Címke: erdélyi ágnes

november 19, 2025 | Furus Zsolt | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A dolgozó nő percepciójától az Erdély-élményig

Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényéről

Erdélyi Ágnes Kovácsék című műve egy „lecsúszott, talaját vesztett erdélyi magyar család életét vetíti…, melynek gyúpontjában az Életnek nekiinduló és annak milliónyi akadályaitól megtorpanó fiatal lány áll.”[1]Ezen akadályok elsősorban a trianoni döntést követő határmódosulások, a kisebbségi etnikummá válás, a globálisan tomboló gazdasági válság, és a társadalmi megítélések egyenlőtlenségteremtő hatása révén tárulnak fel. Ebben az összefüggésben válik bizonytalanná a Kovács család anyagi, létfenntartó állapota, hiszen a családfő szerepében bemutatott apa munkanélkülivé válik, melynek körülményei rámutatnak arra, hogyan válhat egy egyszerű, kispolgári családból származó egyén a hatalom áldozatává, az uralkodó többségi nemzet kiszolgáltatottjává. Mindemellett a regény nagyon érzékenyen viszonyul a nők helyzetéhez is, különösen annak ábrázolásában, hogy milyen szereplehetőségek közül választhatnak, hogyan válnak – vagy kényszerülnek válni – a családi élet egzisztenciatermelő erőivé, illetve milyen edukációs és karrierépítési esélyek kínálkozhatnak számukra. Ezenfelül szembe kell nézniük a társadalmi elvárások által keretezett normarendszerrel is, amelyben – a regény tanúsága szerint – rendkívül szűk mozgásterük van. Az ebből a keretből való kitörési kísérletek a megszokott, hagyományos morális kitétektől való eltávolodásban nyilvánulnak meg. Az aktuális politikai és gazdasági helyzetben kérdésessé válnak az udvarlási folyamatok kötöttségekre alapuló körülményei, valamint a házasság intézményének élhetősége is az adott életkörülmények közt. Az erkölcsi szabályszerűségek, illetve az önmegtartóztatás igényének fellazítása Erdélyi radikalizmusának szembetűnő bizonyítékai.

Korábban Major Gergely megvizsgálta a regény Erdélyről és erdélyiségtudatról szóló nézeteit, feltárva azokat a mechanizmusokat, amelyek által a szerző kifejezésre juttatja az erdélyi identitásérzet jegyeit[2]. Ahogyan Major, úgy én sem arra vállalkozom jelen szövegemben, hogy az erdélyiség fogalmának minden lehetséges irányból való megközelítését felsorakoztassam, hanem csupán kiragadva egy szeletet a szerző sajátos erdélyiség-képéből, a megelevenített terek egzotizáló, néhol mitizáló jellegére reflektálok. Úgy vélem, hogy a mű erőteljes társadalmi víziója és a női karakterek progresszív konstrukciója kiegészül vagy ráépül ezekre terekre, amelyek rávilágítanak a korabeli Erdély problematikus helyzeteire, megoldandó feladataira, mindazonáltal empátiára is késztetik az olvasót. Ezen olvasat által, a korábbi recepció téziseinek továbbgondolásával, kínálhat innovatív megközelítést az írásom, hiszen mind a nőiség és erkölcstudat, mind pedig az egzotikus-mitikus erdélyi terek korképszerű és problémaérzékeny szimptómáit igyekszem megvizsgálni. Tehát, a továbbiakban egyfajta hármas tagoltság, szempontrendszer követésével elemzem a művet, mely a női szereplehetőségek vizsgálatára, a hagyományos erkölcsi normák követésére – avagy kikerülésére – és a szerző erdélyiség-képének konstellációjára irányul.

1.     Női szereplehetőségek

Hámori Péter tanulmányában szociálpolitikai szempontból veszi górcső alá a két világháború közötti időszak női szerepeit. A reorganizált családokban és a helyi társadalmakban a nő hagyományos, középosztálybeli szerepet tölt be, a háztartás vezetőjeként és a gyermekek nevelőjeként, míg a férfi az egyedüli családfenntartó szerepében tűnik fel.[3] Ennek a klasszikus családfenntartói modellnek a szerepeltetésével szakít Erdélyi Ágnes, aki női karaktereit olyan helyzetbe hozza, amely révén képesekké válnak kilépni a hagyományosan női munkaként titulált tevékenységekből, és a modern dolgozó nő szerepvállalásait öltik magukra. A korszak magyarországi reformprogramjaiban a dolgozó nő viszonylag kevés figyelmet kapott, a szociálpolitikusok éthoszába sem igen fért bele ez a típusú női jelenlét[4], ezzel szemben a Kovácsék világában pont a dolgozó nő családon belüli, munkahelyi és társadalmi percepciója tematizálódik, és ez válik a történet egyik leghangsúlyosabb reformjelenségévé.

A cselekmény legelején találkozhatunk a klasszikus női szerepeket érvényesítő szemlélettel: „– Kislányom, ne lustálkodj, teríteni kell. Egész nap úszol, csavarogsz, nem is látlak. Ott a zongora, rád költöttük a sok drága pénzt, és soha nem gyakorolsz. Még csak nem is kézimunkálsz. Mikor én fiatal lány voltam, mindent segítettem anyámnak. Én jártam a piacra, az egész kelengyémet egyedül varrtam meg. Komolyabban kellene gondolkozzál. Mit lehet tudni – hogyan leszünk? Hátha nem tudunk mindig így eltartani… Ezzel a fiúval is nem tudom, mi lesz? Csak bámul rád a kék szemeivel, csak kereng körülötted, a vak is látja, hogy szeret, de nem beszél házasságról. Most már nem vagy gyerek, hogy csak udvaroltass magadnak vele, a jövődre is kell gondolni.” [5]Kovácsné a dolgos, házimunkáit szem előtt tartó, kispolgári lány képét festi le előttünk, akinek edukációjához hozzátartozik a zongorán való gyakorlás is, amely az eladósorba levő fiatal lányok számára műveltségük egyik fontos fokmérőjeként mutatkozik meg. A 19. században a városi középrétegek körében a „jó nevelés” attribútumaként tekintettek rá, valóságos társadalmi presztízsként[6], amely szemlélet mintegy átívelődni látszik a századforduló kispolgári viszonyaiba is. Ahogyan a kézimunkázás hagyománya is a 19. századból öröklődött át, melynek – ahogyan a zongoraoktatásnak is – pontos metódusa, a nők intézményes oktatási rendszerében különálló diszciplínája volt, amely hozzájárult az úri szokások fenntartásához, az otthon díszítéséhez, az egyéni ruhadarabok elkészítéséhez.[7] A kelengyekészítés, -összeállítás szükségszerűsége többször megjelenik a regényben, a fentebbi passzus alapján mint kiváltság, fáradságosan összegyűjtött hozomány, mintegy a női szubjektumhoz hozzákapcsolt érdem jelenik meg, a kispolgári nők (és családjaik) feladatkörének elmaradhatatlan része. A későbbiekben is ez mutatkozik meg, hiszen kelengye nélkül nem köttethető meg a házasság Kata és Béla között. Az elbeszélő rámutat továbbá arra is, hogy a Kovács család szűkös pénzügyi helyzete, kilátástalan jövője ellenére is a kelengye készítésének terhe – és ezáltal Kata kiházasításának biztosítása – kizárólag a nő (Kata) és családja feladatkörét képezi. A zongoraleckék és kézműves tevékenységek is az előnyös férjhezmenetel esélyét szolgálják, hiszen a kulturált, meleg családi fészek megteremtésére képes nő benyomását keltik, amely igazodik a korszakban uralkodó ideális polgári feleség képéhez. A házasság időszerűségének pressziója is ránehezedik Katára, amely édesanyja hozzá intézett intelmeiből is kirajzolódik.

Kata születésnapján pedig meg is történik a várva várt lánykérés. Eddig a pontig lineárisan, és a társadalmi elvárásoknak megfelelően következtek egymás után az események, radikális változást pedig Kovács elbocsátása hozott, mely munkába állásra készteti Katát: „– Ne sírj, kis szívem! Majd gondolkozunk rajta, mit tudnál tényleg tenni. Nem egyetlen leány lennél, aki ma kenyeret keres. Csak az a kár, hogy már előbb nem gondoltunk arra, hogy foglalkozást tanulj.”[8] Úgy vélem ez a passzus két nagyon fontos dologra világít rá a harmincas évekbeli romániai magyarok helyzetéről: egyrészt a hatalmi elnyomás, valamint a pénzügyi válság kisebbségre gyakorolt destruktív hatása abba a kényszerhelyzetbe sodorja a családokat, hogy minden tagjuk igyekezzen munkát vállalni, és ezáltal hozzájárulni a létfenntartásukhoz. Ez a rendszerszintű kényszerhelyzet, általános dekonjunktúra Major tanulmányában a két világháború közötti kisebbségi lét részletes bemutatásán keresztül válik hangsúlyossá, ennek fényében már nem a trianoni döntés feldolgozása kerül előtérbe, hanem sokkal inkább a jelen égető problémáira adott reflexió.[9] Ez a jelenség egyébként egész Európában érvényesült; és ennek következtében a főként alsó középosztályból származó nők egyre nagyobb számban léptek kenyérkereső pályára, ami megállíthatatlan folyamatként haladt előre. Munkaerőpiacon való szereplésük természetesen számos konfliktushoz vezetett, ugyanakkor a társadalom részéről továbbra is a legerőteljesebb szerepelvárás övezte őket, amely az otthonteremtésre, a magánélet intim szférájának formálására irányult.[10] A másik lényeges szempont, amire a részlet felhívja a figyelmet, a nők foglalkozásvállalási lehetőségeinek korlátozottsága, mivel a hagyományos családi nevelés eszmerendszerében nem az válik hangsúlyossá, hogy ők is, a férfiakhoz hasonlóan, mesterséget sajátítsanak el felnőttkorukig. Az egyetlen élhető megoldásnak a gépírás mutatkozik: „Beszélni fogok az öregekkel, taníttassanak gyors- és gépírásra… Még ha majd apja keresni fog is, vagy ha anyjának jól menne a kosztadás, akkor is jól jönne az a pénz, összegyűlne a kelengyéje, meg ruházkodnék. Addig pedig segítené őket. Kovács nem szólt az ötlet ellen, de a lelke mélyén megalázottnak érezte magát, hogy a szerettei már nem érzik az életüket biztosítottnak mellette, és ami a legfájóbb – jogosan.[11] Ebben a felállásban a család mindegyik tagjai dolgozóként hozzájárul az életük biztosításához, amely Kovács számára megalázó helyzeteket teremt, hiszen már nem (csak) rajta múlik, hogy anyagilag fenntartsa a szeretteit. Ezáltal a nők számára egy teljesen újszerű szereplehetőség nyílik meg, amely bár kezdetben csupán a kelengye előteremtését és a közös kasszába való hozzájárulást szolgálná, a későbbiekben azonban jól látható, hogy a család női tagjai kizárólagos pénzkeresőkké válnak.

Nagyon izgalmas továbbá annak bemutatása a regényben, hogy milyen munkakörök közül válogathatnak az egyébként szakmai képesítéssel avagy tapasztalattal ritkán rendelkező nők a munkaerőpiacon. Felmerül a kérdés, hogy ez miként befolyásolja esélyeiket az adott pozíció betöltésére, ugyanakkor a munkaadók milyen szelekciós szempontok alapján választják ki őket. „Kata mellett csúnya, fiús arcú szemüveges szőke lány állott… – Engem a múlt hónapban építettek le egy bankból, ahol három évig voltam… aztán a szemüveges következett…– Nos? – Semmi. Előjegyezte a címemet. Ismerem már az ilyesmit. No, sok szerencsét! Még egyszer rámosolygott Katára, aztán kicsit letörve elment. A következő feltűnően csinos nő volt. Önhitten nézett maga elé, mint aki tudatában van annak a hatásnak, amit megjelenésével kelt. Jóval tovább maradt a többinél, aztán vele együtt az igazgató is megjelent az ajtóban és kiszólt: – Hölgyeim, az állás be van töltve!”[12] Egy újabb társadalmi igazságtalanság körvonalazódik, amely a munkáltatók részéről érvényesül: olyan jelöltektől tagadják meg a lehetőséget, akik bár leépítés áldozataivá váltak, de kiforrott szakmai tapasztalattal, kiemelkedő szaktudással rendelkeznek, noha fizikai adottságaik kevésbé feltűnő. A munkaadók professzionális magatartásának hiánya mutatkozik meg, amely értelmében inkább választanak egy csinos jelöltet, aki szakmai szempontból talán alkalmatlanabb lenne a munkakör betöltésére, ennek ellenére előnyben részesül a többiekkel szemben, megjelenésének köszönhetően. Mindez érzékelteti, hogy a diszkrimináció, az egyenlőtlenségek nemcsak társadalmi szinten érvényesülnek, és nem is csupán különböző nemek között, hanem a nők körében is. A továbbiakban Kata állásinterjúról állásinterjúra jár, végül pedig egy ügyvédi irodában helyezkedik el, ahol „Rendelkeznek vele, nem törődnek a hangulataival, nem érdekli őket, mit gondol, gépnek veszik, akit megvásároltak. Otthon nem is igen mert ezekkel a dolgokkal előhozakodni, annyira örültek az ezer lejnek.”[13]Ez a részlet mutat rá leginkább arra, mennyire kiszolgáltatottá válik az egyén a pénzszerzésnek. Ennek oltárán mintegy megfosztva érzi magát a személyes szabadságától, sőt, a gép-metafora behozatala érzékelteti, hogy emberi mivoltában is kiüresedettnek mutatkozik. Kata folyamatosan alárendelt pozícióba kerül, arra kényszerül, hogy a munkaadója és munkatársa kénye-kedvére cselekedjen. Tehát az aktuális gazdasági és politikai helyzet a hatalom által – legyen szó az államhatalomról, vagy egy felsőbbrendű munkaadóról – mintegy megvásárolhatóvá teszi a szubjektumot, kihasználva szorult egzisztenciális és kisebbségi helyzetét.

A regény felvillantja Lili karakterén keresztül az alkotó, irodalommal foglalkozó, intellektuális nő szerepkörét. „Egészen komolyan gondolok arra, hogy a kulimunkán kívül abbahagyjam az írást. Hát szabad nekem írni akkor, amikor egy Barbusse, egy Wassermann, egy Kästner, egy Dosztojevszkij, egy Márai Sándor és óh, hányan még, kitűnő emberek írnak? Hát szabad?! Mondd? Kata próbálta megnyugtatni: – Egyszer azok is kezdték valahol, nem szabad túl sokat kívánnod magadtól.”[14]Lili az önmaga tudását, irodalmi tevékenységének relevanciáját megkérdőjelező íróként mutatkozik meg, aki a korszak világ- és magyar irodalmi íróóriásaihoz méri önmagát, amely feltételezi azt is, hogy ismeri és olvassa életművüket. Úgy vélem, ez egy innovatív elmozdulást jelent a női szerepkörökben, hiszen a szerző az intellektuális munkát végző nők horizontját villantja fel, akik szakmai önismerettel rendelkeznek, ugyanakkor feltörekvő, emancipatorikus elképzeléseik vannak. Kata pedig a maga házaséletre készülő ambícióival félreismerhetetlenül belecsöppen a körösparti város zsidó kis és közép-polgárságának intellektuális fiataljai közé, akik sajátos radikalizmussal, és kapkodó műveltséggel rendelkeznek.[15] Kata egy merően új típusú világszemlélettel ismerkedik meg, amely nagy hatást gyakorol rá. Szivacsként szívja magába a művész-irodalmi beállítottságú társai elképzeléseit a jövőről és társadalomról, érdeklődési köreik Kata számára új világokat nyitnak meg, új ismeretek szerzésének lehetőségét. Életkörülményei – azaz családfenntartó szerepe – kötelességének és felelősségvállalásának szolgálatára szólítják, és ezek mint akadályozó tényezők, sokszor visszahúzó erők mutatkoznak meg szellemi és érzelmi kibontakozásában: „Megértette, hogy rajta a felelősség, hogy ő a családfenntartó és elhatározta: ha törik-szakad, kiverekszik magának egy új állást.”[16] Az intellektuális szerepvállalásokkal még kevésbé garantált az egyén anyagi jóléte; ezt igazolja Lili munkája is, aki bár aktívan közöl szövegeket a Korunkban, mégsem részesül olyan mértékű honoráriumban, amely megélhetését biztosítaná.

2.     Erkölcsi határ(elmozdulás)ok

Az érzékiség és vágyak szerepeltetése nagy hangsúlyt kap a női-férfi személyközi viszonyokban. Ezen érzelmek kiteljesedésének csupán a korszak erkölcsi normarendszerének való megfelelés igénye szabhat határt. A regény első fejezeteiben egyszerre van jelen a testi vonzalom erős kölcsönhatása és a tartózkodó, közeli kontaktust kerülő magatartások leírása: „Maguk sem tudták, miért szótlanok, valahogy egész testük személytelen anyaggá vált. Vérükben érezték a suhogva, kotyogva folyó vizet, a füvek nyers szagát, a vízszagot, az érőfélben lévő gyümölcsfák szépségét s a napot, ahogy felforralta fiatalságukat és névtelen vágyakat szitált beléjük.”[17] A természeti képek intimitást kifejező gesztusai, a hangok, szagok, impressziók mint vágyébresztő elemek vannak jelen, ugyanakkor ebben a térben a kommunikáció ellehetetlenüléséhez vezetnek a két szereplő között. Egy későbbi jelenetben: „A fiú pedig kezet csókolt a mamának, férfiasan megrázta Kata kezét és elköszönt esténként. Utána mindig valami kielégítetlenség maradt a levegőben. De a fú nem is mert gondolni arra, egy fiatal, jó családból való leánnyal csak úgy céltalanul csókolózzék, attól félt, hogy ez már kötelezi valamire és bár nem idegenkedett attól, hogy esetleg egyszer, valamikor, feleségül vegye a lányt, úgy gondolta – valami álromantikával, – szebb így, ilyen tisztán és lelki alapon a viszonyuk”[18] Béla a polgári erkölcsi normákhoz igazodó fiatalemberként mutatkozik meg, aki ebben az összefüggésben igyekszik megtartani az udvarlás során a távolságot Katától. A testi érintkezés egy jó családból származó lánnyal arra kötelezné az udvarlót, hogy eleget tegyen kötelességének és feleségül vegye. A szerelem tiszta, lelki alapokra nyugvó jellege érvényesül a két karakter viszonyában, amely mentesül a „bűnös” szenvedélyektől. A regény reflexíven viszonyul ahhoz a korabeli nézethez, mely szerint a női méltóság megőrzése az önmegtartóztatás által valósulhat meg. Ennek problematikusságára világít rá az elbeszélő azáltal, hogy szabadelvűbb erkölcsi nézeteket és radikális gondolkodásmódokat emel be a történetszövésbe. Ezek természetesen oppozícióba kerülnek az archaikus világszemlélettel rendelkező szereplőkkel, mint például Kovács, aki bár nem mond expliciten véleményt arról az újfajta szabadszelleműségről, amely mintegy „megengedi” a fiatal lányok számára a gardedám nélküli tartózkodást a fiúkkal. 

A regény talán legszembetűnőbb radikális sajátossága éppen a polgári erkölcs kritikai nézeteiben nyilvánul meg, amelynek révén fellazult morális képzetek, gyakran átlépett határok és megkérdőjelezett normák kerülnek felszínre. „Ahogy tudnám, hogy valaki hozzám van láncolva, már nem tudnám szeretni. Tudod jól, hogy téged szeretlek, fontosabb is vagy mindegyiknél most, de lásd be, végre is én férfi vagyok, akinek szüksége van nőkre. Elvégre, mert te ilyen kis nyárspolgár vagy és ilyen szigorú fogalmaid vannak az erkölcsről, én mégsem fogadhatok szintén szüzességet. Ezt, remélem, nem kívánod?”[19] Pali szabadelvűséget és poligámiát népszerűsítő elvei kontrasztba kerülnek azzal az erkölcs-képpel, amely Kata neveltetésének alapját jelentette. Pali perspektívájában a nők mintegy instrumentalizálódnak, hiszen csupán vágyai kielégítését szolgálják, amely egyértelműen alárendelt pozícióba helyezi őket. Kata „nyárspolgár erkölcsisége” nem összeegyeztethető ezzel a szemlélettel, amely választás elé kényszeríti őt: megmarad elvei mellett, megszabva a határokat – még annak árán is, hogy elveszítheti Palit –, vagy átlépi őket. Korvin Sándor meglátása szerint ebben a radikális környezetben a hősnő megszokásai és erkölcsi fogalmai szétolvadnak, mint pirított kenyéren a vaj.[20] Hogyha nem is a pirított kenyér olvadásával, de valóban észlelhetünk Kata részéről egyfajta belső vívódást, részben értékrendbeli megingást, amely a polgári erkölcstől való eltávolodás lehetőségében nyert teret magának: „…valahogy meg kell alkudni – vagy azon kell túltenned magad mindig, hogy a fiúknak, akiket szeretni fogsz, azon az életükön kívül, amelyet te ismersz, van még egy másik életük is, vagy túlteszed magad a polgári erkölcsön.”[21] A regény utolsó részében azonban azt láthatjuk, hogy a kezdeti határmozdítások, és -átlépések ellenére, mégis felülkerekedettek hagyományos morális meggyőződései.

A regény ezek mellett házasság intézményének megingását is tematizálja a korabeli társadalmi és politikai helyzetben. A házasság ezáltal a biztos anyagi helyzettől válik függővé, amely az általános munkanélküliség folytán nem adott tényezőként van jelen a kispolgári családok körében. „Azért, hogy élettársuk legyen, értsd már meg végre, nem kell házasodniuk. Ránk, akik nagyon vagyonosak nem vagyunk, nincsen szükségük. Udvarolnak nekünk, szeretnek is minket, csókolóznak velünk és minden egyebet, amit engedünk, próbálják megmagyarázni, hogy a házasság elavult marhaság és kinevetnek, hogy gátlásaink vannak a szabad szerelemmel szemben.”[22] A fellazult erkölcsi normák a házasságkötések megrendülését, sőt szükségtelenségének lehetőségét vonják maguk után. A gátlások feloldása teszi lehetővé Lili számára azt, amely szabaderkölcsig Katának nem sikerül eljutnia. Lilit tetteiért becsülik a környezetében, főként bátor kiállásáért, hiszen nem azt választja, hogy pénzért, személyes érdekektől vezérelten férjhez menjen, hanem a házasság keretei közé szorítás nélkül éli meg a szerelmet. Az elbeszélő Lili szólamán keresztül ugyanakkor érzékelteti, hogy erről még nyíltan és becsülettel nem lehet beszélni, az általános társadalmi diszkurzus elveti, sőt elítéli a nők szabadelvű eszméken alapuló szerelmi koncepcióit.

3.     Erdélyi egzotikumok: a bányászat misztikuma

Major hosszasan tárgyalja a turisták kulturális pozícióját és Erdélyhez való viszonyulását, majd felvillantja azt is, hogy a Kovácsékban mely attitűd érvényesülése figyelhető meg, azaz az urbanizált Magyarországgal szemben egzotikumnak, természetközelinek és hagyományos értékekkel felruházottnak ábrázolt tér.[23] Ezekre az életképszerű leírásokra pedig azokban a jelenetekben kerül sor, amikor a fiatalok túrázni indulnak. Kata egyik kulcsélményeként mutatkozik meg ez a kirándulás, amelynek során mintegy felfedezi belső-Erdélyt, melynek állomásai: Királyhágó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szováta és Medve-tó és a parajdi sóbánya.[24] Ezen térségek meglátogatása egyszerre jelent értékes adalékot a korszak erdélyiség-képének felfedezéséhez, ugyanakkor mutat rá számos kulturális egzotikumra, társadalmi helyzetre. „Rövid megálló Kolozsváron, csak futó benyomások. Opera, Mátyás-templom, modern kontrasztként ható egyenes vonalú épület; mozi. Az emberek megálltak, mosolyogva nézték a poros-bakancsos turistákat. Ismeretlen jóérzés fogta el Katát. Milyen pompás. Senki nem ismeri őket, azt csinálhatnak, ami jól esik.”[25] A turistalét mintegy hozzájárul kötöttségeiktől és gátlásaiktól való felszabaduláshoz, ugyanakkor valóban olyan csomópontjai rajzolódnak ki ezeknek a településeknek, amelyek legjellegzetesebb motívumaiknak, épületeiknek tekinthetőek.

Az Erdély-élmény mintegy összekapcsolódik a természet közelségével, mely a hegyi levegőben, a szalmán alvásban vagy a Medve-tóban fürdésben érvényesül.[26] Úgy vélem, érdemes kitágítani a természethez való viszonyulásról, illetve a kirándulás jelentésrétegeiről alkotott perspektívánkat, és ezáltal mintegy részekre bontani azokat a szempontokat, amelyeket korábban Major már felvetett. Főként abból kiindulva, hogy a kirándulás során a legnagyobb hangsúly a bányalátogatásra vetül, amelynek hosszú évtizedekre visszanyúló szövegi hagyománya van. Miklós Alpár részletező monográfiájában vizsgálja a bányaleírások hagyományát, a hosszú 19. századi bányalátogatás-beszámolók felkutatásával, amelyek a bányaélmény meghatározó jellegéről, misztikus, szakrális sajátosságairól árulkodnak.[27] A bánya egzotizáló, titokzatos jellege Erdélyi Ágnes leírásaiból is visszaköszönni látszanak: „Az első forduló után szuroksötét lett. Óvatosan haladtak lefelé, sáros, lucskos és csúszós volt a lépcső. Földalatti folyosókon haladtak, megvilágították a falat, nedvességtől csöpögő szürkés fehér kőzet – só.”[28] A látványelemek, megvilágítások, hanghatások teremtik meg a bányamély jellegzetes világát, amelyben a látogatók felfedezőkként mélyülhetnek el. Az auditív képek kapcsán leírások említést tesznek a bányamélyben egyszerre uralkodó irtóztató csöndről és dübörgő visszhangról is, mely mint kuriózum, ugyanakkor rémisztő elem része a hely atmoszférájának. Hiányos falépcsőkön át ereszkednek a mélybe, s közben megborzadnak a nyirkos, sóborította felületek, hosszan kiépített járatok és folyósok egymásutániságától.

Egy másik lényegi szempont, amelyet felvillant a szöveg a bányalátogatás kapcsán, az a bányászok viszontagságos helyzetére tereli a figyelmet: „Kata arra gondolt, hogyha a bányászok semmi egyebet nem tennének, csak napjában egyszer le- és fölmennének, akkor is megérdemelnék a fizetésük háromszorosát. Aztán mondta valaki, hogy felvonó is van, csak most nincs üzemben.”[29] A bányászok fizikailag megterhelő munkát végeznek, miközben fontos szerepet vállalnak az ország ipari, turisztikai és gazdasági fejlődésének a biztosításában is, amely – ahogyan Kata észrevételéből kiderül – megfizetetlenül történik. Mindez rávilágít arra az éles kontrasztra, amely a bányászok befektetett munkája, és anyagi megtérülései között feszül. „Akkor vágott bele a gondolat: milyen rémes lehet a bányászoknak! Nap-nap után reggel lejönnek ide, ebbe a sírba és estig vájnak, targoncáznak, cipelnek, este fáradtan kerülnek fel, már újra nem látják a napot, fáradtan ágyba dőlnek és reggel újra a föld alá bújnak. – Jobban nyomorognak minden más munkásnál. De a vidék más munkát nem ad. Vagy éhen halni, vagy le a bányába.”[30] A bányászok munkakörének leírása érzékenyíti az olvasót, amely számos más 19. századi és századfordulós szépirodalmi szövegben is megfogalmazódik.[31] Az elbeszélő ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a munkásosztályon belül a bányászok helyzete a legnyomorúságosabb, hiszen számukra nincs más alternatíva, minthogy a föld alatt, a sótermelés révén teremtsék meg egzisztenciájukat. Ezáltal a regény nemcsak a polgári családok és a nők hatalomnak való kiszolgáltatott helyzetére fókuszál, hanem bányászok kilátástalanságaira, nehézmunkára való kényszerülésére is reflektál. Ennek köszönhetően az Erdélyi-regény a bányászmunka társadalmi pozícióját, a parajdi sóbánya kulturális örökségét és több évszázados múltját is feltárja.

Összegzés

Ezen hármas szempontrendszer vizsgálatát követően, úgy vélem, könnyen megragadhatóvá váltak Erdélyi Ágnes művének legérzékletesebb aspektusai. A női szereplehetőségek diverzitása mutatkozik meg a regényben, bemutatva Kata karakterén keresztül a családfenntartó és dolgozó nő képét, aki alulképzettsége ellenére is igyekszik érvényesülni a munkaerőpiacon. Az intellektuális munkát végző nő típusát pillanthatjuk meg Liliben, aki a szabadelvűbb erkölcsi normák népszerűsítőjeként is megmutatkozik. A társadalmi egyenlőtlenségek mind a női-férfi viszonyokban, mind a különböző rétegek szintjén – polgárok és a hatalom képviselői között –, mind pedig a bányászok viszontagságos munkájában megnyilvánul. Az eltérő erkölcsképzetek egymásnak feszülése járul hozzá Kata belső, lelki vívódásaihoz, ezek során a hagyományos morális képzetei és vágyai között őrlődik. Az erdélyi egzotikumok közül pedig a parajdi sóbánya tere és a bányászmunka kizsigerelő és megfizetetlen jellege is kiemelt szerepet kap a történetben.

Bibliográfia

  • Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021.
  • Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.
  • Erdélyi Ágnes, Kovácsék, In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020.
  • Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html (2025.06.03.)
  • Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003.
  • Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.
  • Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022.
  • Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.
  • Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.
  • Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[1] Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.

[2] Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022., 67.

[3] Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003., 31.

[4] Uo.

[5] Erdélyi Ágnes, Kovácsék. In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020. 46-47.

[6] Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html(2025.06.03.)

[7] Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[8] Erdélyi, i. m., 63.

[9] Major, i. m., 69.

[10] Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013., 156-166.

[11] Erdélyi, i. m. 64.

[12] I. m., 70-71.

[13] I. m., 80.

[14] I. m., 75.

[15] Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.

[16] Erdélyi, i. m., 134.

[17] I. m., 43.

[18] I. m., 44.

[19] I. m., 123.

[20] Korvin, i. m.

[21] Erdélyi, i. m., 124.

[22] I. m., 141.

[23] Major, i. m., 73.

[24] Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021. 83‒89.

[25] Erdélyi, i. m., 114.

[26] Balázs, i. m.

[27] Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.

[28] Erdélyi, i. m., 116.

[29] I. m. 117.

[30] I. m. 118.

[31] Különösen Jókai Mór regényeiben válik visszatérő témává a bányászok munkája, illetve erőfeszítéseik fontosságára való felhívás gazdasági, kulturális és emberi szempontból is.

január 3, 2023 | Bíró-Balogh Tamás | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Erdélyi Ágnes és József Attila

1.

A Kortársak József Attiláról című háromkötetes gyűjtemény igazán impozáns, nagy anyagot egybegyűjtő és közreadó munka 1987-ben jelent meg az Akadémiai kiadónál. Az 1922 és 1945 között József Attiláról a nyilvánosság számára készült írásokat Bokor László gyűjtötte egybe és szerkesztette kötetté, de a munkát – Bokor halála után – Tverdota György fejezte be.

Egy gyűjtés azonban – jellegéből adódóan – mindig magában foglalja a hiány lehetőségét, és nagy valószínűséggel az anyag bővíthető: mindig kerülhet elő olyan darab, amely nem szerepel a gyűjteményben. Ez viszont nem hiba, hanem jellegzetesség.

Így történt ez Erdélyi Ágnes József Attiláról szóló írásával is, amely Találkozásom József Attilával címmel jelent meg nem sokkal a költő halála után a Nagyváradon megjelenő Friss Újság című napilapban.[1] Kimaradásának oka mögött sem politikai, sem poétikai magyarázat nem gyanítható, és mivel a cikket eredetileg közlő lap egy másik – majdnem ugyanekkori – József Attila-vonatkozású cikkét tartalmazza a gyűjtemény, valószínűleg tényleg csak elkerülte az összegyűjtő figyelmét. A KJA végi, a kötetbe fel nem vett, de ismert cikkek jegyzéke sem szerepelteti; ezért úgy tűnik, valóban „elfeledett”, gyakorlatilag „ismeretlen” kortársi cikkről van szó. Ismételt közreadása ennél több magyarázatot nem is igényel, álljon itt teljes terjedelmében:[2]

Találkozásom József Attilával

Nyáron múlt két éve, hogy egy augusztusi estén együtt ültünk egy svábhegyi villa teraszán József Attiláékkal. Több fiatal író és költő volt még ott, – barátai. A mai Szép Szó, Gondolat munkatársai. József Attila, Tolnai Gábor, Radnóti Miklós, Fejtő Ferenc s Buday György, a fametsző. Fejtő akkoriban tért vissza Jugoszláviából, s élményeiről mesélt, melyeket később fel is dolgozott; Érzelmes utazás című útinaplójában. Később aktuális irodalmi problémákról folyt a szó, s József Attila kedves szarkasztikus modorban tett csak egy-egy megjegyzést, egyébként nem vett részt a vitában. Én ezalatt őt figyeltem, kinek verseit már régen gyűjtöttem akkor, napilapokból is kivágva, s akit most ismertem csak meg személyesen. Elnéztem ritkás, felfelé fésült haját, keskeny arcát, fakó-szőke nagy bajuszát, melyet magyarosan viselt, a kihajtott apacs ingből kinyúló vékony nyakát, a nagy ádámcsutkával. Petőfi – mondtam magamban. Ebben volt is valami igazság. Rangsorban, ahogy a nagy költők követik egymást, kezet fognak az időn át, ezeknek a kiemelkedő szellemiségeknek sorában bizonnyal rögtön Petőfi után lehetett sorozni őt. Sorsukban is sok a közös vonás. Mindketten hányt-vetett nyomorúságos életet éltek s mindketten fiatalon, hirtelen múltak el. Csak míg Petőfi egy hősi korban, élete eszményének védelmében esett el, addig József Attila, e hunyászkodó kor fia, elvesztette, a Nincsen apám se anyám nihilista hitetlenségétől a felelős harcos perióduson túl eljutott a Nagyon fáj kötetig, az idegösszeomlásig, s betetőzésül egy tehervonat kerekei alá hullva keresett menekülést önmagától és korától.

Összeroppant. Mondják, már több mint másfél éve lelkibeteg, búskomor. De ki tudja, mi lett volna Petőfiből a márciusi forradalom nélkül. Szinte elképzelhetetlen. Sorsa s jelentősége szorosan összenőtt vele. A költő, ki mint érzékeny műszer, felfogja a világ rezdüléseit, fokozottabban felelősséget érez, korának minden áramlatát felfogja és kifejezi. Tudjuk, hogy finom és hiperérzékeny műszerek egy erőteljesebb és durvább hatásra összetörnek – elromlanak.

Igazán művész csak az lehet, aki maradéktalanul ember is, a szó legnemesebb – annyiszor megcsúfolt értelmében. Az igaz művész és ember rendet akar teremteni, harmóniát önmagában és önmaga körül. Meg akarja szépíteni és javítani a világot. Szenved a szenvedőkkel, és gyűlöli a szenvedések okozóját. Ezért lázongó bizonyos mértékben minden nagy művész.

Szegény József Attila összeroppant. De mindig támadnak fiatalok, friss-hitűek, erősek, akik hisznek az emberben s akik jobban fel vannak már vértezve a megpróbáltatások ellen. Ma jobban, mint valaha, szükség van annak a tudatosítására, hogy a haladás vonala megtörhet, meg is görbülhet, de mégis feltartóztathatatlanul előre megy egy tiszta jövendőbe.

Erdélyi Ágnes (1914–1944), Radnóti Miklós féltestvére ekkor éppen Bukarestben élt, férjével, de nagyváradi „maradt”: édesanyja itt élt, Ágnes ide járt vissza, baráti-művészi kapcsolatai ide kötötték, sokat publikált itteni lapokban. (És két év múlva, válása után vissza is költözött a Körös-parti városba.)

A város több lapja is megemlékezett József Atilla haláláról, viszont „a nagyváradi sajtó legnagyobb szabású megnyilatkozása a Friss Újság búcsúvétele. Ez a rangos és következetesen baloldali újság négy lapszámában sorozatosan foglalkozott József Attilával. Nekrológ és értékelés, emlékezés és népszerűsítés váltja egymást a közleményekben, melyek között helyet kap a költő négy verse is”, és ez a lap „tudatosította a magyar olvasóban a román irodalom osztozását a gyászban”.[3] Ebben a kontextusban jelent meg Erdélyi Ágnes cikke is.

2.

A mindössze négy bekezdésnyi, rövid írás három részből áll. Ezek közül az első önéletrajzi. A cikk elején Erdélyi Ágnes egy valós eseményt ír le: ez a voltaképpeni találkozása József Attilával. Visszaemlékszik, de visszaemlékezésében szemérmesen elhallgat bizonyos információkat, amelyek egyrészt a cikk szempontjából nem relevánsak, másrészt a lap olvasói – és a cikk célközönsége – közül többen tudták e nélkül is.

Erdélyi Ágnes nem írja le, hogy pontosan mikor és hol történt ez a találkozás, és hogy miképpen is került oda ő, a nagyváradi-bukaresti lakos, újságíró és kalapkészítő. Merthogy természetesen nem véletlenül csöppent bele József Attiláék társaságába, nem véletlenül volt ő ott azon a bizonyos svábhegyi villa teraszán.

József Attila és Erdélyi Ágnes között természetesen Radnóti Miklós volt a kapocs, az ő révén találkoztak, mégpedig Radnóti menyasszonyának, Gyarmati Fanni családjának házánál, a Diana utca 15/b alatti villában. Ezt a nagy, többszintes ingatlant Gyarmati Fanni édesapja, dr. Gyarmati Dezső, az országgyűlési gyorsiroda főnöke bérelte. 1931-től itt is nyári irodai tanfolyamot indított az Első Gabelsberger Szakiskola,[4] amelynek vezetője Gyarmati Dezső volt, és tanított benne lánya is. Gyarmati Fanni 1935-ig élt itt, akkor költöztek Radnótival a Pozsonyi úti lakásba, de utána is Fannival gyakran töltötték itt a nyári évszakokat; nem véletlen, hogy Radnóti idilli környezetként írta le több versében is a villát és a hozzá tartozó hatalmas kertet. A cikkben említett terasz rendszeres helye volt a baráti találkozóknak, több fotó is készült itt különféle vendégek társaságában.

Gyarmati Fanni naplójából pedig egész pontosan meg lehet határozni Erdélyi Ágnes és József Attila egyetlen találkozásának időpontját. A cikk „egy augusztusi esté”-t említ, ez azonban tévedés: az esemény július végén történt. Gyarmati Fanni 1935. július 20-án jegyezte föl naplójába: „Este vacsora után jönnek Fejtőék és késve Attiláék, de nagyon helyesek, Attila különösen, az öregek is velünk maradnak, jól szórakoznak rajta. Gábor is itt van. Szép este, csak rövid ideig vannak itt, villamost nem kapnának. Tulajdonképp rendesebb hosszú duma nem tudott kifejlődni, pedig Ági biztos szerette volna.”[5]

Hogy a „Fejtőék” és az „Attiláék” többes számú kifejezések pontosan kiket is takarnak, nem tudni, viszont Erdélyi Ágnes cikkének információival együtt összeállítható a baráti találkozón résztvettek névsora: Gyarmati Dezső, felesége és Gyarmati Fanni (mint házigazdák), valamint Buday György, Fejtő Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós és Tolnai Gábor. Ők, ahogy Erdélyi Ágnes kategorizálja őket, két folyóirat (Szép Szó, Gondolat) szerzői-szerkesztői, és mellettük Buday György, „a fametsző”, Radnóti Miklós szegedi barátja, az ekkor még aktív Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője.

Gyarmati Fanni naplóbejegyzéséből annyi derül ki, hogy a vendégek nem voltak ott sokáig, és „rendesebb hosszú duma” sem fejlődött ki, Erdélyi Ágnes visszaemlékezéséből azonban erről is lehet némileg pontosítani. Előbb Fejtő mesélt jugoszláviai utazásáról, majd „aktuális irodalmi problémákról folyt a szó”. Ezekről némi vita is kialakult, amelyben azonban József Attila nem nagyon vett részt, inkább csak „kedves szarkasztikus modorban tett csak egy-egy megjegyzést”. Erdélyi Ágnes ekkor találkozott vele először személyesen (és mint utóbb alakult: egyben utoljára is), viszont nevét és költészetét már jól ismerte ekkor: „verseit már régen gyűjtöttem akkor, napilapokból is kivágva”, ahogy írja.

Ezután következik a cikk második része, József Attila leírása és jellemzése. Erdélyi Ágnes az eseményleírás után előbb az először látott József Attila külsejét írta le: „Elnéztem ritkás, felfelé fésült haját, keskeny arcát, fakó-szőke nagy bajuszát, melyet magyarosan viselt, a kihajtott apacs ingből kinyúló vékony nyakát, a nagy ádámcsutkával. Petőfi – mondtam magamban.” A keskeny arcú, rövid hajú, bajszos költőt egy másik költőhöz, Petőfihez hasonlítani másoknak is eszébe jutott már; Kárpáti Aurél pl. egy 1930-as cikkében csipkelődő iróniával írta: „József Attilát különösebben az inspirálja, hogy hasonlít Petőfi Sándorhoz. Tükörrel szemközt ül a kávéházban és figyelemmel kíséri ezt a hasonlatosságot. Közben ír. Versei nem hasonlítanak.”[6] De nem sokkal korábban Gyárfás Endre ugyanott, Erdélyi Ágneshez hasonlóan a Friss Újságban hasonlította József Attilát – hatását tekintve – Petőfihez: „Kevés költő volt, akinek minden sora oly közvetlenül hatott a nagy tömegekre. E tekintetben egyenesen Petőfi utódjának tekinthető. Minden sora a szegény emberek tömegéhez szól, s a kertelés nélküli érzelem-leleplezés tökélye.”[7] Erre rímel rá Erdélyi Ágnes véleménye is: „Rangsorban, ahogy a nagy költők követik egymást, kezet fognak az időn át, ezeknek a kiemelkedő szellemiségeknek sorában bizonnyal rögtön Petőfi után lehet sorozni őt.“ Két héttel József Attila halála után helyezte el a költőt a magyar költészettörténeti kánon csúcsán, még mielőtt az irodalomkritika, illetve később az irodalomtörténet elvégezte volna József Attila besorolását. 1937-ben ugyanis még nem volt egyértelmű, amit később az eltelt évtizedek igazoltak. De hogy ez ennyire biztos értékítélet lett volna, vagy „csak” a tragikus halál miatti aktualitás szülte ezt a markáns és magabiztos rangsorolást, nem tudni. Mindenesetre az feltűnő, hogy Erdélyi Ágnes a magyar költészeti kánonból teljesen kihagyja Ady Endrét.

A cikk harmadik része József Attila költői alkatáról és annak kapcsán az általános költői szerepről szól, illetve arról, hogy mit jelent a költői szerep Erdélyi Ágnes értelmezésében. Itt írja: „A költő, ki mint érzékeny műszer, felfogja a világ rezdüléseit, fokozottabban felelősséget érez, korának minden áramlatát felfogja és kifejezi. Tudjuk, hogy finom és hiperérzékeny műszerek egy erőteljesebb és durvább hatásra összetörnek – elromlanak. / Igazán művész csak az lehet, aki maradéktalanul ember is, a szó legnemesebb – annyiszor megcsúfolt értelmében. Az igaz művész és ember rendet akar teremteni, harmóniát önmagában és önmaga körül. Meg akarja szépíteni és javítani a világot. Szenved a szenvedőkkel, és gyűlöli a szenvedések okozóját. Ezért lázongó bizonyos mértékben minden nagy művész.”

Ez a gondolat megtalálható Erdélyi Ágnes egyik publicisztikájában is. Az 1940-ben írt A költő befelé fülel című cikkben a cikkíró versírás közben gondolkozik a költőkön és a költészeten.[8] A József Attilánál kilenc évvel fiatalabb Erdélyi Ágnes saját generációjának – hozzá hasonlóan – baloldali érzelmű költőinek magatartása kapcsán szinte megismétli a József Attila kapcsán a költői érzékenységről írtakat: „az emberi érzékszervek csak bizonyos mértékig bírnak felfogni szenzációkat s a borzalom is, ha túlméretezett, már nem tud jobban és jobban hatni. Ha egy embert úgy fejbe vágnak, hogy eszméletét veszti, aztán már akárhányat üthetnek rá, nem érzi jobban. Ezt a generációt nagyon sokszor fejbe kólintották már az események. Különösen a művészek idegrendszerének, amelynek az átlagnál nagyobb a reagáló képessége, kicsit túl sok az, ami történik. […] Megundorodva az erőszaktól, vértől és tülekedéstől, csalódottan hátatfordítanak az egésznek.”

A nekrológ kétszer is nyomatékosan, egy-egy bekezdés elején leírt állítása szerint József Attila „összeroppant”. A cikk végén pedig, éppen a költői mintául szolgáló példakép összeroppanása utáni költői lehetőségeket és feladatokat írja le: „De mindig támadnak fiatalok, friss-hitűek, erősek, akik hisznek az emberben s akik jobban fel vannak már vértezve a megpróbáltatások ellen. Ma jobban, mint valaha, szükség van annak a tudatosítására, hogy a haladás vonala megtörhet, meg is görbülhet, de mégis feltartóztathatatlanul előre megy egy tiszta jövendőbe.”

Ez is párhuzamba állítható a későbbi publicisztikával, amelyben így ír a témáról: „Költők, kik éveken át daloltunk az emberiség igazabb és boldogabb jövőjéről s voltunk »némáknak szája, gyengék ereje, gyávák bátorsága«, most megrettenve önmagunkba bújtunk, mint csiga a házába. Pedig a megénekelt jobb jövő soha ilyen közel nem volt, hiszen csak egy történelmi szakasz zárul le, nem az emberiség története. A vég egyben kezdet is, a halálból új élét sarjad. / Próbáljunk önmagunk fölé emelkedni és tovább hirdetni ezt a jobb jövőt, függetlenül attól, hogy mi, az egyének, megérjük-e annak hajnalát. Rombadűlő világunk rengeteg értéket ránt magával és rengeteg emberéletet. Pedig ha sikerül túlélnünk e nagy kataklizmát és részt kérhetünk majd az újra-elrendezés és alkotás munkájából, akkor elmondhatjuk, hogy érdemes volt kiböjtölni, érdemes volt élni. Olyan időknek voltunk tanúi, amelyek nem ismétlődnek meg minden generáció életében. / A költők hangja újra azzá lesz, ami minden hősi korban volt, milliók hangja, a mélyben némán alkotók hangja, és műveik: tükör, amelyben önmagukat, építő lendületüket csodálják a megifjodott tömegek.” (A cikken belüli idézet önidézet: Erdélyi Ágnes Mi, zsoldnélküli lovagok című 1933-as verséből való.[9])

3.

Erdélyi Ágnes egyetlen találkozásról számolt be írásában – mert többről nem tudott. Élete nagy részét Nagyváradon élte le – egy szilágysomlyói és egy bukaresti kitérővel –, Budapestre csak ritkán tudott elutazni. Ilyenkor azonban találkozott Radnóti kapcsolathálózatának más tagjaival is – de József Attilával többet nem. Erre persze nem is igen volt módja: József Attila 1937 decemberének elején meghalt.

Később azonban – a fenti cikken kívül – több vonatkozásban is felbukkant József Attila neve Erdélyi Ágnes irodalmi működése során. Érdemes ezeket is számbavenni.

Fennmaradt egy magánlevél, amelyet a Korunk főszerkesztőjének, Gaál Gábornak írt 1938. február 15-én. Ebben rövid értékelését adja a költőnek: „A Korunk József Attila-száma nagyon szép volt. Csak az a szomorú, hogy sor került rá, és hogy nem életében ünnepelhette az irodalmi világ ezt a ragyogó tehetséget, valami derűsebb alkalomból. Nagyon szimbolikus volt egész élete és halála, jellemző a korra, amelyben élünk.”[10]

Ugyanennek az évnek a nyarán József Attila-emlékestet tartottak Nagyváradon,[11] és ugyanekkor megalakult a magyar nyelvterület első József Attila Társasága, amelynek azonban – a közeledő, majd zajló háború miatt – soha nem volt működési lehetősége. Mindenesetre ennek a „létező, de hivatalosan el nem ismert” Társaságnak tagjai között természetesen ott volt Erdélyi Ágnes is.[12]

1940. december 29-én Radnóti Miklóssal meglátogatták műtermében Dési Huber Istvánt. A festő megmutatta nekik új képeit. Radnóti aznapi naplóbejegyzése szerint barátja „az Illyés-portrékat átdolgozta, az egyik különösen döbbenetes most. Attila került az ülő, kezében könyvet tartó Illyés mögé, esettségében felmagasló árnyék, a háttér tájkép”.[13] Ez a kép Dési Huber Illyés Gyula és József Attila kettős arcképe című műve – nyilvánvalóan ennek kapcsán kezdtek el beszélgetni József Attiláról is. „Sok szó esik persze Flóráról – írja szintén Radnóti –. Ágnes kíváncsi, kerekre nyílt szemmel, borzongva érdeklődik.” A „borzongva” szó említése külön érdekes itt, egyrészt mert nem lehet tudni, pontosan miket mondtak el neki, amit a pesti irodalmi közegben tudtak, másrészt éppen ezért csak sejteni lehet, hogy miért volt Ágnesnek a borzongás a reakciója a hallottakra. 

És mint cikkéből, mint pedig más megnyilatkozásaiból egyértelmű: Erdélyi Ágnes a legnagyobbak között tartotta számon József Attilát. Volt azonban egy költő, akit még nála is többre értékelt. Kahána Mózes, aki 1937 és 1940 között, Ágnes bukaresti évei alatt volt az ekkor férjezett költőnő szellemi és érzelmi társa, egyik visszaemlékezésében leírt egy jelenetet, amikor Ágnessel vitatkoztak a testvér, Radnóti Miklós költészetéről. Kahána objektívebb, Ágnes – természetesen – szubjektívebb szempontrendszer alapján érvelt, és a helyzetből adódóan Kahána nem tudta meggyőzni Ágnest, mert ő „Miklóst minden magyar költőnél, Attilánál is nagyobbra tartotta”.[14]

[1] Erdélyi Ágnes: Találkozásom József Attilával. Friss Újság (Nagyvárad), 1937. dec. 18. 4.

[2] A cikk helyesírását a maihoz igazítottam. (BBT)

[3] Kovács János: Legendák kapujában. A romániai magyar sajtó József Attila haláláról. Igaz Szó, 1978. okt. 337–351.

[4] Svábhegyi gyorsíró tanfolyam. Pesti Hírlap, 1931. máj. 17. 15.

[5] Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. 1935–1946. Sajtó alá rend.: Ferencz Győző, Nagy Zsejke. Bp., 2014. Jaffa. I: 63.

[6] Kár [Kárpáti Aurél]: Költők különcségei. Tavaszi riport ínyenceknek. Lantos Magazin, 1930. márc. 15., újraközli: KJA I: 167.

[7] Gyárfás Endre: József Attila tragédiája. Friss Újság, 1937. dec. 7. Újraközli: KJA I: 579–581.

[8] Erdélyi Ágnes: A költő befelé fülel. In: Uő: Arckép szavakból. Összegyűjtött írások. Sajtó alá rend.: Bíró-Balogh Tamás. Bp., 2020. Jaffa. 261–263.

[9] Lásd: Arckép szavakból, 198–199.

[10] PIM V.4764/80/2. – A levél helyesírását a maihoz igazítottam – BBT.

[11] József Attila est. Friss Újság, 1938. aug. 28.

[12] Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne… Élmények és reflexiók. Bukarest, 1984. Kriterion, 184. Lásd még: Uő: A mi József Attila társaságunk. Fáklya, 1971 máj. 7. 4.

[13] Radnóti Miklós: Napló. Szerk.: Ferencz Győző. Bp., 2018. Magvető. 155–156.

[14] Kahána Mózes: Ágica, a féltestvér. Új Írás, 1969. febr. 99–103.