Békés Pál

(1956 Budapest – 2010 Budapest)
„A mese ott van, ahol mi vagyunk.”
Békéspali, békés pali

Csak verset nem írt. Vannak magunkkal hurcolt regényei és hurcolós gyermekregényei. Beülünk a kocsiba, hátul három gyerek, ki tudja honnan hová. Éppen utazunk, jó, ha velünk van a dobozban Békéspalika; novellái, drámái és hangjátékai. Írt publicisztikában is kortörténetecskét, és azt állította Bélyeggyűjtemény című könyvének „fülén” (vagy hátlapján), hogy azt a történetet, ami nem fér rá egy bélyeg hátuljára, nem is érdemes megírni.

Megjelent egy egészen különleges könyve, a Csikágó, amit gangregény-nek nevezett, ami nem csak a tökéletes műfaji meghatározása miatt különleges, hanem mert a történetei gangosan különlegesek. Van egy novellája, amit beépített, a Tejportestvérek. Úgy éreztem, nem ott van vége, ahol vége van. Rákérdeztem. 1956-ban született, márciusban, szinte ugyanazon a napon, mint a szomszédgyerek, akkor, amikor minden szülőanya teje elapadt. Csikágó kellős közepén, lent a pincében októberben, novemberben, valahogy mégis sikerült svéd tejport szerezni, így lettek ők ketten ezerkilenscszázötvenhat őszén tejportestvérek. Az egyik család annak rendje és módja szerint kivándorolt, a másik annak rendje és módja szerint nem. A két fiú levelezésbe kezd, nyelvtanulás, nyelvápolás. Érettségi után a nyarat együtt tölthetik. Itt van vége a megírt történetnek. Kérdem tőle, miért? Azért, mondja, mert azt a másikat, a tejportestvéremet annak a nyárnak az elején, Bali szigete mellett, nyaralás közben, megették a cápák. Író ilyet nem ír, író volt, ő sem merte megírni.

Ötvennégy évet élt, „Megújította a gyermekirodalom nyelvét.” „Lehozta, visszahozta oda, ahol mindig is helye volt, lett, lehetett volna.” „Nem csak a műveivel (A Kétbalkezes varázsló, Félőlény) tette ezt, hanem azzal a – merjük leírni – hittel, amivel a gyermekirodalmat a soha felnőni nem tudó szülők felé közvetítette, a maga természetességével.” Hozzáteszem: a gyermekmesét, amiről tudjuk, hogy sohasem csak az, a soha nem akaró, nem képes szülőkhöz vitte el. Tudatosan.  És: „Volt az ő Csikágójában egy gangregény.”

A küzdelem és a szeretet vele halt meg? Vele is, biztosan.

Tamás Gáspár Miklós

(1948 Kolozsvár – 2023 Budapest)

A tanítványok bevonulnak a terembe. 

Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó székhelyének tanácstermében. Gazsi felszólal. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, természetesen, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabb bástyán kívüli. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halála után is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Belülről. Meddig is? Közöttük ma is ugyanazok a jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?

„…’77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…)  Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)

Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű, lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő, Lukács). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású bástyaépítők és vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.

Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki (is!)? A poenjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba beáztatott poen kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.

Szabad-e árulkodni? Előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Összedobták ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja. 

A kétezres évek elején utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava, ÉS – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nem szeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.

Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Na és sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.

Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…

Pál József. A regényolvasó

(1950 Cered – 2011 Salgótarján)

Amikor megismertem csaknem mindent tudott, annál is többet, mint amit tudni illett egy valamire való irodalmárnak (hogy értelmiségiről ne beszéljek) a határon belül és kívül teremtett (aktuális) irodalomról. Amiről nem tudott, az nagy valószínűséggel nem volt, vagy nem volt aktuális, és csak később (körünkben) vált azzá, vagy nem kellett tudni róla. 

Jókedvűen menetelve anekdotázott az irodalomban, és anekdotázva menetelt már akkor is – belőle kifelé. 

A tudatlan ember, mint én voltam és maradtam hozzá képest máig, a tudatlan ember, amikor Pál Jóska megállíthatatlanul és gátlástalanul jött a (könyv)címekkel, nevekkel, pontos dátumokkal, szóval a tudatlan ember, még ma is azt hiszi: akkor, azzal a sok tudással csak viccel. 

Egyetlen prózakönyvét – Szalmakomiszár a címe – Laczkó Pál írta, 1981-ben jelent meg, Földi Péter illusztrációival. 

Közben bement a Parlamentbe. Nem ez az életműve. Az ő maga, holott bekerülhetett volna mások életművébe is: regényolvasó. 

Boldogabbá tette a gyűjtés, a tudás halmozása, a tudás bekebelezése, a készülődésnek az élménye, mint az írás (gyakorlása). Megbocsájtható a megbocsájthatatlan?

A Regényolvasó fiatal hőse mindent elkövet azért, hogy olvashasson, az olvasás háborítatlan feltételeit szülei hagyatékénak, örökségének (ház, kert, gazdaság) eladásából teremti meg. A végkimerülésig olvas. Beleőrül az olvasásba, még nem beteg, és nem tudja, hogy az lesz. A keretnovella hőse arra ébred, hogy fehérköpenyes ápolók veszik körül, és olthatatlan olvasási vágy tőr rá.

*

Alakja, profilja volt a kisvidéki professzionális (irodalmi) szervezőnek. Sorsszerűen teljesült be az élete: agyonütötték az utcán, szürkületben, vagy máskor, Salgótarjánban. Semmi nem volt nála, és azt el is vették tőle. A kórházban hajléktalanként kezelték. Mondanom sem kell, mit élt át, ha még életben volt. Napokig senki, a családja sem tudott róla. Három nap után hirtelen több dokument is szembejött, mindene, ami azelőtt nem volt neki, ami nem volt nála, egyszerre csak lett. Még táskája is lett megint, fémesen zörgő értékekkel. Cucilista jelvények, kitüntetések, amiket ajándékba kapott egy havertől aznap, hogy eladja. Eléldegélt volna belőle. Négy sörre biztosan juthatott volna, pedig boros volt. Páljóskának vége. Mentőt azok hívtak, akik fejbe verték, aztán eltűntek.

Pap mondta, hogy nem szenvedett, katolikus, ő csak tudja, mert, hogy helyette, Páljóska helyett egyszer már megszenvedett valaki. 

Sírja mellett mondták: a kicsi kisvárosban most már nincs kivel beszélgetni napi és klasszikus olvasmányokról, versről, könyvekről, filmről, és az ezekhez hasonló „értelmetlen” dolgokról. Nincs már ott az a másik, aki napirenden tudott maradni a történésekkel. Nincsenek dolgok a dolgokról. 

Temetésére kivonult a város polgármesterasszonyostul, de a korábbi képviselőt, Páljóskát, aki Antal József alatt egy megyét szolgált, sem a város, sem a megyéje ezen az egyetlen napon sem tekintette „saját halottjának”. 

Az utóbbi években többször előfordult – ő panaszolta –, hogy a madzagos telefonszámláját sem tudta kifizetni (mobilja nem volt), ha hívnám is, nincs mit felvennie. 

Szörnyű történet, ne szoktassuk magunkat hozzá!

Darkó István

(1954 Kolozsvár – 1982 Nagyvárad)

A szerelem önromboló folyamat, pusztítani kell az írmagját is!  – ezt mondta. 

Nincs olyan ember, akinek ne lenne önromboló szenvedélye. Mindnyájan önrombolók is vagyunk. A piás ember, meg a narkós, de nem csak ő, hanem a józan, a józanul gondolkodó, meg az is, aki egyáltalán gondolkodik.

Az önpusztítás, meg az önrombolás, két különböző dolog, még akkor is, ha mind a kettő valamiféle önépítés is ugyanakkor. Darkó, színművész úr Nagyváradon egy volt azok közül, akik megkülönböztették magukat az önpusztítóktól, és önkényesen, ha ki nem mondva is, de megélve, az önrombolók kasztjába sorolta, inkább sodorta magát. Nap mint nap. Egy volt közülünk.

Egyik este is ültünk a színház melletti Pannonia, Darkó s a mi időnkben már Transilvania (Transzi) étteremben, miközben sok sört ittunk. Klasszikus Monarchiabeli étterem, velencei tükörrel, elegáns vendégekkel, a színészek, festőművészek itt „vacsoráztak”, ittak előadás után. A festők, amikor Safi úr, a főpincér hozta ki a sört – hitelre. Ha már több hete nem jöttek a váltóért, Safi főpincér – alacsony, kopasz, köpcös ember – civilben jelent meg a műtermekben, majd válogatott. Többnyire nem a falról akasztotta le a képet, hanem a bútorok mögött, és más helyszíneken a „házigaléria” nem titkos zugaiban keresgélt, onnan választott többnyire befejezetlen műveket. 

Az egyik kisebb asztalánál ültünk azon az estén, akkor talán már hosszú ideje némán, egymásra bambulva, hisz fiatalok voltunk. Safi főpincér hozta a söröket. Darkó egyszer csak felugrott az asztalra: „Zsidók vagyunk! Zsidók vagyunk! Mindnyájan zsidók vagyunk!”  – kiáltotta Safi úr legnagyobb ámulatára. Majd, miután tapsot nem kapott, visszaült a székébe, és megivott még néhány korsó sört, némán. 

Safival, aki ekkor már nem pincér, és ebből kifolyólag, ha úriember is, már nem úr, Pesten találkoztam ismét. Meghívott a lakására, hátha tudok neki segíteni, hogy a még megmaradt festményeket, a nem mindig a nevére dedikált könyveit eladhassa.

*

Legnagyobb szerepét Darkó a Mroźek-féle Tangóban játszotta a lengyel származású Alexandru Kolpaci rendezésében Nagyváradon (1979), Bányai Irén, Csoma Judit, Kakassy Ágnes, Miske László, Szabó Lajos, Técsey Sándor mellett volt Artúr. 

Könyvet is írt: Ki meri állítani magabiztosan, hogy az író, pláne, ha színész, úriember. Én biztosan nem! – Most már ezt is mondta. Aztán belefulladt a Dacia strand tenyérnyi vizébe Nagyváradon egy fülledt nyári nap délelőttjén. Előtte lehet, hogy infarktusa volt.

Piás az, aki rendszeresen iszik, alkoholista az, aki egyáltalán nem.

Azokról, akik előttem haltak meg, akik mellettem, akik mögülem és akik mögöttem

Ha csak nekrológból lenne szabad építenem katedrálist, 

kegyetlen mégse lenne. 

Élvezettel írnám, hogy jól fájjon. 

Ott, ahol kell. Mindenütt, ne csak nekem!

Ágoston Vilmos. Vilka 

(Marosvásárhely 1947 – San Antonio 2022)

Ha rá gondolok, ha megjelenik a szemem előtt (sok-sok éve találkoztunk utoljára személyesen), mindig Boris Pilnyak jut eszembe, számomra ő a magyar Pilnyak. Ül egy alkotói fadobozban, egy írói fafülkében, amelyben csak egy vízszintes deszkafelület van, rajta papír, tinta és toll (később írógép, még később laptop). Gondolkodik és ír. Nincs hova kinézni, nem is akar. Forgatókönyvet ír amerikai producereknek. Aztán egyik filmjéből sem lesz semmi. Önéletrajza lett, de azt nem ő és nem magáról írta. Ezt egyszer neki is elmondtam. Vilka az a forgatókönyvíró, aki forgatókönyvet sohasem írt. Nem tudott mosolyogni. Székelyzsidó származású magyarságát épp olyan nyugalommal vállalta, mint magyar származású székely zsidóságát. Face to face…

Egész romániai életében megfigyelték, lehallgatták, néha elhurcolták. Meggyőződése volt, hogy Magyarországon is csak rá kíváncsi – a magyar szeku. A kolozsvári egyetem diáklapját egynyelvűnek képzelte el. Kirúgták, miazhogy, meghurcolták. Méliusz személyesen járt el Ceauşescunál, hogy folytathassa az egyetemet. Rézbányában dolgozott, miután a szilenciumot vele szemben megszüntették. Egyszer jártam vele Balánbányán, éppen jöttek fel a bányászok. A bejáratnál sörtank várta őket, pipacsörből csapolták a sört akkor, amikor a sör szagára sem emlékezett már senki Romániában. Nagyon élvezte.

Glavina. A háttérben ember

(Budapest 1952 – Budapest 2023)

Meghalt Zsuzsa. Az egyik legokosabb és ezzel együtt és egyszerre, az egyik legbarátságosabban, kedvesen legcinikusabb ember, akit ismertem. Tudta azt, amit mi is tudunk, hogy élni másképpen nem lehet, nem szabad: okosan és csak érzően, érzően pedig csak barátságos cinizmusban. 

Ha távolról láttuk is egymást (és csak távolról láttuk) olyan volt az, mint egy érintés. És soha nem érintkeztünk. Mint a falevelek – úgy láttuk egymást. Úgy is éltünk egymás mellett nagy távolságban, mint a falevelek. Ugyanazon az ágon. Nem a fa, csak egyik-másik ága közös. 

Találkozáskor sincs puszi. Puszi sincs!

– Hogy van?

– Maga, hogy van?

– Hát maga már jól! 

– Ültessen fát, takarjon be minden bokrot, neveljen virágot! Valahol arrafelé!

Csiki László

(Sepsiszentgyörgy 1944 – Budapest 2008)

„Élek egy íróval, veled, egy faluban, akivel nem ugyanabban a faluban élek” – ezt, hogy mondjam el – múlt időben. Éltem egy íróval? 

Hatvanadik születésnapján köszönthettem az ÉS-ben, amelynek gyakran volt cikk- és tárcaírója, könyvkritikákat is legszívesebben (és a legóvatosabban) oda írt. Mindig középre helyezte magát ott is: nem engedte meg magának, hogy kifuthassa magát, hogy kifusson. Erre volt büszke. Büszke volt. Talán éppen ezért, emiatt a fojtott viselkedés miatt nem futhatta be azt a pályát, amelyet – micsoda jóslat! – még befuthat.

Első könyvemet szerkesztette, és nem átallott Kolozsvárról Nagyváradra utazni személyvonaton egy kölyökhöz. Korhely gulyáslevest ebédeltünk, anyám főzte, nem volt benne hús. Honnan lehetett volna?! Nagyvárad, Románia, 1974 vagy 75. 

Könyvei elejére már a kezdetektől legszívesebben azt írta: Történetek. Versei elejére is írhatta volna ugyanazt: történetek.

Vízparti ködök, művek csonkosodása. Értettem és ő észrevette. Én ma sem tudom, kik s mi(k) voltunk mi a vízparti dögmelegben, horgászbottal a kezünkben, amikor ő árnyékra vágyott. Elpusztulok kicsit, mondta – és én nem tudtam árnyékot hozni neki, a vízpartra vizet sem.

Horgászni jártunk, két Hemingway voltunk ugyanazon a vízparton. Ő hasonlított is rá, talán akarta is, tetszett is neki. Közel és távol mindenkinek tetszett. Megnyerte volna a Ki hasonlít Ernest Hemingwayre? pályázatot, amennyiben Magyarországon rendezik.

Tőle és szerkesztett költőitől, íróitól tudom, hogy szűk lakása – a bukaresti és a kolozsvári is – a mindig, mindenféle vidéki, vidékről felvándorolt kezdő – és sohasem dilettáns – írók átmeneti lakóhelye és szerkesztőségi szobája is volt – Erzsébet asszony türelmes gyönyörűségére – nem sorolom őket.

Mi fáj jobban? Az, akit elveszítünk, vagy az, ami vele vész el? Egyszerre mind, egyszerre minden. Egy férfiúi, apai öleléssel nem azt veszítjük el aztán majd mindig és minden nap, akink van, hanem azt, akink volt, és már – talán, lehetséges, hogy – nincs. Azt! Ő azt veszítette el, akit a tenyerében tartott. Egy fiút. Akit nem lehet temetni, azt temette el. Gyenge volt vagy sem, erős volt vagy sem – benne maradt az eltemetett gyermekben, a fiúban maradt.

Hajnali horgászatainkra magunkkal vittem a fiút (tizenkettő, tizennégy, tizenhat), a fiamat, amíg gyanakodni nem kezdtem: sebeket tépek, fájdalmat okozok neki. Aztán nem vittem. Szólt, ne csináljam. Megint vittem neki G-ét, a fiút, a fiamat. Ültek – távol – egymás mellett, beszélgetettek. Ipolypart.

Már (utolsó) könyve bemutatójára sem tudott elmenni – írta a sajtó. Nem az utolsóra, az utolsóelőttire, s az azelőttire sem ment el. Nem nem tudott: nem akart, mert undorodott. Személyesen díjat sem vett már át egy ideje (Quasimodo). Évek óta nem akarta látni azokat, akik őt igen, akik őt csakazértis. Torkig volt az élet életével! 

Úgy nem lehetett élni, ahogy ő a legvégén élni hagyta magát. Halálával, előrehozott, előre- és magára hurcolt halálával kit, vajon kit, temetett? Kit, vajon kit akart, kit kellett eltemetnie?

Évfordulós köszöntőmet az ÉS-ben így fejeztem be: „Veled még nem álmodtam soha. A minap azonban, amikor a köszöntőhöz olvastalak, és újra, egyik délután, látom, ülök egy repülőgépnek a farában az ablaknál. Napsütés van, éppen emelkedünk a felhők fölé. Ismered ezt, szinte leírhatatlan. Már – még! – boldog vagyok (ez is leírhatatlan), és akkor, egy apró, és piros repülőgép jön az ablak felé a légben. Nem te ülsz benne, azt én vezetem. Jövök magam felé, és azt kiabálom, Lacikám, mit akarsz tőlem? Amikor magammal ütközöm, éppen te ne tudnád, hogy még >egy lehulló könnycsepp is robban!<”. Másképpen ma sem fejezhetem ki, hogyan jön, közelít egy robbanó könnycseppben felénk.

Váradi B. László. Az éjszakai vadász 

(Nagyvárad 1946 – Somogyfajsz 2014)

Meghalt Bayer Laci medvevadász, és vidranevelő. Meghalt Váradi B. László író, a Kölyökharcsa (1972) című könyv szerzője. Meghalt az utolsó romániai magyar Hemingway. Elment nagy barátai, Csiki Laci és Török Miklós után. 

Váradi B. László volt az az író Romániában, akit, ha emlegettek (emlegették) mindig Hemingwayre is gondoltak, a párbeszéd, az egyszavas gondolatok mesterére, és nem a giccsíróra. Magyarországon, persze nem hallották a nevét, s hiába telepedet le egy németországi hosszú kerülő után valahol a Dunántúlon, nem ismerik ma sem.

Megkapva a hírt, odamentem a könyvespolchoz, s mert tudtam, hogy vörös lesz a borító, azonnal megtaláltam, leemeltem a könyvet, a Kölyökharcsát. Nagy szó: olvasható ma is az az első kötet. Nem olvasható, élvezhető, lesznek tőle ma is megint gondolataid, mufurc!

Medvevadász is lehetett, de Ceauseşcunak – megtehette volna – nem hajtott medvét. Miután Nyugat-Németországban, Münchenben letelepedett, megpályázott egy nagyobb összeget: filmet forgatna a Kárpátokban. Sok pénzt kapott, lehetett volna belőle medvés film, de nem lett. A támogató pedig behajtotta rajta a behajthatót.

Hajléktalan lett odakint, és egy külvárosi parkban élte feleségétől és mindenkitől elváltan, elhagyatottan (szó szerint) azt a pici életecskét, ami egy medve méretű nagydarab embernek néhány bokornyi területen kijár. Nem kukázásból, gyűjtögetésből tartotta fenn magát: nagy park, sok gomba. Ismerte az összeset, hiszen jobbik életében gombavadász is volt. Csak azt nem vette komolyan, melyik az a pesze (vagy tinóru?), amire alkoholt inni sem előtte, sem utána nem szabad. Ő ivott rá, csaknem belehalt, de győzött öngyógyító tehetsége. Egy nagyvárosi bokor alatt.

Az az író volt, akinek, ha volt egy története, felhívott akár éjfél után is telefonon, és elmesélte. Amíg beszélni még tudott. Gégerák.

Amíg beszélni még tudott író barátainak kizárólag éjfél után telefonált. Hogy tartozzon valahová. Bună seara domnule! Ce mai faci? Majd, mielőtt egy félóra, óra múlva letette: Noroc, si sănătatye, am speranţa că ne mai vedem. 

Én, azt hiszem – úgy emlékszem, úgy szeretnék emlékezni rá –, hogy személyesen sohasem találkoztam vele, bár gyakran fenyegetett azzal, hogy meglátogat. Különösen Csiki Laci halálának évfordulója előtt tette ezt, azt kell mondanom, nagy élvezettel. Ugyanazon az úton jártak egymásfelé – más-más teherrel.

Üvöltés. Szkárosi

(Budapest 1952 – Budapest 2022)

A nemlétem itt véget ér, legyek majd, aki nem leszek, értelmes senki sem.

Valjon, ha másképpen lettem volna én, milen véget ér a verses képregény?

A sárosi lemezen semmilen véget nem ér!

Mit érzek majd a másik semmiben? Ebben úgy élhettem hittel, hogy nem volt hitelem. Megmondom, már tudom is mit érzek: gyerhessetek utánam ti is abban a négykezes lekötőzsákban, amit elküldök ímélben, csatolt fáljban, amit rámondok a messzendzseredre, kiteszek a twitteredre mindent, ami nincs, s az óvszeredre is. Hogy gyerhessetek utánam ti is.

Leírom, megmondom, kiteszem képben: egy semmit érzek! Egy rohadt nagy semmit szabadon!

Szabadon repülök lefelé és fentről végre látom a vigasztaló kőpadot (kőpadot, pillanatnyi kínpadot, mindegy), rárepülöm szivárvány grafittal, 

hogy nem hiszem, ebben a zuhanásban sem hiszek.

Akkor se, amikor már látom, 

látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom,

még mindig hallom magamat odalent.

Szőcs Géza

(Marosvásárhely 1953 – Budapest 2020)

„Életem egyszer már véget ért.” (sz. g. in. az uniformis látogatása)

Mellettem halnak meg mind, akik éltek,

és értéke volt számukra annak, 

amit én nem, nem és nem értek,

az adok és kapok félelemnek.

A félelmet, amit maguk számára

kértek: add meg elvtársam tegnap

és add meg uram nekik még ma,

add meg mindennapi rettegésüket

holnap is: csak, és csakis nekik.

És hagyd magára azt,

azt is meg azt, aki remélt és ma is remélhet, 

és már-már rettegi, hogy nem, 

nem és nem kell félnie tőled.

Hagyj engem is el, 

hagyj magamra, 

te szegény.

Gyurisó

(Lucfalva 1948 – Márkháza 2014)

Búcsú a könyvtárostól

Elköszönni jöttem, nem temetni!

Mindenkiben ott van a jó, meg ott van a rossz. A jó, meg a rossz erő. Mind a kettő – a jó, meg a rossz is – erő. És a jó erőt, meg a rossz erőt is nevelni lehet. Neveld magadban a jót, a jó erőt – Maczák Gyuritól, Gyurisótól ezt lehetett megtanulni! 

Huszonhat éve tudom, hogy létezik ez a falu – Márkháza, Tóthmarokháza, nekem Marokháza –, ennyi ideje tudom, hogy Maczák Gyuri, a bányász, a könyvolvasó – akit én szívesen neveztem könyvtárosnak –, tehát huszonhat éve tudom, hogy ő itt van közöttünk a földön, és alig néhány napja most már azt is tudom, mit tanultam tőle. Ezt: neveld magadban a jót! Nagy szükségem van ma is erre a tudásra! 

Városi ember vagyok, falun élek, tőlük tanulok. Ne a rosszat keresd a másikban, hanem a jót! 

Azért állok itt, hogy mondjam: a kicsi emberben, a gyerekben is a jó erőt neveld. Nem baj az, ha piros, vagy kék vagy lila a haja, akkor is a jót keresd benne, és tegyél meg mindent, hogy megtaláld. És megfogod találni. Ezt üzeni Gyuri, Maczák Gyuri, Gyurisó.

Mi a jó? Legelsősorban, ami nem árt a másiknak. Nem biztos, hogy neked az a legjobb, ami a másiknak nem árt, de, ha a másiknak sem árt, akkor az már jó! Ha használsz is vele, az már maga a jóság. Kicsi közösség vagyunk – még egyszer mondom! – szükségünk van erre az üzenetre. Olyan szerényen, és emberien és egyszerűen volt itt közöttünk, hogy csak most vesszük észre, amikor elmenőben van…

(Folytatjuk)

Fotó: Alvó cseresznyefa. A szerző felvétele.

A nagyanyám volt, s bár meghalt jó sok éve, ma is az. Anyám anyja. Sokat nem tudok róla, amit mégis, az valamiféle különösség, nem hétköznapi. De az is lehet, hogy csak – „csak” – én teszem azzá. Valahol a fejemben, ahol anyám, Ajuszi emlékeit tárolom.

Egy idő után minden nagymama csak az unoka számára érdekes, fontosságát, előrehatását az unoka érzékenysége növeli.

Csipe Etelka talán 1892-ben született, félárvagyerek, apját korán elveszíti, valódi neve ismeretlen. Csipe a nevére vette és tizenéves korában, enyhén szólva, zaklatta. A nevelőszülőkhöz került rabszolgagyerekek sorsa az övé. Kenyeres Jánossal, későbbi férjével, a nagyapámmal, a berettyóújfalui cipészmesterrel, aki az általa készített csizmákkal járt át Nagyváradra, az állatpiacon ismerkedett meg. „Kezdetben csak beszélgettek, aztán közelebb kerültek egymáshoz”. Négy gyermeket szült, három lányt és egy fiút, kétszer két kétpetéjű ikret. A két ikerpár között csaknem tíz év a korkülönbség. 

Csipe Etelka szerette a gyermekeit, és nem szerette az unokáit, minket. Nyolc volt, de egyiket sem. Azt mondta anyámnak, Ajuszinak: „Megcsináltátok, magatoknak csináltátok, neveljétek is fel.” Unokafelügyeletet nem vállalt.

Csipe Etelka ezerkilencszáznyolcvanhatban, kilencvennégy évesen halt meg, előtte egy kicsit megbolondult: nem viselhette el, hogy vertföldes, egyszobakonyhás, fafűtéses, udvaros lakásából (közös budi az udvaron) a bontás előtt egy toronymagas panelház első emeletére költöztették. Kitépték, átlakoltatták, erőszakkal. Kilátás a Sebes-Körösre. Utolsó hónapjaiban, kijátszva az állandó felügyeletet, többször az ablakon keresztül távozott volna. Egyik alkalommal, szó szerint visszahúzták a lábánál fogva. Egy másik alkalommal pedig a temető felé vezető úton állította meg egy asszony, aki rendőrt hívott. Éjszakai pongyolába volt öltözve, télen. Hova tetszik menni? – kérdezték tőle, mire ő a temetőbe vezető úton azt válaszolta: a temetőbe. Azt hitték, meghalni menne, de nem. Virág volt a kezében, megkereste volna férje, Kenyeres János egykori cipészmester sírját, de nem jutott el odáig. Nem virágozhatott a huszonhárom éve elhalt férje sírján.

A nyugdíjat a postás hozta, ő vette át. Akkor már a panelben élt egyedül. Anyám és ikertestvére naponta egymást váltva látogatta. Azon a napon, anyám volt a délutáni soros. Észrevette, hogy a nyugdíjból hiányzik egy százas. Mit tetszett csinálni vele, anyu? – kérdezte ezerkilencszáznyolcvanhatban. Megtalálod, válaszolta. A vécében meg is találta. Elfelejtette, vagy szándékosan nem húzta le – nem derült ki. Anyu! Százassal tetszett kitörölni a fenekét? Mire Csipe Etelka: az is papír!

Jóval ezelőtt, még ifjú koromban véletlenül összefutottam vele, Csipe Etelkával az utcán. Rőzsét gyűjtött a Török Ignácz utca platánjai alatt. Kérdeztem, mit tetszik csinálni? Mire ő: te vagy az, János? Viszem haza a fát. Minek? Erre nincs szüksége a panelben (nagymama). Az mi? Központi fűtés, jön a meleg. Fának akkor is lennie kell – mondta.

Csipe Etelka egyetlen, vagy talán mégis inkább egy másik öröksége is az enyém. Különös tulajdon. Furcsa, hogy éppen hozzám került a története és az a hetvenkét darab első világháborús tábori lap, amit anyám egyszer csak a kezembe adott. Ez a tied – ezt mondta.

Csipe Etelka a nagy háború idején számos vagy számtalan frontharcostól színezett tábori lapot kapott, amelyek egy részére válaszolhatott is, vagy ő kezdeményezte a levelezést és a harcosok válaszoltak. Úriasszonynak, kisasszonynak, úrhölgynek, őnagyságának szólították az ismeretlen, vert földpadlós, lószaros szalmával gyúrt sárral szigetelt lakásban koplaló, fatolvajlás után melegedhető lányt. 

Történészek biztosan tudják a magyarázatát, nekem úgy tűnik, lehettek beszervezett hazafilányok, hazafiasszonyok is, akik – felkérésre? megbízásra? pénzért vagy önzetlenül? – vállalták, hogy tábori levelezőlapokon küldött szerelmes üzenetekkel tartják ébren a lelket és a testet a frontkatonákban. Megadhatták a címüket, amelyre érkezhettek a szerencsétlenek, a sóvárgók helyesírási hibáktól hemzsegő levelei. Csipe Etelka hajadon a háborús években Nagyváradon a Huszár, a Tót, majd a Kosut, vagy Kosuth utczában (mindig így!) lakott, gondolom a szüleivel, idősebb testvéreivel. Ide címezték a monarchia magyar katonái a tábori lapokat a mai Ukrajnából. A negyedtenyérnyi oldalon, alig olvasható apró betűkben fogalmaztak, hogy minél hosszabban részletezhessék érzelmeiket, vágyaikat. Nem, ez még nem a távolsági, nem a távszex ideje. Arra Csipe Etelka, a nagyanyám nem vállalkozott volna. Egészen biztosan, vagy azt hiszem. De a levélváltások szerepe hasonló lehetett. Tábori költők szerelmeslevelet, verseket írtak bajtársaik rendelésére, s az ő nevükben. A festett táborilapok képes oldalán hol német, hol meg magyar nyelvű „hivatalos” üzenetek.

Csipe Etelka 1915 és 1917 között egészen biztos, hogy nem csak hetvenkét tábori lapot kapott, de van a frontkatonák között olyan is, aki gyakran ír neki már-már testi szerelemről ábrándozó szerelmeslevelet. Beleszerettek egymásba: az egyik az egyik, a másik a másik fronton. Az egyik az ukrajnain, a másik a nyomorúságos civilfronton, az akkor még boldog Nagyváradon.

Csipe Etelka a tábori lapokat megőrizte, anyám pedig a kezembe adta.

Ezermester, ezertudós Attila meséli, hogy valamikor ősszel Pittyes vett egy kecskét, de az már a második napon megszökött tőle. Én is hallottam akkoriban valamit erről. Egy völgyben lakunk. A mi kis falunk is egy völgyben lakik, zsákfalu, a vége Szentkút és a végtelenség. Szentkút a nemzeti kegyhely, Szűzanyánk, Mária, a végtelenség. Ott lakik ma is, Szenkútban benne, a legenda szerint egy tölgyfa lombjai között, ahol először meglátták. De ott már nincs, Ferencék kolostorba zárták. Azóta zarándokhely.

Többször végigkergették a falun, le és fel, árokban, bokorban, végig a házam alatti patakparton a fehér kecskét, de nem, őt nem sikerült rabul ejteni, mint Máriát. Megenni sem. Szentkútig már nem futottak, de a zarándokhelyet védő sorompóig el. Aztán, nem sokkal Pittyes és bandácskája ámokfutása után ezt a fehér kecskét egyre gyakrabban látták egy dámszavas csordával, a nagylapátosok között. Főleg a Brenda-tanya környékén meg afölött, a Budahegy alatti rézsűn. 

Ezzel nincs vége a fehérszarvas helyi (mende)mondájának, mert hiszen van eleje is: amikor még lovaink voltak, láttuk a napokig tartó tereplovaglás közben a fehér szarvast, aki nem a fehér kecske volt. Akkoriban ugyanis Pittyesnek még úgy sem volt kecskéje, mint manapság, amikor már nincs, mert megszökött tőle a szokatlanul rossz bánásmód miatt. Vagyis nem: amikor a fehérszarvas először bejelentkezett a környékünkön, nem volt fehérkecskéje még Pittyesnek sem.

Azonban a kocsmában, amikor még volt kocsma a faluban, mesélték a vadászok (magam is hallottam), hogy gyakran látnak egy fehérszarvast, akire – akire! – senki nem mer rálőni, pedig igen szemtelenül egészen közel merészkedik az összes belátható mobil és fix lesálláshoz. Azt beszélték (a kocsmában, amikor még volt, jól hallhatóan a „falu szája” előtt is egymás között), hogy aki mégis volt annyira bátor, hogy nem fölé, hanem rá, aztán meg esetleg bele is, azzal a következő hetekben valami rendkívüli, többnyire baj történt: már nem is váratlanul meghalt. Ezért aztán a legvédettebb állat a környéken az albínó szarvas lett. Aki a tudomány szerint nem is az. Nem albínó. És nem is mindenhol magyar.

„Örökletesen ilyen színű (flavizmus nevű pigmenthiány), nem albínó egyedről van szó – ha az lenne, akkor a szeme piros, az orra, szája pedig rózsaszín lenne. A dámszarvasnál egyébként sem ritkák az átlagostól eltérő színváltozatok, a hazai állományban például populáció függvényében 10-20 százalékban találunk sötét, feketének nevezett egyedeket is. Az angol vadásznyelv hat különböző kifejezést használ a faj ottani színváltozatainak megkülönböztetésére.” Dr. Csányi Sándor, a Magyar Agrár-és Élettudomány Egyetem tanára.

Mondtam már akkoriban, hogy ez rendben lenne, de ha így megy tovább, és mifelénk kizárólag a nem fehér szarvasokat lövik ki, a fehéreket meg szökni, esetleg menekülni, önmagukon belül szaporodni hagyják, akkor ebben a populációban előbb-utóbb minden a feje tetejére áll: pusztulnak az igaziak és túlszaporodnak a fehér szarvasok, a csodák. Akik vagy igaziak, vagy nem. Többségbe kerülnek és akkor a vadászatnak annyi a környéken. Sok-sok csodaszarvas él majd velünk. És az senkinek sem jó.

Azzal, hogy elterjedt Pittyes megszökött fehér kecskéjének a híre, megkönnyebbülhetnek a vadászok. Igaz, kocsma már a másik, a szomszédos környéken sincs, ahol minden falu szájának füle hallatára beszámolhatnának arról a hajtóvadászatról, amit a kecskének kell elszenvednie választott élettársai körében. De ha a fehér kecske ezt is túléli, bizonyára mesélni fog és akkor annyi a fehérszarvas legendának. Következik a fehérkecske legendája…

Ennyit a csodaszarvasunkról, aki ma, erre mifelénk fehér csodakecske lett. 
A fotókon, amelyeket Jakab Lászlóné Emese készített, és az ő engedélyével tesszük közzé, valóban Nógrád megye egyik legigazibb fehérszarvasa látható. Dámszarvas. A csodakecskét tárcánk zártáig még neki sem sikerült lencsevégre kapnia. Nem is keresi. Nem keresik egymást. Pittyes azonban a maga nem zarándoklós lelkében még mindig üldözi. Patakon innen és országhatárainkon túl mögötte lohol. A fehér csodakecske legendája mögött…

A közhely szerint minden könyvnek sorsa van, talán igaz, talán nem. Nem közhely: minden dedikált könyvnek is van sorsa. Talán igaz, talán nem.

Robotos Imre, a nem kis szemétdombon nem nagy hatalmat gyakorló valamikori közszereplő, a rendszerváltás után, mint sokan mások, mosakodni kezdett. Nem először, hiszen a saját maga által épített sztálinista, utóbb pedig a nemzetikommunista rendszer is számos alkalmat kínált neki Romániában Ceauşescuig, Magyarországon a „rendszerváltásunkig” bezárólag. Néhány ezer oldalon megírta az emlékiratait. Nem hiszem, hogy kordokumentumnak szánta. Amennyiben önigazolási kísérlete valaha megjelenne, legalább akkora terjedelemben valódi dokumentumok sorát kellene a ki tudja mennyi az annyi oldal mellé rakni.

Kilencvenes évek eleje, közepe? Nem vállaltam a kiadását. Ezzel egyidőben megszimatolta, hogy bejáratos vagyok Göncz Árpádhoz, ami akkor már az Elnököt jelenti, de már nem az írószövetségét. Arra kért, hozzam őt össze Árpáddal. (Nekem sohasem volt Árpi bácsi). Az Elnök erősen ellenkezett, érthető okokból, hiszen Robotos kezéhez, ha emberi vér konkrétan nem tapadhatott is, de emberi egzisztenciák fölött kegyetlenül ítélkezhetett: gyáva ember lévén kizárólag kézivezérléses eszközökkel gyakorolta a (nagy)hatalmát mindig, amikor volt neki. 

A háború alatt munkaszolgálatos, 1945-ben érkezik haza Nagyváradra. Ő maga írja, hogy 1947-ben alapítója a váradi Fáklya című pártlapnak. 1951-től a Romániai Magyar Szó, a Bukarestben megjelenő, országos terjesztésű, későbbi nevén Előre teljhatalmú főszerkesztője. Ezekben az években, de később is, ameddig igény volt rá, a kommunista pártideológiát brosúrákban népszerűsítette, úgymint Az igazi román-magyar közös múlt (1948), Munkás-paraszt szövetség (1948), Osztályharc és hazafiság (1949). Lelkes és lelkesítő riportkönyvet ír a Szovjetunióban szerzett élményeiről (Az épülő kommunizmus földjén, 1952), A szocialista hazafiság, a béke legyőzhetetlen zászlaja (1953), satöbbi. 1956 után az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó bukaresti magyar szerkesztőségét vezeti – ideológiai, „aki tudja marja” alapon élet és halál urává képezheti magát. 

Végül egy nagyon rövid találkozó összejött, az erőszak ezúttal is célhoz vezetett. Robotos pár percig próbálkozhatott azzal, hogy kimagyarázza a „parancsra tettem” következményeit. Mosakodás közben azt gondolhatta, esetleg eléri, Göncz nyilvánosan is vállalja őt, és akkor a múltja „fényre derül”, olyanra, amely alatt szeretett volna az Ilfov, a Körös partja után a Duna-parton sétálgatni. Nem kellett ahhoz az emlékiratot elolvasnia, hogy az Elnök jól ismerhesse őt. 

Nem voltam jelen, tapasztalásból tudom, hogy találkozójuk utána nem történt semmi. De Robotos hálás volt azért, hogy legalább „testközelbe” kerülhetett az Elnökkel. Egyszer újra megkért, menjek fel hozzá (azelőtt is jártam ott néhányszor). A Népszabadság szerkesztőségébe vittem kiadóm recenziós példányait, előtte ugrottam fel hozzá. A Bécsi út környékén lakott, közel a Duna-parthoz, talán a Frankel Leo és a Pacsirtamező utca sarkán, alatta megy el a HÉV, egy magas, régi, omladozó sarokházban. Liftje a nagyváradi Apolló – nehezemre esik felvonót mondani – liftjére emlékeztetett. 

Szinte törpe növésű ember volt. Soha nem tudtam eldönteni – ma sem megy –, hogy Hruscsov vagy Rákosi borbélya alkotta meg fejének kompozícióját. Még a járása is rájuk emlékeztetett, s talán azért sem engedte, hogy magasabbra nyújtsa őt az isten (amikor még tehette volna), nehogy Rákosi vagy netán Hruscsov magassága fölé emelkedjen. Gheorghe Gheorghiu Dej testi hatalmassága rémálmaiban sem jöhetett elő… Nem tudok nem gondolni rá: fogadásomra is szándékosan maszkírozta magát a korhű fazonra.

Nagyon beteg volt már, félelmetes, ijesztő látvány, rövidebb, lassúbb, árvább, bizonytalanabb már nem lehetett soha többé. 

Elmondta, teljes életművét, benne az emlékiratokat is – ez utóbbiból két-három, írógéppel írt hatalmas paksamétára emlékszem – a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta le. Bár ez sem volt lényegtelen, nem ennek a közlése miatt hívott. Ekkor ajándékozott meg a Csinszka-versek Tabéry Gézának dedikált példányával, benne Csinszka és Márffy Ödön kézzel írott eredeti levelével. 

Nem tudok másra gondolni: ezeket ő Tabérytől kaphatta, aki szintén számíthatott Robotos „kegyelmére” akkoriban, amikor a nácikkal vállalt cinkossággal, antiszemitizmussal vádolta az új rendszer. Tabéryről az egyetlen monográfiát is Robotos írta (1979). Látogatásom nem tartott soká, emlékszem még egy már nem egészen fiatal ember irigy tekintetére, amivel a kijárat felé kísért.

Robotos Imre 2001-ben meghalt, fia, akit Váradról ismertem, időnként megkeresett, próbálkozott valamiféle rehabilitáció előmozdításával, ami annyi mocsok és valóban kegyetlen bűnösség után természetesen lehetetlen. Az övéhez hasonló megbocsáthatatlan disznóság lenne, ha ezt valaki megtenné, akárcsak megkísérelné. Ámbá(to)r kapott egy nagy lakást a mi rendszerváltásunk előtti rendszertől – kárpótlásul.

Mai napig nem értem, hogy a váradi értelmiségiek, a város (magyar) tekintélyei (román értelmiség az egy Moldovan Ghiţa kivételével még sehol, Vasile Spoailǎ, kiváló író létére állami párthivatalban), Köteles Pál író, Bölöni Sándor, a színház irodalmi titkára, akik tévesen azt is gondolhatták magukról, hogy befolyásuk van a (kizárólag magyar) dolgok menetére, hogyan fogadhatták vissza Robotost, aki viszont szemben velük, még a hetvenes évek elején (majd magára maradva a nyolcvanas években is) hitte magáról, hogy a diktatúra (Romániában vagyunk!) egyre gyorsuló sodrásában igenis lehetősége és hatalma van. Szinte naponta, mindig délben ők hárman, talán a közösen elfogyasztott ebéd, kávé után végigsétáltak (meneteltek) a Fő utcán.

*

Nem furcsa ez az ajándékozási lánc, amibe annyi mindent azért lehet belegondolni, mert talán benne is van? A zsidó származású, valamikori munkaszolgálatos majd sztálinista módszerekkel a hatalom középszintjére felkapaszkodott Robotos (beszélő név?) hatalmánál fogva, de minimum lehetőségeivel élve megpróbálja rehabilitálni az antiszemitának mondott Tabéryt, aki megajándékozza (?) őt egyik, akkor talán már legdrágább kincsével: Csinszka 1932-ben neki dedikált kötetével, a benne lévő levéllel és Márffy ugyancsak kézírásos soraival. Majd Robotos a kilencvenes években megkeres, hogy mint jó váradi, segítsek neki (lehetőségeimnél fogva), hogy találkozhasson a jóságos köztársasági elnökkel, s ha már a kor átfestése akkor még lehetetlennek tűnik, legalább a saját rehabilitációját előmozdítsa. S bár ez a kísérletem teljes kudarc (ahogy az övé is, ami Tabéry tisztára mosását illeti), megajándékoz Tabéry ajándékával… Hm!

*

„Az öreg Robotosról nekem is van egy emlékem, 84-85 körül eljött egy Ady körre, s anélkül, hogy bárki kérdezte volna, magyarázkodásba kezdett Csinszka kapcsán, meg a saját múltjáról. Ekkor közvetlenül a háta mögött nagy robajjal leszakadt a karnis a Szakszervezetek Művelődési Háza egyik kistermében. Mi, fiatalok hangosan röhögtünk.” (Szűcs László szíves közlése)

*

Nem először hangsúlyozom, mennyi probléma van azzal, ha kicsit is többet élsz, mint kellene… Minduntalan előbújnak a talajból a vadgesztenyék, amikről azt hitted, rég elrohadtak. Vagy nem is hihetted, mert nem is emlékeztél rájuk, arra, hogy valamikor fejed fölött, a fán voltak.

* Ennek az Előhívásnak nem célja, hogy Robotos Imrét, az Igazi Csinszka című botránykönyv íróját, esetleg az ő „írói” munkásságát életre keltse. Inkább az, hogy egy többszörösen továbbajándékozott, csaknem évszázados könyv sorsát, amennyire lehetséges, végigkövesse.

Kép: Horváth Imre, Méliusz József és Robotos Imre (Forrás: Horváth Imre hagyatéka)

„Gazsi életműve, ha annak teljességét nézem, felerészt – talán teremtő – politikai káosz, felerészt a csalódott bizonyosság filozófiája, amit a roppant műveltség próbál visszarángatni a semmiből. Sosem tudtam eldönteni, melyik ejt ámulatba jobban…” (Ara-Kovács Attila, 2023. 01. 16. FB)

Az első nekrológok mind úgy emlegetik, ahogy a Wikipediában olvashatták: Kolozsváron az Utunk szerkesztője volt. Lehet, sőt biztos az is. Csakhogy hamar „lefokozták” és „csak” korrektorként létezhetett. Egy Gazsi hogyan lehetett volna a hetvenes években Kolozsváron szerkesztő olyan irodalmi hetilapnál, ahol már azt is észre lehetett venni, ha a főszerkesztő nincs éppen otthon, nem ő rakja össze a lapot. Ha nincs otthon Létay, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, cincognak a nem hejehuja egerek. (Ez nem az a hely, ahol kitérhetünk arra is, hogy persze, Létay volt az egyik a kevesek között, aki védőhálóval ingázott neveletlen fiai és a központi hivatal között.)

Én már gimnazista diákként tettem néhány kísérletet arra, hogy verseim megjelenjenek. Jártam az Utunkban is, akár láthattam is. De nem láttam, a hírét hallottam annak, hogy a szerkesztőségi asztalon állva – nem népi táncot rop (pedig élete végéig szerette az eredeti népzenét), hanem – szónokol. Asztalhordószónok. Ceauşescu alatt…

Nem említik, pedig, ha nem 1974-ben jelenik meg Bretter György összeállításában és előszavával a Szövegek és körülmények című válogatás – benne Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor szövegei mellett Gazsi első figyelemre méltó írása – ki tudja, mi jelent volna meg utána, és hogyan, kinek a bevezetőjével… Mert hogy akkor még időben, az ma, innen is látszik.

Nem a világon élt az, aki akkoriban bárhol e középkeleteurópában, idős és fiatal, nem magyar nyelvű lapot akart alapítani. Aztán mindig antológiák, gyűjtemények lettek belőle. Nagyváradon a Tavasz 69, Kolozsváron a Varázslataink 1974-ben, Temesváron a Hangrobbanás 1975-ben, a Kimaradt szó Bukarestben 1979-ben. Budapesten az Add tovább, 1976-ban. Marosvásárhelyen az Ötödik Évszak 1980-ban. Ennek szervezése idején Gazsi is ott volt, és az is bizonyosnak tűnik, hogy már tudni lehetetett: rövidesen el…, ha még nincs is útlevél a zsebében (lehet, már az is volt). 

Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó tanácstermében. Gazsi felszólalt. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabban bástyán kívül. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halálában is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Meddig is? Közöttük ma is jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?

Gazsit már és még ki nem engedhették, nem engedték el az országból (Románia, az egész hetvenes évek és annak a vége), így, aki találkozni akart vele, ismerni kora egyik legokosabb, legveszélyesebb „őrültjét”, az… A hegyek Mohamedhez ingázgattak. Váradon Ara-Kovácsnál Eörsivel vártuk. Nem jött. Nem baj. Akkor hallgathattunk – szűk panelház előszoba kövén ülve – először olyan ellenforradalmárt, aki forradalmár volt: Eörsit. Akit nem lőttek, nem akasztottak, nem zavartak el… Gazsi sehol, se telefon, se távirat. Így aztán nem ott, hanem jóval később derült csak ki, hogy ez a két zseniális vitatkozó hogyan képes majd egy életen át froclizni egymást. Akkor találkozhatott volna először a szamizdat alapító és az akkor azt még csak olvasó…

1977. Bretter György előadást tart Nagyváradon az Ady-körben. Ara-Kovács Attila szervezi, akitől, bár Gazsihoz képest még csak óvodás filozófus, ugyanúgy rettegtek a bástyán belül. Még a kalorifereken is – gyengébbek kedvéért radiátorokon – ültek, a karnison is csüngtek az emberek, akik elsősorban Bretter tanár úrért jöttek, de nem csak hozzá. Kolozsvárról, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről. És Váradról is… Bár többen, még többen jöttek volna, s akkor a késő esti program, melynek társszervezője Földrengés, valamivel kevésbé lesz sikeres: közöttünk és nem a zuhanó liftben maradt volna Dankanits Ádám és Szilágyi-Hervay Kobak – Bukarestben. Álljon itt egy idézet abból a levélből, amit ma – 2023. január 18-án – kaptam Bécsből: 

„…77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…)  Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)

Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.

Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki? A poénjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba áztatott poén kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.

Tagja volt a József Attila Körnek, a Fiatal Írók József Attila Körének. Amikor onnan kiöregedett (35 évesen), hiába jelentkezett – naná, hogy tudta, miért – csak azért is, kérte felvételét az Írószövetségbe. Hogy bosszankodjatok, hogy ne csak örömötök legyen belőlem, hanem dolgotok is legyen! Megnézték: magyar állampolgár-e. Akkor már az volt. Talán. Elvileg beléphetne. Megnézték: író-e. Áh, dehogy, hiszen csak filozófus. Márpedig a filozófus nem író, ide be nem léphet. És nem vették, nem vehették fel. Bátorság, az volt bizony abban az Írószövetségben is – de nem akkor. Hónapokig húzódott a nemfelvétele.

És jöttek a dumák: már megint a Gazsi. Már megint a Gazsi miatt. Ha megint megszólal, nem kapunk lapengedélyt. Ezt már csak a jó nagyöregek. 

A kétezres évek legelején kéziratot kértem tőle. Furcsa most arról árulkodni: előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Nem fogok itt arról árulkodni, kik dobták össze ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert hiszen, akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja. 

Utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nemszeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.

A 2010-es kétharmados győzelem után a sajtóban nyilatkozott a leendő titkos komiszár. Többek között mondta, hogy itt van ez a Gazsi, lám, nyomorog. Most jövünk mi és nem fog nyomorogni többet. Biztosan tudta ő is, a konc ízét a nyelvével már ízlelő valamikori költő, hogy előbb talán meg kellett volna lépni, hogy legyen Gazsinak telefonszámlára… S csak utána nyilatkozgatni, amikor már elfogadta. 

Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.

Azt hiszem, soha nem jut az egészből telefonszámlára semmi.

Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…

„Ez mind Gazsi

Kolozsvárral, a bölcsővel, az anyatejjel kellene kezdenem, de inkább nem, azt ma már nem érti senki. Rég is volt, Gazsi az általunk kávéháznak hitt dohányfüstös cukrászdában még rövidnadrágosan fülelt író édesapja asztaltársaságában.

Aztán rövid hajjal, kockás ingben, a szerkesztőségben, megint vállig érő hajjal, borostásan, szakadt farmerban, majd rövid szakállal, polgári öltönyben, vasalt ingben Budapesten, továbbá angolosan csíkos, vasalt nadrágban, vasalt zakóban, hosszúra nőtt, ápolt körmökkel, ezüst veretes sétapálcával, aztán megint szakadt farmerban, aztán kétsoros felöltőben, mellén kokárdával, végül laza, rövidujjú pólóban, legvégül a reménytelenség áttetsző szürke köpenyében – ez mind Gazsi.

Eszmék híve és eszméket tagadó lázadó, az egyetemes kultúra vadóca, nyugtalan baloldali gondolkodó és a polgári méltóság, egyszersmind a polgári térfél hajlíthatatlan védnöke. Mindvégig engesztelhetetlenül, még ha társbérletben él benne a gőg és az alázat is.

Ez mind Gazsi.

Miközben a jelmezek alatt ugyanaz a szív dobog.

Többnyire a baloldalon.

Leginkább a polgári lelkiismeret oldalán.

Csak hát éppen a prognózis baljós. Ellentmondásaival az ellentmondásokkal teli kortárs történelem kilátástalan kínálatára végül már csak csendesülő, lemondó háborgás a válasz.

Valaminek, aminek élő tanúi voltunk, mostanság biztos vége.

Ha lenne valami a síron túli végtelen unalomban, békétlenségében ott sem várna rá örök nyugalom.

A kérdés tovább lebeg: mi végre volt-van ez az egész.

Lehet, a teremtéskor már eleve erről lett volna szó?” 

(Bodor Ádám, 2023 01. 16.)

Vannak telefonszámok, amelyeket sem ősrégi kézi telefonkönyvéből (regiszteréből), sem pedig telefonjából nem töröl ki az ember. Barátot, ellenfelet és ellenséget sem. Ez utóbbit különösen azért nem, mert azt gondoljuk, olan* talán nincs is. Legfeljebb a képzeletben. Az övében vagy az enyémben. Mindkettőnk képzeletében – szinte biztosra veszem! – nincs.

Lapozgatom sokéves kézi telefonkönyvemet, Index a neve, fekete borítású. Kincsesbánya. Nem feledhető halott kincsek bányája. Manapság is gyakran van szükségem rá, pedig két mobil is a kezem közelében. Mindegyik kincs mögött egy halott vagy eltűnt ember. Keresgélés közben odatévedek. Nem hívhatom már, nem is írthatok neki, de ha látom a telefonszámot, jön vonszolva, húzva maga után, tolva előttem a történetét. A kettőnkét is. Erőszakos mindenki, aki elmegy! Ahogy haladsz előre a valami felé, egyre többen vannak: hosszú élet, sok temetés! („Nem jó, ha hosszan élsz – mondtam a napokban valakinek egy temetésen – mert közben sok saját temetést is meg kell élned! Aztán meg csak temetéseket hagysz magad mögött!”) 

Jössz befelé, mész kifelé. Gyere befelé, menjél kifelé! Többnyire csak hozzám kötődik minden, ami múlik, de csak többnyire. Őrzöm mind a kettőt: azt, ami múlik, meg azt, ami el is múlt már. De minek? Kinek?

Csupa bizonytalanság! Pedig egy bizonyosság biztosan van: a félelem! A félelem attól, hogy ha onnan (is?) törlöm, kihúzom őket, akkor mindenhonnan, mindenkiből ki lesznek törölve? Nem csak a regiszteremből? Akkor veszítem el, amikor beírtam vagy amikor kitörölhetném őket? 

A temetésektől – az öntörlés szertartásai! – nem kell félni, az odavezető út azonban, a másik kitörlődése okozta fájdalom lehet barátságtalan… Nem törlöm ki, hurcolom. Eltűnni nem olan nagy dolog, de az odáig vezető út lehet állathoz, emberhez, növényhez, tárgyhoz (kő, fadarab, fém) minden hétköznapi és ünnepi méltóságtól mentes, de barátságos fájdalommal telien, izgalmas is. (Útközben összeszarod magad!)

Akarom, nem akarom. Lányok, asszonyok, szeretők, szeretettek, s akik szerettek. Másokat, nem szerető szeretőket nem is említhetek. A művészvilágot – és az úgynevezettet művészvilágot sem! –, drága emberek. Nincsenek részletek. Szülővárosom szülötteit, választott falum okos szépségeit. 

Csapodár ember voltam és vagyok, csupa szép embereket veszítenék, ha húznék a regiszteremből. Szépembereket. Okosakat. Alkotó életem – ha volt, ha van ilen – leleményes embereit. Törölhetetlenek, akik elmentek, legyen nő vagy férfi, okos vagy ostoba, nőszörnyeteg vagy férfitündér, nem törölhető! Tök mindegy, ki volt, mi maradt belőle!

Az érzelmek döntése. Kötődés a félelemhez: téged is kitörölhetnek – sokan? Mennyien? Mindenki? – egyszer. Ha nem törölsz – ha nem szabadulsz – téged sem törölnek, tőled sem szabadulnak. De mi értelme ennek?!

Ki marad belőled?!

Nem mindegy?

A semmi maradéka tökéletes!

A még élőket könnyebb lenne kitörölni, nem minden esetben szólalna meg a lelkiismeret, mozdulna egészségesen vagy egészségtelenül a kéz. A kezemet – tollamat? – senki se fogná, én magam biztosan nem. Törölnék! Mégsem törlök, nem húzok élőt sem ki, holtat pláne nem, soha! Az élő személy a regiszteremben nem élő könnyebben lehet, mint az, aki számít.

Akkor már csak a nem élő számít? Furcsa logika lenne.

*

Személes telefonkönyvet nem dob ki az ember. Anyámtól – Ajuszitól – megkaptam, őrzöm az apámét, piros notesz. Horgász barátai telefonszáma van benne, a Lajos bácsié, a Gulyásé, Györfi Pistáé. Meg egy halfogási napló a legvégén.

*A szerző ragaszkodik ahhoz, hogy az ly-ból az y minden esetben kimaradjon.