Címke: esszé

december 23, 2025 | Novák Éva | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogy megtértem hazámba s láttam romokban áll

A huszadik század két nagy elméje, Albert Einstein és Sigmund Freud egy nemzetközi szervezet felkérésére levelet váltott egymással, a háborúról, az okokról, a megelőzés lehetőségeiről. A levélváltás Háború, de miért? címmel jelent meg egy vékonyka kötetben. Einstein a nevelés szerepét tartotta kiemelkedőnek a háború megelőzésében, „neveltetésünk a bölcsőben kezdődik: a földkerekség minden édesanyjának felelőssége gyermekeit a béke megtartása érdekében nevelni.” Megállapítja, generációk sora szükséges ahhoz, hogy ez a fajta nevelés hatásos lehessen.  

Freud utal az állatok és az emberek közötti hasonlóságra: „Az emberek lényegében erőszak alkalmazásával oldják meg érdekellentéteiket. Így van ez az állatvilágban is, melyen talán jobb lenne nem felülhelyezni magunkat.” Einstein és Freud is pacifistának vallja magát, Freud ezért kérdezi: „Meddig kell tehát várnunk, amíg a többiek is pacifistává válnak? Nem lehet megmondani, de talán nem lenne egy utópikus reménység megjósolni, hogy a kulturális beállítottság és a jövendő háborúktól való jogos félelem befolyásoló ereje véget vethet a háborúskodásnak.”  

1932-t írunk, 14 évvel az I. világháború befejezése után, hét évvel a második kirobbanása előtt. Ezek az évek is, akár a megelőzők, akár a következők, nem a háborút kirobbantani akarókra voltak veszélyesek. A probléma azokkal volt, akik nem akartak háborút, akik a konfliktusokat harc nélkül próbálták megoldani. Jean Jaures francia politikust, akit a „világ lelkiismeretének” neveztek, háborúellenessége miatt gyilkolta meg egy háborúpárti, nacionalista merénylő. Bertrand Russell filozófust, matematikust állásából bocsájtották el pacifizmusa miatt, sőt, féléves börtönbüntetést is kapott. Bálint György egyik írásában azt világítja meg, hogy a békét, erőszakmentességet hirdető Mahatma Gandhit európai körútján miért fogadja értetlenség az 1930-as években.(Gandhi ellen többször követtek el merényletet, egy nacionalista ölte meg.) A pacifizmust, régebben, írnám, de még most is, sokan és sokszor a gyávasággal azonosítják (az első világháború alatt Angliában harcias nők megalapították a Fehér Toll Rendjét, fehér tollakat adtak a civil ruhát viselő férfiaknak, a gyávaság jelképeként). 

„Kitűnő államférfiak, kitűnő tudósok és kitűnő írók hirdették a hazugságokat, bizonyították, hogy a háború a békéért, a kultúráért folyik, hogy az ellenség barbár és kisgyerekeket reggelizik. Aki pedig nem volt hajlandó velük hazudni, azt hazaárulónak nevezték vagy – a finomabbak és a „megértőbbek” – elmebetegnek. Végül pedig az egyik fél győzött – és egész Európa ittmaradt legyőzötten.” – írta Bálint György.

Politikai elemzők, történészek képesek kijelenteni háborúk előzményeinek elemzése után, hogy pedig senki nem akart háborút. Ennyire nehéz reálisan belátni, hogy sokan akarták, akarják a háborút, mindenféle önös érdek miatt, kár és káros letagadni. Akarják többek között a fantázia nélkül élők, akik elképzelni sem tudják, mi történik a háborúban, és akarják a saját fantazmagóriájuktól elvakultak, elborultak. Az első és második világháború kitörése előtt évekkel készültek már bizonyos országok, kormányok a háborúra. 

A forgatókönyvek azonosságai nyilvánvalóak, kezdődik a készülődés a háborús nyelvezet túlburjánzásával, amikor a harc, küzdelem, támadás, védelem, csata, győzelem szavak egyre gyakrabban fordulnak elő a kormányzati beszédben, amikor a kormányok vezetőinek, a vezéreknek, a diktátoroknak egyre keményedik az arca efféle szavak kiejtése közben, folytatódik az ellenség kijelölésével, az ellenség meggyőző eszközökkel történő, közös ellenséggé tételével, a vádakkal, hogy ránk akarnak törni, veszélyeztetnek, nekünk kell először lépni, végül az ellenség elembertelenítésével. A háború kirobbantása után aztán az áltató eufémizmusok, amikor a háborúban elesettekről tudósítanak. A háborúban az emberek nem elesnek, a háborúban meggyilkolják, legyilkolják az embereket/a háborúban meggyilkoltatják, legyilkoltatják az embereket. 

Latzkó Andor, akinek az első világháborúról szóló beszámolója 1917-ben jelent meg több nyelven, hogy a háborús cenzúra rögtön betiltsa, írja Emberek a háborúban című könyvében a szabadságról a harctérre visszautazó katonákról, hogy van bennük némi megkönnyebbülés, mert nem kell tovább alakoskodniuk az otthoniak előtt, „akik számára az öldöklés és halál borzongás nélkül tárgyalható közhely csupán”. 

Az az állítás, hogy egy háború átélése visszatarthat egy jövendő háborútól, nem állja meg a helyét, hiszen a huszadik század legnagyobb, ámokfutó tömeggyilkosa például az első világháborút akarta újrajátszani, csak más befejezéssel.

Amosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című kötetében leírja, hogy pacifistaként részvételét két háborúban is, nem szégyelli. „Soha nem harcolnék területszerzés céljából, azért, hogy a nemzetnek legyen még egy szobája. Soha nem harcolnék szent helyekért, úgynevezett nemzeti érdekekért. Ám, ha harcolnék, úgy harcolnék, mint akibe belebújt az ördög, úgy harcolnék az életért, és a szabadságért. Semmi másért. Ez talán szakadékot teremt köztem és az átlagos európai pacifista között, aki állítja, hogy a világban legnagyobb gonosz a háború.  Az én szótáramban a háború rettenetes szó, de a legnagyobb gonosz mégis az agresszió.”

Talán ideje leszámolni azokkal a feltételezésekkel, hogy minden ember jónak születik, hogy minden ember alapvetően jó, bár szívesen hinnénk benne, és ne zárkózzunk el egy buddhista szellemi vezető kijelentésétől sem: az emberben a könyörületesség és a bölcsesség hatalmas erő-tartaléka rejlik. 

Az ember agresszióval születik, a nevelés, az emberi társadalom írott és íratlan törvényei abban segíthetnek talán, hogy indokolatlan támadásokat, állati ösztönöktől vezérelt alaptermészetét túlhaladva, ne kövessen el. Elég csak egy tényező hiánya, talán a jóra való törekvésé, máris megháborodott agresszorként működik. Ideje lenne már a gyermekek ártatlanságának mítoszával is leszámolni, a számtalanszor efféle témákhoz odaráncigált Nyilas Misire vagy A legyek urára utalnék, nem mellékesen emlékeinkre, frissen szerzett tapasztalatainkra támaszkodást javasolva a véleményalkotáshoz. 

A szeretetet, akárhonnan letéphető és akárhova felragasztható matricaként emlegessük-e itt, és a műveltséget, mint agressziót gátló tényezőt? Utóbbinak ahhoz, ki milyen jó ember, ki milyen békeszerető, békét akaró, az égvilágon semmi köze nincsen. A jugoszláv polgárháború egyik hírhedt tömeggyilkosa pszichiáter volt, aki jelentős irodalmi műveltsége mellett verseket is írt, és tizenhárom évi bujkálás után, elfogása után sem ismerte el bűneit. Emlékeztessünk-e, botcsinálta fiók-moralistaként, hogy a bűnösség be nem látása a bűnösség duplázását jelenti? Mire mennénk vele? 

A jugoszláv polgárháborúról többen jelentették ki, évekkel a befejezése után, hogy közelsége ellenére is távolinak tűnt. Lehet, hogy egy háborút közvetlenül megelőző utazás miatt, nekem hatalmas trauma volt, és nagyon közeli. Dubravka Ugresic könyveit, amelyekben leírja a polgárháborúban széthullott Jugoszlávia emigránsainak hontalan vergődését, összerándult gyomorral olvasom. 

Nemzedékek nőttek fel, megkímélve a háborúk említésétől is, és nem tudható, a megkímélés jót tett-e nekik? Kialakulhatott-e így bennük zsigeri iszonyat a háborúk iránt? Tudják-e, hová vezethet az agresszió, akár a céltalan, akár a célt talált? Megfelelő kímélet-e, ha nem hívjuk fel figyelmüket hatásosan a veszélyre, annak biztos tudatában, hogy a történelem mindig ismétli önmagát? Virginia Woolf 1938-ban közreadott, Három adomány című esszéjében írta: „úgy kell nevelni a fiatalokat, hogy gyűlöljék a háborút”. De ki figyelt oda, ki figyel tudósok, művészek háborúellenes szavaira?

Annie Lauran még a múlt század hetvenes éveiben végzett felmérést gyerekek és felnőttek között, a második világháborúra vonatkozó kérdéseket feltéve, döbbenetes mértékű tudatlanságot feltárva.

Szeretnénk ellentmondani, szeretnénk cáfolni, mégis lehet, fájdalmasan lehet, Richard Flanagan gondolatai az erőszakról igazak: „Egy pillanatig úgy rémlett, megértette egy rémisztő világ igazságát, amelyben nincs menekvés a borzalom elől, melyben az erőszak örök, a nagy és egyetlen bizonyosság, nagyobb a civilizációnál, amelyeket létrehozott, nagyobb bármely istennél, akit ember imád, mert ez maga az egyetlen igaz isten. Mintha az ember csak azért létezne, hogy továbbadja az erőszakot, s így biztosítsa magának örök uralmát. Mert a világ nem változik, ez az erőszak mindig létezett, sohasem fog kitörlődni, emberek fognak meghalni más emberek csizmája, ökle, borzalma alatt az idők végezetéig, és a teljes emberi történelem az erőszak története.”

Az indokolatlan agressziót az emberből eltüntető tényezők közül nem véletlenül hiányzik a vallás, helyhiány miatt sem célszerű felsorolni a különböző vallások nevében elkövetett atrocitásokat, bűnöket, mulasztásokat, háborúkat. Popper Péter írja, hogy csak elnézi: „A nagy egyházak milyen sok szép és jó dolgot hirdetnek, tanítanak: szeretetet, toleranciát. A hinduknak volt hatezer évük rá, hogy az emberiséget megjavítsák, a zsidóknak négy-ötezer évük, a buddhistáknak két és félezer, a keresztényeknek kétezer, a muszlimoknak ezerháromszáz, és mi az eredmény? Valami nem stimmel?”

A történelem a háborúk története, és a különböző helyszíneken fellelhető Hősök Terein, uralkodók és szentté avatottak mellett hadvezérek szobrai díszelegnek. (A.J. Toynbee történész szenvtelennek szánt véleménye sem fest szebb képet a történelemről, szerinte nem más, mint egyik mocskos dolog a másik után.) 

Már az időszámítás előtt könyvek íródtak a háború művészetéről, hogy utódok lapozgassák majd, sikeres hadjáratok reményében. A háborúk mindenféle jelzőket és neveket kaptak az idők során, valósnak vélt indokokat. Az egyik oldal hősei a másik oldal szörnyetegeivé váltak.

A huszadik század addig soha nem látott módon bővelkedett háborúkban, és a háborúkat átéltek, túlélők könyvei is megjelentek sorra, gyarapítva a kollektív emlékeket, de el nem tántorítva háborúzni szándékozókat szándékaiktól. Van, akinek elég egy túlélő emlékező meghallgatása, elolvasása, hogy meggyőződéssel jelentse ki: soha többé háborút. Van, aki mindenféle traumát, következtetések és tanulságok levonása nélkül, gyorsan elfelejtene. Van, akit hidegen hagy bármiféle emlék, összegzés, tapasztalat, nem fedez fel bennük visszatartó erőt, semmiféle útmutatást nem vél felfedezni bennük a jövőt illetően. Lassan kihal a huszadik század utolsó tanúinak, bűnöseinek és áldozatainak nemzedéke, halkul a hangjuk, ahogy múlik évre év.

Így a XXI. század sem marad ki a háborúskodásból, nem nyílik új fejezet az emberiség történelmében, nem befolyásol semmit a technológia csúcsra járatása, az emberiség kollektív tapasztalata. „Megesett, tehát megeshet újra: ez mondandónk lényege. Megeshet bárhol. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonyosan megesik, hogyan is mondhatnám.” – így Primo Levi. De megesik, kezdődnek háborúk megint, háborúk, amelyekről évszázadokkal ezelőtt a furfangos manipulátor Machiavelli jelentette ki: „A háborút akkor kezded el, amikor akarod, de nem akkor hagyod abba, amikor szeretnéd.”

Egy 18. századi politikus állítását, mely szerint a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók csendben maradjanak, egészíti ki egy huszadik századi író azzal, hogy a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a rosszaknál legyen a fegyver. (Jó hír a fegyvergyártóknak!)

Reménytelenül idejétmúltnak tűnik mindenki, aki a háborúk megakadályozására szólít fel, mintha egy elemes szerkezet egyik, beépített elemének létjogosultságát vitatná, és talán sajnálatra méltóan naivnak, aki a béke szót kiejti, mint élet-idegent. 

Az első világháborúról készült, talán legismertebb festmény John Singer Sargent képe, a Gassed, amelyen egymás vállába kapaszkodva haladó, gáztól megvakult katonák sora látható, amint elesett, földön heverő társaik mellett a harctéren haladnak. Erőltetett-e a hasonlat velük, ha a jelenben élő, vakon botorkáló emberiségre gondolunk? Hányan tiltakoznának most, így kiabálva: Nem igaz, én látok?

Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, hogy hatásvadász ajánlásként, háborúról szóló könyvek és filmek végeérhetetlen listáját adjam közre, mindenféle kísérő szöveg nélkül, s aláfestésként, bármilyen közhelyesnek tűnjön, John Lennon Give peace a chance dala szólna. 

Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, de nem is kell talán, hogy atavisztikus átkokat szórjon az ember (halak szájából néma buborékok) a háborúkat kirobbantókra.

„Mert van oltalom minden létező/ ellen, legyen tűz-víz-fagykár, vihar – /eltöprenghetsz a változatokon:/ az ember ellen nincs oltalom.” (Harry Martinson)

november 29, 2025 | Hermán Dániel | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gyűlölöm a nézőket

Ești cam constipat, frate.[1] – köpött szemeim közé a kéretlen üzenet első mondata, amolyan köszönés gyanánt. A szombat éjjel bevillanó, lakonikus „levél” egy ismert színrendezőtől érkezett, aki, mint suta mondataiból kiderült, nem szimpatizál kritikámmal, mely jelen lap hasábjain látott napvilágot júniusban. Végtelen konfliktuskerülésemnek tudható be, hogy nem idézek többet a hozzám intézettekből, de biztosíthatok mindenkit afelől, hogy külön ki volt hangsúlyozva, mennyire gyűlölöm a nézőket, milyen kevés kapacitásom van bárminemű humorra, és, hogy az előadás nézésekor már fejben írom a kritikát – az utóbbiban van igazság, urambocsá.

Úgy döntöttem hát, pár recenzensekre vonatkozó verdiktumot hagyok az utókornak, hogy a mindenkori színházi és egyéb alkotó felkészülhessen az ádáz visszhangra, átüthetetlen vértezetet kínálva így a recepció recepciójának. Következzen tehát néhány olyan axióma, mellyel retorikailag könnyebben lehet megsemmisíteni a vitaindítók érveit, a kulturális tápláléklánc legalján elhelyezkedő kritikusok reflexióit.

A kritikus rossz tanító csupán, ne orientáljon, bőven elég az interpretáció

Téved, ki azt hiszi, joggal tulajdoníthat a művészetkritikának kánontermtő, közízlésformáló szerepet. Egy Susan Sontag nevű szerző így nyilatkozott egyszer Against Interpretation című esszéjében: „A kritikának azt kell megmutatnia, miként van az, ami van, nem pedig azt kell közölnie velünk, mit jelent.”[2] Nos, ez a kijelentés nem, hogy röhejesen blőd, de természetesen teljesen hibás is. Miért ösztökélné a kritikaíró bármiféle szkepticizmusra olvasóját? A kultúripar tökéletesen sokszínű palettát biztosít a fogyasztói társadalom minden tagjának – sületlenség lenne azt bármiféleképpen elutasítani. Kiszolgálni a forgalmazást mondhatni helyes viselkedés, polgári jólneveltség kérdése. Zabáljunk be mindent két pofára, amit a művészet terülj-terülj asztalkáján elénk tolnak! Ha meg igazán jóllaktunk, böffentsünk diszkréten, illedelmesen megköszönve a királyi vendégséget. Csak a gourmand falatozik kimérten, fogásait gondosan megválogatva – az efféle viselkedésről pedig tudjuk, hogy deviáns, sőt módfelett perverz. Sose törődjünk a teljes elnehezedéssel, görcsölő hasunkkal!

A kritikus frusztrált dilettáns, nem szakmabeli

Köztudott, hogy a színikritikus az a színész, rendező, akit tehetségtelensége okán nem vettek fel a főiskolára. Ugyanez a helyzet továbbá az irodalomkritika kultiválóival – akik jópár könyvet elolvastak életükben, középszerű, vagy legalább méltányolható produktumot viszont mégsem tudtak létrehozni soha –, de a zene-, a film- és a médiakritikusokkal is. Woody Allen nyomán mondhatnánk azt is, hogy: aki tudja csinálja, aki nem, az kritikussá lesz. De mi a helyzet akkor a színházakkal, akik megannyi protokolljegyet osztanak a recenzenseknek? – kérdezhetné méltán az olvasó. Miért várják hát tárt karokkal az irigység és rosszindulat apostolait? Mi végett támogatják állhatatlan ámokfutásukat, fröcsögő fajtalankodásukat? Romlott kéjelgése ez megannyi teátrumnak – végignézni, akár Nero Róma leégését, hogy jegyzetelnek, kaparják le előadások közben irreleváns gondolataikat ezek a boldogtalanok. Kinek jó ez? Az alkotóművészeknek, a közönségnek biztos nem! A szakmai elit pedig őrült lenne efféle kontárokat figyelembe venni. Csak ismételni tudom magam: furcsa és érthetetlen. De az intézményekről majd inkább egy másik írásban!

A kritikus szubjektív zsarnok, nem objektív mérce

Bálint György, múlt századi és szociálisan igencsak érzékeny kritikusunk ezt írja Intelmek kezdő felháborodókhoz című esszéjében: „Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem sze mélyes ügy. […] Valami szemé lyentúli kell hozzá, valami általános elvi.” Igaz lenne ez a műbírálóra is? Természetesen nem – a kritikusra elsősorban nehéz lenne a „szellem embere” címet aggatni, másodsorban a recenzens bárhogy is próbálkozik, soha nem lesz igazán „személyentúli”. A Bálint-idézet ragyogó példája a „kritikus, mint tárgyilagos mutató” mítosznak. Ha ezek a görcsös firkászok ténylegesen elfogulatlanok, miért találkozunk soraikban rendre az írói stílus, rendezői habitus vagy a színészi játék szőrszálhasogató és személyeskedő elemzésével? Nem is kérdés: mindennemű kelletlen reflexió szubjektív harsogás csupán.

A kritikus sorsa, avagy a nagy verdiktum

Mit kezdhet hát egy „civil”, egy sikeres vagy kevésbé sikeres művészember a recenzenssel? Többnyire semmit. Hogyan kéne akkor társadalmilag viszonyulni a műbírálóhoz? Leginkább sehogy. És végül: milyen legyen maga a kritikus? Főként semmilyen. De talán ne is legyen egyáltalán, hisz úgy is gyűlöli a nézőket.

[1] Magyarul: „Elég karót nyelt vagy, tesó.” A „constipat” szó szerinti jelentése a román nyelvben „székrekedéses”. A „frate” informális megszólítás, a magyar „tesó” vagy „öcsém” megfelelője.

[2] Susan Sontag: „Az értelmezés ellen”, ford. Rakovszky Zsuzsa, Holmi, 10. évf. 3. sz. 1998, 424. old.

augusztus 5, 2025 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hódító ártatlanok

Kétarcú szerencse egy fordító számára, ha abba a kultúrába költözik, amelyet fordít. Amikor A negyedik szív című antológiát szerkesztettem (Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2022), akkor még Marosvásárhelyen éltem, Erdélyben, a magyar kultúrában; magyar volt a feleségem is, és mondhatom, bűvös felületességben úsztam. Nem szándékosan, hanem a helyzetemből kifolyólag. A román írókat-költőket csak emailekből ismertem, alig néhányukkal találkoztam személyesen is. 

Most azonban már szinte három éve Bukarestben élek, a barátnőm román, egész nap románul élek, és sokukat megismertem. Egyre több írótáborba kerülök el, tavaly Iași-ban rezidencián is voltam egy hónapig a nagyszerű FILIT-nek köszönhetően (ez a Festivalul Internațional de Literatură și Traducere – Nemzetközi Irodalmi és Fordítói Fesztivál betűszava, mely évente két írói ösztöndíjat hirdet), szóval most már a román kultúra tagja vagyok. Így aztán erőt vett rajtam egy hályogkovács-effektus: mintha korábban nem is tudtam volna semmit, úgy érzem magam. 

Ebből a helyzetből az is következik, hogy az ember rengeteg bukaresti írót ismer meg, és arra is kell vigyáznia, hogy ne kerüljenek túlsúlyba. Ezért örülök, hogy a válogatásba számos nagyszerű „Bukaresten kívüli” szerző került be: a Franciaországban élő Ioan T. Morar és Matei Vișniec, a temesvári Șerban Foarță és Robert Șerban, a nagyváradi Mihók Tamás (aki társam a kulturális kétlakiságban), a iași-i Mariana Codruț, Sorina Rîndașu, Șerban Axinte és Bogdan Crețu, a kisinyovi Moni Stănilă, Emilian Galaicu-Păun és Alexandru Vakulovski, a nagyszebeni Marin Mălaicu-Hondrari és Radu Vancu, a kolozsvári Lena Chelari és Olga Ștefan, a félig kolozsvári, félig bukaresti Ștefan Manasia, a brassói Andrei Dósa és Mihail Vakulovski, illetve a besztercei Dan Coman.

De főleg az következik ebből a helyzetből, hogy másként látszik az egész román kultúra. A negyedik szív előszavában mintha még mindent tudtam volna a román irodalomban uralkodó áramlatokról-irányzatokról. Ma már jóval óvatosabban kell fogalmaznom: hirtelen kirajzolódtak olyan jelenségek is, amelyekről korábban sejtelmem sem volt. Pedig mindig igyekeztem figyelni – csakhogy egészen más figyelni valamit, mint benne lenni valamiben. Halvány sejtelmem sem lehetett például arról, ahogyan egyes költők keresik a kifejezés hitelét és igazságát, olyan sprőd alkotók, mint Sorina Rîndașu, Șerban Axinte vagy Olga Ștefan, akiknél a sorok mintha sebészkéssel metszenének ki valamit a valóságból. Vagy arról, ahogyan bizonyos prózaírók megteremtik a maguk valóságát – hadd említsem itt csak Doina Ruști, Ioana Nicolaie és Bogdan Crețu nevét, akinek a Mai puțin decât dragostea (Kevesebb a szerelemnél, Polirom, Iași, 2023) című regényét idén az Európai Unió irodalmi díjára jelölték.

Még nagyobb korábbi hiányosságom, hogy soha nem jártam Kisinyovban, ebben a sok szempontból Erdélyhez hasonlatos, többetnikumú, birodalmi múltú városban. A Cartier könyvkiadó körének megismerése életem egyik nagy élménye emberi és kulturális szempontból egyaránt, és mondhatni hüledező empátiával fedeztem fel mindazt, amit elém tárt.

Természetesen vannak olyan szempontok, amelyeket már A negyedik szív szerkesztése közben is szem előtt tartottam. A magyar kultúrában is ismert szerzőkre mindig gondolni kell: jelen válogatásból talán Mircea Cărtărescu és Matei Vișniec az, akikről az olvasó bizonyára hallott – előbbiről a Koszta Gabriella fordította regényeinek, utóbbiról a darabjaiból készült előadásoknak köszönhetően –, noha André Ferenc szívós munkájának köszönhetően Radu Vancu, a Kaddis Radnóti Miklósért (Prae, Budapest, 2025) című verseskötet szerzője is egyre ismertebbé válik. 

Nem sorolhatok fel mindenkit, a különszám végén levő életrajzi jegyzetek majd eligazítják az olvasót a szerzőket illetően is – mindegyiküknek köszönöm, hogy hozzájárultak műveik megjelentetéséhez. A fordítóknak is köszönetet kell mondanom. András Orsolya, André Ferenc, Kemenes Henriette, Koszta Gabriella, Mihók Tamás, Pethő Loránd, Száva Csanád, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Szőcs Imre egytől-egyig szenvedélyes érdeklődők és remek fordítók. Nélkülük, anélkül, hogy a különféle, s általam időnként költői nagyvonalúsággal megadott határidőkhöz alkalmazkodtak volna, ez a válogatás nem jöhetett volna létre – ahogy Karádi Éva áldozatos szervezési munkája és a Műút, valamint az Ábel kiadó nyitottsága nélkül sem.Nem marad más hátra, mint hogy jó utat kívánjak az Ártatlanok-nak – a válogatás címe különben Ioana Pârvulescu remek regényének címe is –, hódítsák meg a magyar olvasóközönséget, amely minden értelemben megérdemli, hogy így járjon. 😊

május 4, 2025 | Magyari Sára | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Búcsú a kék paripámtól

„… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)

Én hiszek. És tapasztaltam is, hogy van kék paripa. Legalábbis lóerőben biztosan. Mint ahogyan azt is, hogy a gépek is igen hozzánk nőhetnek, hogy van valami meghatározhatatlan együttműködés ember és gép, azaz autó között. 

A Golf első autóm volt. Egyedül vettem: nemcsak anyagi értelemben, hanem úgy igazán. Senki nem jött velem megnézni, felmérni, véleményezni. Jó embertől vettem, bíztam is benne, és nem is kellett csalódnom, hisz 14 évig kiszolgált ez a masina. Közben sok mindent megtanultam az emberi működésekről: önmagamról, másokról – férfiakról és nőkről.

Amikor jó tíz éve felborultam vele – mármint úgy igazán, bukfencelve –, rájöttem, nem olyan könnyen halunk meg. Megértettem, mennyi minden múlik rajtunk, hogyha nem veszítjük el a fejünket. Azt is, hogy mennyire le tud lassulni az idő, miközben minden oly gyorsan történik. Ekkor tanultam meg azt is, nagyon könnyen ér minket baj, szinte a semmiből. Persze, a semminek mindig van oka, esetleg mi nem látjuk.

Az évek során megtapasztaltam, bárhol bajba kerülök, előbb-utóbb lesz segítség. Pont tíz éve történt, hogy Szlovákiába kellett mennem. Még a magyarországi Komáromban elfolyt a szervóolaj. Persze, akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annyira nehezen fordul a kormány, hogy nem tudok továbbmenni. Este volt, mikor hazatelefonáltam, hogy van valami baj. A telefon másik végén zene szólt, emberek hangját hallottam, és dühösen szólt bele az ismerős hang: – És én most mi a faszt csináljak?! Egy életen át emlékezni fogok erre a mondatra. Talán ott éreztem meg először az árulás szelét. Emlékszem, bementem egy-két üzletbe, hogy tudnak-e segíteni szerelőt hívni, de szombat este lévén nem volt igenlő a válasz. Majd mikor már nagyon eltört a mécses, és a parkolóban sírtam az autóm mellett, odajött egy ismeretlen férfi, hogy miben segíthet. Ő volt az ottani lelkész, aki romániai származású. Azonnal intézkedett, és másnap reggel tízkor már meg volt javítva az autókám.

Aztán jöttek az apró kis megpróbáltatások. Nem zárultak az ajtók. Hetekig nyitva állt a ház előtt a kovid idején, mert vesztegzár volt. Senki nem vitt el semmit belőle. Miután megjavítottuk, úgy döntött, ismét megviccel: akkor nem nyílt ki. Leblokkoltak a zárak. Volt úgy, hogy én benne ültem, és nem tudtam kiszállni. Akkoriban tanultam meg segítséget kérni – őszintén. Mert bajban voltam. 

Megtanultam rizikó vállalni: útnak indulni úgy, hogy tudtam, bármikor baj lehet, de azt is, hogy 50 km-enként van ismerős, aki tud segíteni, nem maradok az utcán. Van, hogy csak úgy leálltak a nagy esőben az ablaktörlők, volt, mikor útközben, éjjel, a lámpám aludt ki. De soha nem történt nagy baj! A hajam szála sem görbült. 

Jó érzéssel tölt el az a történet, amikor egy kolozsi kamion kísért Aradtól Váradig. Végig a nyomomban, segítve, mikor előzzek, mikor lassítsak. Akkor tanultam meg, mennyi jelzést használunk vezetés közben, milyen könnyen értjük egymást, ha meg akarjuk egymást érteni. Hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Emlékszem, mikor Várad határában leelőzött, jelezve, hogy ennyi volt. Arra is emlékszem, elismerően nézett rám, hogy evvel a kis autóval így „engedtem”, hogy ő vezessen. 

Arra is emlékszem, mikor karácsony előtt pár nappal naranccsal dobáltam meg egy másik kamionost, aki Arad határában olyan gyorsan és nagy ívben kanyarodott ki a főútra, hogy majdnem összeütköztünk. Pár centire álltunk meg egymástól – egymással szemben. Akkor tapasztaltam meg, mennyivel nagyobb az az autó, mint az enyém. És azt is, hogy mérgemben mire vagyok képes. Akkor éppen arra, hogy a kezembe akadt 4 narancsot szétlapítottam a szélvédőjén. Tiszta erőmből dobáltam meg a nagy vaskígyót. A sofőr meg csak nevetett rajtam. Aztán visszaültem az autómba, hátratolattam, és hagytam, hogy elmenjen mellettem.

Azt is a kék paripámnak köszönhetem, hogy megtanultam káromkodni – magyarul igen jól, románul pedig kreatívan. Emlékszem, mikor egy szőke szabálytalankodott, elébem húzott, és majdnem ütköztünk, de ő csak vezetett tovább. Az első jelzőlámpánál mellé húztam, letekertem az ablakot és fel voltam készülve, hogy most valami rettentően csúnyát fogok neki kiabálni – románul. Aztán csak annyit üvöltöttem neki: – Du-te înapoi în pod! (Menj vissza a padlásra!). Ma sem értem, hogy miért. De teljesen megrökönyödve nézett rám.

Most pedig eljött az idő, hogy megváljunk egymástól. Ő is, én is még jó állapotban vagyunk, sok mindenre használhatóak. Keveset fogyasztunk, de még megfelelő sebességgel gyorsulunk. Megbízható társak vagyunk, bár vannak helyzetek, mikor nem indulunk be. És amikor valakivel összeszokunk, akkor lehet ránk számítani a legnehezebb időkben is. Ilyen az, mikor már túl vagyunk a 25-ön, de még nem vagyunk teljesen berozsdásodva. 

Javasolták, hirdessem meg, pár száz eurót kapok érte, ha meg nem, menjen ócskavasnak. De ennél jobb sorsot érdemel, engem pedig nem boldogít a pénz. Szerettem volna odaajándékozni valakiknek, akiknek még jó lehet, s akik közel állnak hozzám. Akik nagyon egyszerű emberek, de igen emberségesek. Megbeszéltem Ghiță bácsival és Ilonka nénivel a dolgot. Azt mondták, elfogadják. A közjegyzőm csóválta a fejét, hogy hát nem is tudja, mit csináljon, mert ő még ilyesmit nem csinált. Móni viszont azonnal segített. Mondta, mit hogyan lehet intézni. Megoldja.

Szombaton pedig elindultunk az utolsó közös utunkra. Délelőtt szépítkeztünk: mosatás, tankolás, egy kis kozmetika – csak a búcsú kedvéért. A benzinkutasnak meséltem, hogy ez az utolsó közös nap. Kérdezte, mennyiért adtam el. Mondtam, hogy ajándékba megy. Végigmért. Tette a dolgát. Mintha egy kicsit többet suvickolta volna. Mintha egy kicsit jobban fényezte volna. Aztán akartam adni neki borravalót, de nem fogadta el. Azt mondta: – Ajándék. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szemünk.

Mikor kiértünk, betolattam a garázsba. Még sosem volt garázsban az én kékem. Nehezen ment hátrafelé az utolsó pár méter. Nem láttam jól. Nem az irányok miatt, hanem a könnyeim miatt. Tudom, sehol máshol nem lenne jobb helye, mint ahova került!

Lezárult egy korszak. Szép volt. Gyönyörűszép sötét kék volt. Most egy világosabb kék kezdődik. Kicsit magasabban, kicsit modernebbül. Mert hiszek a kék paripákban. A kék csodákban.

január 1, 2025 | Sall László | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Határ átkellő

Arra kérek mindenkit, hogy most csak a nagyon gazdag barátaim jelentkezzenek! Mindjárt kiderül!

Jó, ez nem az a valami, ami amúgy is kiderülne, csak azért mondom. Szóval, de számokkal is le tudom írni, nagyon sok pénz kellene, mondjuk mint amennyit a Die Hard termelt! De igaz, ezt a vonatkozást majd oda kellene írni, ahol a várható bevételekről írok. Mert oda is eljutunk, hogy majd megírom, hogy lesz bevétel is!

Mert bevétel mindenhol várható, csak van, ahol veszteségként könyvelik el!

Ha eddig még nem derült ki, kik a nagyon (vagy annál kevésbé) gazdag barátaim, akkor még írok egy kicsit, hátha segít a gondolkodási idő vagy a szövegem majd fel lehet használni a prospektusban!

Itt elsősorban is elnézést kell kérnem azon gazdag barátaimtól, akik most Nagyváradtól egy kicsit távolabb laknak, mert ez az ötlet most oda összpontosít, egy lokális ötletről van szó, persze, ha beindul az ötlet (az ipar, ahogy a barátaim mondják, akik most, hogy gyűl a pénz, vagy ahogy a közmondás mondja, gyűl a pénz, mint járványhelyzetben a nélkülözhetetlen eszközök listája, de úgy látszik, ez már az ötleírás hatása!), akkor majd a demokratizálás eszközét is bedobva lehet franchise-ozni a szüzzsét!

A pénz arra kellene, hogy most megvegyük a Nagyváradhoz közeli határtátkelőket (világos, hogy nem nevezem meg őket, nehogy valaki más, akinek sokkal több gazdag barátja van, vagy egyáltalán van barátja, akit ilyen házfoglalásra lehetne megkérni!); kihasználva a globális felmelegedés előnyeit (jó idő, csak ennyi!), felrobbantani az épületeket vagy egy részüket, valamelyik háborús filmben biztos van erre példa vagy tervrajz, felszántani a 3-4 kilométeres körzetben a szántót, aláaknázni, (mindegy a sorrend) bevetni jó génmanipulált (látom, itt lehetett volna egy jó szóvicc, de azok a barátaim ezt nem olvassák, nekik nincs pénzük!) kukoricával, magassal, hogy eltakarja az embert! Ilyenek!

És meghirdetni a legjobb lapokban, de még ide is kellene a gazdag barátaim jószándáka, mert az is pénzbe kerül, a hirdetés, a jó lapokban való megjelenés!

Meg néhány másik barát, akik megírnák, mintha ez csak egy jó ötlet lenne (mert alapjában az!), pedig csak egy rohadt kizsákmányolás ez is, ráadásul a legnemesebb.

Az emlékeink kizsákmányolása:

egy jelképes összegért (ebből fizetném vissza a gazdag barátaimnak a kölcsönt vagy előleget vagy befektetést, kinek milyen a hozzáállása, hogyan viszonyul, ahogy hasonulunk, ilyenek).

És ott lehetne eljátszani a szökést a szabad világba. Az összes akkori menekült idehozza majd az unokáját, és eljátsszák velük újra a menekülés összes borzalmát, izgalmát, élményét! Csakis a legszigorúbb biztonsági előírások betartásával!

A területet majd külön ünnepségek keretében elnevezzük! Például A Schengen ért idő (ebben csak azt lenne nehéz elmagyarázni, hogy az idő része a térnek.)

Majd ezt kilízingeljük a bukarestieknek! Minden központi nátó és eus megemlékezést itt fognak megrendezni! Az összes nemzeti ünnepet itt fogják megtartani.Az alkotmánybíróságnak is itt lesz a nyári rezidenciája (vagy ha nem fizetnek eleget, legalább lesz rá rálátásuk a távolból). Csak semmi duhaj, nem lesznek olyan magas házak, mint a minidubajban, de lehet majd alagutakat építtetni, ez is benne lenne az élménypark alapcsomagban.

A nagyváradi líceumok diákjai itt tölthetik lyukasoráikat (a villamost meghosszabbítjuk idáig). A környéken lakó óvodások köténykéikben ügyeskedve itt csomagolják majd az ensz és az únió összes dolgozóinak a csodával megtalált (de előbb előállítottt) megmaradt homokos zsákocskákat karányocsra, mindegyikben egy hamisított egykori román buletint és egy volt pionírnyakkendő elfoszlott csücskecskéjét. Ilyenekre gondolok.

Szóval, drága gazdag barátaim, ha van pénzetek, nekem utaljatok és (ezzel a cselekedettel)

                            a jelenben is itt jövölködő múltnak egyúttal!

Az Iványi Gáborék MET-jének (ők a nagyon szegény barátaim, így jártunk) majd csak akkor, ha megjöttek az uniós pénzek, akkor is ráér már.

És ezzel kívánok is már mindenkinek boldog új évet a mások életében!

december 31, 2024 | Mikola Emese | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gyűlölet helyett

Hunnia megdobogtatja a szívemet, de örömmel csodálok mindent, amit Pannónia termett. Kuruc vagyok, gondolom, hiszen a labancok megnyilvánulásai arányában többször elszomorítanak. De kuruc is kötött már belém! Be kell lássam, semmilyen körnek nem vagyok elég vegytiszta. 

Ha meg kellene határozzam magam, azt a frekvenciát keresném, amibe nem zavarnak be álarcok és érdekek. Nem érvekkel vagy érzelmekben keresném, nem mélységekben vagy magasságokban, mert az Egy frekvenciájában már nincs kint és bent, fent és lent, hisz minden egyszerre van benne. Itt jó hallgatni. Nem folyton kérdezni, hipotéziseket szerkeszteni: csak gondolkodás nélkül meghallani a válaszokat. Megfogni az Isten lábát, csak az örömbe kapaszkodni.  

Persze, a krónikus örömgyilkos felebarátaink rögtön jelentkeznek, hogy ők is itt vannak. Az isteni énem még lecsitítja a kis egóm ugatását, de másokét már nem. „Ekkor megszólalt az Úr a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!” – néha Isten is felkapja a vizet, és beszól az őt káromolóknak. És én sem adhatok tövistelen fehér rózsát azoknak, akik majomkodva ideológiákat köpködnek vagy éppen szépelgésükkel fullasztják meg az igazságot. A szépelgők segítik az újabb Gulagokat, a korrupciót, az értelmetlen hülyeségeket, a mindennapos gyerek-abúzust… Pazarul villámlik odakint, nekem is ezt kellene tennem? 

A hála állítólag segít visszaállni, hát leírom: hálás vagyok, mert feldühödtem, hálás vagyok, mert hamar beláttam, hogy nem fogok reagálni, tehát hálás vagyok mert tehetetlenségemben elszomorodtam, hálás vagyok, mert e szomorúság miatt, magamat is egyre hülyébbnek érzem, hálás vagyok, mert olyan bonyolult, hogy most már szorongok. Amúgy, most tényleg elmosolyodtam. Ahá, szóval, így működik! Látom a saját kézírásomat, mint ahogy az EKG-görbék mutatják a szívműködést, ezek is elég szépen árulkodnak. Visszafog a kicsi lap, a sortávolság, beszűkítenek a sorok, lenyomnak, ne akarj az Ég felé nőni! Éppen csak elindítom lentről a betűt, de nem is vehetek lendületet, mert ott a sor teteje, ez nem is sor, ez sánc! Jó, az önmagunkkal való túlzott foglalkozás is káros.

A megbékülés iránti vágy vezeti Istenhez az embert – ahogy azt Kazantzakisz, a görög, írta őrült látomásának előszavában, – de ez még nem a megérkezés. Ez a kezdet: a lélek és a test, a szellem és a hús harcának a kezdete. Aztán a folytonos újrakezdés, hogy most is szambáztam egyet e külső erőkkel, a majomkodókkal, az újkomcsikkal, a szépelgőkkel, és főleg a saját sérelmeimmel. Igen, amíg beállok a táncba, addig szambáztatnak. Amint elfelejtem azt az egy belső biztos pontot, amiben minden eleve benne van, rögtön jönnek a táncfelkérések. És amint visszatalálok az erő, a szeretet és a józanság lelkéhez, amit kaptam, újra meglesz a háromlépés távolság.

Túlontúl könnyedén hangzik, hogy Uram, inkább rád bízom ezt az egészet! És nem is így megy. Te legfeljebb a kételyt veheted át, de tudom, azt is csak hitért. Azért én megpróbálok nem belerokkanni a tények és a gondolatok terhébe, és amint átlátok fölöttük, elejteni sem fogom. Tartom, hogy megérezzem a súlyát, és ezután már átadható lesz. A hozzáállásom és a döntéseim ugyanúgy formálják majd a sorsomat, minden ugyanúgy az én felelősségem marad. Megtisztelő ez az összjáték!

Utóirat: Szerettem mindig megnyomnyi az írószeremet, belevésni a lapba a betűket, de egy ideje tollal írok, és a tollhegyet kímélni illik. Nincs meg az erőszaknak ez az apró lehetősége sem. (Lassan kiszivárgok a rossz formákból. Örülök, ha megszabadultam.)

október 20, 2024 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Türelem

Kassay Károly, ez a „derék veterán színész”, kilépett a kolozsvári Magyar Színház színpadára és elsírta magát. Vagy legalábbis könnybe lábadt a szeme. És nem a szerepe szerint. Mondjuk így: „civilből könnyezett”. 1923 decemberét írtuk. A Szamos partjára (ki)költöztetett (sétatéri) színház nagyterme kongott az ürességtől, pedig Kassay jubileumi előadását tartották. Tovább így – a Keleti Újság 1923. december 17-i lapszáma és Olajos Domokos beszámolója szerint: „Az öreg, délceg, szegénységében és elhagyatottságában is büszke művész, midőn a rivaldán megjelent és a színház ürességtől tátongó nézőterén szétnézett, szemeiben könnyek jelentek meg. Ki tudná érzékeltetni a kimondhatatlan fájdalmat és keserűséget, amely a búcsúzó színész művész-lelkén átviharzott? Ezt érdemelte ő? Lehetséges volna, hogy Kolozsvár magyarsága, amelynek valaha ünnepelt kedvence, daliás bonvivánja volt, ma teljesen megfeledkezett róla?”

Valóban lehetséges volna? Avagy: mi történt a Magyar Színházban?

A trianoni döntést követően az erdélyi magyar színjátszás addig soha nem tapasztalt, sajátos és megpróbáltatásokkal teli helyzetbe került. Tekintettel arra, hogy – a nyugat-európai színházi törekvésekkel szemben – Kelet-Európa hivatásos színházmozgalmait döntő mértékben a nemzeti öntudatra ébredés hívta életre, így azok – értelemszerűen – kevésbé tekinthetők kizárólag esztétikai jelenségnek, és a politikum mindig kiemelkedő hatást gyakorolt a színházi folyamatokra, ennek folyományaként az 1918 utáni erdélyi magyar színjátszásra nézve is jóvátehetetlen következményekkel volt az impériumváltás, valamint annak politikai–közéleti vetülete. 

A kialakult (történelmi) helyzetben a kolozsvári magyar nyelvű színjátszásnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, mind közül pedig az egyik legégetőbb problémának a színház és színtársulat anyagi fenntartása bizonyult, mely szoros összefüggésben állt a nézőszám egyre rohamosabb csökkenésével is. 

1923-ra valóban előállhatott az Olajos Domokos által megírt helyzet. Miközben a két világháború között a román színházak jelentős, évi rendszerességű állami támogatásban részesültek, melynek összege átlagosan az évi 120 millió lejt is elérhette, addig a magyar színtársulatok egyáltalán nem részesültek e támogatásból, sőt, a román színházak által kötelező módon befizetett adó kétszeresét – a 13 százalék helyett 26 százalékos jegyadót – voltak kénytelenek befizetni az államkasszába. (Mindezt részletesen tárgyalja Kántor Lajos a Kötő Józseffel közösen jegyzett Magyar színház Erdélyben 1919-1992 című kötetében.) 

Nehéz, példa nélküli és megoldhatatlannak tűnő helyzettel kellett tehát megbirkóznia a kolozsvári teátrum vezetésének: egyedül az előadás-számok (ezáltal pedig a jegybevételek) drasztikus növelése jelenthetett (látszólagos) kiutat. Az eredmény pedig? Három-négy naponként új bemutató, minimális próbaidő, túlhajszolt társulat, megkérdőjelezhető művészi színvonal, elmaradozó, elégedetlen közönség. A fent már idézett Keleti Újság hasábjain Olajos Domokos így folytatjal: „[a kolozsvári magyarság] általában a magyar színházi előadásokkal szemben elzárkózó magatartást mutat. (…) Felmerül az önként előreugró kérdés: melyik távolodott el a másiktól, a színház vagy a közönség? (…) Ki beszél ma színházról? És aki beszél, az csak kézlegyintéssel és ajakbiggyesztéssel és a leghűvösebb kritika és tárgyilagosság hangján emlegeti a Magyar Színházat. Vajon a közönség távolodott el a színháztól? Nem és ezerszer nem. (…) A színház iránti közhangulat és rajongás melegsége jutott fagypontra s a színház mai vezetősége, úgy látszik, nem tudja a közöny jégpáncélját az előadásokban megnyilvánuló magasfokú lelki és művészi feszültséggel és lelkességgel feloldani.”

Mindezek, valamint az ígért kulturális önrendelkezés elmaradásának ellenére a kolozsvári színház nemcsak megpróbálta átmenteni a (remélt) jobb időkre a kolozsvári magyar nyelvű színjátszást, hanem az impériumváltást követő évek nehézségei után tudatos építkezésbe és sajátos műsorpolitika kialakításába is kezdett. (Itt érdemes megjegyezni: az 1918 és 1940 közötti erőfeszítéseket, valamint a tényt, hogy Janovics Jenő és társai saját anyagi erőforrásaikat sem kímélve tettek meg mindent a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás megmentéséért, amit az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar adminisztráció a legcsekélyebb mértékben sem értékelt, sőt, igyekezett figyelmen kívül hagyni.) 

Az önfenntartásra ítélt kolozsvári intézmény vezetőinek és tagjainak az 1920-as és 1930-as években be kellett látniuk: a színház működését garantáló intézményes–anyagi keretek megszűntek, az önszerveződés útjára lépve pedig meg kellett teremteniük a túlélés keretfeltételeit. Ugyanakkor látnunk kell: a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás ügyéért felelősséget érző elit nem kizárólag a túlélést jelölte meg, mint legfőbb célt. Kádár Imre (1921 decemberében és szintén a Keleti Újság hasábjain) így vallott az előttük álló feladatról: „(…) gonddal ügyelnünk kell arra, hogy színpadi kultúránk az egyetemes fejlődés irányába igazodjék s a magyarság köteles áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki a vásári komédia, se a kritikamentes homályban burjánzó dilettantizmus, se puszta üzletes törekvés.” 

Jól látható: miközben az egyre rohamosabban csökkenő nézőszám, a fenntarthatóság terhéből fakadó teltház-kényszer, valamint a kedvezőtlen adminisztratív-politikai környezet a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás puszta létét veszélyeztette, addig az intézmény számára magas művészi színvonalú, az egyetemesség irányába vezető szakmai utat jelöltek ki. 

Miközben szintén Kádár Imre jegyzi meg a Keleti Újság 1924. január 1-jei számában, hogy „az erdélyi színjátszás az utolsó évben semmit sem haladt előre. De csúszik, csúszik visszafelé”, addig a színházvezetés megpróbálkozik a korábbi években bevált különböző ciklusok műsorra tűzésével, Kós Károly transzilvanista elgondolásán alapulva, valamint az erdélyi magyar nemzeti tradíció újragondolásának és felélesztésének szándékával pedig Janovics Jenő – az Erdélyi Irodalmi Társasággal együttműködve – megrendezi az Irodalmi Olimpiászt, valamint évadonként legalább négy magyar darab bemutatását vállalja. Ebből nő ki aztán azon drámapályázatok sora, amelyek bemutatkozási lehetőséget biztosítanak – többek között – Tamási Áronnak is. 

A színház anyagi csődjének elkerülése érdekében nemcsak széleskörű társadalmi összefogás szerveződik, s így – a közösség által eltartott színház egyfajta autonómiát is nyer –, hanem a színházvezetés is mindent megtesz annak érdekében – az Erdélyi Helikon 1926-ban megfogalmazott elképzeléseivel összhangban –, hogy a művészi tevékenység és produkció szerves kapcsolatban álljon közönségével: ne csak neki, hanem róla is szóljon. 

A színházi vezetés, sőt, a teljes erdélyi kulturális elit belátta, hogy a kolozsvári (és erdélyi) magyar nyelvű színjátszás jövője azon múlik, képesek lesznek-e egy sajátos, erdélyi színház-típus kifejlesztésére, amely közvetlen kapcsolatban áll közönségével, valamint a közösség által is megtapasztalt mindennapi kihívásokkal és érzékelésekkel. Kemény János, a kolozsvári színház későbbi (impériumváltást követő) igazgatója, ezt az újfajta, kívánatos színházi formát „nemzetközösségi színház”-nak nevezte.

Tanulság? A kolozsvári színházi vezetés az intézmény legmélyebb válságában belátta, hogy a teátrum egyetlen valós feladata ez lehet: a polisz ügyéről és a polisz lakóival együtt szólni. Az ehhez vezető út pedig a korabeli (erdélyi) magyar drámairodalom támogatása. Vagyis: amikor a színház már épp elveszteni látszik önfenntartó erejét és a teljes érdektelenségbe süllyed, az utolsó utáni pillanatban rátalál saját feladatára, és nekilát elmesélni saját közössége és közönsége történeteit. Mindebben a kor legjobb drámaszerzői a partnerei.

Ízlelgessük! Egy válságokkal teli időszak túlélni igyekvő közössége egyszerre lehetőséget lát a színházban, mely önmaga jelenét kezdi visszatükrözni. Felszabadító élmény lehetett: a színpadról visszahallani és -látni önmagad. 

Kassay Károly mindezt nem várta meg. A korabeli sajtó beszámolói szerint – megélhetési kényszerből – repatriált.

Mi, az utódok pedig, türelmesen várunk. 

Borítókép: oszmi.hu

augusztus 24, 2024 | Tamás Dénes | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Beszélgetés a természetről

Januári Műhely-számunkban olvashatták a szerzőpáros első beszélgetését, melynek témája a szerelem volt, míg a következő oldalakon a természet fogalmáról értekeznek többféle megközelítésben.

Tamás Dénes: Megint egy involvált beszélgetésre számítok. Beszélgetésünk tárgya ugyanis nem indifferens számunkra, sőt, azt is lehet mondani, hogy egyszerre fókusza megéléseink sokaságának, ahogy gondolkodói erőfeszítéseinknek is. Ettől még nem könnyű beletalálni a beszélgetés menetébe. Sőt, nehezebb, mint egy viszonylag távolibb téma esetében, amely már a távolságnak köszönhetően felmutatja körvonalait. Elég a szóra gondolnom, „természet”, már kérdések, problémák tömkelegét érzem cikázni, amelyekben könnyű elveszni. Ugyanakkor, azt gondolom, mégis fontos, hogy már kezdetben megtaláljuk a megfelelő kiindulópontot, hogy majd elővezethessük, esetleg megvitathassuk a természettel kapcsolatos érintettségünk, ennek az érintettségnek a mértéktelenségével kapcsolatos igazi problémáinkat. És mi lehetne jobb kiindulópont, mint annak a zavarnak a felfejtése, ami magának a szónak az emlegetése közben szokott elfogni. Ugyanis elég hallanom a kifejezést, már zavarba jövök, mintha már indulásból elvétenék valamit, ha nem is feltétlenül én, hanem sokan körülöttem, sőt a természetre hivatkozók, a természetet lelkesen átélők, védelmezők sokasága is, mintha mind féloldalason beszélne, egy elhibázott természetfogalmat működtetne. Egy az emberről leválasztott, az emberi ténykedéssel szembe állított természetfogalmat, illetve ebből kiindulva egy romantizált természetfogalmat, amely csak a látványosságot, az üdítő jelleget foglalja magába. A természet az, ami az emberi ügyködéseken kívül van, sajátos törvényszerűségeivel együtt, ugyanakkor ez a természet szép, látványos, üdítő, garanciája az egészségesnek, a „természetesnek”, a „bionak”, ami értékfogalom is. Ennek feleltethető meg a latin natura kifejezésünk, amely születést jelent. Ha ma már vannak is az ettől eltérő gondolkodásnak jelei, a világba való berendezkedésünket ez a természetfogalom határozza meg. Ezért gondolom azt, hogy kezdésként ezzel a természetfogalommal szemben kell gondolkodnunk, és elő kell vezetnünk egy olyan természetfogalmat, amely feloldja, meghaladja ezeket a differenciákat. Hogy majd utána beszélgethessünk arról, hogy mi a viszonyunk, mi a dolgunk azzal. Na de ehhez az a fontos, hogy te is jelezd, honnan fakad fel, indul el ez a beszélgetés benned, el tudod-e fogadni kiindulópontnak javaslatom, vagy létezik egy még alapvetőbb viszonyulás és kérdezésed, amelyet előtárhatsz.

Radics Viktória: Természetesen egyetértek veled, vagyis a problémafeltevéseddel. Mit is jelent, amikor azt mondjuk, hogy „természetesen”? Azt, hogy magától értetődőn. Évidemment, ahogy a francia mondja, natürlich, ahogy a német. A természet tehát az, ami magától értetődő, és mi azért problematizáljuk, mert „nyelvészek” vagyunk, írók, literátorok, akik általában a magától értetődő dolgokat feszegetik és fedezik fel. Azért natürlich és évidemment a természet, mert többnyire észre sem vesszük, és azért, mert mi is természet vagyunk. Épp az előbb itt kábelekbe bonyolódtam, sok kábel tekereg az asztalomon, kígyók gyanánt, ezek nem természet, de az ujjam a műanyag billentyűzeten, a fejem, a szívem az, már csak az a kérdés, hogy az elmém mennyire? Az agyam az, de az elmém? Itt van a kutya elásva, az elme az, amelyben (hol, ó, hol) megjelenik az a hasadás, ami miatt a legelső leveledben mindjárt magyarázatra hívtál meg a témánkkal, azaz a fogalommal kapcsolatban. A természet tehát én vagyok, te vagy, teljes biológiai valónkban, bennünk a sok-sok állattal, a bélflóránkkal, a tüdőhólyagocskáinkkal, a vérünkkel, porcogóinkkal, a puha (?) agyvelőnkkel, de az már nem természet, szerintem, amit írunk. Lehet természetes, ha úgy írok, ahogy az a teljes szervezetemből fakad, de hogy ezt a tudatom hogyan formálja, az már nem természetes. Hanem kulturális, társadalmi. A kinti természet, amikor sétálni megyünk, azért lehet nekünk kettőnknek élmény és megnyugtató is, akár eksztatikus, mert tényleg visszatérni szeretünk oda, ahol mindig is vagyunk, csak a sok kultúra (és probléma) feledteti velünk. Számomra is élmény volt ma reggel a napfényes téli természet, hazaérkezés-élmény, ahonnét aztán iparkodtam haza a könyveim s a kábeleim közé. Két hazánk van tehát, a kinti természet és ez a benti féltermészet, utóbbi mindenképpen torz, és ez most nem értékítélet, hanem vizuálisan értem, mint mondjuk egy torzult geometriai rajzot. Az ingázásunk onnan-ide és innen-oda nálunk abból fakad, hogy valamilyen kiegyensúlyozottságra vágynánk, nemcsak lelki, hanem elmebéli értelemben is. A kinti természet – mondjam úgy: physis – mindig figyelmeztet is, hogy mifelé el nem torzult a benti lelkem, elmém, hiszen kint minden évidemment, idebent azonban kevés dolog az. Ezért is élek kutyával, macskával, növényekkel egy szobában, hogy idebenn is mindig jelen legyen a „kinti” természet. Mely engem hozzásegít a homeosztázis eléréséhez. 

A physis-természet errefelé erősen sérült, mégpedig az ember miatt az. Ez tükrözheti a bentinek a sérüléseit, ami szintén az elme miatt olyan, és a természetestől elszakadt érzelmek miatt. Visszakacsintva korábbi levelezésünk témájára, szerintem a szerelemben/szeretetben lehet elérkezni talán a természetesebb érzelemvilágba, s nem mellékes, hogy ez az elérkezés a test (mint természet) által történik. Mit jelent egy séta? Nekem nemcsak a fizikai mocorgást, ne mondjam, sportot, hanem kivétel nélkül mindig a befogadtatás élményét, az otthonlétet a szó tágabb értelmében. Miközben az elme és a psziché fel-felteszi a kérdést, hogy lehet-e a világ az otthonunk? Vagy száműzve vagyunk? A „paradicsomból való száműzetés” toposza minden séta közben megjelenhet. És te, Dénes, miért sétálsz, az írószobádból ki, és oda vissza?

T. D.: Majdnem, majdnem végig tudtam menni azzal, amit itt elmondtál. Egy apró ponton éreztem, hogy ellent kell mondjak neked, de az fontos, mert átrajzolja az alapvető képletet. Ugyanis én azt gondolom, hogy minden természet. Physis, ahogy te mondtad, megidézve a létezés görög tapasztalatát, amit a huszadik században Martin Heidegger elemzett példamutatóan. Ennyiben az elménk, tudatunk is a természet része, főleg azért is, mert nem mi hoztuk azt létre, tehát evolúciós képződmény. A nagy kérdés, minek tekintjük az elménk tettét, azt, amit te kultúrának nevezel, és én is hajlok arra, hogy a kultúrát, a kultúra egészét szembeállítsam valamilyen értelemben a természettel, elsősorban azért, mert ez a kultúra, annak produktumai veszélyeztetik a világot. De hát a sáskák is veszélyeztetik a vetést, ha túlszaporodnak. A hódok is el tudják terelni a víznek az útját. Mi veszélyesebb fegyvert kaptunk a természettől a túlélésünk érdekében, a kultúrát, amit azonban valójában természeti beidegződések vezérelnek. 

Az ember szuperpozícióban van a természet vonatkozásában, úgy ahogy a kvantummechanika mondja. Attól függően, hogy hová áll, tehát a tettétől függ, hogy lesz-e világ továbbra is. Ugyanakkor ez a „hová állunk”, „képesek vagyunk-e rá” elég kiszámíthatatlannak tűnik. Ami biztos, nincs hová visszamenni, nincs visszaút a természetbe, hisz egy pillanatig sem hagytuk el azt, a kérdés az, hogy kikkel, hogyan megyünk tovább. Mert ha tovább is úgy élünk, mint eddig, eléggé magunkra maradunk, akkor is, ha marad még élhető világ számunka. Ezt pedig látszólag nem szeretnénk, miközben már tudjuk, hogy ez az élet, a fajok kihalása és megszületése. Most úgy tűnik, egy faj, a miénk, óriási evolúciós előnyt kapott, ami egy hatalmas evolúciós nyomást is eredményezett. Hogyan tovább? Kikkel? Milyen módon? Ennél aktuálisabb és virulensebb kérdést nem is tudok manapság, főleg azért nem, mert a fajunk/fajok továbbélése a tét. Milyen világot akarunk magunknak? – ezt a kérdést ma már a maga súlyában fel lehet tenni. Én csodálkozom, hogy miért nem ez a legjobban kihangosított kérdés manapság. 

Ugyanakkor, ha vissza nem is tudunk menni a természetbe, a kultúrát képesek vagyunk átalakítani. Pontosabban, a természetbe is a kultúrán keresztül vezet az út. Idáig egy emberről leválasztott természetfogalommal dolgoztunk, azt működtetjük a különböző viszonyulásmódjainkban. Én ezt rossz iránynak gondolom, amit felül kell vizsgálni, és meg kell keresni egy más viszonyulásmód lehetőségeit. Etikánk nem természet-, hanem emberközpontú, világlátásunkat, vallásainkat olyan hierarchiák vezérlik, amelyek mára tarthatatlannak bizonyulnak. Nem mondom, hogy egyszerű ez az átállás, én egy nagyfokú uralhatatlanságot is érzékelek benne, de hogy ebbe az irányba kellene elmozdulni, abban eléggé biztos vagyok. Nem beszélve arról, hogy magáról az életről is egyre többet tudunk, ez a tudás pedig szinte kéri, hogy másképp lássunk, másként gondolkodjunk. Számomra a természetről beszélni, a természetben járni azt jelenti elsődlegesen, hogy ennek a másként-nak a módozatain gondolkodom. S mivel a sétáról is kérdeztél, de közben úgy érzem, túlbeszéltem magam, ezért válaszom most rövid és elliptikus lesz: a séta számomra a világ tágasságának visszavétele.

R. V.: Azt hiszem, Dénes, hogy az életről nem tudunk egyre többet, csak természettudományos értelemben igen, de „magáról az életről” nem. Az agyról is egyre többet tud a tudomány, de mégsem tudjuk, hogy mit kezdjünk az agyunkkal. Ennek a levelezésünknek a mottója számomra Nádas Pétertől származik, az Évkönyvből: „Mire elpusztítjuk magunkat, végül is megismerkedünk a [világ] természetével. Ez a tudás.” Tönkretettük a világot, írja Nádas, és látnunk kell a pusztulását. Ha szerinted az elménk is a természet része, akkor az elménket is tönkretettük. Minden bizonnyal. Ez alól mi ketten sem vagyunk kivételek. Miközben itt a mesterséges intelligencia, az AI Chatet én is használom, és azt kell mondanom, hogy igen buta. Nagyon tájékozott, de alapvetően buta, ugyanis nincs saját telosza, hogy az információgyűjtésen és -kombináláson túl mivégre „létezik” és a beletáplált parancsokon túl mit akar, és nincs érzékenysége. Nekünk a természet, a teremtés szeretete kellene legyen a teloszunk. Nem tágítok a „szeretet” szótól, hozzáfűzve, hogy ez nem érzelmet, hanem minőséget, figyelmet, érzékelést-érzékenységet és a gondolat egy sajátos fajtáját jelenti számomra; és persze cselekvést is. Egyszóval, mint mondád, viszonyulást, viszonyulásmódot. Ilyen egyszerű dolgot, a természet szeretését javasolnám a világnak, figyelmet szentelni neki, érzékelni, érzékenynek lenni rá és a gondolatainkba felölelni. Szerintem az elménk elmesterségesedett, elmérgesedett, Hamvas szavával „pszeudológiává” vált. Szinte lehetetlen vágy, hogy természetesebben kellene gondolkodni. Én, amikor sétálok, érzem a természetesebb gondolkodás jövetelét – és voltaképpen a szeretetet gyakorlom, eksztázisaim is vannak, azaz kilépek magamból. És érzékelem a fogalmakat, úgy mint a szabadságot, a világot, a végtelen tágasságot, és kezd eltűnni az énem problematikussága (mondhatnám azt is, hogy vétkessége). S amit te mondasz, a „másként”-et tapasztalom. Ezt aztán nem biztos, hogy át tudom vinni az emberi világba, a kapcsolatokba. Így „különös” nekem a természet, pedig szinte mindig ugyanazokat az utakat járom itt Zentán. Tanulni is akarok a természettől – annyira mást, mint amit a társadalomtól vagy amit a kortárs kultúrából. Lenyűgöz a természet különös közösségisége is, ahogy együtt van a fa a vízzel, a fű a nappal, a millió kis állat a talajjal. Miért más a természetben lévő agresszió, mint az emberi agresszió? Amikor a macskám egeret fog, miért más, mintha én nyiffantanám ki azt az egeret? Ártatlan agresszió volna az előbbi? A természetben annyira ott van a halál is az élettel összegabalyodva, mint bennünk. A természetbe hajolva nincs is halálfélelmem. Van egy titkos álmom, hogy meztelenül, legföljebb lenvászon lepedőbe tekerve temessenek el (mely kívánságomat úgysem fogják teljesíteni), és akkor „minden jó lesz”, nem találom undorítónak a férgek akcióját. Kuroszava egy filmjében, azt hiszem, Álmok a címe, szerepel egy álom egy faluról, amelyben teljesen a természetben élnek az emberek, és ott a halál nem tragikus esemény, sőt egyfajta örömünnep.

Iszonyú érzéketlenséget érzékelek itt, ahol élek, a természettel szemben. Kegyetlenséget, kíméletlenséget, nemtörődömséget, a napi pusztítását, csúfítását és ez mindannyiszor fájdalommal tölt el. Ez egy mezőváros, sokan mezőgazdaságból, állattenyésztésből, gyümölcs- és rózsatermesztésből élnek, és mégsem találkozom szinte soha a természet szeretetével. Mintha az emberek nem is lennének tudatában a természetnek. Ez a kultúráltságuk. Ezért azt szeretném, hogy Zenta maradjon csak ilyen elhanyagolt, szegény kisváros, mert amint fejlesztik, a természetet azonnal sértik, bántják, semmisítik. A természet szakadatlan bántalmazása történik.

T. D.: Úgy tűnik, picikét én derűlátóbb leszek ebben a beszélgetésben. Nem mintha nem érzékelném, és látnám ugyanazt, amiről te is beszélsz, de a gondolkodásom soha nem elégedett meg a diagnózisok felállításával, a lehetséges kiutat is próbálja érzékelni. Még akkor is, ha az csak hipotetikusnak bizonyul. Amit fontos látni, az én gondolkodásomban nincs aranykor, ahogy a hanyatlás fogalmával sem szeretek operálni. Úgy érzem, ezek hamis képet festenek a valódi folyamatokról. Tehát, ha mi, az emberi faj el kellett távolodjunk a természettől, akkor annak oka van. Ha tönkretesszük, annak is. Engem ezek az okok érdekelnek, és a megváltoztatás lehetőségét is ezeknek az okoknak a környékén keresem. Ha nincsenek már istenek a természetben, akkor megkérdem, miért voltak, és vajon a jövőben még vissza tudnak-e költözni. Milyen tudati átállás kell ehhez, mi tud ebben támogatni? Amiben biztos vagyok: egy helyesebb, szervesebb természetviszonyban vagyok érdekelt. Hisz magam is abban élek. Az ember köldöknéző ügyködése egyenesen untat. Majdnem azt mertem mondani, az ember problémái untatnak. Már gyerekkoromban, falun, a lényem nagy része kiköltözött a házunk közelében található folyópartra, a naplemente pompás színeire függeszkedve. És ott is ragadt. Én azóta kívülről, onnan figyelem, mi az ember. Íróként is. Hisz az a régi vágású író lennék, aki leírt mondataiért valahogyan az életével is próbál kezeskedni. A prózám és a verseim egyre inkább egy rákos daganatnak írják le az ember helyét, de az öngyógyítás képességét, lehetőségét is próbálom érzékelni. Mert a magam helyét is így látom. És ne állítsuk azt, hogy olyan könnyű természetközeli életet élni, miközben ezt a beszélgetést is a laptopunkon, és nem a Tisza partján sétálva ejtjük meg. Mit teszünk szerelmünkért? Mit adunk vissza neki kimeríthetetlen ajándékaiból? Természetszeretetünk még mindig elsősorban a romantika szemlélődésből kiinduló, a fenségest előtérbe helyező látásmódjából táplálkozik. A parasztok nem szeretik a természetet – erre a művelt fők jöttek rá a huszadik század elején, amikor kimentek közéjük természetszeretetet tanulni. Nagyanyám vázájában művirág volt a tisztaszobában, miközben egész életében virágoskertjét ápolta. A tárgyaink pedig béklyóba fognak. Az óra és a világítás elveszi a természet ritmusát, megfoszt az alkonyodástól – hogy valami őskori példával jöjjek. Nem tudom, hogyan tudunk áttörni rajtuk. Abban se vagyok teljesen biztos, hogy át kell törjünk. De előrefelé is félve nézek, és ez rettenetesen zavar. Nem védekezni szeretnék, hanem kitalálni dolgokat, új érzékenységeken munkálkodni. Szóval, jómagam is egy nagy gubancnak érzékelem ezt az egész természetkérdést, amin sétáimmal, hegyi túráimmal, sőt, hogy beemeljek valami tárgyiságot, biciklizéseimmel, sőt, vonatozásaimmal próbálok keresztülvágni. Egyik apró reményem az, hogy gyerekeink szótárában már pár éves kortól ott van a „baj van”, „világvége” kifejezés. És az ember alapvetően alkalmazkodó faj. 

Tanulni a természettől – mondtad fentebb. Felettébb érdekelne, te mit értesz ez alatt.

R. V.: Mi emberek mindig félvakok vagyunk. Az egyik vakfoltunk a nem romantikus értelemben vett természetre esik. A természetben és a természetből élünk. Egy pillanatig sem vagyunk meg nélküle: víz, levegő, táplálék, talaj. És a vakfoltos ember ezt egyszerűen nem tudatosítja. Csak vesz, vesz, elvesz a természettől és semmit sem ad neki. Ezt a viszonyt kellene megfordítani, és adni: figyelmet, gondoskodást, hálát, védelmet, tiszteletet. Ezt a szüntelen adást, adódást, felkínálást lehetne tanulni a természettől, valamelyest helyreállítani a viszonosságot. De az étteremben evő urbánus ember nem tudatosítja, hogy most ő épp a természetet eszi a betonrengetegben. A zentai piacon ez jobban kiderül, ezért is természetesebbek itt az emberek és figyelmesebbek a természettel, valamelyest. A napokban az udvaron ügyeltem az iskolában, ahol kegyetlenül és ok nélkül kivágták a kerítés túloldalán a hatalmas fákat, amelyek árnyékot adtak a focipályán játszó gyerekeknek. Ott sorakoznak a tönkjeik és égni fog a beton hamarosan. Az udvar túlsó végében azonban vannak még fák. Zentán nagyon sok fa van még mindig. És ahogy ott le-föl járkálok, egyszeriben tudatosítom, hogy de hisz fák között élünk, lakótársaink a fák, velünk vannak nappal és éjszaka. Szerbusztok. Együtt vagyunk. Veletek, furcsa és különleges lényekkel, mi a fura és különleges lények. Ezt az együttlétet kellene szeretni. Megtisztelni. Az ilyen szerető-tisztelő viszonyt Izlandon láttam tapasztaltam, ahol kegyetlen a természet az emberhez. Csodálkoztam, hogy a lávamezőn miért nem szabad felemelni és zsebre tenni a szebb lávaköveket, amelyekből milliónyi van? Azért, mert nem, az az övé. Ez a tisztelet, ami Izlandon mindenütt tapasztalható. És Svájcban is. Miért nem szabad a virágzó mezőn virágokat szedni? Abszurdnak tűnik, de ez úgymond a polgári nevelés része, hogy a polgárok megtanulják nem bántani a mezőt. És nem úgy viselkedni a természettel, mint az urak, akiknek mindent szabad. Ott az idős fákat nem kivágják, hanem, ha kell, megtámogatják. Itt a Népkertben csupán azért vágtak ki sok nagyobb, korosabb fát, nehogy nyáron vihar esetén esetleg valakire ráessen egy ága. Svájcban a legszebbek azok az erdők voltak, amelyekben a kidőlt fatörzseket otthagyják, tudva tudván, hogy milliónyi élőlénynek adnak otthont a korhadásukkal. Svájcban kialakították a „Wanderung-kultúrát”, az óvatos és környezetkímélő természetjárások szokását, és a természetjárókat gondosan fenntartott ösvények, utak, pallók segítik. Ott már tudják, hogy manapság már egy pataknak is segítség kell, nehogy elfulladjon. Itt Zentán szándékosan kiszárították az összes patakot. Itt sok helyütt nem engedik legeltetni az öreg pásztort, hanem lenyírják a füvet géppel. Ott közvetlenül a város szélén is legelnek a birkák, nem kell fűnyíró gép. Ezt a két országot ezért szerettem.

Annak én is örülök, hogy az ifjabb generációnál észrevehetők a természethez való megváltozott viszonyulás jelei, a lányomnál például, aki azért hagyta ott Budapestet és költözött Vajdaságba, majd Izlandra, mert természetközelben akar élni, mi több, ez az életében a legfontosabb. Én is emiatt hagytam oda Budapestet. Zentán nincs semmi különös: sár, por, Tisza, tönkretett ártéri erdők, tarlók és megművelt földek, kertek, méhészetek. De a megrontott természetet is lehet egyszerűen csak szeretni, összenézni vele.

Az embernek a hübrisze az, hogy elbizakodottságában elfeledkezik az ételadóról és életadóról. A buddhista meditációkban nagyon lényeges ennek a tudatosítása és a hála kultiválása. A belégzés-kilégzés sem más, mint hogy belőle és bele élek, jó, hogy van lélegzet, talaj a fenekem vagy a talpam alatt. Hálás vagyok érte. Az izlandiak azt tanulják a természettől, hogy tűrőnek, türelmesnek és alázatosnak kell lenni, ha most rossz, majd elmúlik. Nem szoktak pl. panaszkodni az időjárásra.

Apropó, időjárás. Ugye, mi vagyunk a kicsik, a kiszolgáltatottak, akik függünk?

T. D.: Hogy lehet kultúrája a természethez való viszonyulásnak, és hogy ez a kultúra a védelmezést, egy helyesebb viszony megtalálását eredményezheti, abban én sem kételkedek. Egyik kérdés, hogy ez mennyire kivételes, mire elég, mennyire későn érkezik. Ami számomra igazán fontos, hogy miből fakad ez a viszony, miből meríti erejét, érvényességét. Ki kell mondanom: én tényleg érteni is szeretném a természetet. Miért csak az emberi alkotásokat kell megtanulnunk értelmezni, miközben az egész világ elér minket, sőt beszél hozzánk? Legalábbis tudunk erre a beszédre utaltan létezni. Csodálatos, ahogy írod fentebb, hogy észrevetted egyszer magad körül társainkat a létezésben, a fákat. Rég ebből a pillantásból élek. Ennél csak az vadabb, amikor egy fa lombjába egyszer csak emberi arcot látsz bele. Egy ideje ez a vad nézés érdekel. Meglátni a fák, a bokrok, a levegő, a felhők, az ég, de a kövek, az állatok tetteit is. Amit tanulni kell, Nemes Nagy Ágnes szerint is. Csak épp előtte észre kell venni őket. Honnan látszanak ők? Az biztos, hogy kell ehhez valami pre- vagy poszthumán érzékenység, ami többek között az igazi nagy festők sajátja, egy Cézanneé, egy Kleeé, egy Francis Baconé. Miért nem tisztelik az emberek a természetet? Mert nem érzékelik szépségét, nagyságát, erejét. Elnyomott lett a természet, perifériára szorult. Pedig, ahogy te is mondod, mindenütt ott van. Én azt az emberi életet, ami nem tudja kitárni magát az égbolt őrjöngő kékségének, amely nem tud belenézni egy fa koronájának a lobogásába, szegénynek gondolom. Ahogy az is szegényesség, ha nem veszed észre egy köröző sas látványában a madarat uraló figyelem és éhség öntörvényű kegyetlenségét. Mindig mélyen meghajtom előttük a fejem, ha találkozom velük. Szerencsére, hosszú bicikliútjaimon egyre gyakrabban láthatom őket. Néha azt érzem, az összes körmönfont filozófiai traktátusnál többet mondanak el a létezés erejéről és mélységéről. Miközben nyilvánvaló, nem hasonlítunk hozzájuk, nem hozzánk tartoznak. Lehet, látni se szabadna őket, így lehetne még megmenteni vadállatokat, ahogy az antropológusoknak se lett volna szabad kutatniuk az Amazonas bennszülöttjeit, mert azáltal számolták fel sajátos kultúrájukat. Úgy gondolom, a létezés töréseit nem lehet összefésülni. És igen, mondjuk ki, törések vannak a természetben, saját létezésünkben is, de ember és állat, ember és növény között is. Sokszor mások az érdekeink. De hogy mik ezek a törések, milyen mélyek, hogy mennyire érvényesek, a természet pontos megfigyeléséből tanulhatjuk meg. 

Az időjárásra én se szoktam panaszkodni. Hogy is lehet panaszkodni arra, ami túlnyúlik arasznyi létezésünk értelmén. Panaszkodni az égre, egy csillagködre. Ennyiben valóban kicsik vagyunk, s kiszolgáltatottak is. Csak éppen úgy teszünk, mintha nem kéne semmit szolgálnunk és gondoznunk. Mintha minden csak úgy járna nekünk. Na most lehet a bőrünk árán tanuljuk meg azt, hogy mennyire nincs így.

R. V.: Egy darabig hallgattam. Nem zenét, nem is madarak csicsergését, hanem a bennem zajló morajlást. Depresszióba estem, és eközben nem volt közöm a természethez, a közeledő tavasz sem hatott meg. Fájdalmas és gonosz morajlás ment legbelül; a tanári munkámat el tudtam végezni, de amint egyedül maradtam, leestem, mert ez a depresszió: leesés, elesés. Olvasni sem bírtam, egyedül brit és skandináv metafizikai krimiket bírtam nézni a Gonoszról, mely nem is volt olyan banális. Azt akarom ezzel mondani, hogy a depresszivitás, az érzelmi világunk elsivárosodása vagy fájdalmassá válása, a depriválódás elszakítja az embert a természettől, egocentrikussá teszi, hisz befelé ravitál, a saját szorongásaiban örvénylik. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a ma emberét az érzelmi világa – mely igen gyakran és nagyon sokaknál depressziós és deprivált – szakítja el a természettől, ez szüli meg azt a Gonoszt is, ami a természetet nyüvi. A mai sétám már nyitottabban telt el, és meg kellett állapítanom, hogy a tavaszcsoda (ez mindig csoda) alatt ott van a gonoszság ezernyi nyoma pillepalackok, szemét, hulladék, flaskák és rongyok formájában, mégpedig végig a Tisza-parton. Ezt most mitikusan-metaforikusan nevezem Gonosznak, nem a szemetelő népet gondolom annak, de a depresszivitásom gyümölcse a működő Gonoszra való ráébredés volt — a saját gonoszságomat is beleértve. Ezek a nem rossz, nem túl jó krimik, amelyeket sorozatban gyártanak, erősebben és markánsabban mutatnak rá erre a jelenségre, mint az elég lagymatag kortárs szépirodalom.

És ahogy írod, azt a tiszta kegyetlenséget, amelyet egy sas szimbolizálhat, és ami valóban a természetben tisztán jelen van, azt tudatosítani kell és valamiképp fejet hajtani előtte, mert csak ezáltal tapinthatjuk ki magunkban a mi nem tiszta és kártékony gonoszságunkat, ami a természettel szemben is megnyilvánul. És az ember, ha tudatosítja az ilyen érzelmeit is, akkor ember létére képes lehet arra, hogy elbúcsúztassa, hogy válaszoljon az antik filozófia kérdésére, hogy hogyan tudunk jobban élni, mi és milyen a jó élet. Tudattal rendelkező élőlényekként éppen kötelességünk az efféle számadás, mert a tudat automatikusan magával vonja a kártékonyságot és az ártányságot is. Amennyiben itt van a tudatunk, még álmunkban is, feladatunk a kételkedés és saját magunk kétségbe vonása. És a saját magunk állandó javítása is, ami mindig lehetséges. Plusz még a rendszerkritika is óhatatlanul szükséges, mert ami a természettel ma történik mindenütt, az a kapitalizmus hozománya, egyfajta negatív profitja. Piciny példa: azért kaptam a napokban műanyag villát a gyrososnál, mert így tudja jobban eladni a termékét, és ehhez képest a műanyag villák környezetkárosító jellege az eladónak bagatell, nem foglalkozik vele. A kapitalizmust egyszerűen nem foglalkoztatja a természet sorsa, mert ez nem tartozik bele a rendszerébe. Legföljebb drága bioproduktumokat állít elő, aminek a profitjából újabb környezetszennyező üzemet fog felépíteni. Még az ártalomcsökkentésig sem mehet el, mert ezt nem engedi a rendszer. A kapitalizmus kitermelte az összemberi egocentrizmust, mi több egoizmust is. A „természethez való viszonyulás kultúráját” is a rendszer szabályozza. A turizmusipar például már az izlandi természetet is veszélyezteti. A rendszer miatt olvadnak el a gleccserek – láttam olvadó gleccsert –, és emiatt változik meg s kerül katasztrofális állapotba a természeti-emberi világ, világos, hogy a kettő között nincs harmónia. Amennyiben Teremtésnek mondjuk a természetet, még rigorózusabb következtetésekig juthatunk el, amelyben megjelenik a Gonosz árnyéka. Mondhatod, értelmezések, értelmezések – azonban a műanyag villa és a Tisza-parti szemétözön, az tény, akárcsak a februári tavaszodás.
Amit mi a mi szakmánkban tehetünk, az az emberi tudattal és érzelemvilággal való tüzetes foglalkozás. Az érzelemvilág nem érzelmes világ, hanem az emberben mélyen zajló lét vetülete. Mint említettem, ez az érzelmi világ nem csak bennem hajlamos a depresszióra, a szorongás-maródásra, a negativizmusba-zuhanásra. A stressz, ami a rendszerrel vele jár, belehajszol ebbe. És akkor elvesződik a természetközeliség, az együttérzés, a jóravalóság. Annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a természetben nem létezik Rossz. Az bennünk létezik. Azt hiszem, az ember, mint mondtad, manapság valóban pre- és poszthumán állapotban van egyszerre. Éppen ezért egyre jobban foglalkoztat annak az újragondolása és újrafogalmazása, hogy mi az, hogy „emberi”, „humán”. Nem a halakkal meg a sasokkal van baj (azon kívül, hogy kivesznek). Javaslom, legyen a következő levélbeszélgetésünk témája ez.

július 22, 2024 | Tasnádi-Sáhy Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Milyen legyen a jövő (vár)megyei színháza?

Ez az írás nem kinyilatkoztatás, még csak újdonságokat sem tartalmaz, hiszen mások által már felvetett szempontokat szedtem jegyzékbe. Sokkal inkább vitairat, mely felveti annak lehetőségét, hogy a változtathatatlannak kikiáltott struktúrákat az alapokig visszaássuk, és ha kell, újragondoljuk. Miért van erre szükség tulajdonképpen folyamatosan? A színház a pillanat művészete, könnyen kiköltözik a rugalmatlan intézményi keretek közül, ha eljár felettük az idő.

A jövő városi színháza létező fogalom, a színház mint intézmény radikális újragondolásának igénye szülte, a leghíresebb témába vágó dokumentum melyben felbukkan, sőt címadója, a pár bekezdéssel később taglalt genti manifesztum. Számunkra sem lehet tavaly óta teljesen idegen, hiszen Gáspár Máté, a budapesti Örkény Színház vezetési elképzeléseit tartalmazó nyertes pályázatával megérkezett a magyar színházi közegbe is. Megvan tehát az első magyar fecske, ami elsőségén felül annyiban is speciális, hogy egy fővárosi, sőt világvárosi, viszonylag homogén, inkább értelmiségi közönséggel bíró intézményre szabott, míg a magyar nyelven játszó színházak nagyobbik részében nem ez az alaphelyzet. Érdemes tehát feltenni a kérdést: az innovátorok felvetései mennyire lehetnek relevánsak azon intézményekben, melyek hiába vannak legtöbbször (vár)megye-székhelyen, nem klasszikusan városiak, hisz egy nagyobb tájegységért felelnek, melynek igencsak heterogén összetételű lakosságát (az egyetemi tanártól a cipőgyári munkáson át a faluszéli romatelep lakójáig) egyszerre kell/kéne szolgálni, amennyiben a közszolgálatiságot komolyan vesszük. A tét nagy, hiszen ezek az intézmények, fenntartótól (város, megye, minisztérium) függetlenül több százezer ember színházképének (lehetnének) egyedüli formálói.

A már említett 2018-as genti manifesztum szerzői – Milo Rau és társai – néha túlzásnak tűnően radikális válaszokat adnak, viszont dogmaszerűen fogalmazott szabályaik között mégiscsak érdemes szemelgetni, ötleteket gyűjtve. A jelen magyar (vár)megyei repertoárszínházainak megkövesedett hagyományaiból nézve a legizgalmasabb talán a klasszikusok, sőt a próbafolyamat megkezdése előtt írt szöveg felhasználásának korlátozása, mely előadásonként nem haladhatja meg a szövegtest húsz százalékát, a többi négyötöd részt kötelezően az előadás alkotóinak kell létrehozniuk, a szerzőség is az övék kell legyen, mint közösségé. A következmények messzire mutatnak. Milyen elmozdulást eredményezne ez a gyakorlat a színész státuszában, aki a jelen átlag (vár)megyei színházában a politika mint fenntartó által megválasztott igazgató által kiválasztott vagy jóváhagyott, jellemzően erősen kanonizált szövegtestből játssza a megkérdezése nélkül ráosztott szerepet, a szintén a színház vezetősége által meghívott rendező instrukcióit hűen követve, miközben – hogy a kört bezárjam – egzisztenciálisan erősen függ a fenntartótól? Ne feledjük, a színész aktor, cselekvő, sőt, bizonyos vélekedések szerint a „conditio humana” megtestesítője, a cselekvő ember modellje. Mi történne, ha a színésznek beleszólása lenne, mit mond, mit játszik, ha főszabály szerint maga az alkotó közösség egyezne meg a szerepekben, és mindenki mindig a saját színpadi cselekvéséért, a szabadságából fakadó teljes felelősséggel állna ki a közösség elé egy színházi esemény (előadás) alkalmával? Mi lenne, ha a közösség számára (legyen szó világvárosról, megyéről vagy faluról) a cselekvő ember modellje a szabad és felelős aktor lenne? És akkor az is fontos kérdés, hogy ki válhat aktorrá. A genti manifesztum megszabja, hogy minden produkcióban legalább két szereplő nem lehet professzionális színész. A szám persze abszurd, viszont a felvetés a közösségi térben való cselekvés jogát megnyitja. Tény, a hivatásos színésznek mestersége a tudatosan formált és a közösség előtt felmutatott cselekvés, viszont miért ne hívhatná meg maga mellé rendszeresen a közösség tagjait, legyenek akár alkalom szülte aktorok a közös színházi térben vagy a jelen rendszerben amatőrök közé szorított függetlenek?

Gáspár Máté pályázatában természetesen hivatkozik a genti manifesztumra, és idézi vele kapcsolatban Boross Matin recepcióját, aki Rau-ék a jövő városi színházával kapcsolatos dogmáit „anti-elefántcsonttorony szabályok”-nak nevezi. Teszi szerintem helyesen, hiszen ha csak a fenti két idézett szabályt nézzük, mindkét esetben radikális nyitási kísérleteket látunk. Ez Gáspár Máté terveinek egyik pillére is, hiszen – két másik fő aspektus mellett – a Nyitott Színház koncepcióját kívánja megvalósítani, melynek fontos elemei a hierarchikus viszonyok átértelmezése, a részvételen és együttműködésen alapuló praxis kialakítása, mely az alá-fölé rendeltség helyett partnerségen, kölcsönösségen alapszik, és a dialógust nem tartja az intézmény keretein belül, hanem aktívan igyekszik kiterjeszteni a közvetlen közönségen kívül a közösségre is. A Gáspár -féle tervezetben leírt intézmény egy folyamatosan tanuló szervezet, melyben nemcsak a társadalommal való gazdag és érzékeny kapcsolat fenntartása biztosított, hanem a szervezeten belüli átjárhatóság, kommunikáció is. Ez az intézmény tanul és tanít, sok csatornán kommunikál, azaz Tanuló Színház. A harmadik pillér a Fenntartható Színház eszménye, mely teljes spektrumán áthatja az intézményt, az erőforrások észszerű felhasználásától kezdve, a társadalmi megtérülés elvén át, az ott dolgozók mentális egészségéig. Ha végignézzük ezt a három pillért – nyitottság, tanulás, fenntarthatóság – akkor a jövő városi színháza, de akár a jövő (vár)megyei színháza is, egy olyan entitás lehetne, amely mint szervezet, mintául szolgálhat a szabadon és felelősen cselekvő emberek együttműködésére, kommunikációjára, tehát mind a közösség polgárainak, mind az intézményeknek működési modellt ad, és ezt a modellt folyamatosan, az aktuális kihívásoknak megfelelően fejleszti.

Ha a genti manifesztumok radikális szabályait nem is vezetik be holnaptól a jelen (vár)megye színházaiban, azt azért nézzük meg, mi a helyzet a Gáspár-féle három pillérrel, miért lenne releváns elgondolkodni a középpontba állításukon.

Egy átlag (vár)megyei színház komoly infrastruktúrát üzemeltet, akár több száz alkalmazott is szerepel a bérlistán, és akkor a produkciós költségekről még nem is beszéltünk. Sok fenntartónak valóban komoly tétel a költségvetésében ezen intézmények fenntartása, amiből elsők között szeretnek lecsípni szűkösebb időkben. Éppen ezért ezeknek az intézményeknek alapvető érdeke lenne saját védelmükben működésüket a társadalmi haszon szellemében tervezni. Gondoljunk bele, ha a tervezett költéségvetés csökkentésre, leépítésre válaszul, vagy éppen fejlesztési források igénylésekor egy intézményvezető arról beszélne a kultúra és a művészet fontosságának lózungjai helyett, hogy az előző évadban hány társadalmilag releváns témában, milyen széles körben, mennyi embert, közösséget, intézményt, civil szervezetet sikerült bevonni a közös gondolkodásba saját fejlesztésű eseményekkel, helyből érthető lenne, miért kell saját színházat fenntartani. A befogadó színházi működés nem lenne többet alternatíva, hiszen a Hamletet vendégtársulat is eljátszhatja magas minőségben, de a közösséggel együtt lélegezni csak egy saját intézmény tud. Emellett nem állítom, hogy sok színházvezető nem tarthatna mesterkurzusokat hiánygazdálkodásból, de ha a spórolás elvek és nem kényszerek mentén zajlana kimutatható eredménnyel a pillanatnyi tűzoltás helyett, akkor azokat is könnyen lehetne lobogtatni, amikor a népharag éppen a kultúrára fordított adópénzeken tombolja ki magát.

És akkor itt van a tanuló színház témaköre, ami a sok esetben vígszínházi hagyományokon nevelkedett törzsközönségnek igazi mumus szokott lenni, hiszen „a színházba szórakozni megyünk”, mondja az így szocializálódott megbízható jegy- és bérletvásárlók jelentős része. Viszont számos forma létezik (vitaszínház, fórum színház, millió részvételi forma), ahol a tanulni való nem színpadról leadott lecke, hanem eszmecsere, közös tapasztalás, ahol a színházi esemény résztvevői nem puszta hallgatók, hanem aktív formálói az ún. tananyagnak, nemcsak tanulnak, de tanítanak is, melynek eredményeként a tudás közös tapasztalat, közös kincs lesz. Magyarán a színház felmutathatna a poroszos szemléleten kívül más attitűdöket is a tanítással, tanulással kapcsolatban, igazodva a 21. századi rideg, akadémiai tudástól a likvid tudás felé elmozduló tendenciákhoz. Gondoljunk bele, ez a szemlélet milyen termékenyen hathatna a helyi oktatási intézmények munkájára, főleg, ha az együttműködés nem ad-hoc jelleggel történik, alkalmanként megcsípett pályázatok mentén, hanem hosszú távú, átgondolt stratégiákhoz igazodva, tanéveken, évadokon átívelő célkitűzésekkel, egyre ágas-bogasabb összefonódást eredményezve.

A végére hagytam a nyitottságot. A tanító jelleg mellett talán ez az a szempont, ami a legnagyobb ellenállásba ütközhet, hiszen ezek az intézmények, amik zárt közösség(ek)ben működnek, amire tekinthetünk pozitívumként is: egy működő faluközösség felbecsülhetetlen érték, mint ahogy egy élő, valódi közösségként létező kisváros is. Minden valódi közösség bizonyos szempontból zárt, hiszen megkülönbözteti magát a külvilágtól, a nyitást, főleg, ha ez kényszer, önfelszámolásként éli meg. Azt viszont nehéz tagadni, hogy a világban nagy folyamatok, változások zajlanak, amikből nehéz kimaradni. Milyen remek lehetőség, hogy rendelkezésünkre áll egy speciális téridő, a színház, amiben sérülés nélkül ismerkedhetünk ezekkel a kihívásokkal és fejleszthetünk közös stratégiákat az adaptációra, vagy épp az elkerülésre, megelőzésre. A másik fontos tétel, hogy ezek a (vár)megyei színházak jellemzően nem egy nagy, hanem több részben egymástól elzárt kisebb közösségért, részben pedig közösségüket vesztett tömegekért felelnek, tehát ez a nyitás, nemcsak a világ felé jelentene biztonságos kapcsolódási pontokat, hanem egymás felé is.

A színház egyrészt a dráma, tehát a cselekvés, másrészt pedig a teátrum, azaz a látás, meglátás, átlátás, szemlélődés helye, a különböző nézőpontok tanösvénye, miért ne formálhatnánk ezeket az intézményeket a közös cselekvés laboratóriumává, az önmagunk, egymás és a világ észlelésének műhelyeivé, legyenek akár világvárosban vagy éppen (vár)megyeszékhelyen?

április 20, 2024 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Utazás Karinthy körül

Karinthyval foglalkozom. Az Utazás a koponyám körül többszöri újraolvasása – a Csíki Játékszínben állítja színpadra átiratomat Visky Andrej – felkavar. Elviselhetetlen szembesülni azzal az újrakezdés reményével átitatott hangvétellel, amely a regény utolsó fejezetére jellemző. Egy felépülőben lévő író szól az utókorhoz, hozzánk, akik már tudjuk: Karinthy Frigyes mindössze két évvel éli túl 1936-os stockholmi agyműtétjét, az addig ismert világ pedig csakhamar felszámolja magát a 20. századi pokoljárásában. A betegségmemoár soraiba belopakodnak a kor baljós jelei: az olaszok elfoglalják Addisz-Abebát, a rádióból Mussolini beszéde szól, a Harmadik Birodalom díszletei pedig már készen állnak. Az Utazásban kirajzolódó világra, amely – sajnos – ismerős, úgy is gondolhatunk, mint a nagy zuhanás előtti utolsó pillanatra. Karinthy szövege egyféle happy end-be torkollik, de ha utólagos tudásunk nyomán mégis sorstragédiaként olvassuk, tekinthetünk rá – a görög tragédia-irodalom értelmében – a sorsfordulat pillanatának rögzítéseként is: egy váratlan, külső esemény hatására a hérosz élete jóvátehetetlen változáson megy keresztül. Semmi nem lesz már olyan, mint amilyennek megismertük. És mindez nemcsak Karinthyra érvényes, hanem a körülötte hömpölygő (korabeli) valóságra is. A kortárs olvasó számára számtalan felkiáltójelet és a jelenünkkel kapcsolatban lévő párhuzamot tartalmaz az Utazás. A következőkben szóljunk egy adaptációs folyamat két megfigyeléséről.

Elsőként a hétköznap rítusairól. Kevésbé ismert tény, hogy a bethleni konszolidáció éveire, valamint az azt megelőző és az azt követő időszakra jellemző, pezsgő budapesti kávéházi életnek építészeti okai (is) vannak. A kiegyezést követő Bécs–Budapest versenyben a magyar főváros bár kétségtelen fejlődésnek indul, és gombamód megszaporodnak a városképet mindmáig meghatározó bérházak, de a megfeszített (építkezési) tempónak vagy az anyagi körülményeknek köszönhetően, a bécsihez képest jóval alacsonyabb komfortú lakóterek jönnek létre. Műmárvány, gipsz-díszítések és hatalmas belmagasságok válnak meghatározóvá, ráadásul a legkülönbfélébb társadalmi osztályok képviselői kerülnek szomszédsági viszonyba. A hétköznapi élet kifűthetetlen terei így nem biztosítanak lehetőséget ahhoz, hogy az erre igényt tartók otthon éljenek társasági életet. Mi marad hát? A kávéházi asztalok demokratikus miliője, amelyben ugyanazért az összegért – proletár, hírlapíró vagy dzsentri – ugyanolyan szolgáltatást kap. A kor irodalma épp ezért (és bizonyos olvasatban) kávéházi irodalom is. A lokálok mindennapjai szerves részét képezik az alkotók életének, s mindez az Utazásban is pontosan kirajzolódik. Tiringer Aranka Karinthy Frigyes pszichobiográfiája című doktori értekezésében ehhez kapcsolódva jegyzi meg: míg 1914-ben 300 kávéház működött Budapesten, addig 1947-ben már csak 70. Láthatjuk tehát: az Utazásban is oly jelentős kávéházi létezés (Karinthy agydaganatának első tünetei is ott jelentkeznek) a második világháborút követően csakhamar felszámolódik. De miért fontos mindez és mit árul el jelenünk élhetetlenségéről? A választ a kávéházi kultúrához kapcsolódó szertartásosságban, egyszersmind a rítus totális felszámolódásában találjuk. A korszak kávéházi létezésével együtt jár – a biztos találkozási pont és a folyamatos interakciós lehetőség révén – a cselekvés rituális formája. Byung-Chul Han A rítus eltűnése című forradalmi erejű esszéjében rámutat: a rítusok szimbolikus cselekvések, amelyek „egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább”, ezáltal pedig egy „kommunikáció nélküli közösséget hoznak létre”, amelynek alapja a szimbolikus észlelés, és ahol a szimbólum az újrafelismerés előfeltétele. Ezek a rítusok stabilizálják az életet egy folyamatosan változó világban. A kávéház mindig nyitva áll, oda újra és újra betérhet, aki akar, és nagy eséllyel megtippelheti, ki mindenkit talál majd ott. Állandósult találkozási pont ez, ahol a maga valóságában megtörténik az élet. Karinthy Utazását olvasva nem tekinthetünk el befogadói alapállásunktól, vagyis attól, hogy az abban megfogalmazottakat mi a jelen többlet tudásával receptáljuk. Így amikor egy, a korszakban egyértelmű világrend rítusaival szembesülünk, egyszersmind ezen elveszett rítusok tényét is nyugtázzuk. Mert a jelen stabilitása ma már hazugság. Mert a jelen rítusokban szegény, ahol immár a „közösség nélküli kommunikáció” dominál. Megrendítő párhuzam: az Utazásban nyomon követhető személyes leépülés kezdete (Karinthy betegsége) egy világrend hanyatlásának is kezdeti pillanata. A kávéházi kultúra – klasszikus értelmének tekintetében – mára teljességgel felszámolódott. A mégis működő vendéglátóipari egységek átmeneti befogadói a véletlenszerűen arra járóknak, a patinás budapesti kávéházak turistalátványosságokká lettek, az IKEA-dominálta új terekből pedig társadalmi osztályok egészei szorulnak ki a szolgáltatások megfizethetetlensége okán. Karinthy nem éli meg az általa ismert világ totális felszámolódását, s épp ezért megrendítő jövőbetekintő reményeit olvasni.

Másodjára pedig az összeomlás ritmusáról. Láthatjuk tehát: az ismert valóság felbomlása kétütemű az Utazásban. Egyrészt Karinthy saját betegségtörténetén vezet keresztül minket, a „még minden rendben” állapotától indulva az élettel összeegyeztethetetlen tünetek elhatalmasodó kiteljesedéséig, másrészt pedig ott vannak az alakuló világpolitika és a közeledő kataklizma lappangó (és rémisztő), egyre fokozódó jelei. A kor társadalma nyugtázza az egyre feszültebb közhangulatot, a fegyverkezési lázat, s mindeközben megpróbálja saját normalitását megteremteni. Ha ismerős e létállapot, az nem a véletlen következménye. Az úgynevezett külvilág beszüremkedése az Utazás szövetébe – és ismételten csak a mából olvasva – vészjósló. Csak egy példát említsünk! Karinthy regényének előszavában füllent azzal kapcsolatban, hogy mi készteti műve megírására: „(…) soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával (a műtétet végző Herbert Olivecronát Horthy Miklós Vöröskereszt-érdemrenddel tüntette ki Budapesten) reklámot csináltatok magamnak.” Karinthy levelezéseiből tudjuk: már az első diagnózis után elhatározza, hogy élményeit megírja, s azok – folytatásokban – meg is jelennek, az áprilisi beavatkozást követően pedig már ősszel könyv formájában is tömegekhez jut el az Utazás, ugyanakkor mindaz, amiről Karinthy a fentebbi idézetben beszél, valóság. Budaváry László, a Nemzeti Élet című nyilaskeresztes nyomdatermék főszerkesztője, cikket írt Karinthy operációjával kapcsolatban, melyben szóvá tette, hogy a „zsidó Karinthy” (akinek anyja és apja még születése előtt áttért az evangélikus hitre) operációjának költségeihez a kultuszkormány kétezer pengővel járult hozzá, míg „ugyanekkor magyar tehetségeket veszni engedtek”. Karinthy zsidó származásáról ennek hatására kisebb sajtóvita kerekedik, a világpolitikai események pedig mindinkább arról árulkodnak, hogy az első világháborút követő átmeneti nyugalom csak időleges. (Külön megrendítő, hogy Karinthy második felesége, Böhm Aranka, akivel legendásan viharos házaséletet élt, 1944-ben visszatér Magyarországra, majd nem sokkal később Zalaegerszegen vagonírozzák be. A „jól” szervezett magyar holokausztot nem éli túl, beszámolók szerint pedig elhurcolása pillanatában, az őrület határán ezt kiabálja: „Én a legnagyobb magyar író özvegye vagyok!”) 

Jól érzékelhető: miközben a betegség egyre inkább elhatalmasodik Karinthy felett, ezáltal érzékelése eltorzul, végül pedig darabjaira bomlik, az őt körülvevő világ is gyökeres átalakuláson megy át – épp csak lassabban, egy saját ritmust követve. Az egyre inkább tomboló kór, valamint az abból származó – jogos – írói kétségbeesés a regény agyműtét-jelenetében teljesedik ki, mint egy tehetséggel megkomponált opera nagyjelenetének harsogó dallamai. Ahol pedig az Utazás felfokozott ritmusa véget ér (teret engedve a gyógyulás és újrakezdés reményének), ott kezdődik a történelem tombolása. Erről azonban Karinthy már nem tud számot adni: 1938. augusztus 29-én a siófoki Vitéz Panzióban lehajol bekötni cipőfűzőjét és agyvérzésben meghal. 

Az Utazás többszöri újraolvasása, valamint a regény kontextusának megismerése segíthet felismerni a jelenbe (is) beszűrődő, úgynevezett „baljós jeleket”. Ha ez sikerül, talán nem késő a kortárs társadalmat sújtó agyi elváltozásokat kezelni. 

Fotó: Karinthy Frigyes koponyájáról készült 1936-os röntgenfelvétel