Márta menti gyermekét 

Megérkezik a bába, cédulája 
átszervezi az egész szobát.
Boszorkány, ahogy a béranya 
és a csecsemő életéért küzd.

A földesúr és felesége,
tulajdonuk egészsége miatt 
aggódva imádkoznak Istenhez,
aki cserben hagyta őket.

A bába felkészült:
szívhang hallgató, kesztyű,
madzag, katéter, olló, 
szivattyú és keresztelőkancsó.

Az újszülött álhalálban érkezik, 
s ahogy hideg és meleg vízbe mártva, 
az életre sírja magát, az anya 
még egyszer felsóhajt;

jöjj világra, édes kincsem. 
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.

Kisvártatva megragadja 
az újszülöttet, a víz alá nyomja, 
elkeseredésében lemond, 
és hangosan ismétli:

jöjj világra, édes kincsem. 
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.

Önfeledtek 

Megmértek és könnyűnek találtok. 
Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni.  
Anyátok legféltettebb lábosai között 
tartjátok, hibátlan zománccal, apátok 
borosüvegei mellett, szavai mégsem 
kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje 
számon az igazság. Az utcára néha 
jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve 
a poros helyeket, lebegtek a sok sebes
térdű lurkó felett. térdét 
Ti nem lehettek közülük valók.
Kellenek a megérinthetetlen krisztus-
gyerekek, akik a feszítés napján, kedv 
hiányában, inkább hazamennek. 
Bármilyen szöget nem fogadtok el,
a városba jártok ilyen holmikért
vagy előre megrendelitek, és ha nem 
jön időben, elmaradást hangoztatva, 
egy életre levonjátok a magasztos 
dolgokról is a következtetést. 
Magatokat persze a kereszt súlya 
szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn 
ismét leszálltok közénk, még több 
bűnt vesztek magatokra és beengedve 
házatokba megszabadítotok a gonosztól,
magatoktól, és végre mi önfeledtek, 
megbánás nélkül játszhatunk. 
 
Nélkületek hiábavaló 
Éva 

A bőrödön nem terem meg semmi.
Rég nem gondozzák, egy ideje csak 
istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek 
felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági 
megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs, 
pedig a legszebb felejtések és lemondások 
onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza. 
Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik 
az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb
munkanapokon egész a szívedig felszántották 
a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor 
és sikításodtól hazasiettek a parasztok. 
Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még 
kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod 
lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták 
a vaddisznók, de örömmel tölt el, 
hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek, 
hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala 
pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá 
a csodává lettél, ami még a Paradicsomban   
sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek. 

Ádám 

Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke 
kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak 
repülni, úgy kezdtek zuhanni. 
Most már nem dolgod, hogy irányt mutass. 
Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen 
küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt 
házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy 
tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad. 
A bátorságodról szóló fiatalkori történetek
megtöltik gyermekeid üres estéit, 
s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek, 
a faluban minden utca rád mosolyog. 
Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák 
és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált, 
mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük. 
De jönnek idők amikor kínlódásod
nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok
félve simítják arcodat és anyai aggodalommal 
kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad, 
hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely 
tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha 
végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.