélkül nagyon nagy bajban lettünk volna. A másik időhatárt 2010-nél húztuk meg, de végül egy 1990-es előadás lett az utolsó, ami a kötetbe bekerült. Ezt utólag már sajnálom, mert azt az átmeneti húsz évet, amely során a váradi színház néz jobbra-balra, és nem megy semerre, mint John Travolta a GIF-en, színháztörténetileg iszonyú izgalmas lenne megragadni. Ez az az időszak, amikor nincsenek esztétikailag kiemelkedő produkciók, tiszteletre méltó kudarc annál több. A társulat nem tudja átszakítani a saját határait, illetve áttörni a szakmai ingerküszöböt, pont ezért kellene még foglalkozni ezzel a periódussal. De a kötetnek így is van egy szép íve az államosítástól a rendszerváltásig, zenés előadástól zenés előadásig. A 14 előadáselemzésből kirajzolódik, hogy a Gróf László-féle zenés színház után hogyan következik Szabó József líraibb, költői színháza, majd hogyan veszít irányt ez a színház.

A színháztörténeti kitérő után még visszatérnék a jelen színházához. Úgy sejtem, hogy szakmai érdeklődésedben kitüntetett helyet foglal el a kortárs, társadalmilag érzékeny színház, és ennek különböző formái az alkalmazott színháztól a dokumentarista színházig. Hogyan látod ennek helyzetét az erdélyi palettán? 

Engem az a színház érdekel, ami érvényes, műfajtól függetlenül. Mindenevő vagyok, nagyon szeretem az operettet is, és meggyőződésem, hogy a Csárdáskirálynő a kellemes muzsika mellett társadalmilag érzékeny színház is tud lenni. A Váradra érkezésem előtti napokban azzal foglalkoztunk a vásárhelyi teatrológus hallgatókkal, hogy mi tudja ma érvényessé tenni ezt a hungarikum-darabot, ami jobban meghatározza a magyar színházi kultúrát, mint a nagy nemzeti drámáink. Nagyon szeretnék például egyszer roma színésznőt látni Szilvia szerepében, mert akkor a Szilvia-Edvin páros talán megmutatna egy ahhoz mérhető társadalmi konfliktust, amit 1915-ben Stein és Jenbach megírt. Vagy az erdélyi színházakban most agyonjátszott Hegedűs a háztetőn-t úgy újraolvasva, hogy a nézőtéren ülő Tevjék átérezzék a hagyomány megingását. Ehhez ma Fegykának, a harmadik lány választottjának minimum lánynak kellene lennie…

Te magad elég sok színházi területen dolgozol, kritikusként, alkotóként, dramaturgként, sőt, volt már önálló előadásod is. Mi az, ami a legközelebb áll hozzád?

A csapatmunka. Szeretek dramaturgként dolgozni, szívesen dolgoznék többet is. Mégis a legkedvesebb munkahelyem a Színház folyóirat volt azoknak az embereknek köszönhetően, akikkel ott 2016–2021 közt szerkesztőtárs lehettem. 18 év alatt hat vagy hét produkcióban vettem részt mint dramaturg, ami nagyon kevés, más emberek a hobbijuknak többet hódolnak. 40 évesen ijesztő rájönni arra, hogy mennyire kevés dolog fér bele az ember életébe, nekem 18 év alatt bele kellett, hogy férjen két gyerek, egy doktorátus, az akadémiai munka, mert főállásban egyetemi oktató vagyok. Dramaturgként nem tudnék megélni, mint ahogy szakíróként se. A teatrológusok előtt sokféle lehetőség van, de ezek közül nagyon kevés ad megélhetést is. 

De itt vagy rá élő példának, hogy ezeket a tevékenységeket egymás mellett, párhuzamosan is lehet művelni. 

A teatrológus hallgatókat, akikkel az egyetemen dolgozom, arról próbálom meggyőzni, hogy tartsák nyitva maguk előtt az összes kaput. Például ne utasítsák el az irodalmi titkári munkát se. Látni vélek egy ilyen ördögi kört az erdélyi színházaknál: az irodalmi titkári munka nincs megbecsülve, ezért kevés olyan ember áll irodalmi titkárnak, akinek a felkészültsége lehetővé tenné, hogy az irodalmi titkári munkának a megbecsültsége nőjön. Ilyen értelemben muszáj nemcsak felkészültnek, hanem szívósnak is lenni, dolgozni a szakértelmed érvényesítésén akkor is, ha alapból nincs rá fogadókészség. Hiszen annyi dolog van az intézményi dramaturgiától a művészetközvetítésig, ami egy színházban a teatrológusnak fekszik legjobban. Igaz, nem tudok menni azzal az állásponttal, hogy akkora a mozgástered, amekkorát magadnak kiharcolsz. Elegem van a háborús retorikából. Virágokat akarok locsolni, nem bozótharcot vívni, ráadásul azokkal az emberekkel, akik elvileg a munkatársaim. Nekem az anyává válás hozta el azt a belátást, amit a diákok felé is képviselek, nem az a fontos, hogy majd az irodád ajtaján mit ír, vagy, hogy van-e egyáltalán irodád. A lényeg az, hogy boldog legyél abban, amit csinálsz.

Ezt elfogadom végszónak, köszönöm a beszélgetést.

Boros Kinga (Csíkszereda) színházi szakíró, dramaturg, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára