Címke: dialog

július 10, 2024 | Gálfalvi Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Lapszemle-töredék: magyar írószomszédok a marosvásárhelyi Vatrában

Bár valamennyi romániai magyar irodalmi-kulturális folyóirat közöl kisebb-nagyobb rendszerességgel fordításokat román szerzőktől, rovatként tudomásom szerint egyedülállónak számít az Újvárad Dialog/Párbeszéde. Ezt a teret a román–magyar kultúraköziségnek, többek között a két- vagy többnyelvű alkotóknak szentelik a szerkesztők, mindenekelőtt Traian Ștef, a rovatalapító. De vannak román fórumok is, amelyek érdeklődnek a magyar kultúra iránt. A marosvásárhelyi Vatra irodalmi-kulturális folyóiratban ez a fókusz állandó rovatok és néha különszámok formájában ölt testet, ami Kocsis Francisko fordító, szerkesztő mellett a főszerkesztő, Iulian Boldea kritikus, esszéíró és költő érdeme. Ő a Vatra hivatalos nyilatkozataiban, de magáninterjúiban is a lapprofil szerves részeként említi a világirodalomra, a kultúraköziségre és kiemelten a magyar irodalomra irányuló figyelmet. 

A Vatra elődje ugyanezen a néven 1894-ben, azaz pontosan 130 éve alakult, s I.L. Caragiale, George Coșbuc és Ioan Slavici szerkesztette. Bár Bukarestben nyomták, a jelenlegi főszerkesztő elmondása szerint a célközönség elsősorban az erdélyi románság volt. A kéthavi lap Marosvásárhelyen indult újra 1971-ben Romulus Guga költő, drámaíró vezetésével. Iulian Boldea, aki 2018-ban vette át a főszerkesztését, a kultúrát párbeszédként értelmezi, és ezt az eszmecserét teszi meg a folyóirat vezérelvévé. Ennek megfelel a lap rovatszerkezete, a sűrűn közölt interjúk, a magyar rovatok, a magyar különszámok, de ugyancsak dialógusnak minősül a nyitás a humán tudományok felé, amelyet nemrégiben meghirdetett a főszerkesztő, és amely már kibontakozóban van (megjelentek ilyen tematikus számok).

A Vecinătăți [kb. Szomszédságok] rovatban egy-egy magyar szerzőtől közöl összeállítást a Vatra. Szembetűnő, hogy nem a nemzetközi hírű magyarországi íróktól, bár (a magyarhoz hasonóan) fordításirodalomból a román közönség is leginkább azt szereti olvasni, ami Nyugaton népszerű. A Vatránál viszont nem a kereslet diktálja a szerkesztői-fordítói programot, hanem a lap koncepciója, amelynek szerves részét képezi a világirodalom, ezen belül kiemelten a szomszéd irodalmak bemutatása. De vannak különszámok, rendszeres kritikák, interjúk és állandó rovatok is: az említett Vecinătăţi, a Gesta hungarorum stb.A 2024-es első (1-2.) lapszám például, amelynek egyik rovatáról bővebben is szó lesz a továbbiakban, a humán tudományok felé nyit. Témája a következő: Perspectivele studiilor umaniste, azaz A humán tudományok perspektívái. A hozzászólók között ott van Berszán István irodalomtörténész is, aki a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének vezetője.

2024 első Vatra-száma a Vecinătăți rovatot a nem sokkal korábban váratlanul elhunyt Kovács András Ferencnek szenteli (139–144). Kocsis Francisko régi fordítója a KAF-verseknek, amelyekből az őátültetésében megjelent már egypár az Efectul admirației versantológiában is (Efectul admirației.Poeți maghiari din Transilvania. Editura Ardealul, 2006 – erdélyi magyar költők verseiből állította össze maga a fordító). Jó volna ismerni a Vatra-beli Kovács András Ferenc-tömb válogatásának és megjelenésének történetét. Persze megkérdezhetném a fordítót, de sokkal érdekesebb volna, ha írásban mesélné el, valahogy úgy, ahogy Szűcs László felvezeti a januári Újváradot nekrológba játszó vezércikkében. Nem is egy, hanem két Kovács András Ferenc-beszélgetést közöl ez az első 2024-es szám, melyek közül a Kőrössi P. József moderálta 2009-es Törzsasztal-beszélgetés lejegyzett szövegét KAF még tavaly ősszel autorizálta. E mellé illesztették a szerkesztők az ugyanazon a napon, Kinde Annamária és Szűcs László által készített Kovács András Ferenc-interjút. A KAF-emléktömb tehát részben már készen állt a januári számhoz – tragikus fintora a sorsnak. A Vatra-közléshez érdekes adalék lehet, hogy a marosvásárhelyi román írók több hét késéssel, egy írószövetségi megbeszélésen szereztek tudomást Kovács András Ferenc haláláról (legalábbis így hallottam). Beszédes példája ez a marosvásárhelyi közösségek egyre súlyosabb izolálódásának. 

A Vatra Kovács András Ferenc-tömbjének darabjai – pár kivételtől eltekintve – a kötetben való megjelenés időrendjében követik egymást: Alkony vak hegedőssel; Tanköltemény: Rocinante dicsérete; Másolatok múzeuma – 1. Ódatöredék; 3. Panegirisz Konsztandinosz P. Kavafiszhoz; Harminc felé, Hölderlin-témára; Ars memoriae (Borges); Egy unikornis ifjúsága; Nászdal; Tárlatvezetés; Flamand kutyavadászat; Erdélyi töredék; Erdélyi töredék. Restaurálás; Kolibri.

Románul olvasva ezt a lírát feltűnik, hogy a fordító által válaszott eszköztár egyszerűbb, mondhatni értelmezésként szolgál a rendkívül karakteres, összetett Kovács András Ferenc-versnyelvhez. Egyetlen lábjegyzetet fűz a fordító a versekhez: Csontváry Kosztka Tivadart tanácsosnak tartja röviden bemutatni a román olvasónak. Ez még jobban kiemeli a Kovács András Ferenc-líra referenciális univerzalitását (hiszen a tobzódó kulturális utalások többi része a Vatra közönsége számára sem ismeretlen).

Kocsis Francisko a Flamand kutyavadászat után beiktat két verset az Üdvözlet a vesztesnekkötetből. Aztán megtöri a kötetrendet, és visszatér az És Christophorus énekelthez: a gyönyörű halálsejtelem-vers Kolibrivel zárja a Kovács András Ferenc-korpuszt. (Ezt a verset 1990 előtt írta a költő.)

október 13, 2023 | Traian Stef | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kétség sem fér hozzá

Feltettem a kérdést ismerőseimnek a Facebookon, hogy használjuk-e még napjainkban a ,,kétség sem fér hozzá” kifejezést. Gyerekkorom vidéki környezetében sokszor hallottam szerződéskötés idején, ahol annyit jelentett, hogy ,,megegyeztünk”. Amikor két férfi megegyezett valamiben egy adásvétellel kapcsolatban, nem volt szükség szerződéskötésre, elég volt az adott szó és a kézfogás. A barátaim válaszai között (érdekesnek találtam a közös barátok statisztikáját is – a legtöbb közös ismerősöm Al. Cistelecannal van) olyanok szerepeltek, mint a magától értetődik, több szót vagy kommentárt nem érdemel, és az adott szó tiszteletben tartása.
Az értelmezések közül nekem a leginkább az tetszik, hogy biztosítjuk a másikat, a dolgok úgy fognak történni, ahogy megegyeztünk. De hogy is van ez Romániában? Nézzük csak fentről lefelé haladva. Ciolacu, Ciucă és Kelemen urak egy éve abban egyeztek meg, hogy két évre, az újabb választásokig, kormánykoalíciót hozzanak létre, minisztériumokkal, más intézményekkel és az egész országot átfogó hivatalokkal, hogy aztán egy év után egymás között cseréljenek miniszterelnököt és minisztereket. Megírtak és aláírtak egy nyilatkozatot, ami az egészet szentesítette. Biztos meg is locsolták valami buzăui szenteltvízzel. Miután letelt az év, ahelyett, hogy a megegyezés szerint úgy váltottak volna, mintha csak helyet cserélnének a padban, elkezdtek egyezkedni. És addig húzták-vonták így, míg át nem lökték Kelemen urat a kormányzás kerítésén. Nem hiszem, hogy a hétköznapjaink példaival kellene élnem… a mesterek, a főnökök, a helyi ügyintézők. A szó, akár a víz, beszivárog a repedéseken, hármat bukfencezik és léggyé vagy vadállattá változik. Jön és rombol. Mindannyiunknak romlott már el valamink az autóban, otthon – egy gép, vagy lehet, maga a ház, a család… Elég, mondjuk egy csapágy kisebb kopása. Ahogy fokozódik a kopás, egyre nagyobb lesz a csapágy játéka, ami a többi alkatrészt is érinteni fogja. Hogy minél ,,kerekebb” legyen a fordulat, a keréknek és a tengelynek tökéletesen illeszkednie kell, hogy ne engedjenek teret a játéknak. Ellenkező esetben az egész gépezet működése meghibásodik, végül bekrepál.
Meglátogattam a lányomat, Mirunát, Londonban. Néhány nappal tovább maradtam a tervezettnél, és a hazautazásig szükségem volt még két tablettára. Szkeptikusan mentem be az egyik gyógyszertárba, és az eladónak elmondtam, hogy miért jöttem. Szárazon válaszolta, hogy csak vényre adhat. Miruna meghúzta a kabátujjam, hogy ne erőltessem a dolgot, azonban a gyógyszerésznő közben megoldást kínált arra az esetre, ha tényleg abszolút szükségem van a tablettákra. Mit mond el ez a látszólag jelentéktelen történet? Létezik egy szabály, mi több, egy jogszabály. Ha ma kiadsz egy gyógyszert recept nélkül, holnap vagy egy-két hét múlva hozzászoksz, hogy ne tartsd be a törvényt, a kollégáid követik a példádat és a szabály semmissé válik. Csakhogy a szabályok akkor is érvényesek, ha a megszegésük kellemetlen következményekkel jár, vagy betartódnak egy olyan kultúrában, ahol betartják a törvényt és a szabályokat. Végül is mindannyian tudjuk, hogy másképp nem megy és nem keresünk kifogásokat. Tudjuk, hogy ez nem alku tárgya, ehhez nem fér kétség, nem lehetséges könyörgés útján, sem szubjektív érveléssel megoldani. Emiatt gondolom azt, hogy bizonyos államok jobban működnek a többinél, mert náluk van valami, amit a mi országunkban kevéssé vesznek figyelembe, mivel nálunk az alkudozás és a kivételezés kormányoz. Vajon nem pontosan ez a korrupció meghatározása, az alkudozás a hatóságokkal? Amikor minden megoldható egyezkedéssel, amikor bármilyen szerződést semmibe lehet venni, amikor az adott szó nem a becsületesség biztosítéka, akkor hatóság sem létezik. Megteszünk bármit, amiről úgy hallottuk, hogy meg lehet tenni a törvények határvonalán, vagy azt túllépve.
A korrupciónak megvannak a saját, a bürokrácia iskolájában kinevelt ügynökei, akik majd útba igazítanak. A korrupció kéz a kézben jár a kivételezéssel, és együtt olyan társadalmi kategóriákat hoznak létre, amiknek közük sincs a demokráciához. Ennek eredményeként az ország nem úgy működik, ahogy kellene, a fordulat nem ,,kerek”, az utak (a szó szoros és átvitt értelmében) nem egyenesek és tele vannak gödrökkel, nem ugyanazok a jogok illetnek meg mindenkit, és mi sem vagyunk egyenlőek a törvény előtt. Mivel kínlódik most Románia Parlamentje? A speciális dolgokkal, azaz törvényekkel, nyugdíjakkal…
A szabály betartása érték. Egész életünkre kiterjed, az otthonira, a társadalmira, a politikára, a környezetre. Ez a kapcsolattartás értéke.

Fordította: Kemenes Henriette

április 1, 2023 | Traian Stef | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szolgálat és szolgáló

Csúnya szavak! Mintha smirglit húzogatnál a nyelveden. Mégis naponta halljuk őket politikusaink szájából. A hatalmon lévők azt hiszik, az állampolgárok érdekeit szolgálják, az ellenzék viszont a szemükre veti, hogy bizony nem a polgárok érdekeit szolgálják. A románokét, mondják, és azt hiszik, hogy ezzel hazafias árnyalatot kölcsönöznek a kifejezésnek. Azt hiszem, Băsescu államelnöktől jöhet az utalás a románokra, amit a jelenlegi elnök is átvett, pedig ez sokkal kevésbé illik hozzá, mint az előzőhöz. És mert Románia Parlamentjében több etnikum is képviselve van, a politikusok részéről az lenne szép, ha általánosan szólítanák meg az állampolgárokat.

A román ,,slujbă” (szolgálat) szláv eredetű szó, mint a ,,truda” (fáradozás), amit szintén ki nem állhatok. Másképp hangzik a latin „serviciu” (szolgálat) vagy az „a servi” (szolgálni), még a „servitute” (szolgaságba taszított) is. Általában a szolgálat alatt egy munkahelyet értünk, egy job-ot, fiatalosabban mondva, anélkül, hogy a szakmát vagy a foglalkozást feltételezné. Az emberek szolgálatba mennek, dolgavégezni, munkába, ahol eltöltenek bizonyos időt, azt csinálják, amit kell az ilyen helyen és ezért megfizetik őket. Egyesek jól meg vannak fizetve, mert sokat és jól dolgoznak, mások sokat és jól vannak fizetve, a nem otthon töltött napért, ahogy Moromete (Marin Preda regényének, a Moromeții főhőse, a ford.) mondaná.

A „slujba” hasonlít egy másik szláv kifejezéshez, „sluga”, azaz szolga, aki kiszolgálja a gazdáját és nem szegül ellen, aki teljesíti a parancsatit. És a „serv” (rabszolga) jobban hangzik, mint a „slugă” (szolga). A szolga szóból ered a szolgalelkűség, ami a szolgálat velejárója, de nem a templomban, hanem a gazda előtt térdelve, meghunyászkodni, valakinek a keze ügyében lenni, kisegíteni nagyon kevésért, méltatlanul.

De kinek kellene az állampolgárok szolgálatában állnia? Lenne itt egy zárójel – a kellene a kötelező jellegre utal, nem a tanultságra. Tehát a polgárok szolgálatába, ahogy mi, románok értjük, azok kellene álljanak, akik közpénzből, azaz a mi, valamennyiünk adójából vannak fizetve. Más szóval, az állami alkalmazottak, kezdve a magas pozícióban lévő állami tisztviselőtől, a kicsikig, a községi ügyintézőig. Mi adófizetők lennénk a gazdáik tulajdonképpen. Vagyis mi vagyunk a gazdák, mi, akik üres kézzel nyúlunk pár bani után, a pénzért, amiből új villanykörtét veszünk, hogy spóroljunk az áramon. Románia piramisszerűen van felépítve, és nincs meg a másik szolgálatának gyakorlata. Függőlegesen és horizontálisan sem. Minden csak elvonatkoztatás, elmélet, ami nagy ritkán gyakorlatba van ültetve. A másik magától értetődően segíteni fog neked, nyugodtan, nyitottan, ha látja, hogy tanácstalan vagy, ha így volt nevelve. De nem a családközpontú gyermekkorban, ami már nem létezik, hanem a demokrácia éveiben és generációiban.

A tiszteletet egy hosszas, civilizáltság által fényezett folyamat révén lehet kiérdemelni. Ennek a szokásnak az elsajátításáig, ami majd megmutatkozik a piramis minden zugában, hosszú az út.

Képzeljünk el egy várost (a játék kedvéért mondom, mert a város a valóságban is létezik), ahol a gyalogátkelők diszkréten vannak feltüntetve (nem élénk színűre mázolt zebrák) és az összes jelzőlámpa a gyalogosok rendelkezésére áll, gombnyomásra lehet váltani a színt. Keresztben is vannak átkelők, hogy ne merőlegesen menj át két utcán. Azt mondhatnánk, hogy a gyalogosok előnyt élveznek az autósokkal szemben. Amikor épp jó kedvedben és lendületedben vagy, bumm, megnyomják a gombot és neked meg kell állnod, sőt, megáll egy egész kocsisor. Csakhogy a dolgok jól vannak kigondolva és civilizáltan kivitelezve. Nem vált rögtön zöldre, és a gyalogosok nem élnek vissza a gombbal. Eléggé szégyelltem megnyomni a gombot, amikor csak én álltam az átkelőnél, hát vártam, hogy jöjjön egy helyi, hogy nyomja meg ő. De ő átment a piroson, mert nem látott autót a közelben, és az út vagy sugárút egyirányú volt, mind egyirányú volt, úgyhogy nem érhetett az a meglepetés, hogy jobbra nézel és balról elgázolnak.
A közlekedési lámpák a mi biztonságunkat szolgálják, de nem kell állandóan nyitott esernyővel járj, ha tudod, hogy milyen idő várható. Megbeszélhetnénk ezt a hatóság és a polgárok közti kapcsolat szempontjából. A hatóság az, amely előírja vagy javasolja a szabályokat? Szabálytúlkapásokkal dolgozik, vagy fontosabbak az elvek? A hatóságnak fontos a szabadságod vagy alárendeltként kezel téged? A hatóság a városban, ahol élek, párbeszédet folytat velem. Azt mondja, hogy léteznie kell bizonyos szabályoknak, másképp eluralkodik a káosz, ami elsősorban rám nézve káros, és hogy ezeket a szabályokat mindenkinek be kell tartania. Nekem is jogom van az elsőbbséghez, megnyomhatom a gombot, de várjak azért egy kicsit, hogy a mozdulatom ne érje váratlanul a másikat, maradjon ideje megadni az elsőbbséget, a hatóság nem néz hülyének engem, nem támad le a gyalogátkelő piros  vagy fehér színeinek vehemenciájával, hanem szépen kirajzolja azt fehér szaggatott vonallal, sőt, hogy ne kerüljem meg az egész teret, lehetőséget ad az átlósan történő átkelésre – ugyancsak közlekedési lámpa által. Mindenki tudja, hogy ez így jó, mert volt már mindkét helyzetben, autós és gyalogos is. És ha mindenki megtanulta a leckét, és tudatában van annak, hogy ez hasznára válik, nincs szükség rendőrre minden lépésnél. Csak akkor jelennek meg, ha bonyodalom támad.

Úgy tűnik, hogy ebben a városban, amiről mesélek, senki nincs a másik szolgálatában, nincsenek kiszolgálók, csak polgártársak, ugyanazon város polgárai, akik segítenek, ha baj van, amit tesznek, jóindulatból teszik, mert ilyen neveltetést kaptak, mert tudják, hogy bármikor lehetnek a helyedben ők is, autósként vagy gyalogosként. Hogy történik a nevelés? Egyszerű. Az áruházakban, például, a legnagyobb helyet a zöldség-gyümölcs stand foglalja el, nem a húsoké és felvágottaké, és a szalámik kis mennyiségekre vannak szeletelve. 

Amit nem láttam ott, de döbbenettel észlelek itthon, az az, hogy a pártvezetők pénzt ígérnek ledekre, törvényeket hoznak, amiket aztán hamar el is felejtenek, vagy amiről még az elnök se tud. Így dolgoznak az enyéim az én érdekemben. Tiszta mocsok. (Egy utolsó zárójel: mind, az összes nemzet tagja köszönt, amikor le- vagy felfele mentem a lépcsőházban, a románokon kívül.)

Kemenes Henriette fordítása

február 12, 2023 | Kemenes Henriette | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Victor Țvetov: A popcornkészítő gép

A szokásos vasárnapi sétánkat jártuk a faluban, pedig számtalanszor láttam már ezt a békés helyet, ahol semmi sem történik, ugyanazokat az arcokat, nagy részük már túl a virágkoron, ugyanazok az emberek, akik nem igazán mozdultak ki házaikból; de mindezek nem szegték kedvemet, hogy járjak egyet a kicsi erdővel körülvett településen.

A falu végén valaki kipakolta az eladásra szánt dolgait a háza elé. Volt néhány könyvekkel teli doboz; egyik gyerekeknek, másik szépirodalom, egy porlepte étkészlet, egy asztal, amire kisebb-nagyobb nippek, játékok és használt háztartási gépek voltak felsorakoztatva. Nem úgy tűnt, mintha mindezek a szegénység kényszerűségéből lettek volna kipakolva az augusztusi napfénybe, vagy azért, hogy valamicske pluszpénzt hozzanak. Amikor odaértük, egy néni és a barátnője épp rendezgették a dolgokat. Egy járókelő próbált érdeklődni a fekete szárnyú angyalszobor felől, amikor megakadt a szemem két gőzzel működő pattogatottkukorica-készítő gépen – szerettem a pattogatott kukoricát, általában lábasban vagy serpenyőben készítettem, de legtöbbször túl olajosra sikerült. Sosem fontolgattam komolyabban, hogy vásároljak egy ilyen gépet magamnak, főleg nem annyira komolyan, hogy tényleg meg is vegyem. De most azt mondtam magamnak, igazán kézenfekvő és biztosan olcsó is.

Az idős nő észrevette, hogy a két dobozt bámuljuk és odalépett hozzánk.

,,Szerbusztok, drágáim, érdekel titeket a popcornkészítő gép, hm?” – kérdezte fülig érő mosollyal. Tökéletes fogsora volt, de a lábait már alig bírta.

Arrébb álltam, hogy a nő háta eltakarja a Napot és jobban lássam az arcát. Hagytam, hogy Dana válaszoljon neki, míg én kivettem a vizespalackomat a táskából.

,,Ez újabb, de nem tudom, hogy működik-e, nem igazán használtam” – mondta a nő, három ujját felmutatva egy bácsinak, aki egy lámpa ára után érdeklődött.

,,És ez?” – kérdezte Dana, a második gépre mutatva.

,,Régebbi, de tökéletesen működik”, – válaszolta az öregasszony, akinek vékony hangját elnyomta a felettünk elsuhanó helikopter zaja.

Mind felkaptuk a fejünket, tekintetünkkel a piros helikoptert követve, ami valószínűleg valahol a közelben fog landolni.

,,…de tökéletesen működik”, – ismételte az néni. ,,A férjemmel szokásunkká vált, hogy popcort készítettünk, tudjátok ti is, egy film mellé… Most már nincs szükségem rá, miután a férjemet elvitte egy ilyen helikopter, ami itt az előbb elrepült, azóta nem tért haza”, – mondta alig hallhatóan a néni, lehajtva fejét, mintha rejtegetni akarna valamit.

,,Ó, sajnáljuk”, – suttogta Dana, mintha szégyellné magát azért, ami elhagyta a száját.

A néni mosolygott egyet erőltetetten, aztán legyintett, mintha mindegy lenne, de egyáltalán nem úgy tűnt.

,,Miután sok-sok évvel ezelőtt elhagytuk Magyarországot, otthagyva a barátainkat, és ebbe a kicsi faluba költöztünk, a filmek maradtak az egyetlen szórakozásunk” – folytatta a néni sóhajtozva. „Tudjátok, mielőtt ide költöztünk volna, Attila egy moziban dolgozott, imádta a filmeket. Minden este készített egy nagy tál pattogatott kukoricát, néha vajat is tett rá, együtt filmeztünk a kanapén”, mondta a néni és arca felderült.

Néztem, és egyre világosabb lett számomra, hogy azért ad el mindent, hogy felejtsen, olyan dolgokat, amikhez, ha ragaszkodik is, egy másik életre emlékeztetik, olyanra, amiben nem volt egyedül, és amit már sosem hozhat vissza. Most, miután az összes tárgyat kiterítette a napsütésben, azt remélte, megszabadul az emlékeitől. Beugrott egy egyszerű összefüggés, ami velem is megtörtént, amikor kicsi voltam. Anélkül, hogy akartam volna, kinyitottam egy fényképezőgép dobozát, a filmtekercset fény érte, így másodpercek töredéke alatt semmisült meg az összes előhívatlan felvétel, egyszer s mindenkorra.

Megfogtam az ócskább gépet, a megsárgult dobozával, nem szerettem volna elszomorítani a nénit, pedig más körülmények közt az újabbat választom.

,,Nem fogjátok megbánni, úgy, ahogyan mi sem bántuk meg”, – mondta még a néni, miközben számlálatlanul tette zsebébe a pénzt.

Este, miután a falu másik végén bérelt kicsi házunkba visszavonultunk, ami valaha nyugdíjas szomszédaink nyári otthona volt, kipróbáltuk a popcornsütő gépet.

Egy nagy tállal készítettünk, megsóztuk, elnyúltunk a kanapén, betettünk egy filmet, de egy furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, csak egy ködös érzet, hogy más emberek tárgyai magukban hordozzák az életük lenyomatát, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy másodkézből való cuccokat veszek, de ilyet először érzek.

Dana a film közepén elaludt, alig nyúlt a popcornhoz.

Megállítottam a filmet, hogy ne ébresszem fel, és betakartam. Egyszeriben csend lett, felálltam és a majdnem teli és annyira közeli holdat néztem, ami beragyogta a szoba felét. Kimentem az erkélyre és figyeltem, hogy valahol a távolban, az égbolton egyre nagyobbak lesznek egy helikopter villogó fényei.

Kemenes Henriette fordítása

szeptember 20, 2022 | Mihók Tamás | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Ioan F. Pop versei

visszhangok melyek mint damaszkuszi út hatnak át

széthányt álmainkban barangoló lépteinkkel.
a messzeségbe jégcsapként fúródó sikollyal.
mára már nincs mit észben tartani, sem kívülről ismételni.
á-tól cettig elfelejthető minden.
mint egy cseppenként égbe visszapárolgó élet.
az álmatlanság hegei, a csikorgás, melyben épp hogy megszülettünk.
a hivatás, melyből új, ismeretlen damaszkuszi léptek bújnak elő.
a lábnyomokból növekvő pusztaságban
már csak egyetlen hang ismételgeti a neveket.



felejtésekkel hidaltuk át a felejtéseket

égő fáklyáinkkal kerestük a homályba épített ismeretlen vidékeket.
a készen megélt halálokban megszületett látomásokat.
mint egy balladában, mely alaposan bejárja
deres csontjainkat.
mindez csupán egy kósza elképzelés, ami ajtóinkon kopogtat,
majd emlékezetünk zugaiba csábít.
mindez csak egy valótlanság, melyet ünnepélyesen utcára viszünk,
egymást követő romantikus felejtések
egy kiejthetetlen nyelven.
melyben már csak a látszatunk lakhat titkosan,
akár egy szófelhőbe ásott, távoli elmegyógyintézetben.



már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban

oly félénken, mint régi naptárakból a nevükön szólítottak.
valahol épp testet ölt az ismeretlen helyiségek vakító sötétje.
észrevétlenül furakodnak közénk a napok s az éjszakák.
aztán jött a válasz nélküli kérdések lavinája,
mint vak lepkék, falnak ütköznek mind.
irdatlan magányok keblénél növekedve,
melyekre lapáttal súlyos eget vetettek.
már csak egy hang rezzen a karikás szemű falak közt.
fergeteges várakozásokban megakadt homokórák közt,
bennük már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban.
egy olyan könyv szerint, melyben semmi sem áll.



új partraszállásokkal ámító harangkongások

a falakat ledöntő hullámzások susogása.
a halványan felvázolt mozgásainkat kísérő félelmek.
nem bírtunk tovább várni az primordialitás ígérte jelekre.
sem a jelenlétünket szótagoló megvakulásra,
elhessegették a visszatérés ábrándjait mind.
közénk férkőznek a kusza szimatolások léptei,
a hamuhorizont pultjára kipakolják reggeli ráncaikat.
a holdkór-kupacok közül már csak néhány rezzenés szállt föl
az új partraszállásokkal ámító harangkongások közé.


Mihók Tamás fordításai

Ioan F. Pop (1959) író, esszéista, a kilencvenes évek román költőnemzedékének kiemelkedő alakja. Tíz szépirodalmi könyv szerzője. Jelenleg a nagyváradi „Iosif Vulcan” Emlékmúzeum muzeográfusa, a Romániai Írók Szövetségének tagja.

augusztus 18, 2022 | Feceoru Gabriela | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A fehér zongora (Pianul alb)

Részlet egy készülő regényből

        Lábadozásom még nem közelít a végéhez, ahogyan hittem, legutóbbi napjaim gondolattöredékeit vizsgálgatva, a nappali fény, mint mindig, most is megvakít. Az Elhagyás Múzeuma beköltözik a mellkasomba, és az agyamba a Nyíregyházi Állatkerthez közeli világ történéseivel tér vissza. Élénk színű állatok, májusi nyerszöld és a fülledt költői őrület, nagy tavirózsák, a híd a Duna felett Budapesten, a behavazott Maros-gát és csak hull a hó, mint a korcsolyapályán, amikor 17 éves vagy és hóval temeted be magad, angyalokat formálsz és átfagysz teljesen.
          Ezek az első napok azután, hogy egy marék magyar forinttal maradtam és nem tudtam, mihez kezdjek vele. Kimegyek a konyhába és vizet teszek a teafőzőbe, előkeresem a levendulavirágos dobozkát és töltök. A láng forrásba hozza a vizet, az egész lakást bejárja a levendulaillat. Cukorral édesítem a teát. A konyhaasztalhoz húzom a széket, hogy itt kezdjek hozzá az íráshoz. Sosem szoktam az íróasztalnál, ott, ahol igazából kellene, és tudom is az okát, hogy miért nem. A szoba, ahová az íróasztalt tettük, túl nagy és az ablak a szemben lévő blokkokra néz, élőben követheted, hogy mit csinálnak a szomszédok, egyikük sem ír. Azon gondolkozom, hogy ha regényt írnék a Budapesten történt eseményekből, biztosan önéletrajzi regény lenne, és amióta egy szakmabeli kollégám, egy irodalomkritikus, azt mondta, hogy a nők kizárólag önéletrajzi ihletésű dolgokat képesek írni, azóta egyre gyakrabban hallgatok. Hiányoztam a folyóiratok hasábjairól, nem jelentem meg a kötetbemutatókon, nem tártam a világ elé az ötleteimet, csak papírra vetettem őket. Ismail Kadare, akiről azt éreztem, az én oldalamon áll, igazat adott nekem és azt mondta: „A férfiak is önéletrajzi megközelítésből írnak és az irodalomnak nincs neme, sem szabályai, a jó irodalomnak üzenete van.” The Doll című kötetében, Ismail Kadare a saját édesanyja portréját rajzolja meg. James Baldwin életrajzi dolgokról ír, John Freeman életrajzi dolgokról ír és így tovább.
            Friss marosvásárhelyi lakosként elmentem a J’ai Bistrot-ba, hogy megnézzek néhány magyar dokumentumfilmet, amiket akkor ott vetítettek. És figyelem anélkül, hogy ismerném az igazi problémát, a film igazi drámáját. A főszereplő is jelen volt a vetítésen. 1990 fekete márciusáról volt szó, amikor buszokon utaztatva, előzőleg politikailag felhergelve a magyarok és a románok egymásnak estek Vásárhely központjában. A filmben szerepelt egy helyi magyar család. A feleség így vélekedett: „a románok a románokkal, és a magyarok a magyarokkal. Menjen mindenki a saját járdájára. Mert hosszú időn keresztül volt jobb így. Azér’ van Marosvásárhelyen két járda, hogy a magyaroknak ne kelljen összetalálkozniuk a románokkal. Mindenki a maga oldalán. És ha házasodnak, mindenki a saját fajtájával tegye, a román fiú román lányt, a magyar fiú magyar lányt vegyen el.” A vetítés utáni beszélgetésen a főszereplővel és a könyv írójával egyszerre ragadunk mikrofont, és azon kapom magam, hogy én is beszélni kezdek: „Én Petrozsényben születtem és ott is nőttem fel, ahol voltak cigány, magyar és román gyerekek is, és nem emlékszem arra, hogy a szüleim bármit is mondtak volna otthon egyik vagy másik jogairól. A lépcsőházban laktak magyar szomszédok, akik magyarul beszéltek, tehát egy természetes multikulturális közegben nőttem fel, de sosem tápláltunk semmiféle gyűlöletet a másik iránt. Az én szememben mind gyerek volt, és mind a barátom, játék közben senkit sem érdekelt, ki-micsoda, és ide jövök és elkülönülést látok és egy dokumentumfilmet, ami az elkülönülésre biztat. Furcsának és feleslegesnek tűnik.” Nem tudom, mi volt a válasz, de kis idő múlva elmentem onnan azzal a benyomással, hogy egy vagány este volt, kicsit kimozdultam a tökéletes világomból.
          Hosszú idő elteltével, amikor utoljára mentem Magyarországra vonattal, azt álmodtam, hogy egy hibrid alakkal utazom állomásról állomásra. A megállók neveit nehezen lehetett kiejteni, olyan nyelven voltak, amit nem értettem. Az álom akkor ért véget, amikor ki akartam ugrani a mozgó vonatból, hogy megálljak valahol, mert a szerelvény sehol sem akart. Pár napot Budapesten laktam, nem messze a városközponttól, az egyik hídtól, a folyó partján. A lakás minimalista volt, fehérre meszelt falakkal, az előszobában, a bejárat mellett volt egy kicsi könyvszekrény, a nappaliban pedig egy impozáns fehér zongora, utcára néző nagy ablakokkal, szegfűvel és egy budapesti rádióval. Amikor étterembe mentem a központban, a pestiek által beszélt magyar nyelvet hallgattam, ami teljesen más volt, mint amit Marosvásárhelyen megszoktam. Hazaérve könyveket kezdtem keresgélni, hogy megtanuljak magyarul, de a könyvtárban: – Miért akarsz te magyarul tanulni, ha román vagy? Ilyet még sose hallottam, hahahahahaha…

Kemenes Henriette fordítása

június 18, 2022 | Pengő Zoltán | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

„Reméltem, meg tudjátok nekem bocsátani azt a hatalmas bűnt, hogy románnak születtem”

Pengő Zoltán interjúja Mihai Buzea íróval 

A maga korában magyar körökben Vulkánu Józsefként ismert nagyváradi irodalmárról, irodalomszervezőről és népművelőről, Iosif Vulcanról írt regényes életrajzot Mihai Buzea, Vulcan – Napnyugatról jön a fény címmel. A Polirom kiadónál megjelent kötetnek hangsúlyos magyar vonatkozásai vannak: egyik központi figurája Irinyi János, a biztonsági gyufa feltalálója, Vulcan unokatestvére, s megjelenik benne Ady is, akiben rövid fogházbüntetése idején gyengéd érzelmek ébrednek a nála idősebb Aurelia, Vulcan neje iránt. A merész, sőt provokatív műről, mely legalább anyira szól a magyarokról, mint a románokról, a szerzővel beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy Iosif Vulcan regényes életrajzában főleg magyar személyiségeken, Ady Endrén és Irinyi Jánoson keresztül mutasd meg a címszereplőt? A koncepciót még merészebbé teszi a tény, hogy román gyökerei ellenére, vagy talán éppen azért, Irinyi lelkes magyar hazafi volt, legalábbis a regényben annak láttatod.  

Természetesen nem a saját ötletem volt. Vulcannal első ízben 1995-ben találkoztam, amikor dokumentálódtam az államvizsga dolgozatomhoz, melyben Eminescut és Edgar Allan Poe-t, a XIX. század két utolsó komoly romantikusát hasonlítottam össze. Akkor tudtam meg, éppoly megrökönyödéssel, mint bármelyik román, hogy Eminescut nem Eminescunak, hanem Eminovici-nak hívták (a Familia folyóirathoz beküldött első verseit Eminoviciuként írta alá), a főszerkesztő pedig, egy bizonyos Iosif Vulcan, önhatalmúlag megrománosította a nevét. Ez meglepett. A nagyapám mesélte, hogy a mi családunkat sem hívták mindig Buzea-nak, hanem amikor az ő nagyapja, erdélyi telepesek tízezreivel egyetemben átkelt a Dunán, a határőrök Burjánról Buzeára változtatták a nevét, ami nagyon gyakori volt Brăila környékén, ahol 1879-ben, útban Dobrudzsa felé, komppal átkelt a Dunán. Arrafelé a Burjánnak nem volt valami hazafias hangzása. Tehát, amikor nagyban dolgoztam az államvizsga dolgozatomon, nem volt időm erre a titokzatos Keresztelő Józsefre, de valahol mélyen elraktározódott bennem. Amikor a Polirom kiadótól megkaptam az esélyt, hogy írjak egy regényes életrajzot, pillanatig sem haboztam: Vulcan, punktum! Arra számítottam, hogy egy megveszekedett román hazafit fedezek fel, helyette azonban egy nagyon ügyes magyar állampolgárra leltem. Íme, egy sokatmondó apróság: Józsefet 1891-ben választották a Román Akadémia tagjává, a Kisfaludy Társaságba azonban 20 évvel korábban választották be. Hogy visszatérjek a kérdés lényegéhez: a XIX. század végének Nagyvárad, a maga magyar többségével, roppant mód különbözött a XXI. század eleji, román többségű Nagyváradtól. Úgy ítéltem meg, ahhoz, hogy megérthessük Józsefet, az embert, nem Józsefet, a hazafit, fontosabb a kortársai körében ábrázolnom őt, mintsem a történelemkönyvek stílusában. S mit tehettem, ha az ő váradi társadalmi köreiben magyarok voltak, nem pedig románok. 

Ady, s még inkább Irinyi, a román olvasók által kevéssé ismert személyiségek. A szöveg tobzódik a románok számára még kevésbé ismert személyiségekre és eseményekre történő utalásokban, ami miatt a könyvnek van egy hangsúlyos kódolt jellege. Előre megfontolt szándékkal provokáltad az olvasóidat? 

Határozottan így van, kockázatot vállaltam. Azt, hogy megérte-e, majd az idő dönti el. Lehet, hogy ez a kódolt jelleg, ahogy nevezted, távol tartja a hagyománytisztelő közönség egy részét. Azonban a fiatalokat talán vonzani fogja a szövegnek ez a titokzatossága, egyesek esetleg késztetést éreznek, hogy megfejtsék, hogy többet tudjanak meg, hogy túllépjenek a történelem túlzott leegyszerűsítésén. Számomra, személy szerint érdekesnek tűnik, hogy új dolgokat tudjak meg, hogy megnézzem, mi van a tükör túloldalán. Szeretném azt hinni, hogy vannak még hozzám hasonlóak, hogy a fiatalok, elsősorban a gimnazisták, megőriztek magukban érintetlenül egy adag kíváncsiságot, felfedező ösztönt. Természetesen a magyar olvasók számára a szöveg nem jelent nehézséget, csakhogy a romániai magyarok elsöprő többségének nem szokása román irodalmat olvasni. Ez teljes mértékben érthető, ugyanakkor kár, a románok ugyanis már nem azok, akik 1989-ben voltak.  

Vulcanról nem festesz túlságosan hízelgő képet, a javíthatatlan középszerűség megtestesítőjeként ábrázolod, akiben sokkal több volt a jószándék, mint a tehetség. Tudatosan mentél szembe a kánonnal vagy az életműve alapján ilyennek látod? 

A könyv megírása négy hónapot vett igénybe, a könyvészet elolvasása azonban nyolcat. Egyrészt József nagyon sokat írt, másrészt az általa használt román nyelv nehézkes, napjainkban nehezen olvasható. Ami azonban még fontosabb, a Iosif Vulcant tárgyaló könyvészet maga is terjedelemes, annyi év alatt sok könyv összegyűlt, jobbak és kevésbé jók egyaránt, s mindet el kellett olvasnom, nem volt választásom. Átrágva magam az életművén, az életrajzokon és az értelmezéseken, kialakítottam egy véleményt. Íróként, a szavakkal dolgozva, József nem haladott meg egy bizonyos szintet. Furcsamód, éppen ez eredményezte számára a közönségsikert, a nem túl igényes olvasók elismerését. Nem írt kifinomultan, de az olvasóinak sem voltak nagy elvárásai. Adja magát, hogy összehasonlítsam a helyzetét a mai írókéval: nagyon jók, de senki sem olvassa őket. Nincs közönségük. Feltettem magamnak a kérdést, ami megfogalmazódott Vulcan sok magyarázójában is: így írt, mert ennyi tellett tőle, vagy azért írt így, hogy érthető legyen, fogyasztható az olvasók tömegei által? A könyvben nyitva hagytam a kérdést, hogy minden olvasó maga dönthesse el. Ami a magam véleményét illeti, a regény végén világosan kifejtettem: nem az irodalom volt József életcélja, hanem a terv, melynek ő is része volt. Talán nagybetűvel, Tervnek kellene írnom, hogy világos legyen. 

„A magyarok (…) nem mások, mint Huckleberry Finn tutaja. Az ő élő, valós, igazi életük ott van a tutajon, minden más pedig csak díszlet, papírmasé, egy külső, s mint ilyen, az ő szemszögükből nem valós színjáték” – írja Aurelia, Vulcan özvegye fiktív naplóbejegyzésében. Így lát bennünket Mihai Buzea? 

(tovább…)
június 3, 2022 | Traian Stef | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Odüsszeusz szolilokviuma

Kicsinyítő képzők és puszikák

Csodálkozásomat osztottam meg a Facebookon a kicsinyítő képzők megsokasodásával kapcsolatban, és ezzel valóságos brainstormingot provokáltam. Csodálkozásom tárgya egy húsüzlet kirakatában lévő tábla volt, ahol a szalonna „szalonnácska” lett. Az én bihari nyelvemen kliszának (clisă) hívják. Mellé társul, főleg az improvizált étkezések során, olyan helyeken, ahol a férfi kaszálni, fát vágni ment, a kenyér, a pálinka, a sajt és a hagyma. Kicsinyítő képzőket használva, azt mondhatnánk, hogy a férfike iszik egy pálinkácskát vagy egy cujkácskát, aztán eszik egy sajtocskát, kliszácskát vagy szalonnácskát, pitucával vagy kenyérkével, hagymácskával. Jön, hogy elnézően mosolyogj, amint az összefüggések átfutnak az agyadon. A férfike, a népnyelvben, a megcsalt férjet jelenti, és a kliszácska a nők esetében is használatos. És a többi…
    Nem emlékszem olyasmire, hogy a szüleim vagy a nagyszüleim becézgettek volna. Kezem volt, nem kezecském, lábam, s nem lábacskám, fejem, nem fejecském. A becézés nem a szeretet egyik kifejezési módja volt. Volt más, ami az egészséges növekedésre, a tudás és a hozzáértés elsajátítására vonatkozott, nem mézesmázosságok – szó szerint és átvitt értelemben is. A belényesi vásárból kaptam fehér kenyeret, kekszet és mézeskalácsot, és a házban és a portán nem voltunk felmentve az életkorunkkal járó felelősség alól. A gondoskodás kedvességben, a jól elvégzett dolog dicséretében vagy a tanításban mutatkozott meg. A „fiúcska” nem létezett. Most azt látom, hogy miután a tojáshéj levált a hátsóról, a fiúcskáink megmaradtak, olyanok, akik minden kötelesség és felelősség alól mentesülve vannak, kezecskékkel és lábacskákkal, mint a hintában. Igazából a nagyszülők azok, akik egészen az esküvőig képesek elhintáztatni az unokáikat. De ott az érzelmi zónában vagyunk, az érzékenyben, az otthoniban, nem a nyilvánosban.
    A kirakatoktól indultam, és az étlapokhoz érkeztem. Lekicsinyített vidámság: pecsenyécske, májacska, töltött káposztácska, csorbácska, leveske, sonkácska, kolbászka, krumplika, paszulyka, salátácska, tehénke, kosocska stb. Nem fogyasztana egy sütikét, egy kis borocskát? – kérdezi tőlünk a pincérke. Kis édeske. És valahol érthető is. Kicsinyítő képzőkkel simogatnak minket, ez is a reklám egyik formája, egy családias figyelemfelkeltés, a minőség előtérbe helyezése a mennyiséggel szemben… Ami kisebb, az jobb is, ami nagy, az vulgáris… Nem ugyanaz, ha csirkemájat ajánlasz az asztaltársaságnak, mint ha májacskát mondanál. A máj, mintha csupán a szerv lenne, a májacska pedig már az igényesen elkészített ínyencség. Mondjuk, hogy ez egy nyelvi eszközökkel végbemenő reklámcsel, aminek erősebb pszichológiai hatása van, mint a képeknek. Aztán jön az alig érzékelhető ravasz elsiklás a gyerekkor felé – a nagyszülők és szülők stílusában, akik azért rimánkodnak a gyereknek, hogy egyen – csak még egy falatkát. De mégis, mintha több lenne, mintha napjainkban ez a románok létformája lenne. A magyaroknál például, és őket hozom fel példaként, mert itt élnek mellettünk, nem figyeltem fel erre a gazdag becézésre még a kisgyermekes családoknál sem. Megkérdeztem egy barátomat, hogyan kell a szalonnát bezézni magyarul, és azt válaszolta, hogy a szalonnácska kifejezetten furcsán hangzana, leírva sosem látta.
      A piacon egy köteg hagyma vagy retek egy kis pénzecskébe kerül… mindez azért, hogy ne tűnjön drágának az áru, hogy szelídítsünk a dolgokon, a vevő ne érezze sértve vagy átverve magát. Ravaszság is van mögötte. Ez a fajta kommunikáció, amikor jóban akarsz lenni a másikkal, mindenhol jelen van. Hiába beszélünk egyre nyíltabban a családon, iskolán, társadalmon, politikán, világon belüli erőszakról, egy háború fenyeget minket.
    Mintha a társadalmunkban minden összement volna, mintha az infantilizmus árnyékában élnénk. Nem tudom, hogy ez egy patológia vagy a román nyelv és a román emberek természete miatt növekedett meg ennyire ez a nyelvi változatosság, és a becézés tényleg a humor vagy a játék egyik formája lett. Eszembe jut Kőműves Kelemen (Manole mester) balladája:

(tovább…)
március 21, 2022 | Traian Stef | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Mit tehettem volna

Mit tehetek
Vártam hogy múljon az idő
És az idő múlt
Akár a gyertya lángja
A templomot háromszor megkerülve

Mint aki több helyen létezik

Szinte egy időben
Élek meg több állapotot
Érzem a tehetetlenséget
Hogy nekem kell mindent megtennem
Mintha az én feladatom lenne
Hogy felemeljem a kezem
Hogy készen mutassam meg őket
Nagyon sokszor megtörténik velem
Hogy az elválasztást elhibázom
És elnyúlnak a szavak
Mint kéz a kenyereskosár után
Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök
A barátok
Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat
És kilopóztak
Megfiatalodni

Egyedül vagyok és a lányommal beszélek
Egy országból ami csak számunkra idegen
Amikor itthon voltál
Azt álmodtad hogy jó lesz minden
Napsütés és melegség
És nem mész többé el
De nem így történt
És elmentél
Mert a könnyeken kívül semmi sem
Kötött már ide
Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta
Hogy hátra se nézz
Majd gyakran fogunk látogatni
Időjárástól és járványtól függetlenül
És nagyon jó lesz
De nem a mi országunkban
Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak
Mint a kopasz vasorrú bábát
Beletörődő vagyok
De kicsit ideges
Mert a dolgok nem úgy mennek
Ahogy hiszem hogy jó lenne
Sokan hazudnak
Sokan dicsekszenek
Sokan csak felvágnak
Tisztelem azokat az embereket
Akik elismerik hogy félnek a haláltól
Az összes megélt állapotom közül
Egyik sem kegyelmi
Ez nem lenne probléma
Mert marad hely a még jobbnak
Azt mondom magamnak
Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál
Ők azok a barátok akik megkérdeznek
És a megfelelő választ szeretnék hallani
Amit szívesen várnak
Csak a hozzád intézett kérdéseimre
Nem találok kielégítő választ
Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem
A szabad ég alatt
És ezt a gyakorlatot a kortárs havon
Kell véghezvinnem
Ha hullni fog még életünk során
Egyáltalán
Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből

Kemenes Henriette fordítása
november 23, 2021 | Traian Stef | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Ostoba megvetés

Mekkora a különbség Creangă és Rebreanu bolondjai közt! Creangă ostobái valódi esztéták Rebreanu karaktereihez képest. Ítélőképességük néha megbicsaklik egy pillanatra, hatalmas megpróbáltatásokkal szembesülnek, bizonytalanságban a rendelkezésükre álló eszközökkel kapcsolatban, mégis egy humoros író figurái. Liviu Rebreanu egy humor nélküli, nyers realista, aki azzal van elfoglalva, hogy saját létük és sajátosságaik közelségéből mutassa be az embereket. Legalábbis a jól ismert Bolondok című novellában.

Egy paraszt a fiával együtt hajnalok hajnalán kel, hogy az állomásra menjen. Egy apropó ezekkel az ébredésekkel kapcsolatban, hogy az én nagyszüleimnek sem volt órájuk, és nem is volt rá szükségük a háztartásban, leghosszabb útjuk pedig Belényesbe vezetett, húsz kilométer gyalog, esetleg a csütörtöki vásárba szekérrel, amikor gabonát cseréltek vagy vettek. Vekkert csak később szereztek, 1962 után, inkább miattam, nehogy túl korán ébredjek, vagy nehogy lekéssem a vonatot, a buszt, amikor vakációzásból vagy látogatásból indultam haza. Rebreanu karaktere induláskor megbotlik, amit az asszony rossz jelnek vesz, s ,,félelemtől rekedt hangon” ad hangot aggodalmának. Igaz, hogy nem pont olyan, mint a sótömb Creangă emberi hülyeségről szóló történetében, de a babona is nagyjából ugyanott van. Az állomáson persze nincs senki, az ajtók bezárva, sötét van, a bejárattól balra van egy pad, amire az öreg nem akar leülni, a fiúval inkább a kőböl készült küszöbre kucorodik. A padot, amit eleinte nem akart használi, most gondosan megtapogatja, majd ráteszi tarisznyáját, úgy tűnik, erre a célra inkább megfelel, mint arra, hogy ők ráüljenek. Később megjelenik egy vénasszony, akinek a vonatozás épp olyan idegen, mint nekik. Korholja az állomás hordárja, ,,büszke a megavasodott lelke, hogy valaki olyannal veszekedhet, aki az uraságnál gyengébb…” Megjelenik az állomásfőnök is álmosan és mogorván, haragudva mindenkire, mert a felesége öt perccel korábban ébresztette, zsörtölődik a várakozókkal, hősünket pedig galléron ragadva elráncigálja a jegypénztár elől, hogy helyet csináljon egy úrnak, aki előtt mélyen hajlongani kezd. Végre megérkezik a vonat, csak egy percet várakozik, ,,csodás” alkalom arra, hogy a mozdonyvezető a felsőbbrendűségét gyakorolhassa az eltévedt, zavarodott parasztokon, de arra is, hogy szolgalelkűségét bizonygassa a ,,zömök úrnak”, akinek, úgy gondolta, ezzel kedvére tehet:
– Hova mentek, bolondok? – fakadt ki a mozdonyvezető a fel-le rohangáló parasztokra, akik nem tudták, hol kell felszállni. – Nem arra, te! Lennebb, ostoba, lennebb vannak a marhavagonok! A mozdonyvezető ordibált és elégedetten vigyorgott az elsütött csodás poént követően. Néha jelentőségteljes pillantásokat váltott a zömök úrral, aki csodálattal teli nevetés közepette hallgatta… 

A szülőfalumban urakról először a kollektivizálás idején beszéltek. Visszhangként zúgott ,,jönnek az urak” és a férfiak sietve tűntek el a kert végébe vagy az erdőbe. Emlékszem, jött be az udvarra egy csapat, hosszú bőrkabátos fickó vezetésével, aztán a többiek salopétában, utolsónak meg az egyik ember a faluból, akiről tudtuk, hogy együttműködik ezekkel. A bőrkabátos fenyegető hangon érdeklődött nagyapám felől, nagyanyám azt mondta, hogy ő nem tudja, merre van. Akkor írjon csak alá az örökség ráeső részével kapcsolatban, ő azt mondta, nem ír alá, mert fél az urától, fenyegették, szidták, végül elmentek, de előtte bementek a fásszínbe, az istállóba, hogy megnézzék az állatokat, a szekeret – amit később el is vittek, a lovaknak más sors jutott, egyik hegyi faluba kerültek. De ezeken az ,,urakon” kívül nagyapám nagyra tartotta azokat az értelmiségieket, akiknek érzékük volt ahhoz, hogy bármelyik hallgatósággal megértessék magukat. Példaként hozta fel azokat, akik nem felejtették el a falujukat, a rokonaikat, szólásokat és szokásokat. Mély tisztelet volt benne a falu első embere iránt, aki nem felejtette el, hogyan kell kézbe fogni a kaszát. A kaszás próbát mindig nagyra tartották, a választási kampányokon is, engem is odatettek, nagyapám viszont korábban megtanította nekem a technikáját.
Fiatal korában az öreg Bukarestben dolgozott, építkezésen, de ,,Dreptatea” újságot is árult, ismerte Iuliu Maniut. Később dióbéllel üzletelt Váradon és Temesváron, ahol ,,tanult emberekkel” került kapcsolatba. Ezek voltak a tiszteletre-méltó-urak, azt szerette volna, ha belőlem is valami ilyesmi lesz. Hogy kitűnjek, 10 éves koromban bársonynadrágot, bakancsot és ballonkabátot vett nekem Temesvárról. Ebbe a kategóriába tartoztak a tanítók, nem úgy, mint a papok vagy a hivatalnokok. Aztán, amikor belőlem lett tanító, amikor a kollektivizálás virágkorát élte és az iparosítás gyümölcsei kezdtek beérni, azaz elkezdődött a városok felé történő migráció, a falu kemencéje mellett maradt parasztoknak az úr az volt, aki irodában dolgozik. Ennek érdekében minden szálat megmozgattak, hogy a szükséges hálaajándék ellenében, fiaik és lányaik elfoglalhassák az irodai széket, ahogy Moromete mondaná, egy munkanap, az egy nem otthon töltött nap.
Rebreanu történetében létezik egy ,,urasági” ranglétra: a hordár, az állomásfőnök, a mozdonyvezető, mindegyikük boldogan nézte le a másikat, aki ,,az uraságnál gyengébb”, ugyanakkor előzékenyen és meghunyászkodva egy másik, szalonképesebb ,,úr” előtt. Ez az úr egy egyszerű jelenség, csupán a ,,zömök” jelzővel illetik, nem tudjuk, kicsoda vagy mit csinál. Az írói kinyilatkoztatás rációja végett jelenik meg, hogy kiteljesítse a mások megalázásának létráját azáltal, hogy a többiek rögtön a szolgálatára sietnek. Ugyanakkor a parasztok mást sem csinálnak, mint hogy saját nyomorult és tudatlan létüket siratják, kegyelmet esedezve azoktól, akik fölérendelt helyzetükből fakadóan elnézőbbek kellene legyenek.
– Bocsáss, uram, bocsáss meg nekünk és ne ócsárolj, dadogta az öreg meghunyászkodva. Mert mi ostobák vagyunk, ez a mi bűnünk… Ilyennek hagyott minket az Isten, ostobának és nyomorultnak és tudatlannak, ez a mi bűnünk… De az uraságod elnézőbb kell legyen, hiszen tanult ember…
– Na tűnj el innen, ne halljalak itt locsogni! Undorodom és rosszul leszek, mikor látlak titeket, húzta az orrát az állomásfőnök, becsapta az ablakot, majd köpött egyet.
Az öreg gyorsan leszállt és másik ajtóhoz sietett, miközben a vonat fütyölve elindult, az öregasszony kezeit tördelve keservesen jajgatott. Abban a pillanatban a mozdonyvezető akár egy darázs, Tabără arcába mászott, megragadta, lekevert neki egy nyaklevest majd lelökte a lépcsőn…

A parasztoknak és a törtetőknek, a szülőknek és az állatmesék borjainak azonban nem ugyanaz az értékrendjük és a hitük. Egyesek ugyanazokkal a szavakkal szólítják meg az Istent, bocsáss meg nekünk Uram, ne büntess ártatlanul, és ugyanazokkal a szavakkal a társadalmi ranglétra magasabb fokain lévőket. Másoknak, az alkalmazottaknak, a végrehajtóknak és akik mások munkáját felügyelik (mint a téeszelnök, meg a jobbkeze, a brigádos), ezeknek nincs istenük.
A parasztok elfogadják, amit rájuk rótt az Isten, ostobák és nyomorultak és tudatlanok, haza se mennek, gyalogosan baktatnak a Megváltás útján, lehajtott fejjel, csendben tűnődve, miután egyetlen reakciójuk az átkozódás: ,,Nem segíti az Isten a szentet.” Nekünk ez jutott, mondja a feleség, aki megjósolta otthon a bajt.

Tényleg ostobák volnának, rövid az agyuk? A butaságuk elsősorban annak a hozzáállásnak tulajdonítható, ahogy abban az időben viszonyultak egy társadalmi réteghez, javak és iskolázottság szempontjából a legalul lévőkre, vagyis a parasztokra. Tulajdonképpen ez a szláv eredetű szó értelmezése. Még mostanában is elitistán beszélnek az ostobákról, vagyis a népről, bolondok, de sokan vannak, akik szavazataik által még döntéseket is hoznak az állam politikájával kapcsolatban. De ők nem szolgák, azokhoz hasonlóan, akik az ő soraikból nőttek ki hordárokká vagy jegykezelőkké egy állomáson, vagy ellenőrökké a vonaton. Ők az ostobák, mert nem voltak képesek haladni a korral. Valóban tudatlanok: az öreg, a vénasszony, a fiú. Nincs egyetlen tájékozódási eszközük sem vagy újabb tudásuk az új világgal szemben, ahol a hosszabb távolságokat vonattal kell megtenni. Nem találják a kocsi ajtaját, ha megvan, nem tudják, hogyan nyílik, és nem tudnak elvegyülni azok közt, akik mindezekben jártasabbak. Maradni a szekér mellett, a mondás, ami a legjobban illik rájuk. De nekik van, igenis van eszük, meg akarják könnyíteni az útjukat, hogy ne kelljen háton cipelni a tarisznyát, hogy a kis pénzükön ők is használhassák ezt a szekérnél elképesztőbb közlekedési eszközt, amit most mégis megvonnak tőlük. Tudják, hogy ostobának nézik őket, nagyon jól ismerik saját társadalmi helyzetüket, tisztelik a többieket, keresztény szellemben élnek, a Szentlélekbe vetett hittel, amit kilátástalanságukban szólítanak meg a leggyakrabban. És pont azért, mert ilyenek, másoktól is úgy várják a segítséget, akár a Jóistentől.

Mint ember az emberhez szólva, kik az ostobák? Természetesen azok, akik nem képesek arra, hogy tükörbe nézzenek, azok, akik cselekedeteik miatt egyetlen sajátosságra redukálódnak – erény vagy hiba – egy uniformisra.

A világ nem egy templom.

A rang ma is alárendeltségi fokokra oszlik, és azok, akiknek hatalom van a kezében csak az alárendeltek ,,ostobaságát” látják, ami lenézésből, megvetésből fakad, figyelmen kívül hagyva saját hibáikat és az alázatot. Rebreanu Bolondjai most gyalogosan indulnak, megalázottan, miközben az író a Felkelést készíti.

A szánalom többféle lehet, és nem mindig az ostobaság jele. Ebben az esetben az. Rebreanu karakterei és napjaink más alakjai rosszmájú szánalmat, agresszivitást mutatnak, elhajlást a groteszk felé. Egy szolgalelkű politikai hivatalnok, egy miniszter, akit egy állampolgár azért vesz elő, mert az általa promovált törvények lehetővé tették egy bűnöző szabad lábra helyezését, arra vetemedik, hogy: ,,Egy élősködő vagy. Tűnj el innen. Ostoba vagy.” Hogy agresszívan megmutasd felsőbbrendűségedet, amivel jogtalanul lettél felvértezve, folyamatosan és falsul ugyanazt a dallamot dúdolni, azzal az elvárással, hogy megnyerd az eurovíziós dalfesztivált, a nevetségesség iránti érzéketlenséget takarja. Az ostobaság jeleit mutatja az, aki nincs tisztában bizonyos kapcsolatokkal, úgy, ahogyan már említettem, a nevetségességgel, a mértékkel, a humorral, a jóérzéssel, azaz az egyenességgel. Ilyen esetekben minden ellened fordul, és lehet, senki sem fog lelökni a lépcsőn, de megbotlasz egy túl hosszú sálban. A sors iróniája ilyen poénokkal ügyködik, amik az isteni igazságtétel földi megjelenési formái.

Ion Creangă figuráinak ostobasága valósággal lenyűgöző. Rebreanunál minden örvénylőbb és vérfagyasztóbb: akiket ostobának neveznek, azok valójában nem ostobák, hanem méltóak az együttérzésre. Ők is siratják tehetetlenségüket (és a tehetetlenség nem az ostobaságból fakad), aminek tudatában vannak, és pont emiatt, amikor sikertelenül próbálják ezt levedleni, a beletörődéssel saját magukat büntetik. Tabără, terhét hátára csapva indul el lassan egy tövises úton, lehajtott fejjel. Másfelől, az aki másokat lenézve fitogtatja szolgalelkű felsőbbrendűségét, cinizmust megszégyenítő vigyorával Diogenész hordójában kellene ázzon, amíg meg nem tanulja, hogy milyen a király fölött állni, hátadon cipelve minden vagyonod.

Kemenes Henriette fordítása