Lovassy Cseh Tamás drámaíróval Biró Árpád Levente beszélgetett

Elvégezted a kolozsvári teatrológiát, írtál színházkritikákat, dolgoztál dramaturgként és kipróbáltad magad rendezőként is, független társulatoknál és kőszínházaknál egyaránt. Nem ragadtál le egyetlen területnél sem, és nem is kötötted magad egyetlen helyhez, színházhoz, társulathoz (még akkor sem, ha egyes társulatoknál többször is előfordultál). Sőt, a színház mellett mindig is volt „polgári” foglalkozásod. Mivel régóta ismerjük egymást, azt hiszem, mondhatok olyat, hogy mindig is irigyeltem benned azt a fajta szabadságot, ami a színházhoz való viszonyodat jellemzi. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy menet közben alakult így?

Szeretem tudatosságnak hazudni, bár sokáig nem volt ennyire kiszámított a színházhoz való viszonyom. A kolozsvári teatrológia egy véletlen eredménye volt. Véletlenül – egy évvel a felvételim előtt – hallottam a marosvásárhelyi színház és a művészeti egyetem közös drámapályázatáról, véletlenül eszembe jutott két nappal a határidő előtt, és ugyancsak véletlenül írtam valamiféle pályaművet, amivel aztán véletlenül megnyertem az első helyet. Innen jött az ötlet, hogy talán színházzal is foglalkozhatnék. De ahogy akkor, úgy most is azt gondolom, nekem elsősorban nem a színházzal van dolgom, hanem saját magammal. Pontosabban: a saját magam közlendőjével. Én nem vagyok érdekes és fontos: az legyen fontos, ha valóban érdemes rá, amit mondok vagy kérdezek. A színházra, mint eszközre tekintek: a közlés egyik, de nem egyetlen eszközére. Az, hogy több területen (kritika, dramaturgia, rendezés) is kipróbáltam magam, elsősorban az útkeresés, másodsorban a vakmerő nagyképűségem és becsvágyam eredménye. Lássuk be, egyik sem vagyok. Ahogy az egyetem, mellyel diákként szerződéses viszonyban álltam, egyetlen pillanatig sem volt hajlandó eldönteni, mihez kezd a képzésemmel, s meghagyott színháztudósnak, bármit is jelentsen ez, úgy én magam sem döntöttem el sokáig, hogy hol az én helyem az úgynevezett erdélyi és/vagy magyar színházi közegben. Kritikus azért nem vagyok – és ez már biztos –, mert végtelenül unok kritikát írni. Dramaturg azért nem vagyok, mert sokkal nagyobb a kontrol iránti vágyam, mintsem egy rendezővel harmóniában együtt tudjak dolgozni. Rendező pedig azért nem vagyok, mert – színházi értelemben – nem vagyok csapatjátékos. Imádom a színészeket, lenyűgöznek, de tekintettel arra, hogy én mindeddig csak saját szöveggel dolgoztam – egyedül ez a forma érdekel –, mély szorongással is eltölt a jelenlétük. Más szóval: zavarnak abban, hogy a saját magam által létrehozott struktúráról, szövegről, problémakörről és történetről gondolkodjak. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább akartam rendező lenni, mint rendezni. Sokkal jobban érdekelt a színházi élet, s azon belül az én pozícióm, mint maga a színház. Arcoskodás, kivagyiság, becsvágy jellemezte működésem az erdmagyar színházi térben, mígnem, mint a Mátrixban, arra kellett rájönnöm, hogy nincs kanál, vagyis: nincs az az erdmagyar színházi tér, amelyben én „az a bizonyos” rendező lehetnék. Túl sok erőt fektettem abba, hogy valakinek látszódjak, s túl keveset abba, hogy valóban elmélyülten dolgozzak (megjegyzem: az egyetemi évek sem tanítottak meg arra, hogyan kell egyáltalán dolgozni), ráadásul úgy és olyan formában, ahogy azt én szeretném. Hosszú idő volt, míg rájöttem: egyetlen dolog érdekel, az pedig az írás. Szóval, ha manapság kérdezik, mi az én és a színház viszonya, akkor azt mondom, szövegeket írok, melyek olykor színházi formát kívánnak. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy a színházi struktúra részévé váljak, hogy attól tegyem függővő a megélhetésem. Nincs túl jó véleményem a struktúráról, de nem ítélem el azt, aki abban látja az érvényesülési lehetőségét. Engem egyetlen dolog érdekel: érvényes kérdéseket megfogalmazni saját magam és közegem múltjáról, jelenéről, jövőjéről. 

Milyen áldozattal jár ez a szabadság? Nem hiányzik a színház akkor, amikor éppen nem foglalkozol vele? 

Nem tudok semmiféle áldozatról beszámolni. Kizárólag akkor csinálok színházat, amikor közlendőm vagy kérdésem van. Ez luxus, tudom. És mindeddig, amikor közlendőm vagy kérdésem volt, és úgy éreztem, hogy az már a nyilvánosságra tartozik, akkor színházat is csináltam. Lehet isteni közbenjárásnak nevezni, hogy mindig meg is találtam ehhez a lehetőséget. Egy biztos: amikor éppen nem foglalkoztam színházzal, az azért volt, mert nem akartam színházzal foglalkozni. Ez nagyképűen hangozhat, de meggyőződésem, ha van valódi közlendő, ha van valóságos tartalom, ha van hozzá adott érték, az megtalálja az utat, mely a megvalósulás, a színpadra kerülés irányába vezet. Bízom benne, hogy soha nem szorulok a megélhetési színházcsinálásra, helyette inkább az életem más területein kötök kompromisszumokat a megélhetésért cserébe, de az alkotás területén erre képtelen lennék. Azt csak szabadon és magammal szemben a lehető legkönyörtelenebbül tudom csinálni.