Megkínzott, meggyilkolt gyerekek, nők, fiatalok, öregek. Minden rettenetes könyörtelenség, amirről azt hinnénk, hogy ember nem is képes, végrehajtva. Messzemenő fantázia, felhasználva kínzásra. Utálat vallás miatt, terület miatt, pénz miatt. Embertelenség.

A tragédiában nincs semmi új. Már volt sok hasonló a világ különböző részein, különböző érvek miatt, különböző időkben. Nincs mit hasonlítgatni, nem kell a tragédiák skáláján felértékelni. Az a rémület, a felforduló gyomor, a kihagyott lélegzet, ami ösztönösen megüti a testünket, az elég arra, hogy megértsük, természetellenessel állunk szemben. Az Ember természet-ellenességével. Minden más magyarázat másodlagos az ösztönünk szempontjából.

Régen az volt a mentségűnk, hogy nem tudtunk róla. Minek sietni megzavarni a védett, biztonságos kényelmet, valami távoli zűr miatt? De most már minden a szemünk előtt történik. Most már tudunk, sőt látunk mindent. Vajon mi venne rá, hogy többet tegyünk, mint hogy csak pillanatnyilag megrázkódunk, és utána folytatjuk az életünket pont úgy, mint azelőtt? Mi venne rá arra, hogy az ösztönös undor és rémület irányításával megvédjük embertársainkat, és ne következzenek utána csak kimagyarázások? 

Az embertelenség nem politikai ügy, és nincs földrajzhoz kötve – az emberi ügy.

A borzalmak nem távoli zűrök, hanem a mi saját csoportunkban, fajunkban történnek. Emberek vagyunk, az embertelenség tehát mindnyájunk ellen elkövetett vétek. Ha nem védjük meg magunkat ellene, még ha máshol is történik, akkor majd egyszer, máskor, valamikor, de mindenki sorra kerülhet, hogy ő legyen ott a tévében az áldozat, a maga tragédiájával. 

Taub Ester

(Tel-Aviv)