Címke: emil cioran

január 5, 2024 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben (2.)

Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János

(Folytatás novemberi számunkból. A novemberi lapszámunkban közölt első részt itt olvashatják: https://www.ujvarad.ro/tarsadalom/a-kor-hangja-emil-cioran-es-a-szelsojobboldali-eszmeiseg-a-mult-szazad-30-as-eveiben/ )

Hosszú kések éjszakája

Cioran egész életművének talán legembertelenebb része az a két írás, amelyeket 1934 nyarán írt a hosszú kések éjszakájának ürügyén. A véres események idején éppen Münchenben tartózkodott, és a Vremea szerkesztősége helyszíni beszámolót várt tőle arról, mi is történt pontosan. Tájékoztatás helyett Cioran egy dicshimnuszt írt Hitlerről, aminek már a felütése is megdöbbentő annak az eseménysornak a tükrében, amelynek kapcsán papírra vetette gondolatait. Kijelenti: „Nincs olyan politikus a mai világban, aki nagyobb szimpátiát és csodálatot váltana ki belőlem, mint Hitler. Van valami ellenállhatatlan ennek az embernek a sorsában, akinek minden életmegynyilvánulása a nemzet történelmi sorsában való szimbolikus részvétel révén nyer értelmet. Hitler ugyanis olyan ember, akinek nincs úgynevezett magánélete. A háború óta élete a lemondás és az áldozatvállalás jegyében telik. A politikus életmódja csak akkor nyer mélységet, ha a hatalomvágy és az imperialista hódítás utáni vágy nagy lemondásképességgel párosul. A Führer mitizálása teljes mértékben indokolt Németországban; még azok is, akik Hitler szenvedélyes ellenfeleinek hiszik magukat, akik azt állítják, hogy gyűlölik őt, valójában beleragadtak ennek a misztikának a hullámaiba, amelyek mítosszá tették Hitler személyiségét.” (Müncheni benyomások, Hitler a német tudatban, 1934. július 15.)

A fentinél is sokkolóbb, hogy a Németországban zajló terrort a diktátor érdemeként értékeli. „Hitler érdeme abban áll, hogy elrabolta egy nemzet kritikai szellemét. Nem lehet valamit dinamikussá tenni, nem lehet valamit felpezsdíteni, ha nem rabolod el az emberektől a nép és a közötted lévő távolságtartás szabadságát. Csak a csábítás képességében mutatkozik meg egy vízió termékenysége. Képesnek lenni arra, hogy elhárítsd a felelősséget mások elől amiatt, mert egy adott úton indultak el, ez minden látnok, diktátor és próféta drámai sorsa és felelőssége. (…) Hitler tüzes szenvedéllyel szította a politikai küzdelmeket, messianisztikus lendülettel mozgósította az értékek egész területét, amelyet a demokratikus racionalizmus csak ellaposított és agyoncsépelt. Mindannyiunknak szüksége van misztikumra, mert mindannyiunknak elege van az összes olyan igazságból, amelyekből nem lövellnek elő lángcsóvák.” (uo.)

Írása heves reakciókat váltott ki a romániai közvéleményben, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a Vremeanak küldött következő cikkében, ha lehet, még nyíltabban támogassa a politikai gyilkosságokat. „Életemben nem olvastam még unalmasabbat a külföldi sajtónak a németországi eseményekről szóló kommentárjainál, melyeket a lehetetlen, sőt néha undorító szentimentalizmus ihletett. Az emberi élet és a szabadság értékéről szóló elmélkedések olyan jellegűek, hogy elfog az émelygés az elkeserítően kasztrált mai Európától. A politikai merényletekkel szembeni indokolatlan ájuldozásból tényleg teljességgel hiányzik a hősiesség érzése, hiányzik a komolyság az általános félelemből, amivel elviselik bizonyos események drámai intenzitását.” (A jóllakottak lázadása, 1934. augusztus 5.). Majd így folytatja: „Végtelenül undorít, amikor mindenhonnan ugyanazokat a nyafogó és haszontalan reflexiókat olvasom és hallom az emberi életről. Azt mondják: senkinek sincs joga elvenni más életét, senkinek sincs joga vért ontani, senki sem rendelkezhet más életével! Az ember önmagában vett érték, stb. stb… De kérdezem én bárkitől: mit veszített az emberiség azzal, hogy elvették néhány félkegyelmű életét? Bűn lenne megölni egy Richard Strausst, egy Furtwänglert, egy Klagest, de számomra nem tűnik bűnnek olyan egyének elpusztítása, akikben a hatalomvágy nem talál semmilyen kielégülést. Röhm németországi összeesküvése nem igazolható semmi mással, csak az emberi megalománia végtelen imperializmusával. (…) Németországban egyszerűen összeesküdtek a főnökök, ez egy felülről indult lázadás, a hatalomtól megittasult emberek elégedetlensége volt. Ilyen emberek életét kioltani, ilyen fenevadak vérét ontani kötelesség.” (uo.) Hitler tettének igazolására a diktátor világtörténelmi szerepét említi meg: „Egy diktátornak, aki saját életét teszi tönkre, hogy sikerre vigyen egy mozgalmat, joga van ahhoz, hogy pusztán szubjektív okokra hivatkozva halálba küldjön néhány, a mozgalom felemelkedését akadályozó embert. Ha meg vagy győződve arról, hogy az a mozgalom, amelybe bekapcsolódtál, létfontosságú és gyümölcsöző a nemzet sorsa szempontjából, akkor a mások korlátlan szabadságának vágyára csak helyrehozhatatlan módszerekkel lehet válaszolni. Egész életemben ismételgetni fogom: nem minden ember érdemli meg, hogy szabad legyen. Mindenki szabadságának előítélete szégyen”. (uo.)

Az ifjúság

Ha valakinek volt is kétsége afelől, esetleg reménysége abban, hogy Cioran a barbarizmust egyfajta metaforaként, költői, netán ideológiai fogalomként használja, akkor a fenti sorokat olvasva minden kétséget kizáróan megérthette, hogy ő a barbarizmust, a kegyetlenséget és az ezekhez kapcsolódó összes szóvirágot szó szerinti értelmükben használja. Ciorant saját radikalizmusa szinte a kényszer erejével taszította a hitleri Németország támogatói közé, annak ellenére, hogy tisztában volt a nácizmus szellemi ürességével: „Bármikor elismerem, hogy a hitlerista irodalom olvashatatlan, hogy a mai Németország szellemi színvonala meglehetősen alacsony, hogy művészileg Németország egyelőre érdektelen, hogy a nemzetiszocializmus több szempontból is támadás a kultúra ellen; de engedtessék meg nekem elismerni azt, hogy az ifjúság lenyűgöző szerveződése felmentést adhat a hézagos kultúrára, és hogy a nemzet aktív részvétele saját politikai sorsában pótolja a modern szellem ideiglenesen fennálló hiányosságát. Ha rokonszenvem Németországgal, az nem a népnek és nem az eszméknek szól, hanem annak az őrült szenvedélynek, ami elárasztott egy egész országot.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.) 

A fentiekben már megjelent a fiatalság problémája, amely visszatérő vezérmotívum a Vremeanak küldött írásokban. Cioran szerint a demokrácia törvényszerűen elkorcsosítja a fiatalságot, és ebből a fertőből a diktatúra jelenti az egyetlen kiutat, csak ez tudja irányba állítani a demokrácia miatt céltalanul csellengő, elpuhult fiatalságot „Hogy a demokráciának nem sikerült és nem is fog sikerülni megvalósítani az ifjúság konvergenciáját, szerves és messianisztikus behelyezését a nemzet történelmi sorsába, bizonyára nem a demokrácia legnagyobb bűne; de ez olyan szemrehányás mégis, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk egy olyan rendszer iránti gyűlöletünkben, amelyhez már csak külsőleg kapcsolódunk.” Cioran úgy látja: „A fiatalságot az érdekek és az élő részvétel révén kell hozzákapcsolni egy stabil politikai formához. Fanatizálása csak a nemzet közös erőfeszítésének misztériumában lehetséges. A fiatalság csak a történelem átformálásának akarásában, egy messianisztikus ugrás irracionális kultuszában fanatizálható. Az ifjúsági mozgalmat félkatonai jelleg, messianisztikus lelkesedés kell, hogy jellemezze. (…) A demokrácia apologétái a szabadságot állapotnak nevezik, ami alapjában véve nem más, mint passzivitás, hanyatlás és közöny. Ha a fiatalság is így fogja fel a szabadságot, akkor ezt a szabadságot meg kell semmisíteni, az egész fiatalságot fel kell rázni és életre kell kelteni. A megszülető, nem a ránk kényszerített diktatúrának nemcsak anyagi, de erkölcsi keretet is kell teremtenie.” (A diktatúra és a fiatalság problémája 1934. október 7.) A fiatalság megregulázásában is a hitleri Németország jelenti a követendő mintát: „Amikor azt látom, hogy a hitlerista fiatalság egyenruhában, szuronyokkal és zászlókkal menetel Berlin utcáin ünnepélyes, ugyanakkor agresszív testtartásban, mintha csak holnap kezdődne a háború, amikor látom ezeket a fiatalokat már ötéves koruktól besorozva és teljesen beolvasztva egy pártba, nem tudom visszatartani magamban a borzongató felháborodást és undort, ha arra a szakadékra gondolok, ami a német ifjúságot elválasztja attól a román ifjúságtól, amelyet magára hagyott a terméketlen káosz, és amelyet maguk a hivatalosságok tesznek tönkre és gúnyolnak ki. Bármennyi kifogás hozható is fel a hitlerizmus ellen, bármennyire is szűk látókörű és részleges a nemzeti-szocialista ideológia, az a tény, hogy az új Németországban az ifjúság nagyszerűen meg van szervezve, hogy küldetése aktív és létfontosságú a nemzet életében, és hogy általa egy egész nemzedék menekült meg a reménytelenségtől, arra késztet, hogy túltegyem magam megannyi elméleti képtelenségein.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.) 

Cioran a román politikai elit mindennél nagyobb bűnének tartja azt, hogy hagyta és hagyja elveszni a fiatal nemzedékeket, ezért: „Az egyetlen elégtétel, amit az országnak adhatnának, egy koncentrációs tábor lenne, ahová sokan kerülnének a háború óta felbukkant román politikusok közül. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon megérdemlik-e, hogy éljenek azok, akik nem tettek mást, csak szétoszlatták a fiatalok lelkesedését. Ha azt mondanák nekem, hogy a megsértett ország néhány éven belül nem áll óriási bosszút, akkor úgy tűnne számomra, hogy magának ennek az országnak nincs semmi értelme.” (uo.) 

Diktatúra

A fiatal filozófus a radikalizmus szükségességét hirdeti, ez is a címe az 1935. október 27-én megjelent írásának, melyben megállapítja: „Aki ma a radikalizmus ellen van, az nem csak a jelen pillanat jelentőségét nem értette meg, de a holnapét sem fogja megérteni. Minden megfontolt embert az élet és a társadalom perifériájára kell taszítani. Mi mást várhatunk az ilyen emberektől? (…) De hová vezet a higgadt és megfontolt szellem? Minthogy egy középszerű és meddő egyensúly, akkor már inkább egy katasztrófa. A katasztrófából pedig szintén a radikalizmuson keresztül kell kikecmeregni.”  (A radikalizmus szükségessége, 1935. október 27.)

Ennek a radikalizmusnak az alapja az erő, ellentéte pedig a békeszeretet, amellyel le kell számolni, mert „Nem érdem és nem erény pacifistának lenni. Egy pacifista nép a történelem szégyene.” (A földalatti Románia 1936. április 19.) A diktatúra eljövetelét elkerülhetetlennek, történelmi szükségszerűségnek látja, és ebben a vonatkozásban már nem is tesz különbséget nácizmus, bolsevizmus és fasizmus között, és ezért ezek meg-, illetve elítélését a diktatúra jelenségével szembeni értetlenségnek és a történelmi szükségszerűség belátása hiányának tudja be:  „A diktatúra egy kivételes mértékű politikai járvány, amitől senki sem menekül meg, de aki mégis menekülni akar, az lesz az első áldozata. Amit a hitlerizmusban felkavarónak és megnyerőnek találtam, az a végzetszerűsége, könyörtelen kollektivizmusa, mintha mindenki egyfajta ördögivé válás eszköze lenne az ostobaságig fanatizálva a jelenkor fényárnyékában. A hitlerizmusba bele zuhansz. És így zuhansz bele minden diktatórikus jellegű tömegmozgalomba (…) Amikor valaki a hitlerista „barbarizmusról”, a szovjet „képmutatásról” vagy a fasiszta „színjátékról” beszél, ezeknek a minősítéseknek az alkalmatlansága csupán e valóságok megingathatatlanságát határozza meg”. (A diktatúra közelében, 1937. február 21.) 

Egy diktatúrában a nép önkéntes mazochizmussal vetheti alá magát a vezér akaratának, ez a kollektív alávetettség felmenti az embereket az egyéni felelősség alól, azaz következmények nélkül lemondhatnak saját szabadságukról a vezér javára. Ebben látja Cioran a hitlerizmus csábítását, amit pozitív értékként mutat fel írásaiban. „Azt hiszem, még Németországban is kevesen vannak, akik nálam jobban csodálják Hitlert. És nem akarom semmivel sem kisebbíteni hatalmas tekintélyét, ha visszaemlékszem arra az ironikus észrevételemre, amit mindahányszor megjegyeztem, amikor láttam, ahogy éljenzi őt a tömeg. Úgy tűnt nekem akkor, hogy a halandók azért emelik az ég felé a kezüket, hogy egy olyan igát kérjenek, amelybe mindannyian beleférnek, epekedve a tovább már nem odázható büntetésért. Egy diktátornak messiási hóhérlelke van, amire vér és mennyország ejt foltot. (…) Hitlert és Mussolinit imádják mindazok, akik szívesen lemondtak önmagukról. Amikor már nem tulajdonítasz jelentőséget annak, hogy egy központot építs az egyéniség illúziója köré, ekkor semmisíted meg magad szellemileg a mítosz kultusza révén, és így lesz a diktatúra politikai diadal, valamint szellemi vereség.” (Lemondás a szabadságról 1937. március 21.)

Szerepvállalás

A Cioranról szóló könyvek többsége kiemeli, és ő maga is hangoztatta később, hogy sosem volt a legionárius mozgalom tagja, már csak azért sem, mert lelki beállítódása is alkalmatlanná tette őt arra, hogy bármiféle párt, mozgalom fegyelmét magára erőltesse. Ennek ellenére nem zárkózott el attól, hogy a mozgalmat támogató eszmefuttatásai mellett konkrét szolgálatot is tegyen a Vasgárdának. A Németországból való visszatérése után Cioran egy évig középiskolai tanárként dolgozik, majd 1937-ben egy újabb ösztöndíjhoz jut, melynek köszönhetően ismét elhagyja az országot, ezúttal Franciaországba megy. Azonban a Vasgárda hatalomra jutása után, 1940 végén visszatér Romániába, és aktivizálja magát elvbarátai érdekében: 1940. november 27-én, azon a napon egyébként, amikor a legionáriusok meggyilkolták Nicolae Iorga történészt és Virgil Madgearu politikust, felolvasta a rádióban saját szövegét, amelyben a legionárius mozgalom alapítóját, Corneliu Zelea Codreanut dicsőítette. Valószínűleg a rádióműsor napján még nem tudott a gyilkosságokról, csakhogy később, amikor már napvilágra kerültek a bűncselekmények, ahelyett, hogy visszavonta volna szövegét, hozzájárult ahhoz, hogy nyomtatásban is megjelentessék a legionárius sajtóban, de más formában sem határolódott el a szörnyű tettektől. A legionáriusok 1941 januárjában lázadást szítottak Ion Antonescu ellen, de a kondukátor leverte a zendülőket, a Vasgárdát pedig kibuktatta a kormányból. Nem sokkal ezután Emil Cioran is elhagyta az országot. Visszatért Franciaországba, ahonnan még küldözgeti írásait az országba, a második világháború után viszont végképp szakított Romániával, még a román nyelvvel is. Franciaországban egy új korszak kezdődik Cioran életében. Ugyanúgy, ahogy első könyvével Romániában, első francia nyelven írt művével, az 1949-ben megjelent A bomlás kézikönyvével nagy sikert arat Franciaországban is, ez talán megkönnyíti számára, hogy maga mögött hagyja romániai, legionárius múltját és énjét, noha a végletes pesszimizmus továbbra is világképének sajátja marad. Lehet, ebben az egész életművön végigvonuló pesszimizmusban a romániai évek tévútjainak, a 30-a évek és a 40-es évek eleje nyomasztó emlékeinek a lenyomata is benne van.

Konklúziók

Az 1918-tól 1940-ig terjedő időszakban Románia röpke húsz év alatt befutotta a klasszikus demokráciától a totalitarizmusig vezető történelmi útvonalat. Ha úgy tetszik, az a rövid korszak mintegy laboratóriumi kísérletként mutatja meg a demokrácia leépülésének folyamatát, melyben meghatározó jelentősége volt az egész társadalmat jelentősen befolyásoló szellemi erjedésnek. A társadalom elvesztette védekező képességét a demokráciát veszélyeztető kor- és kórtünetek ellen, melyeket a romániai szellemi életben Emil Cioran és nemzedékének sok más tehetséges tagja gerjesztett.

Mint láttuk, Cioran legalább harminc éves koráig következetes szélsőjobboldali volt, tehát nem lehet őt utólag a fiatalság tapasztalatlanságával és meggondolatlanságával mentegetni. És nem lehet mindet a korhangulatra sem fogni, mert egyéni döntésekre és értékítéletekre még a legsötétebb történelmi korszakokban is lehetőség van. Ciorannak a tárgyalt időszakban született szövegeiből kiolvasható szerzőjük következetessége, kitartása a legszélsőségesebb eszmék mellett, ez tehát döntés és értékítélet is volt, nem pusztán fiatalkori hevület és a zeitgeistnak való öntudatlan önátadás.

Mindazonáltal Cioran túlságosan fontos szerző ahhoz, hogy dicstelen fiatalkori állásfoglalásai miatt szellemi karanténba legyen zárva, nem is emiatt született ez az írás, hanem azért, mert csak a múlt minél pontosabb feltárása után érthető meg egy jelentős alkotónak a személyisége és az a kor is, amelynek végkifejleteként a társadalom ordas eszmék alapján szerveződött meg. Azok a konkrét ideák a történelem szemétdombján végezték, csakhogy más formában újrahasznosíthatóak, és újra is hasznosítják azokat, ezért is egyfajta intő jel a mában Emil Cioran esete: ha egy olyan képzett embert is képes volt magával ragadni az őrült korhangulat, mint Cioran, akit pedig műveltsége, kritikai érzéke óvatosságra kellett volna intsen, akkor mennyivel nagyobb veszélynek van kitéve a biztos támpontokkal egyre kevésbé rendelkező társadalom egésze, amelyet manapság minden irányból manipulatív eszmékkel és elgondolásokkal bombáznak? Ezért ne takargassuk a múltat, azt, ami történt, mert a tettek kendő alatt nélkülünk is megélnek, majd meghaladnak és a legváratlanabb pillanatban ismét jelenünk részévé válhatnak. Legalább azt ne mondhassuk, nem tudtunk róla.

december 3, 2023 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben

1.

Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János

Emil Cioran annak a két világháború közötti fiatal értelmiségi rétegnek volt prominens személyisége, amely közéleti szerepvállalásával hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is elég gyenge lábakon álló romániai demokrácia összeomoljon, és az ország belesodródjon a szélsőjobboldali totalitarizmusba. Talán meglepőnek tűnhet ilyet állítani az 1911-ben született, tehát akkoriban igen fiatal emberről, mert kétségeket ébreszthet az, hogy mekkora befolyással bírhatott egy ifjú filozófus Románia történelmi sorsfordulatainak alakulásában. De ez a befolyás mégis létezett, és meglehetősen erős volt, egyrészt azért, mert egy egész nemzedék, és annak legtehetségesebb tagjai szakítottak a demokratikus eszmékkel, és teremtették meg az igényt az azzal való leszámolásra. Ebben az eleve markáns demokrácia ellenes hangulatban volt az egyik kiemelkedő hang az Emil Ciorané, és ez a másik oka az ő befolyásának: kivételes tehetségével, írásaiban megmutatkozó szuggesztív személyiségével és szenvedélyességével, nyelvezetének újszerű delejességével másokat is magával tudott ragadni. Emil Cioran berobbant a román kultúrába: a huszonhárom éves korában megjelent A kétségbeesés csúcsain (Pe culmile disperarii) című könyvét kedvezően fogadta a kritika, két díjat is kapott érte, és gyakorlatilag azonnal a jobboldali román nyilvánosság egyedi és kedvelt képviselője lett.

Cioran a tárgyalt időszakban alkotóereje teljében van, és vérmérséklete, elégedetlensége folyamatosan ösztönzi őt arra, hogy kinyilvánítsa elutasítását a fennálló állam- és világrenddel szemben. Mondhatni ontotta magából a könyveket. Politikai gondolatait az 1937-ben megjelent Románia színeváltozása című művében foglalta össze, mely a legionárius mozgalom egyik alapművévé vált. Húsz éves kora óta aktív a kor sajtójában: írásai jelennek meg a Calendarul, a Gândirea, az Acţiunea, a Facla és más folyóiratokban, de fő publikációs terepe a Vremea (A kor) című hetilap volt, ahol az akkori fiatal nemzedék két másik jelentős alakja, Constantin Noica és Mircea Eliade is rendszeresen közölt, és amelyben Ciorannak 1933-tól kezdve a 40-es évek elejéig több mint hatvan cikke, esszéje, tanulmánya jelent meg. Az itt megjelent írásai rajzolják meg a legpontosabban a filozófus elméleti-politikai fejlődését, azt a szellemi útvesztőt, amelyről később sokan, ő maga is, legszívesebben hallgattak. Elég csak annyit megemlíteni, hogy a rendszerváltás után megjelenő román nyelvű Cioran életműsorozatban a Románia színeváltozása című könyv újrakiadásából kikerültek az idegengyűlölő, kompromittáló részek, és publicisztikai munkássága is alaposan meg lett szűrve, hiányoznak belőle a hitlerizmust és a diktatúrákat dicsőítő írásai, szövegrészletei. Ezeket a rostálásokat maga a szerző végezte el, mert nyilván már nem vállalta fel azokat az ordas eszméket, így azonban erősen torzít az a kép, ami Cioranról él a román és nem csak román kulturális, irodalmi életben. Ezért is szükséges Cioran fiatal, illetve fiatal felnőtt korának lehető legpontosabb rekonstruálása, hogy világos legyen az, mitől is határolódott el később. Ez a magyarázata annak is, hogy olykor akár szokatlanul hosszú passzusokat idézek írásaiból, melyekből hiteles módon tükröződik vissza a múlt század 30-as évei Romániájának korhangulata. 

Barbarizmus és nácizmus

Csakúgy mint nemzedéktársai legtehetségesebbjeit, Emil Ciorant is Nae Ionescu, a fiatal értelmiségre rendkívüli hatással bíró egyetemi professzor rontotta meg és fordította a szélsőjobboldal felé. Ráadásul Cioran politikai érdeklődésének felélénkülése éppen arra az 1933-tól kezdődő időszakra esik, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően Németországban tartózkodik, így testközelből élheti meg a Harmadik Birodalom felemelkedését. Az ott tapasztaltak óriási hatással vannak rá, erről tanúskodnak a Vremea-nak küldött írásai, melyekben azt üzeni az otthoniaknak, hogy a nemzetiszocializmus vagy egy ahhoz hasonló vitalista barbár rendszer jelentené Romániának is a megváltást. Ciorantól eleve nem idegen a barbarizmus fogalma és jelensége, melynek apológiáját nyújtja 1933. május 21-én megjelent írásában: 

„A legnagyobb hévvel, végtelen őrülettel és félelmetes lelkesedéssel kell hozzájárulni a modern kultúra szétesésének folyamatához. (…) Eljött az óra, amikor hangosan kell követelnünk az intelligens emberek halálát, minden analitikus szemlélődőét, akik képtelenek veszélyes tapasztalatokat és gyötrelmes élményeket megélni, és akik számára az élet egyfajta színtelen és kifejezéstelen perspektivizmusra korlátozódik. (…) Számunkra, akik a kimerültség miatt hajótörést szenvedett kultúra roncsai vagyunk, a barbár lendület, a barbárság különös jelenségéért érzett lelkesedés az egyetlen megváltás. Ez az egyetlen módja annak, hogy még részt vehessünk a történelemben. (A barbárság felmagasztalása, 1933. május 21., 5. o.)

Néhány hónappal később Az elpuhult emberek országa című írásában tovább folytatja a már megpedzett gondolatot, a tőle megszokott vehemenciával követelve egy nagy társadalmi felfordulást: 

„Hol van ebben az országban a túlzás, a nagy őrültség és az abszurd gesztus? Hol van ebben az országban a nagy szenvedélyek forrongása, hol vannak a nagy szorongások és hol találkozhatunk a megmagyarázhatatlan gesztusokkal? Minden túlságosan is megmagyarázható ebben az országban, melyet csekély racionalitása oly rokonszenvessé és oly érdektelenné tesz. (…) Románia csak úgy mentheti meg magát, ha megtagadja önmagát, ha radikálisan felszámolja többé-kevésbé kitalált múltját, ha lerombolja a múlt minden illúzióját és szerelmes rajongását. Amíg nem számol le kényelmes egyensúlyával, szégyenletes normalitásával, addig nincs joga élni. Túl sok normális ember van ebben az országban.” (Az elpuhult emberek országa, 1933. szeptember 24.)

Ennek a történelmi nagyság iránti vágynak az alapja a megnyert világháború és a területileg hirtelen és jelentősen megnagyobbodott ország, ami sokakban azt a később illúziónak bizonyuló igényt keltette, hogy elérkezett az idő, amikor Románia politikai, sőt, történelmi tényezővé válhat. Ezt a felfokozott várakozást hűtötte le a korabeli román közéleti tapasztalat; a társadalom épp csak tanulgatta a demokráciát és annak társadalomszervező mechanizmusait, továbbá a sok politikai kompromisszum, megbicsaklás, válság miatt sokan érezték úgy, hogy Románia egyhelyben topog, emiatt elszalasztja azt a történelmi lehetőségetet, hogy a világpolitika porondjára lépjen. Ez a demokráciát hibáztató bizalmatlanság és a politikai-történelmi türelmetlenség csapódik le Cioranban a barbárság és a lázongás iránti igényként, azonban ennek a vágynak nincs jól körülhatárolható iránya addig, míg fel nem ismeri a hitlerizmusban a barbárságnak azt a megnyilvánulási formáját, amely konkrét csapásvonalat tud teremteni ennek a társadalomban felgyülemlő elementáris pusztító erőnek. A Harmadik Birodalom azt testesíti meg Cioran számára, amit Románia és a román nemzet számára kívánt, mert úgy vélte, ez mutatja meg azt, hogy kis kultúrából és jelentéktelen országból hogyan lehet nagy kultúrává és jelentős állammá válni. 

„Ha a mai Németország tett valamit, ha a németek őrült lelkesedésben és csodálatra méltó pezsgésben élnek, ez azért van, mert egy adott pillanatban megvolt bennük a felszámolás bátorsága, a termékeny és kreatív barbárság szenvedélye, a végtelen kockázatvállalás képessége és mindenekelőtt a külföldiek számára nehezen érthető messianizmusa.” (Német nézőpontok 1933. november 19., 9. o.) írja a román filozófus, aki szerint „Bárki, aki akár csak a legcsekélyebb történelmi ismeretekkel is rendelkezik, fel kell ismerje azt a vitathatatlan tényt, hogy a hitlerizmus sorsszerű volt Németország számára.” (uo.). Ugyanezt, a nemzetiszocializmus szükségességét hirdető a gondolatot ismétli meg a Vremea 1933 karácsonyi számában megjelent írásában, melyben Franciaország és Németország viszonyáról, illetve a béke illúziójáról ír, de ebben a szövegben olvasható számos a nemzetiszocializmusról szóló megállapítása: „Akár elfogadod, akár elutasítod a hitlerizmust, attól az még nem lesz kevésbé egy életforma, amely szervesen növekszik Németországban, és túl azon a konkrét aktualitáson, hogy kifejlődik és elmélyül az egyéni tudatokban, beépül a német történelem folytonosságába és értelmébe.” (Németország és Franciaország vagy a béke illúziója, 1933 karácsony)

A továbbiakban kifejezi szimpátiáját a nemzetiszocializmus iránt, különösen annak irracionalizmusa ragadja meg a fiatal román filozófust: „Ha van valami, ami tetszik nekem a hitleristákban, az az irracionális kultusza, az életerő mint olyan felmagasztalása, az erők férfias, kritikátlan, fenntartás és kontroll nélküli kibontakozása. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehetsz nemzetiszocialista a történelmi küldetésben való spontán és reflektálatlan részvétel nélkül, a teljes személyiség általános feszültsége nélkül, amelynek rezdülései eredendően beillesztenek a nemzetbe. Minden csak eredendő elemei révén ér valamit: csak az élet irracionális erői igazolhatnak egy tettet és garantálhatják annak hitelességét. Ez az irracionalizmus az elsődleges adottságok, az ősi és hamisítatlan elemek igazi extázisa, amelynek látomásában a szellem, a kultúra és az ethosz melléktermékekként határozódnak meg.” (uo.)

Cioran nemzetkarakterológiai elemzést is nyújt a németekről, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetiszocializmus nemcsak történelmi szempontból szükségszerű Németországban, de e nép sajátosságai is mintegy törvényszerűen hívták elő belőle ezt az eszmét: „A germán barbárság abból származik, hogy a németek képtelenek fenntartani az élet és a szellem közötti egyensúlyt. Ez az egyensúlyzavar nem annyira e két valóság közötti ingadozásban, a bennük egymást követő rabságában fejeződik ki, hanem abban, hogy az ember egyidejűleg éli meg ezt az ellentétet, ami az emberi létben egy antinomikus szerkezet jelenlétét határozza meg. Mivel a létezés e két elemét nem tudja harmonikusan elrendezni, ezért a belső élete barbár és elementáris ősrobbanásban tör ki, míg a szellem az élet mellett vagy fölött rendszereket és perspektívákat épít, amelyek a hagymázas nagyzolástól a haszontalan és terméketlen ködképekig terjednek. A barbarizmus abból fakad, hogy nem képes olyan formát találni, amely az őseredeti antinómiákat egy származtatott síkon tudná egyesíteni. A német kultúra minden nagysága ebből a tehetetlenségből, ebből az aránytalanságból ered, amely lenyűgöző tragikumot zár magába.”  (uo.)

Innen már csak egy lépés a barbarizmust felhasználni képes állam, illetve vezérkultuszának az igazolása. És Cioran meg is teszi ezt a lépést: „Egy Führer szükségességét nemcsak a politikai és gazdasági jellegű egyensúlyhiánnyal, hanem főként a német lélek belső tengelyének a hiányával lehet magyarázni. Minden olyan nép, amely alkotásai révén eléri a fenségeset, de ezzel a ténnyel nem tudja kiiktatni a barbárság alapját, tartós szükségét érzi egy külső abszolútumnak, amellyel szemben gesztusa alárendelt viszonyban maradjon. A demokrácia soha nem illett a németek belső világához. A liberalizmussal szembeni ellenállásuknak a magyarázata sokkal mélyebb eredetű annál, mint ahogy azt az idegenek képzelik.
A franciák, és őket követve az egész világ a hitlerizmust anomáliának tartja, míg Németország egésze számára ez a legtermészetesebb megoldás. Ezek az emberek nem tudnak normák, közösség és Führer nélkül élni, mert a más népekéhez képest elevenebb alapstruktúrájuk kitör és szétzilálja őket, ha nincsenek meg ezek a normatív, közösségi és tekintélyelvű elemek. Egy külső abszolútum – mint a belső ki nem kristályosodás elleni fegyver – szükségességét bizonyítja az állam kultusza, amelyet Németországban mindig is másként fogtak fel, mint Franciaországban.”

(uo.)

Az általános, ha úgy tetszik filozófiai megalapozás után azt vizsgálja, hogy a vezérkultusz hogyan csapódik le a gyakorlatban a német társadalomban: „Nehéz megmondani, hogy Hitler mit jelent Németország számára. Mert ez az ember olyan mélyen behatolt a német tudatba, hogy lehetetlen őt objektíven meghatározni. Amikor egy ember jelképpé válik, már nem a személyes jelenléte és léte számít, hanem az, ahogyan mások tudatában tükröződik és megtapasztalható. Az új németországi életstílus az elemihez való visszatéréssel, az irracionális kultuszával, a szellem minden formájának és ágának németesítésével, a hős eszményével és a vér nemességével, a nép iránti rajongással és a föld misztikájával mind a Führer fanatikus kultuszában csúcsosodik ki. (…) A németek Führer-kultuszában ahhoz hasonló biztonságérzet van, mint amilyet egy dicsőséges sors előérzete vagy talán bizonyossága nyújt. A németek annyira el vannak telve önmagukkal, hogy természetesnek tűnne számukra az, ha minden nép lemondania saját területeiről, és Németországnak adná azokat. Képtelen vagyok arra, hogy ne csodáljam ezt az elfogadhatatlan hiúságot.” (uo.)

A német lelkületről és történelemről írt magabiztos eszmefuttatások mellett megjelenik a kétely a német rendszerrel kapcsolatban. Egy másik írásában bevallja, hogy nem igazán érti a német korszellemet, ennek ellenére a romániai állapotokkal, közhangulattal és etikai hozzállással összehasonlítva mindenképpen előbbre valónak tartja. Kárhoztatja a románságot, amiért nincs meg benne a radikális változtatás utáni vágy, aminek felszításához viszont arra lenne szükség, hogy a román nép leszámoljon hagyományaival és különben sem jelentős történelmével. „Az egész történelmünk csak azt bizonyítja, hogy kényelmes, csendes, tisztességes és bűnös emberek vagyunk. Lehet-e ezekkel az elemekkel jövőt építeni? (…) Románia csak annyiban érdekes, amennyiben képes mássá válni.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.). Ez a történelem és hagyományfelfogás adja Cioran nacionalizmusának a korban mindenki mástól megkülönböztető egyediségét, ugyanis ő elítéli a tradicionalizmust, amiért az csak visszahúzza az országot, ahelyett, hogy előre lendítené, másrészt szerinte Romániának nincs is olyan jelentős történelme, amit értékes hagyományként érdemes lenne átadni a fiatal generációknak, hiszen nem aknázható ki belőle az a büszkeségre serkentő és lelkesítő erő, ami ahhoz kell, hogy kimozdítsa az országot a sarkaiból. Az előbbieket figyelembe véve Cioran Románia drasztikus átalakításához is a nemzetiszocialista Németországhoz fordul mintáért, annak a rendszernek minden érthetetlen abszurditása ellenére, vagy tán éppen ezért: „És akkor hogy nem csodáljuk Németország érvényesülési vágyát, elszántságát, hogy megannyi tarthatatlan tézissel, megannyi alaptalan törekvéssel harcol az egész világ ellen, de mindez olyan életerőből és büszkeségből ered, melyek lüktetése kiiktatván a nevetségességet és a karikatúra-jelleget felveszi a küzdelmet az abszurddal és egy csomó olyan hibából táplálkozik, amelyeket a mi ízetlen és unalmas tisztánlátásunk szégyenteljes óvatosságból elkerül.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.)

Cioran megtalálta tehát a politikai programot, amit Romániának vállalnia kell. De figyelmeztet, hogy ez egy saját képére alakított, különbejáratú nemzetiszocializmus legyen, ami eltér a német változattól, de csak azért, hogy Románia ne váljon francia gyarmatból német gyarmattá. Mindenesetre a német példát tekinti követendőnek – mint később látni fogjuk – a fiatalság megszervezésének tekintetében, valamint a pacifizmus elvetése vonatkozásában is: „Németországban minden fiatalember a katonaideálról, a hősies militarizmusról és a harci lelkesedésről beszél. Egy ilyen nagy kulturális hagyományokkal rendelkező ország nem szégyelli az oktatásban a politikára fektetni a hangsúlyt. A pacifizmus szégyenletesnek számít. (…) Eljött az óra, amikor csak egy másik Romániára gondolhatunk, és amikor nem lehet más küldetésünk, csakis Románia színeváltozása. Hiszen ha nincs meg bennünk létezésünk bátorsága, akkor nincs értelme tovább élnünk.” (Románia a külvilág színe előtt, 1934. április 20.)

(Folytatása következő számunkban.)