December 16-án zajlott a váradi Léda-házban a Pece-parti műhely – nemzeti kisebbségek a 20. századi Váradon második rendezvénye. A beszélgetés címe: Megbontani a hallgatás falát. Az Ellenpontok nagyváradi szamizdat folyóirat története. Kiss Ágnes politológussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársával a témában végzett kutatásairól Plainer Zsuzsa antropológus és Szűcs László újságíró beszélgetett arról, hol helyezkedik el az Ellenpontok-akció a romániai nyílt ellenállás történetében? Milyen politikai és társadalmi hatása volt a folyóiratnak? Hogyan fogadta a szamizdat folyóiratot a román államhatalom, és hogyan a hangadó erdélyi magyar értelmiség? Az alábbiakban a találkozón elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Kiss Ágnes Romániai magyar szamizdat folyóirat a nyolcvanas években – Feltételek, megvalósítások, fogadtatás című tanulmánya a Regio folyóirat világhálón elérhető 2023/3. számában olvasható.

Szűcs László: Beszélgetésünk apropóját az a tanulmány adja, melyet a Regio folyóirat publikál. Kezdjük mi is onnan, mi volt az Ellenpontok?

Kiss Ágnes: Az egészen fiatalok kedvéért elmondom, ez egy szamizdat folyóirat volt, s azt jelenti a szamizdat, hogy titokban írták, titokban nyomtatták, titokban terjesztették. Azért titokban, és azért illegális ez a lap, mert nyilvánosan ezekről a dolgokról nem lehetett volna beszélni. Ha megpróbálták volna publikálni legális úton, akkor az nem ment volna át a cenzúrán, és egyébként is börtönbe kerültek volna azok, akik ilyesmiket papírra vetnek.
Érdekes összehasonlításként szólni arról, hogy Lengyelországban a 70-es évek végétől egészen a rendszerváltásig 6500 szamizdat könyv jelent meg, és négyezer tétel folyóiratról tudnak, az egyik könyvtár így tartja őket számon. Romániában ehhez képest nem állíthatjuk, hogy ez volt az egyetlen, de szinte az egyetlen szamizdat folyóirat. Azért a kiemelkedő jellegét ez a szám is mutatja. Számunkra azért is fontos, merthogy magyar volt. Ez egy nagyváradi szerveződés volt, s hat személy alkotta az ellenpontosok belső magvát. Ők, akik a szerkesztésben és a nyomtatásban részt vettek, a váradiak név szerint Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal és a felesége, Tóth Ilona, továbbá Molnár János, aki a közeli Tamáshidán volt lelkipásztor, míg Kolozsvárról Szőcs Géza és Keszthelyi András tartoztak a csapatba. Kilenc száma jelent meg az Ellenpontoknak 1982 márciusa és 1983 januárja között.
Többnyire havonta jelent meg, ami sok. Körülbelül 300 oldal szövegről beszélünk. Az első hat szám öt-öt példányban készült, írógépen. A hetedik és a nyolcadik már a rámka technológiával. Ez egy egyszerű eszköz, amivel sokszorosítani lehetett. Azért volt fontos, hogy egyszerű legyen, mert nem kellett hozzá sok szerszám, sok tudás, nem kell hozzá áram, sem érzékeny eszközök.
Ugye ezek a példányszámok alacsonynak tűnnek, Molnár János meg is próbált utánajárni, hogy hány emberhez is juthatott el papír példány Romániában? Hát nagyon kicsi ez a szám.

Sz.L.: A rámka technológia mennyivel tudott többet?

K.Á.: Számonként ötvenet tudtak kihozni. Na, de eljutott a lap a Szabad Európa Rádióhoz. Mikor a SZER elkezdett foglalkozni az üggyel, akkor nyilván sokkal tágabb körben ismertté vált, hogy mivel foglalkozik ez a lap. A leghíresebb szám a 8-as lett, ez két dokumentumot tartalmazott. Az egyik a Memorandum a helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez, illetve egy Programjavaslat. A Memorandum az egy rövidebb szöveg. Ez a romániai magyarok asszimilálásáról szól, és azt sérelmezi, hogy a nemzetközi jogi normák nem biztosítanak kollektív jogokat, s ezzel valamit kéne kezdeni. A Programjavaslat egy hosszú dokumentum, az a korabeli román kormánynak szólt. Van tíz fő pontja, amik részletezik, hogy miként képzelik ők el a kisebbségvédelmet Romániában és a magyarok védelmét. Szóval ezek konkrét követelések a román kormánnyal szemben. Ugye ez eljutott Madridba. Erről a világ tudomást szerzett. Utána nyilván következett az elkerülhetetlen lebukás. Értesültek arról, hogy Kolozsváron már szaglász a szekuritáté az Ellenpontok után, és akkor ők úgy döntöttek, hogy beszüntetik a tevékenységet. Szétszedték az írógépet, bedobták a Körösbe, előbb leolvasztották, hogy ne lehessen azonosítani a betűket. Szóval szépen eltüntették a nyomokat. A Securitate természetesen besúgókkal dolgozott. Volt Váradon egy önkéntes, szorgalmas besúgó, aki a tárgyi bizonyítékot szolgáltatta, konkrétan a Szekunak elvitt egy számot az Ellenpontokból. Egyébként hosszú ideig nem jutott hozzá Szecuritate a laphoz.

Sz.L.: Ugye, ma már beazonosítható, hogy ki volt ez a besúgó?

K.Á.: Király Ernő ügyvéd volt, de ezt nem én fedtem fel, hanem ez már egy köztudott dolog, azt hiszem Tóth Károly jutott hozzá ehhez az információhoz. Egyébként Bărdac Ioan fedőnéven jelentett.
Aztán elkapták Keszthelyi Andrást egy nagy csomag ellenpontokkal Kolozsváron, s Szőcs Géza volt az első, akit bevittek kihallgatásra. Ő másnap elpucolt Kolozsvárról, és nem értesítette a társait, hogy nyomoz a Securitate. Aztán beviszik Keszthelyit, a következő napon behajtják a váradiakat is. Végül Tóth Károly beismerő vallomást tesz. Nem azért, mert gyötörték, pedig gyötörték, hanem azért, mert volt egy egyezség közöttük, hogy hárman vállalják az Ellenpontokat, hogyha elkapja őket a szeku, és akkor ő a maga nevében tett egy beismerő vallomást. 

Sz.L.: Magáról a lapról szeretném, hogy egy kicsit olyan értelemben külön is beszéljünk, az Ellenpontokról nem mint ügyről, hanem a lapról mint szellemi teljesítményről. Egyáltalán mai szemmel, 40 évvel később mennyire lehet képünk erről az értékteremtő szellemi műhelyről?

K. Á.: Szerintem a legegyszerűbb válasz erre, hogy tessék felmenni az Erdélyi Magyar Adatbankra, tessék letölteni az Ellenpontokat, és megnézni, hogy miről van benne szó. Szerintem nagyon jó és kiemelkedő, mint szellemi termék. Nemcsak dokumentumokat közöltek, bár volt olyan szám is, amiben Romániában titkosított dokumentumokat közölnek. De voltak friss közlések is az erdélyi szerzőktől. Asszimilációval, emigrálással kapcsolatos, belső migrációval kapcsolatos kérdésekről. Ugye, akkoriban nem volt olyan egyszerű a mozgás, vagy éppen volt kényszerű költöztetés is, a detasálások, a repartizálások. A vallásról, egyházakról, helyzetfelméréseket, elemzéseket, statisztikai adatokat közöltek, néha még verseket is, szépirodalmat, de alapvetően ez egy politikai lap. Fontos volt ami a Lăncrănjan könyvről megjelent. És szerintem ezek informatív, jól megírt, érdekfeszítő szövegek, önálló kordokumentumként is megállják a helyüket. Szóval ez nem csak annyi volt, hogy próbáltak valami rendszerelleneset csinálni, és ott szerencsétlenkedtek, mert mit is lehetett csinálni akkoriban? Nem, ezek nagyon jó szövegek.
Ami pedig a két dokumentumot illeti, a Programjavaslat az első olyan dokumentum a térségben, ami szakít a marxista nemzetiségpolitikával. Tóth Károly munkája ma is megállná a helyét, mint egy kisebbségvédelmi program. Nagyon hasonlít a mostani programokhoz, ami azt is jelentheti, hogy nem történt nagy előrelépés azóta, de érdemes lenne akár össze is vetni mai dokumentumokkal. Nyilván túlzás, hogy nem történt semmi, ez már egy teljesen más rendszer, de a követelések, a koncepció nagyon érdekes és megállja a helyét. Ami viszont a szekut illeti, az egy teljesen különálló történet. Ők első blikkre „tudták”, ez egy nacionalista, irredenta, semmirekellő társaság, akiket el kell fojtani, fel kell göngyölíteni, ki kell nyírni. Konstruálnak is egy történetet ebből, ami nem teljesen fedi a valóságot, de a saját céljaiknak megfelel.

Sz.L.: Arról a visszaemlékezésekben vagy a dokumentumokban lehet tudni, hogyan készült az Ellenpontok? Volt-e klasszikus szerkesztőségi kollektív munka, összeültek esetleg, találkoztak, vagy inkább az anyagok gyűltek, és ebből lett egy-egy szám.

K.Á.: Nem voltak szerkesztőségi ülések, többnyire mindenki Ara-Kováccsal tartotta a kapcsolatot. Néha megbeszéltek dolgokat, de ilyen mai szerkesztőségi ülésekhez hasonlító dolgok, na, ilyenek nem voltak. Egyrészt ugye leplezni kellett az akciót, ezért nem is szerveztek ilyeneket. Volt egy-egy lapszámfelelős. Volt egy-egy súlypontja a lapnak, és akkor ott gyúródtak. Egy írógép volt, és akkor Tóth Károly már írta volna a sajátját, de Ara-Kovács még mindig szöszmötölt a sajátjával, szóval igazából mindenkinek megvolt a szelete vagy pászmája, amivel foglalkozni akart, vagy tudott.

Sz.L.: Az, hogy ez a lap Nagyváradon indult, összefügghet-e akár közvetve is azzal, hogy Nagyvárad volt az az egyik olyan erdélyi-partiumi nagyváros, ahol nem volt magyar nyelvű folyóirat. Volt a négy-nyolc oldalas Fáklya napilap, s annyi. Ugyanakkor a hetvenes évek legelején, és később is voltak törekvések, hogy induljon folyóirat Váradon. Ezek meg is fogalmazódtak abban a korban beadványok formájában, de ezeket mindig elutasították végül. Elképzelhető, hogy a Váradon nem létező folyóirat hiányát próbálta volna az Ellenpontok betölteni, még ha ebben a szamizdat, ebben az illegális formában? Azért is gondolok erre, mert a lapindítás gondolata mindig az Ady-körben indult, és hát ezek az emberek, a váradi belső mag az Ady-körnek voltak a szervezői. Szőcs Géza pedig többször vendégként fordult meg a körben. Tehát a lapalapítás gondolata a hetvenes évek elejétől folyamatosan jelen volt. Én magam is megéltem ezt később. Aki fiatalon bekerült az Ady-körbe, az mind lapot akart indítani. 

K.Á.: Szerintem az Ellenpontok nem ennek a vágyott lapnak az illegális variánsa, már csak azért sem, mert az egy irodalmi lap lett volna, ez pedig egy politikai lap. Sokkal inkább a politizálási lehetőségeknek az alternatívája, sokkal inkább a cselekvési lehetőségeknek az alternatívája. Mert ahogy említetted, volt itt ugye beadvány, hogy létrehozzanak egy lapot, amire hol hallgatás, hol elutasítás volt a válasz, és az Ellenpontok pontosan a beadványosdinak lett az alternatívája. Külön-külön jutott erre a felismerésre mindenki, hogy ez így nem mehet tovább. Mi ezt így nem csináljuk tovább. Ezt a beadványosdi, hogy kérincsélünk, egy részét engedik, más részét nem engedik. Tóth Károly úgy számolt be erről, hogy az életében ez a Lăncrănjan-ügy hozott fordulatot. Őt már hívták, vegyen részt a szamizdatban, de bizonytalankodott. Úgy gondolta egy ideig, hogy még megpróbálja legálisan, még ide írunk egy beadványt, még udvariasan kérünk itt-ott valamit, de amikor megjelenik a Lăncrănjan könyve, és annak mindenféle kritikája be van tiltva, azt a könyvet csak dicsérni lehet, akkor Tóth Károly azt mondta, hogy itt már nincs más út. Akkor csináljuk a szamizdatot. Az ötlet Ara-Kovácstól származott. Bár vannak erről viták, hogy a Szőcs Gézáé vagy az Ara-Kovácsé, én úgy gondolom, hogy az Ara-Kovácsé.

P.Zs.: Érdekes lenne, hogyha elmondanád azt is, hogy te milyen forrásokból dolgoztál. Ahogy érdekes és fontos az is, hogy a váradi közösségi emlékezet hogyan őrzi meg ezt a történetet. Továbbá ennek a beszélgetésnek az is az egyik érdekessége, hogy ugye itt van valaki, aki nem váradi, aki azzal a helyi tudással nem rendelkezik, amivel sokan Váradon igen, és aki teljesen kívülállóként, mindenféle előzetes elfogultság nélkül néztél rá erre a történetre. Úgyhogy, milyen forrásokból dolgoztál?

K.Á.: Vannak az az ego-dokumentumok, visszaemlékezések, köztük nagyon koraiak. Például volt egy csoportos beszélgetés, az ellenpontosok között Budapesten, 1986-ban, az akkor már emigráltak tagok beszélnek az ügyről, a tapasztalataikról, ezt felvették magnóra, aztán átírták, és publikus, hozzáférhető ez a szöveg. Kicsivel később is jelennek meg visszaemlékezések, de még mindig nem nagyon későn, majd 1993-ban Molnár János közöl egy kötetet, akkor körbekérdezi az erdélyi értelmiség azon részét, akik valamiféle kapcsolatban voltak az ellenpontosokkal. És persze az ellenpontosokat is. Ugye még akkor nem lehetett a Securitate közbelépését rekonstruálni. Akkor még nem is álmodtak arról, hogy a Securitate iratok hozzáférhetőek lesznek. Természetesen a rendszerváltás után az ellenpontosok is visszaemlékeznek, beszámolókat írnak, ki ilyen, ki olyan okból. A legutóbb 2017-ben jelent meg a Kriterionnál egy kötet, azt Tóth Károly és Tóth Ilona szerkesztette, a saját interjúikat és adataikat publikálták. Szóval vannak ezek a memoárok, és vannak a Securitate irattárában őrzött anyagok, ami nem csak azt tükrözi, hogy a Securitate hogyan látta ezt az ügyet. Hiszen vannak lehallgatások, s e románra fordított szövegekből az is kiolvasható, hogy egyik vagy másik potentát, elismert kulturális figura, vagy politikai káder mit gondolt akkor az Ellenpontokról, amikor történtek a dolgok. Ezeket is próbáltam összevetni, amikor írtam ebből egy tanulmányt, ami hamarosan meg fog jelenni a Regióban. Nagyon gondos szerkesztők kezére kerültem, akik kapcsolatba hoztak engem a Tóth házaspárral, még Molnár Jánoshoz is eljutott a szövegem. Szóval több érintetthez is eljutott, elolvasták, és elmondták, hogy mi a véleményük erről. Volt, ahol nem értettek egyet az értelmezésemmel, volt, ami meglepte őket. Szóval így szépen összehangoltuk ezt a dolgot.

Sz.L.: A kutató számára nem zavaró, hogy az Ellenpontok szerkesztői, résztvevői között több esetben megromlottak a személyes viszonyok, elég távol kerültek egymástól, s nem csak földrajzi értelemben?

K.Á.: Ezek érzékelhető dolgok, de engem nem nagyon zavartak. Persze, az egy külön tanulmány lenne, hogy hogy változik a narratívája egyik-másik szereplőnek időben, de ezt lehet kezelni. Lehet azért, mert én teljesen kívülálló vagyok, engem ez személyesen nem zavart. Sokkal nehezebb volt azt a narratívát leépíteni magamban is, ami közben kialakult az Ellenpontokról, hogy ez az egyetlen magyar, fantasztikus ellenállás, büszkék vagyunk rá. Olyan a románoknak nincs. Nekünk van, ugye milyen vagányak vagyunk, közben jön a teljesen ellentmondó korabeli információ az emberek véleményéről, hogy azért itt sokkal nagyobb zűrzavar volt az ügy körül, nagyon megoszlottak a vélemények, és az érzelmek.

P.Zs.: Akkor menjünk bele konkrétumokba, hogy milyen vélemények voltak, ami a szeku anyagaiból kiolvasható?

K.Á.: Úgy néz ki, hogy a korabeli magyar értelmiség, legalábbis az a része, amelyik megszólalt, három csapatra oszlik. Van egy nagyon-nagyon vékony szelet, Cs. Gyímesi Éva, aki az aktív támogató. Vannak a csendes szurkolók, és vannak a vehemens ellendrukkerei az Ellenpontoknak. Az ellenzők táborában egyfelől vannak a hithű kommunisták, akik úgy gondolják, például Balogh Edgár, hogy a Szabad Európa Rádióval az együttműködés az ellenforradalom, ezek most itt mindent felrobbantanak, mert nekünk az a fontos, hogy a hatalmon belül folytassunk párbeszédet, és nem lehet illegális utakon felaknázni mögöttünk mindent. Vannak az ilyen csendes drukkerek, például Gáll Ernő, akinek tetszett az ötlet és a programjavaslat, de úgy gondolták, hogy ez nem egy biztonságos dolog, ez az aktív ellenállás és illegális akció, mert embereket veszítünk vele. Intézményeket veszélyeztet ez a dolog. Akkoriban a nagy intézmény a kolozsvári magyar konzulátus volt, amit nemrégiben nyitottak, és akkor attól féltek, hogy be fogják zárni egy ilyen ramazuri miatt. És ott volt a magyar tanszék, annak a léte volt egy ilyen állandó aggodalomra okot adó dolog. És volt egy óriási nagy tábor, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Farkas Árpád, Bodor Pál, Beke György, Domokos Géza, és folytathatnánk, a generációjukból Balla Zsófia, akik úgy gondolták, ez egy nagyon rossz dolog.

P.ZS.: Hasonló okból, mondván veszélyeztet bizonyos intézményeket? 

K.Á.: Ha a mélyére nézünk ezeknek az ellenérzéseknek, akkor ennek többféle gyökere is van. Ott van az, hogy kicsit lelkiismeret-furdalása volt a 68-as generációnak, akik akkor kerültek vezető pozíciókba az új magyar intézményekbe. Kicsi lelkiismeretfurdalások, hogy né, a fiatalok csináltak itt valamit, amit mi nem mertünk megcsinálni.
A másik a nemzedékek közötti vita és utálkozás, akkor kezdtek ezek az elméleti filozófusok teret nyerni, furcsán írnak, furcsán viselkednek, szóval ebből is fakadt egy ellenérzés, utálták ezt a szakállas társaságot.
A harmadik pedig az, hogy volt egy koncepciója Domokos Gézáéknak, azoknak, akik akkor a magyar kisebbség vezetőinek számítottak. Volt egy koncepciójuk, hogy hogyan kell politizálni ilyen körülmények között. Volt a kisebbségvédelemnek egy informális modellje, ahogy ők ezt űzték. Ez úgy működött, hogy voltak a magyar származású pártkáderek, például Fazekas János, és voltak a magyar kulturális intézményeknek a vezetői, akik a személyes kapcsolataikat használták fel arra, hogy elintézzenek dolgokat. És akkor ezek a vezetők a helyből beérkező információ alapján, a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban egy beadvánnyal, vagy pedig szóbeli közléssel próbálnak segíteni a problémás helyzeteken.

P.Zs.: Például bizonyítható, hogy Domokos Géza a váradi lapalapítás ügyét is felvállalta, ő írt a pártközpontba annak idején egy kérvényt, arra hivatkozva, hogy Váradon van egy helyi igény. Ezt csak arra hozom fel példának, hogy ez az, amit kijárásként szoktak emlegetni. Ez egy ilyen informális gyakorlat, a Domokos szépen felvállalta, gondolom, hallotta, hogy jó lenne egy ilyen kezdeményezés Váradon. Szépen megírta a pártbizottságnak a levelet, hogy ezt szeretnék a váradiak, és várták a választ. Ilyenfajta technikákról van szó.

K.Á.: Ahhoz, hogy működjön ez a rendszer, még volt egy sor informális szabály, amit be kellett tartani. Például előtte volt egy szűkkörű egyeztetés a magyar vezetők között, hogy na, lássuk, hogy is kéne ezt a dolgot megoldani. Utána zárt ajtók mögött próbálták ezt elintézni a román féllel. Ez soha nem juthatott ki a médiába, nem lehetett szóbeszéd tárgya. Zárt ajtók mögött zajlott. Minden, amit a nyilvánosságban üzenetként a magyarok irányába szántak, és esetleg rendszerellenesnek lehetett volna minősíteni, azt kódolni kellett egy kettős nyelvezetbe. Nagyon érdekes sztorik vannak ezekben a dokumentumokban, hogy hogyan egyezik meg mondjuk Gálfalvi Zsolt és Domokos Géza arról, hogy építenek fel egy tévéinterjút, még azt is, hogy mögöttük mi látszódjon a könyvespolcból, kik legyenek ott, hogy ez hogy tükrözze mégis a magyar szellemiséget, és akkor a végén azért mégse. A lényeg az, hogy megegyeznek, a végén majd le fog venni egyikőjük egy kötetet, és kiderül a szekus feljegyzéséből, kézzel oda van írva, hogy végül Dumitru Popescu főcenzor könyvét veszik le, aki egyébként kissé kegyvesztett lett, az elefánttemetőbe vonult a Stefan Gheorghiu Akadémia vezetőjeként.

Ezek a kijárások, ezek az ambivalens üzenetek, ez a kettős beszéd volt az, ami akkoriban az ellenállást és a kisebbségi ügyek képviseletét jelentette azok számára, akik akkor pozícióban voltak. Ők ezekkel a módszerekkel intézik az ügyeket. És akkor berobban az Ellenpontok, amitől ők nagyon megijedtek, mert arra számítottak, hogy a román fél bedurvul, a Securitate bedurvul, ez bele fog zavarni az ő kapcsolataikba és ügyeikbe. Igen, így építették fel, hogy ez most nagyon rossz nekünk, ez most aláaknázza a kapcsolatainkat, aláaknázza az eddig elért eredményeket, az intézmények megőrzését. Tehát, mint hangsúlyoztam, azt, hogy mi a magyar érdek, azt ugye nem lehetett nyilvánosan megvitatni, nem volt erről informális vita sem, de az közmegegyezés tárgya volt, hogy a magyar érdek az intézmények megőrzése, és a magyar érdeket ezek az emberek szolgálják az úgy-ahogy bejáratott módszereikkel. Mindezt pedig veszélyeztetik ezek a figurák.

Sz.L.: Három kategóriát említettél. Szerintem ami összeköti a legtöbbjüket, hogy egyikük kezében sem járt az Ellenpontok.

K.Á.: Nem olvasták, valaki mondja is, hogy hű, nem, hogy nem olvasta, ő nem meri már meghallgatni a Szabad Európa Rádiót sem, amely gyakran és sokszor beolvasta a megjelent anyagokat, így lettek ismertebbek, majd, miután elkezdődik a meghurcolásuk, akkor ezekről próbáltak híreket közvetíteni.

P.Zs.: Molnár János könyvében nagyon röviden nyilatkozik Kányádi. Molnár is megpróbálja feltérképezni az utóhatást, de nagyon röviden és enerváltan nyilatkozik Kányádi, hogy ő nem is akar erről beszélni. A dokumentumokban van valamilyen információ az ő reakciójáról, arról, ahogy ő ehhez viszonyult. Ezt azért kérdezem, mert ő azért onnan ismerhető sokak számára, hogy egy nagy ellenállója volt ennek a korszaknak. Azért nagyon érdekes a te kutatásod, mert kiemeled, hogy az Ellenpontok egy tabu téma, nagyon sok mitológia szerveződik köré, s te az Ellenpontok kutatásával azt a nagy tabu témát is megdöntöd, hogy az erdélyi magyar szellemi elit egységes, testvéri szeretetben és bajtársiasságban élő társaság volt. Miközben itt kiderül, hogy nem. Az új ellenállókat a régi ellenállók nem igazán szeretik, vagy nem akarják befogadni, vagy próbálják marginalizálni, kicsit a pálya szélére tolni. Azért nagyon érdekes a történet számomra, mert Kányádi mint ellenálló híresül el. Ugye ő az, aki ezt a kettős nyelvet nagyon jól beszéli, hogy a gyerekverseibe is már a szülők is belelátnak mindenfélét, még azt is, ami benne sincsen. Tudunk-e valamit erről, hogy ő ezt hogy fogadta?

K.Á.: Én nem láttam a Kányádi dossziékat, mások dossziéjából láttam rá vonatkozó dolgokat. Például Szőcs Géza és Kányádi legendásan rossz viszonyban volt, mindenki tudott erről, és ezt a szeku gyönyörűen ki is aknázta. És ez számomra nagyon meglepő volt, hogy a szeku nem történeteket konstruált, lejárató történeteket, hanem meglévő érzelmeket, ellenérzelmeket nagyított fel. Begyűjtötte az informátorain keresztül, hogy a hangadó magyar értelmiség mit gondol erről vagy arról a dologról, begyűjtötte, például azt, hogy mondjuk az Ellenpontok árt a magyar ügynek. Veszélynek teszi ki a rokonait. Veszélybe sodorja a barátait. A Securitate ügynöke. Ezek közül Kányádi is sokat hangoztatott. Ezeket begyűjtötte a szeku, és szintén informátorok révén tovább terjesztette a társadalomban. És ugye minden nagyon hihető volt, Kányádi tényleg ezt mondta. Vagy a többi ismert személyiség. Szóval így próbálták meg elszigetelni egyrészt az ellenállókat, a velük szembeni ellenérzéseket tovább korbácsolni. Arra számítottak, hogy ha elszigetelik az ellenállót, az majd jobb belátásra tér, felhagy ezekkel a tevékenységekkel. Ugyanakkor azt is biztosította a Securitate, hogy az illegális ellenállás is lejáratódjék, hogy erről úgy gondolkozzanak az emberek, hogy ez nem szolgálja a magyar ügyet. És mivel a magyar értelmiség egy része is úgy gondolta, ezt még fel is erősítették, ezt szórták, mert ez felelt meg a román államérdeknek. Ugye, senki ne szökdössön és szervezkedjen. És valahogy ez egy nagyon perverz dolog. Tőlünk indul, s rajtunk csattan végül is az, hogy ez nem szolgálja a magyar érdeket, az illegális ellenállás. Persze Szőcs Gézának is megvolt a maga véleménye Kányádiról, amit a szekusok szintén begyűjtöttek, és akkor azt tovább szórták. Hogy ugye Kányádi mint járkál külföldön és publikálják a verseit, ahhoz azért megvannak az ő megfelelő kapcsolatai. Ezzel én most senkit nem akartam besározni, egy mechanizmust írtam le, hogy ez hogy működött.

Sz.L.: Mivel magyarázható, hogy senki nem került börtönbe az ellenpontosok közül, nem ítéltek el senkit emiatt, pedig abban a korszakban enyhébb dolgoknak is lehetett, volt is komolyabb következménye. Ez a társaság megszerkesztett kilenc számot, egy-két kihallgatásról ugye lehet tudni, de nem történt semmi kemény velük. Lassacskán, apránként el is mehettek külföldre.

K.Á.: Én nem tudok többet mondani, mint amiről már eddigi kutatások is beszámoltak, hogy valószínű, a nagy nemzetközi ismertség mentette meg őket a durvább szankcióktól. Amikor köztudomásúvá vált, hogy kihallgatásokra hívják őket, akkor Magyarországon is többen akcióba lendültek, Tamás Gáspár Miklós aláírásgyűjtést szervezett. A Szabad Európát értesítették, nemzetközi jogvédő szervezeteket értesítettek, szóval akcióba lendültek rendesen. És akkor már ez a madridi dolog is nyilvánvaló volt, a Szabad Európa állandóan foglalkozott velük. A transznacionális ellenálló hálózatoknak ez az egyik filozófiája, alaptétele is, gyakorlata is, hogy így próbálják védelmezni a disszidenseket, a porveréssel, hírveréssel. Egyébként mások valóban kemény börtönbüntetéseket kaptak hasonlókért. Akkoriban történt, hogy Radu Filipescu szórólapozott Bukarestben. Ő tízezrével gyártotta a pincében ezeket, őt azt hiszem tíz évre ítélték el, ebből hármat ült Enyeden. Ráadásul pont egy olyan csíkszeredai társaságnak a tagjával, akik szintén megpróbáltak szamizdatot indítani. Ők csak próbáltak, még csak az ötlet volt meg, de ők is Enyeden ültek.

Sz.L.: Annak van-e nyoma, hogy a korabeli román szellemi élet tudott az Ellenpontokról, egyáltalán foglalkoztatta őket e téma? 

K.Á: Cristina Petrescu kutatja ezt a témát, a romániai ellenállást, és ő azt állítja a könyvében, hogy a román értelmiség egyáltalán nem tudott azonosulni a kisebbségi törekvésekkel. És akkor én utána mentem ennek a dolognak, és én is azt találtam, mikor elkezdtem a Doina Cornea szövegeket, reakciókat olvasni, valójában ő is nagyon távolságtartóan kezelte a magyar követeléseket, bár ő az egyik szimpatikus disszidens, akiről úgy gondoljuk, hogy ő a barát volt, pedig nem. Aztán azt lehet tudni, hogy Szőcs Géza barát volt Marius Tabacuval, de konkrétan az Ellenpontok kapcsán nem volt ilyen jellegű együttműködés. Később is aztán végig a nyolcvanas években nagyon-nagyon kevés volt az ilyen vegyes akció.

Sz.L.: Azért még tegyük azt is hozzá, hogy időközben azoknak sem lett igaza, azokat sem igazolta az idő, akik a meglévő kisebbségi intézményrendszert próbálták ugye védeni, félteni, hiszen megszűnt a televízió magyar adása, megszűntek a rádió területi stúdiói, a kolozsvári konzulátust is bezárták, visszszorult a sajtó, a könyvkiadás.

K.Á.: Erről jutott eszembe egy másik történet. Domokos Géza nemcsak az Ellenpontokat nem támogatta, mint disszidens tevékenységet vagy illegális akciót, hanem semmiféle ilyen jellegű akciót. Van egy nagyon érdekes dokumentum, abból az derül ki, hogy Csoóri Sándor azt hiszem ’87-ben Magyarországról, – akkoriban már Csoóri is radikalizálódott – üzenetet küld Domokosnak Keszthelyi Gyulán keresztül, a Keszthelyi András apján keresztül, hogy ő tervezne egy sajtókonferenciát valahol Nyugaton, aminek a témája a román állam leleplezése lenne. És menjen Domokos, vegyen részt ezen a sajtókonferencián, csináljunk valamit Bécsben, vagy még távolabb, valahogy csináljuk meg. És azt mondja Domokos Keszthelyinek, hogy azon nyomban hagyják abba ezt a szerveződést, ő sem most, sem máskor, semmilyen ilyen jellegű akcióban nem fog részt venni. Egyrészt mert nem akar elköltözni az országról, másrészt, mert itt nem így működnek a dolgok, itt csillapítani próbálják, nem felhergelni, felkorbácsolni a szenvedélyeket. És azt mondja, hogy még akkor sem, ha ez a magyar kisebbség érdekeit szolgálná, és még akkor sem, ha neki már nincsen semmilyen politikai mozgástere, teljes vákuumban él. Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy nem kifejezetten Szőcsékkel volt neki problémája, hanem ez teljesen inkompatibilis volt az ő politizálási módjukkal. 

P.Zs.: Egész egyszerűen ezek az emberek 1982-ben nem hitték el, hogy ennek a rendszernek pár éven belül vége lesz. Számukra ez nem volt egy reális forgatókönyv, hogy jól van, akkor most mit tudom én, itt a szakállas fiúk elvannak és írnak mindenféle szamizdatokat. Tényleg arra gondoltak, hogy itt nekünk most hosszú időre be kell rendezkedni. Ez a politika az, amelyik úgy-ahogy működik, nehogy már aztán végül ez se legyen. Én ezzel nem értékítéletet akarok mondani, hanem tényleg azt gondolom, hogy az a te kutatásaidnak az egyik nagyon fontos hozadéka, hogy itt különböző politikai habitusok, gyakorlatok, stílusok találkoznak az erdélyi magyar értelmiségen belül, és ezt nagyon-nagyon fontos hangsúlyozni az Ellenpontok kapcsán.

K.Á.: Most pontszerűen elmondanám azt is, hogy az Ellenpontok miben mit képzeltek másképp. Egyrészt folyóiratként ez már egy nyilvános akció egyértelmű kifejezésekkel, nem az ambivalens diskurzus, nem a kettős beszéd, hanem ez egy világos fogalmazás. Rendszerellenesek voltak. A másik a politikai tevékenység. A már említett kijáró beadványokban soha nem kérdőjelezték meg a rezsimet, vagy a kommunista ideológiát, hanem a marxista elvek alapján kérték számon az elvárható eredményeket. Na ehhez képest az Ellenpontok azt mondja, hogy nem.
Egy adott ponton úgy fogalmaznak, hogy ebben a rendszerben semmi nem oldható meg, miért pont a nemzetiségi kérdés lehetne megoldható. Nemzetközi porondra vitték az ügyet, nemhogy zárt ajtók között, de még csak Románia keretein belül sem maradt a dolog, hanem kifele fordultak.
Ugye ez a Szovjetunióban nemzetárulásnak számított és halálbüntetés járt érte. Akár itt is lehetett volna, de szerencsére nem így történt. És akkor ők közben üzennek a romániai magyar elitnek is. A Programjavaslat elején van egy szöveg, egy ilyen preambulum, amiben azt mondják, hogy mi méltányoljuk a jó szándékot, ami ezek mögött az informális játszmák mögött húzódik, de azért ez egy teljesen eredménytelen dolog. Kuncsorgás és kérések helyett követeléseket kell megfogalmazni. Sőt, még azt is mondják, hogy ez egy hűbéri rendszer, ami itt történik, és hűbéri kegyosztás, ami így tarthatatlan, és felesleges. Tehát nem csak a politikai rendszert kérdőjelezik meg, hanem tulajdonképpen a kisebbségvédelmi és érdekképviseleti modellt is, egyből kettőt nulláznak le. Ezért nem voltak valami közkedveltek.

Sz.L.: Ennek a beszélgetésnek ugye a te tanulmányod az apropója, a te kutatásod. Hogyan látod, mit tesz hozzá, miben új ahhoz képest, amit eddig tudtunk az Ellenpontokról, erről az egész történetről, illetve miben változtat azon a képen, ami eddig kialakult erről a témáról?

K.Á.: Úgy gondolom, hogy két ponton. Az egyik, hogy lebontani ezt a köréje szőtt narratívát és történetet, ahogy itt a magyar egység termeli az ellenállást, és akkor szétszálazni a mögötte levő érveket, különösen az ellenérveket. Ez az egyik, a másik pedig az Ellenpontoknak a hatása, mert ugye ekörül még mindig nagyon sok a találgatás, és a megkérdőjelezés, hogy mégis mit érhetett el egy ilyen kicsi példányszámú lap. Na, hát én sem állíthatom azt, hogy hatalmas, fantasztikus, lenyűgöző hatása volt, mert mindenki tudja, hogy a ’80-as években csak egyre rosszabb lett a helyzetünk. De azon se spekulálhatunk, hogy mi lett volna, ha nem létezik, szóval ez is teljesen tudománytalan. Viszont számbavehetünk egy pár eredményt, ami az Ellenpontokhoz köthető, és akkor mindenki döntse el, hogy ez jelentős vagy sem. Én úgy gondolom, határozottan jelentős. Például nagyon fontos dolog az, hogy ez további disszidens akciókat inspirált, tartott életben, például Cs. Gyímesi Éva akkor radikalizálódik. A politikai téren az egyik az, hogy nemzetközi porondra vitték az ügyet, és diplomáciai kapcsolatokban is napirendre tűzték. Rögtön utána ’83 januárjában két amerikai küldöttség is járt Romániában, mind a két küldöttség tárgyalt ezekről a dolgokról. Nem fantasztikus eredményekkel, de megtették, amit kellett, napirendre tűzték. Nem beszélve a helsinki értekezlet utókonferenciájáról. És még ezeknél is fontosabb, s ezt tartogattam utolsónak, hogy a Szabad Európa Rádió az Ellenpontok miatt meg kellett változtassa a szerkesztőség műsorpolitikáját. Addig az volt a szokás, hogy minden szerkesztőség csak a saját országával foglalkozhat. A magyar szerkesztőség csak Magyarországgal foglalkozhat. Határon túli kisebbségek ügye szóba se jöhet. És ez Amerikából rendelt politika volt, mondván, itt ne legyen revizionizmus, a határok kérdését ne feszegessék, kisebbségekkel ne törődjenek. Na, amikor megérkezik az Ellenpontok első száma Münchenbe, a Szabad Európa Rádió szerkesztőségébe, a magyar szerkesztőségbe, akkor pánikszerűen kezdik olvasgatni, kapkodnak, hogy mi legyen. Hát ez egy határon túli ügy. Egészen Washingtonig görgették a témát, megnézték, megállapították, hogy nincs ebben semmi irredenta, nincs ebben semmi revizionizmus, és akkor megszületett az a döntés, hogy ezentúl lehet határon túli ügyekkel is foglalkozni. Ez szerintem egy nagyon jelentős hatás, mert ettől fogva a magyar szerkesztőség tudósított a határon túli magyar közösségek dolgairól is, továbbá híreket is cseréltek a román szerkesztőséggel. Ez azért nagy dolog.

Borítókép: A 2023. december 16-i, Pece-parti Műhely elnevezésű beszélgetés résztvevői a nagyváradi Léda-házban