Kányádi Andris hívta fel a figyelmemet rá még egyetemista koromban. Pereces-kenyeres-sorbanállásaink és sétáink között folyton irodalomról beszélgettünk, ha esetleg nem másról éppen. Egyszercsak áradozni kezdett egy könyvről, egy íróról, aki nagyon tudja „dagasztani” a cselekményt, s egy fordítóról, aki remekül fordít, mert a célnyelv minden ágát-bogát, ízét-zamatát érzi. A könyv a Nat Turner vallomásai volt, az író William Styron, a fordító Göncz Árpád.

Aztán szintén Kányádi Andris áradozni kezdett egyszer a maga ironikus modorában a Látható sötétségről is, hát megvettem azt is, és nekem is tetszett – az egyik olyan kötet ez, amelyet elemlegetek magamban, valahányszor az esszére mint irodalmi műfajra gondolok, az esszére, amely szárnyaló és művelt, szabad és érzékletes, személyes és egyetemes.

Így lett Styron az egyik kedvenc íróm. Ezzel a két könyvével csupán – vagyok így írókkal. Jünger sem jelent számomra többet, mint A márványszirtekent, Baricco sem mást, csak a Selyem című regényt. Ezeket azonban ezerszer újraolvasom, nagyon elmélyülök és elmélyedek bennünk, „mindent tudok”, mondanám, ha alkatilag nem inkább hangulatokra lennék beállítva, s kevésbé információkra.

A Nat Turner vallomásai történelmi regény, de legalábbis Eco óta tudjuk, hogy az író nem azért ír történelmi regényt, mert arra kíváncsi, mi történt hajdanában-danában. Az író, az igazi író, önmagára kíváncsi, arra az emberre, aki él, amikor élnie adatott, és ott, ahol élnie adatott. Azt reméli, önmaga megértéséhez jut közelebb, ha egy másik embert figyelni kezd. Ilyen szempontból nincs különbség a Hadrianus emlékezései és a Hidegvérrel között, és Móricz Erdélye nem kevésbé szól a máról, mint a Holtverseny.

Mondatok gyalulása, periódusok ellenpontozása, szereplők „meghallgatása”, cselekedeteik kibogozása, portretizálás – ezt teszi minden író. Keresi a pontot, ahonnan megragadhatja a hőst és a cselekményt. 

Styron úgy ragadja meg, hogy elmondatja Nat Turnerrel a saját történetét. Hogyan csöppen egy néger rabszolga megértő gazdákhoz, és hogyan teszi tönkre éppen ez a megértés azt a fiút, aki olvasni tanul, remek ácsmesterré válik, s aki a Bibliából azt érti meg, hogy mindenkit, aki a fajtáját elnyomja, meg kell ölni. A regényben az a gyönyörű, ahogy megmutatja, hogyan ütköznek az elvek a személyes tapasztalatokkal: bármilyen „harcra kész” Nat, nem tud ölni, nem szereti „a piros lét”, ahogy egy Will nevű pszichopata rabszolga kiáltja az arcába; mégis éppen azt az egy embert kell megölnie, akit szeret, egy Margaret Whitehead nevű leányt. Vezér nem lehet az, akit a szíve vezérel, s Natnek, aki felbujtotta a többieket, egyszer bizonyságot kell adnia rátermettségéről. Mert az agy rátermettsége csak a dolog egyik fele: a testnek is elszántnak kell lennie. 

Nat azonban egyfajta Ivan Karamazov – talán éppen ezért tetszik annyira Styron regénye, most ébredek rá –: a szavakkal jól bánik, de nem tudja, hogy ő maga nem áll készen arra, amit hirdet. Ha lenne egy Szmergyakov a könyvben, akkor a szemére is hányná a képtelenségét. 

A tolerancia problematikus mivolta is kiderül a könyvből: Nat azért válik vérengző vaddá, mert kiemelik a „niggerek” névtelen és műveletlen tömegéből; ha Sam gazda gyerekkorában nem taníttatja, s ha nem hallgatja ki, ahogy a fivérével beszélget arról, hogy a rabszolgák ugyanúgy méltók az emberi életre, mint a tulajdonosok, talán soha nem jut eszébe lázadást szítani. Így azonban, kedves Bibliáját s azon belül is elsősorban az Ószövetséget forgatva, egyéb gondolata nincs is, mint az ölés, küldetéssé változtatja magában a felkelés gondolatát, küldetése lesz, hogy annyi fehér embert öljön meg, ahányat csak tud azoknak élén, akiket természetesen vezetni fog. 

A könyv a lázadás problémáját is felveti, pontosabban azt, hogy nem mindenki fogja fel, érti meg vagy fogadja el az egyenlőség gondolatát: Nat csapatára gyakran éppen a rabszolgák lőnek, ők védik meg gazdáik házát a felkelők ellen. Mint azok a mai nők, akiknek fogalmuk sincs, mit jelentene, ha függetlenek lennének, vagy talán jobban félnek a függetlenség gondolatától, mint attól, hogy irányítva legyenek, a rabszolgák is inkább maradnak meg addigi körülményeik között, mint hogy bármit is változtassanak rajtuk.

Ez különben Nat Turner hibája is: amikor a lázadás kitör, az derül ki, hogy a legkevésbé sem alkalmas vezérnek vagy stratégának, nem képes elgondolni, mi következik ebből vagy abból a cselekedetéből, merész tervei nem sikerülnek, a lázadás inkább szánalmas, mint nagyszabású.

Persze nem az említett dolgok teszik széppé a regényt, noha, mint Szerb Antal mondja, a „tiszta szépség” csak a lírának adatik meg, a próza szépsége bonyolultabb, más jellegű. Egy-egy leírás kapcsán mégis használhatjuk ezt a jelzőt. „Zuhatagokban zúdult le a zivatar, verte a heves nyugati szél. Utóbb megint lehűlt a levegő, most már ónos eső hullott, s másnap reggelre az egész tájat, mintha olvasztott üvegbe mártották volna, csillogó, kristályos jégburok fedte. Az ónos eső végül elállt, de az ég továbbra is ólomszürke, borult maradt, és a jég borította erdők mintha minden átmenet nélkül, árnyékot sem vetve olvadtak volna bele a mezők üveges, törékeny aljnövényzetébe.” Göncz Árpád fordítása míves, veretes, pompás magyar nyelven szól, s ez a nyelv egyben Natnek is rangot ad, hiszen a fikció szerint az ő vallomásait olvassuk. Aki ilyen nyelven zeng, az mondhatni magasan lát – másfelől persze ez a látás elhomályosítja a hétköznapi, reális gondolkodását.

De szép a regény a szerkezetében is, a részek egymásra következésében, abban, ahogy a börtönből, tehát mintegy a lázadás elfojtásától eljutunk vissza, Nat gyerekkoráig, és végigkísérhetjük az életét. Ez az élet igazol mindent aztán, vagy ha nem is igazol, elénk tárja, hogy milyen volt, s végül már vitatkozni sem tudunk vele, hiszen megtörtént. 

A Látható sötétségben Styron bevallja, hogy bár soha nem írt úgy, hogy alkohol lett volna benne, gyakran használta tudatmódosításra, egy másik, impresszionisztikusabb világba jutásra. Amikor az ember Nat kezdeti álmát olvassa, vagy az idézett részhez hasonló bekezdéseket, óhatatlanul azt gondolja: jól tette. A művészet eleve más világ, nem lehet zokon venni egy írótól, hogy beljebb szeretne jutni.

A Nat Turner vallomásai szép könyv, a világirodalom egyik legszebb, leggazdagabb regénye. Styron mintha nem sokat jelentene a mai műveltségben és tájékozódásban, ez azonban kizárólag bennünket minősít.

„Remélem, visszatérnek a kilók és a régi szép versek is.”

Azoknak, akik még hisznek abban, hogy az erdélyi magyarság olyan problémátlan közösség, mint 1989 előtt, az a meggyőződése, hogy bármibe beleszólhatnak, ami egy másik magyar életében zajlik. A hölgy, aki ezt a hozzászólást írta, tipikus Facebook-ismerős: egyetlenegyszer találkoztunk, akkor is ő ismert meg, mert korábban bejelölt, én meg vissza. Ennek ellenére még az alkatomat is ellenőrizni szeretné, a boldogságomat nem kevésbé.

Mert az is annak szólt, hogy mostanában román verseket is írok, amit ő egyfajta árulásként fog fel, és amikor teheti, felszólal ellene.

Az erdélyi magyarság rekvizítumai ilyenek. Amikor Schizofrenia maghiară (A magyar skizofrénia) című cikkem megjelent, valóságos áradat zúdult rám, még olyanok részéről is, akiktől nem ezt reméltem. Valami atavisztikus hang szólalt meg, amely nem tűri, hogy a magyarságot sértsék.

Egészen mindennapi dolgokat írtam meg pedig, amelyeket bárki belátna, ha el tudna tekinteni a közösségétől. Román barátnőm sokfelé velem jön, félti kezdő sofőrségemet az öt-hat órás utaktól. Ezeken a kirándulásokon majdnem kivétel nélkül azt tapasztaljuk, hogy köszönnek neki, még egy-két mondatot is váltanak vele románul, aztán vagy a magyar nyelv szépségeiről kezdenek áradozni, vagy egyszerűen magyarul beszélnek, valósággal elfordulva tőlünk. Ema igazán jóindulatú ember, aki gyakran fel is bosszant azzal, hogy mindenkit megért, ezt a viselkedést azonban rosszul fogadja, mert úgy érzi, ki szeretnék zárni. Negyven személyes fogadáson éppúgy ez történik, mint családias társaságokban, s a fél kezemen megszámolhatom, hányan próbáltak meg úgy beszélni vele, mint egy másik emberrel. Ebből aztán ugyan milyen más következtetést lehet levonni, hacsak nem azt, hogy az embernek magyarnak kell lennie?! 

Régi egészségügyi alapelvem, hogy nem olvasok el minden hozzászólást, néhány viszont óhatatlanul elém kerül, néhányan pedig magánüzenetben figyelmeztettek, mennyire „durván általánosítok”. Ezek többsége író vagy értelmiségi, olyan emberek tehát, akik olvasták Adyt vagy más publicistákat, tudhatják, melyek ennek a műfajnak a lehetőségei. De nem ezek a lehetőségek számítanak, hanem a magyarság bántása, illetve védelme. Ezért is beszélek erdélyi magyarságról: a magyarok nagy része a Bánátot meg a Partiumot Erdélyhez számítja, a Regátot és Bukarestet pedig ellenséges területnek tartja. A bukaresti magyar televízió, rádió, A Hét, a Kriterion munkatársainak kilencven százaléka Erdélybe menekült a nyugdíjazása után, Marosvásárhely és Kolozsvár utcáin bolyonganak, s talán azt sem tudják, mit keresnek ott. 

Engem pedig árulónak tartanak sokan, bár az, hogy író vagyok, kiadók között keringek, és kuratóriumokban fészkelődöm, még egy ideig megvéd a teljes kiközösítéstől. Mint Székely János vagy Camus, egy ideig elkeringek én is azok között, akik között a világra jöttem. Eltelt egy szűk hónap, mióta a cikkem megjelent, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, amiért másként kellene gondolkodnom. Mindig az igazi megértést hangsúlyoztam, gyakran beszéltem és írtam románul, könyvet adtam ki Doru Poppal kínos mitotémáinkról, és most, íme, már a barátnőm is román. Igazi Geréb vagyok, még a nevünk is rímel.

Ez volt a keserv hajnala; de beköszöntött a száraz szem dele. Azt hiszem, mégis inkább Medvéhez hasonlítok, Medve Gáborhoz az Iskolából. Aki gyermeteg, túlérzékeny és időnként hisztérikus, ha ezt a szót a megmagyarázhatatlan gesztusokhoz csatoljuk, amelyekhez az őket elkövető illetőnek sincs magyarázata; aki valahogy önmaga ellenére bátor: nem azért nem áll fel Schulze parancsára, mert nem akar, hanem mert nem képes. Mielőtt bárki azt hinné, hogy dózsagyörgyködöm, kijelentem, hogy eszem ágában sincs, és bár sokat írok magamról, mindig utólag értem meg, hogy mit éltem meg. 

De a Medve Gáborokat semmilyen rendszer nem szereti, és azt hiszem, ez a legfontosabb mondanivalóm, a magam számára is. Az erdélyi magyarság egy zárt, avítt hagyományokhoz és szellemi gesztusokhoz igazított rendszer, amely, mint minden rendszer, a szereplőit megelőzően működik, nem azért, mert ők hozták létre, noha az mégis ingerlő kérdés, hogy miért maradnak benne olyan nyugodtan olyan sokan. Aki nem beszél Emával, az nem udvariatlan akar lenni, egyszerűen nem tud másképpen viselkedni. Ez a mentsége, de ez a szomorú is ugyanakkor, mert tulajdonképpen azt jelenti, hogy soha nem tör ki ebből a magatartásból.

Nemrég láttam, hogy valaki Makkai Sándor áriáját osztotta meg arról, hogy a kisebbségi lét méltatlan. Ő is értelmiségi, még pozícióban is van, mármint a megosztó. Mégsem látja be, hogy az az esszé önigazolásként született, akkor, amikor Makkai Debrecenbe távozott. Emberek milliárdjai élnek mindenféleképpen a világban, számára mégis az a leggyötrőbb kérdés, hogy száz évvel ezelőtt megesett valami. Szinte mindegy, hogy mi esett meg, akkor is problematikusnak kellene lennie, hogy miért igazodunk mi ahhoz, és miért osztunk meg egy ilyen kijelentést egy olyan oldalon, amely a ma jelképe. Mi nem is tegnap vagyunk maiak, hanem tegnapelőtt.

Az erdélyi magyarság identitásának fő oszlopa egy bántás, egy politikai döntés. Ehhez a fájdalomhoz ragaszkodik, és ebből fakad aztán minden, a magyar nyelv mozdíthatatlan szépségéhez való ragaszkodás, az önsajnáló dallam, miszerint az egykori románok tudtak magyarul, a maiak meg nem, a merevség, amellyel benne marad a sérelmeiben. A Blaga-, Goga- és Rebreanu-félék tudása egyébként ismét csak féloldalas érvelés, hiszen ők még Magyarországon születtek, ahogy mi meg Romániában. Azt senki nem szokta hangoztatni, hogy ők az állam nyelvén beszéltek, ahogy sokan közülünk viszont nem szívesen használják az állam nyelvét.

Én ezt a betontömböt próbálom lebontani, kevés sikerrel. Egyszer talán bele is fáradok, hiszen mégsem lehet életem célja, hogy meggyőzzek valakiket arról, ami nyilvánvaló. A lényeg azonban a betontömb léte, s az, hogy áll. És arra vágyik, hogy valaki ismételgesse a sérelmeit, s ha akad valaki, aki ezt hatalommal tudja tenni, akkor vakon követi az illetőt. Ilyen egyszerű az egész, és pontosan ennyire provinciális.

Alig emlékszem egy versére, annak is csak az első két szakaszára. A magyar irodalmi csillagzat bűvöletében élve azt gondoltam, vannak „nagy” és „kis” költők, és patikamérlegen ki lehet mérni, melyik kategóriába tartozik az egyik, melyikbe a másik. Csak később, sokkal később kezdtem „felvenni” személyes kánonomba Majtényi Eriket, Szép Ernőt, Simonyi Józsefet vagy másokat.

George Topîrceanu is erre a sorsra jutott. Nem volt egy Eminescu, hát mit tehettem volna. Azt is sokkal később tanultam meg, hogy valóban vannak „nagy” költők, amennyiben a hatásukat mérjük, de vannak kis hatású költők, akik mégis írhattak szép verseket. És azt még sokkal később, hogy mennyi személyes vágy, vér, valóság van egy vers olvasásában, illetve abban, aki olvassa.

Mindenesetre nemrég Bukarestbe költöztem, és a mindenféleség, amely ezzel együtt járt, természetesen érzékenyebbé tett bizonyos alkotások iránt. És akkor egy nap hallgatom Tudor Gheorghét a youtube-on, aki hirtelen elkezd mondani egy verset. „Jönnek és mennek az évek, / szállnak a szép hónapok. / Én folyton csak égek és égek, / és mindig menőben vagyok. // Nem tudom, miféle démon / űz mindig és egyre tovább, / mért kell az útba alélnom, / de mindig van egy kis világ.” A fordításom hozzávetőleges, vagy nevezzük inkább átköltésnek, mindenesetre a vers annyira megragadott, hogy rákerestem, és kiderült, Topîrceanu írta. Nagy vers? Hát nem akkora, mint a Halottak napja Bécsben vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig, nem is akkora, mint az Üvöltés, de az összes bánatom, lelkifurdalásom, szégyenem és örömöm benne van.

Ez az irodalom csodája. Ugyan kit érdekelnek egy nő gyötrelmei, aki megcsalja a férjét? Az Anna Karenina mégis a világ egyik legcsodálatosabb regénye, számtalanszor megfilmesítették, tehát bizonyára sokakat érdekel, holott senki nem tudja, kicsoda ő, senki nem találkozott vele az Auchan-ban, senkinek a gyermekét nem tanította. 

Aki ezt nem látja be, az ne olvasson irodalmat, tisztára kár lesz belé. Mint ahogy abba a hölgybe is kár volt, aki azt mondta, ő bizony unta a Bűn és bűnhődést, és nem értette, Raszkolnyikov miért nem áll elő a vallomásával, aztán lapozzunk.

Aki elfogadja az irodalmi szerződést, annak be kell tartania a feltételeit. Nem lehet elsietni a dolgot, s nem lehet azt mondani például, hogy én úgysem laktam végig Bukarestet, mi közöm nekem mindahhoz, amit ez a vers felsorol, a lakókkal sem találkoztam soha, és különben is, én egy örök otthonra vágyom. Ez igaz lehet, de az is igaz, hogy ötvenévesen újabb otthont próbálok teremteni, és eddig meglehetősen nyugtalanul viselkedtem. Éppen úgy, mint a vers beszélője, aki egyszerűen továbbáll, mihelyt megunja azt a helyet, ahol addig lakott. 

Topîrceanu nagyon finoman jelzi, hogy talán nő, azaz szerelem vagy ragaszkodás lehet a dologban – a román eredeti megszólítottja egy „nagysága” –, mégis jóval kevésbé vallomásos, mint én. Vallomása pusztán arra szorítkozik, hogy ő nem lehet meg sokáig egy helyen, valami űzi és hajtja, ő „menő albérlő”, aki nem ül meg évekig egy albérletben.

Milyen különös jelenség ez, a lakásoknak, hónapos szobáknak ez a Don Juanja! A versben egy arcképcsarnok is van az utcák listája mellett, az öregúrral, aki egy színésszel meg egy macskával lakik, a hölggyel, akinek sok a látogatója, az úrral, aki a Vallásügyi Minisztériumban dolgozik, és piperkőc, a nyugalmazott levéltárossal, akinek gyönyörű a lánya, ő viszont irtóztatóan horkol éjszaka. Mennyi élet egyetlen versben, mennyi illat és szag, szín és álom! A költő könnyedén festi fel mindazt, amit lát – míg Kosztolányi vagy Weöres éber álmában vagy a képzeletében rajzolja fel az alakokat, addig Topîrceanu a tapasztalataiból.

Persze ez is eléggé kategorikus osztályozás. Ugyan mi a költő számára az „álom”, és mi a „valóság”? Ha akarom, Topîrceanu verse éppúgy ars poetica, mint a Hajnali részegség, hiszen amit valaha látott és tapasztalt, azt versbe írja, rímbe formálja (és ő az egyik legkönnyebb csuklójú román költő), s ezek a játékos-játszi rímek tulajdonképpen a fájdalomról beszélnek: hogy múlt el minden, hogy múlattam el én magam, pusztán azért, mert mentem tovább. És nemcsak ars poetica, hanem álom is (a versnek van egy éjszakai fényben remegő hangulata), vagyis valóság, hiszen olvassuk, és ezáltal megjelenik.

Ilyenkor érzem, mennyire szubjektív azt mondani, hogy Ady „szimbolikus”, Kassák „expresszionista”, Szilágyi Domokos pedig „avantgárd” – mindannyian költők voltak, azzal a látással megáldva-megverve, amely megőrzi a retinán a látványt, és nem nyugszik, amíg vers nem lesz belőle.

És hogy Topîrceanu nagy költő-e? Természetesen. Életem egyik szép és nehéz pillanatában segített. Több is, mint költő. Mint a nagy költők egytől egyig.

Tamás Gáspár Miklós szokta volt mondani, hogy ő soha ki nem állhatta Hrabalt, mert regényei azt sugallták, hogy a diktatúrát ki lehet bírni, csak zsemlegombóc és sör kell hozzá.

Ez ostobaság szerintem, hiszen a kedélyről van szó. Nem tudom, ki hogyan élte át a zsarnokságokat, de például Faludy György éppenséggel a kedélyének köszönhetően, és gondolom, ő csak az egyike annak az elég sok embernek, aki nem halt bele sem a Ceaușescu-, sem a Kádár-, sem a semelyik korba. Nem halt bele, és nem is lett hős: élt és túlélt.

De nem is innen támadnám a Tamás állítását, hanem a művészi kedély felől. Ha valaki Vörösmarty, senki sem vitathatja el a jogát, hogy „malom a pokolban”-t jelenítsenek meg a látomásai, ha pedig Thomas Mann, senki nem tilthatja meg, hogy a műveltség és a mitológia ihlesse meg. Ugyanígy Hrabalnak sem, hogy nézzen ki az ablakon, és kiáltson fel, mert nyár van, és süt a nap, mert esik az eső, hull a hó, rozsdásak a levelek, vagy mit tudom én.

Ha a filozófust az zavarja, hogy ez meglehetősen egyszerű világnézet, akkor csukja be az Őfelsége pincére voltamot vagy a Házimurikat – ez utóbbit éppen most olvasom újra lendületes élvezettel. A művészetnek nem mércéje, hogy az írója mit sugároz. Pontosabban nem úgy mércéje, hogy csak rokonszenves sugárzásokat tartunk nagyra, s még kevésbé, hogy kizárólag azok érinthetnek meg. Szeretem én Turi Danit? Jaj, dehogy szeretem, ha szembejönne az utcán, menekülnék előle. A Sárarany azonban mit sem törődik az én sipítozásommal. Nem azt sugallja-e az Iskola, hogy Medvén kívül mindenki remekül elvan a kadétok gyötrését végző intézményben? A legyek ura pedig, hogy a gyermekek szörnyetegek, ha „megfelelő” körülmények közé kerülnek?

Egy nagy könyvet nem lehet ilyen egyszerű ellen- vagy rokonszenvek alapján megítélni. Borsódzik a hátam, ha belegondolok, milyen következményei voltak Szabó Lőrinc huszonöt éven át tartó házasságtörő kapcsolatának – de hát a világirodalom egyik legszebb szonettciklusa is a következménye.

Különben is, ugyan mi az ember esélye egy agyonszabályozott világban? A minap egy barátommal beszélgettem, aki a tanügyben dolgozik. Azon panaszkodott, az egész rendszer fantáziátlan és erodáló, és senki nem akarja megváltoztatni. Azt válaszoltam, mi tagadás, némi pedagógiai célzattal is, hogy a megváltoztatása nagyon sok évbe kerülhet, talán az életünk sem elég rá, de mi lenne, ha mindannyian felvennénk egy piros kalapot? Mi lenne, ha a személyes példánkkal tiltakoznánk az egyenruha ellen?

A diktatúrában nem lehetett ilyesmit tenni, a kedélyét azonban megőrizhette az ember – s ezzel nem akarom letagadni, mennyire más volt Prágában vagy Brnóban élni akkor, mint Tiranában vagy Plovdivban.

Hrabal ennek a piros kalapnak a nagyszerű írója. Abból a trilógiából, amely a Házimurikkal kezdődik, s amelyben a felesége mondja el az életüket, kiderül, hogy félt az éles helyzetekben. De az élet nemcsak éles helyzetekből áll, s a mindennapokban a háztetőn gépelt a tűző napon, s a papírlapok felpöndörödtek a melegtől; a Moldva partján futkosott; macskákkal sétált az erdőben; és megteremtette azt a sok kedves embert, aki miatt nekünk is érdemes élni. Nem hiszem, hogy az irodalom valamire való, de ha való valamire, akkor a legjobb, ha erre.

Abból a szempontból viszont nagyon is megértem Tamást, hogy szerelmesek vagyunk a gondolatainkba. Én például nem tudok mit kezdeni Miroslav Krleža könyvével, a Filip Latinovicz hazatérésével. Számtalanszor nekirugaszkodtam, hiába: nem és nem. S mert az ember magyarázó állat, én is szeretném megmagyarázni magamnak, hogy ugyan miért nem tetszik. És mert mi még íróemberek is vagyunk, hát valahogy a szakmánkba is vág a magyarázat megfogalmazása.

Ki tudja, mire lyukadok ki én is? Nem tudhatom, hiszen a melankólia egyáltalán nem áll tőlem távol, ahogy a szülőkkel való harc sem vagy az emlékezet kutatása. De meg vagyok győződve, hogy sikerül valamire jutnom, hiszen már gyakorlatom van a következtetésben. S akkor majd velem sem lehet beszélni, majd nekem is hiába magyarázzák, hogy Krleža mégiscsak, hogy esetleg, talán… Meggyőzhetetlen leszek, hajthatatlan és hajlíthatatlan.

A talán legjobb Ottlik-monográfia Jakus Ildikó és Hévizi Ottó párbeszédével kezdődik, amelyben Jakus sorra megcáfolja Hévizinek azokat az előítéleteit, melyekben élettársa az író személyes vallomásaként értelmezi a szereplők megnyilatkozásait, s így „egyerkölcsös” könyvnek láttatja az Iskolát. Jakus szerint ez tévedés, a regény jóval bonyolultabb.

A közösségi hálók korában mindenkinek el kellene olvasnia ezt a párbeszédet. Idézetek milliói áradnak szembe az emberrel, alattuk név, ezt Shakespeare mondta, azt Molière, azt Csehov, ezt meg Ibsen, nem beszélve a sok Dosztojevszkijről, Hrabalról, Thomas Mannról, Pamukról, Ulickajáról és ki tudja, még kiről, holott egyik kedvenc idézetünk sem Tamásitól származik, hanem az epileptikus négertől, akivel Ábel Amerikában találkozik. Ha ezzel tisztában lennének mindazok, akik könnyes szemmel idézgetik, talán nem hatódnának meg annyira, bár egyre világosabb, hogy amit az ember egyszer a fejébe vesz, azt elnevezi hitnek, s azontúl vitathatatlannak tartja.

Maga az a párbeszéd is, amelyre hivatkozom, egy könyv, az Ottlik-veduta részlete, a valóságban bizonyára nem így hangzott el, nem beszélve arról, hogy mihelyt könyvbe került, megváltoztak a szereplők, egy másféle dramaturgia részesei lettek, s a könyv úgy beszél az összetettségről, hogy közben maga is összetett.

Természetesen nem várom el, hogy mindenki minden idézet alá odaírja, hogy mondjuk William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, fordította Arany János, III. felvonás, IV. jelenet, bár azt, hogy ne monogramokat közöljenek szerzői névként, azért mégis elvárnám. De a legfontosabb felismerés az lenne, hogy egyetlen mondatban-replikában-gondolatban nem lehet összefoglalni a valóságot, bármilyen szépen hangozzék is az a mondat. A XXI. század kiváltképpen nem arra való, hogy egyetlen kijelentésben-aforizmában megpillanthatnánk az igazságát, hiszen abban sem egyezünk meg, vajon a szomszédban háború van-e, és ki a felelős érte.

Azt hiszem egyébként, sokaknak ezért hiányzik a diktatúra mint forma – nem az 1989 előtti zsarnokságra gondolok, hanem bármelyikre. Egyértelmű rendszerre vágynak, és ezért nem értik a sokértelmű szépséget. A szépség ugyanis soha nem egyértelmű dolgok egymáshoz illesztése. Ellenkezőleg, a szépség mindig sokértelmű dolgok egymáshoz igazítása. Abban, hogy a csatatéren esünk el, és átrohannak rajtunk a lovak, semmiféle problémátlanság nincsen, mégis erről szól az egyik legnagyobb magyar vers. Egy nő, akit sokan még csak szépnek sem tartunk, évszázadok óta izgatja a képzeletet, mert a világ egyik legcsodálatosabb festményén szerepel. Az operákban mindig megölnek valakit, leginkább sok valakit. És ha egy esztéta elmagyarázná Brâncuși csodálatos szobrait, hát őszintén irigyelném az illetőt.

Nem ez a megfelelő attitűd. A szépség hat, felkavaró és lenyűgöző módon hat az emberre. Vannak megnyugtató remekművek, de azok is széthullanak egy leegyszerűsítő magyarázattól. A kolozsvári Mátyás szobor ötven éve itt a szememben, de fogalmam sincs, hogy miért. Ahhoz, hogy elmagyarázzam ezt az érzést, oldalakat kellene megtöltenem, nem egy iskolai tablót, „viszontlátásra 2054-ben”. 

Amikor egymondatosan idézünk, megfosztjuk a sort vagy szakaszt a kontextusától. József Attila a legpárttitkárosabb költővé avanzsált annak idején. Nem tehetett semmit ellene: azzal a merev értelmezéssel képtelen volt megküzdeni. Az, akit eltanácsoltak az egyetemről, így lett a magyar irodalom éltanulója. Ady és Madách követte irigykedve.

Holott az írók különösen szerencsések lehetnének ebből a szempontból. Egy festmény vagy egy szobor ott áll előttünk, térbelisége egyenesen csábít a tömör összefoglalásra. Egy könyv azonban több száz oldal esetleg, nyilvánvaló, hogy mondatait nem egymástól függetlenül vetették a papírra. Egy dráma is több órás alakulás, egy replika megjegyzése puszta mnemotechnikai művelet. Még egy vers is a sorok összjátékának bonyolult eredménye. 

Mindig Ady jut eszembe, aki felindult, amikor Jászai Mari a Magyar Antialkoholista Liga estjén szavalta el Az ős Kajánt. Nemes célok érdekében sem kell feláldozni egy nagy vers sötéten szikrázó szépségét. 

Különben a művésznő elszavalhatott volna bármit, ő azonban tévedhetetlenül találta meg azt, aminek a legtöbbet árthatott. Tamási is ezért jár ilyen szerencsétlenül: Erdélyben, ahol helyenként még mindig tombol a szülőföld-mítosz, csakis egyféleképpen hallják az Ábel-mondatot. Holott a 2005-ös magyarországi Nagy Könyv-szavazáson az Ábel a rengetegben a 13. helyet nyerte el, azt jelenti tehát, hogy egy olyan közegnek is sokat mond, amely más mítoszokban él.

Erdélyben keveset mond, holott sokat beszélünk róla, s ennek a keveset mondásnak a folyamatos idézés az egyik oka. Úgy jártunk vele, mint az Arany-balladákkal: mindannyian tudni véljük, miről szól. A különféle leegyszerűsítő értelmezéseknek köszönhetően érthetővé vált, és elszegényedett.

Ennek a leegyszerűsítő furornak az eredménye a Wass Albert-imádat is. Őt le sem kell egyszerűsíteni: szereplői többnyire úgy beszélnek, mint a plakátok, könnyen megjegyezhető ideologikus igazságokat mondanak triviális formában. Mintha az egész világ arra született volna, hogy a magyaroknak igazat adjon, és ezt úgy adja elő, mintha általánosan érvényes lenne mindenkire. 

A pillanatonként gigabájtokkal áramló világ ellen az egyértelmű igazságok bástyájára van szükség – ez a látszat. Ennek az összeesküvéselméletek burjánzása sem mond ellent, hiszen azok mindentől eltekintenek, igazságukat önmagukban találják meg, teljesen zártak és koherensek. Rajongóiknak Shakespeare-re, Csehovra, Madách-ra kizárólag a tekintély súlya miatt van szükségük, nem azért, mintha érteni is kívánnák, ami a műveikben olvasható.

Így jutottunk el oda, hogy már a tekintély súlyát is lehet kölcsönözni bárkitől. Ablonczy Balázs vagy Drábik János, Tamási Áron vagy Wass Albert, Thomas Mann vagy Georg Stöpple – teljesen mindegy, sőt, az utóbbiak még sokkal jobbak, az előbbiek ugyanis „bonyolítják” azt, ami teljesen egyértelmű. 

Tablókkal vívunk, s ez két szempontból is kockázatos: a mondat nem képviseli sem az írót, sem a művet, mi pedig már megöregedtünk, korántsem vagyunk olyan hamvasak, mint sok évvel ezelőtt. A gondolkodás azonban megmaradt olyannak, és még lázadó lendületét is elvesztette. Nagy zsibogással ismételgetünk konvencionális dolgokat, és arra vagyunk büszkék, hogy a hatalmaskodók pártját fogjuk az áldozatokkal szemben. „Tisztán látunk” – állítjuk, és eltakarjuk a szemünket.

„A jó könyv ugyanis végül mindig elolvastatja magát. A színével is hat rám, a szagával is; fizikai, anyagi valóságából vonzerő árad. A rossz írót viszont elárulja a nyomtatott oldal képe, a »tükör«, a szedés is. Talán a bekezdések aránya, a mondatokat jelző és elválasztó nagybetűk elhelyezése, a központozás, a kötőjelek vízszinteseinek rejtett összhangja is fontos, amiről mit sem tudunk. Talán a rossz író, egyáltalán, más betűket használ – több effet, kevesebb emmet? –, mint a jó, s ezért olyan sivár, barátságtalan művének már a látványa is. A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”

Én valahogy ugyanígy vagyok a filmekkel. Sétálok bennük, mint Ottlik a könyvekben, ráklikkelek véletlenül valamelyikre, megnézek néhány jelenetet, vagy ha kedvem van, az egész filmet. Most a Grace – Monaco csillagát, most A tolmácsot, máskor Az órákat. Nem láttam az egész Nicole Kidman-életművet, de így is sejtem, hogy nagy színésznő. 

Mert végül is mi egy nagy színész? „Rátesznek egy orrot, és tökéletes Virginia Woolf” – mondta egy ismerősöm. Ami azt jelenti, talál az az elképzelés, amely bennünk él, ahhoz, amely megjelenik a képernyőn. De talán még többet jelent: azt, hogy ezentúl úgy képzeljük Virginia Woolfot, ahogy Kidman eljátszotta.

Ami azért fantasztikus bravúr. Mert mi egy bravúr? – csak hogy folytassam a tudálékosságot, ha már belekezdtem. A bravúr az, amikor előítéleteink lebomlanak. Többször mondtam már, noha éppen azok a rendezők nem hallották meg, akiknek „üzentem”: Scorsese egyik legzseniálisabb húzása az volt, amikor a bérgyilkos szerepét Joe Pescire osztotta a Nagymenőkben. Egy töpörtyű csak nevetséges lehet – gondolhatnánk; és korántsem.

Nos, Nicole Kidman sem csak a „gyönyörű szőkeség”. Az orrnak mint kelléknek tán ez is a szerepe, azon túl, hogy megteremti a hasonlóságot a színésznő és az írónő között: megbontja az arcot, eltávolítja szokott szabályosságától. Azért nem mondom, hogy „elcsúfítja”, mert Woolf egy másféle szépséget képvisel, mint Kidman, s abban a pillanatban, amikor a színésznő megkapja a Mrs. Dalloway szerepét, nem is önmagát kell képviselnie. Igaz persze, hogy Grace Kellyként közelebb kerül önmagához, ahhoz a babaarcú szépségideálhoz, amelyben az egykori dívával osztoznak, ám Monaco csillaga másként bontja le az előítéleteket, egy sprődebb primadonnával, mint akire készültünk.

És ez az igazi színészet titka szerintem, az igazi művészeté. Óhatatlanul megrajzolunk magunkban egy arcot, amelyet „Nicole Kidmanként” azonosítunk, és amellyel kapcsolatban nincsenek is kétségeink – amíg aztán mégis elkezdenek működni. Hol van a ragyogás Az órákban? Egészen máshol, mint szellemi lustaságunkban. Abban a replikában, amelyik szerint az őrülteknek is jól esik, ha meghívják őket valahova. Abban a végletes lemondásban, amellyel Virginia a folyóba indul. Abban a magányban, amely végig látszik az arcán.

Itt egy hasadás is megfigyelhető. Gyermekkoromban a szépséget szépségnek használták. De már az a társadalom is azt nevezte nagy alakításnak, amelyik kibújt a mátrixból. Vitályos Ildikó gyönyörű nő volt, legemlékezetesebb szerepe mégis Böske a Sánta angyalok utcájából, az a szerep, amelyben a szépségnek nagyon bonyolultnak kellett lennie. Kele Brigitta nem pusztán attól vonzó, hogy királynői jelenség, hanem attól, hogy használni tudja a szépségét, él a színpadon. Kézdi Imolához kapcsolódó legnagyobb élményeim a Wozzeck Marie-ja, az Alkoholisták főszereplője, a Három nővér Másája. Milyen komplex szépség Meryl Streep, Glenn Close vagy Anne Hathaway, milyen összetett nő Marozsán Erika!

És Alain Delon, egy másféle álom! A Rocco és fivéreiben az a sebzett törékenység, az a konok angyalság! Vagy Bányai-Kelemen Barna Székely Csaba rendőrjeként! Marcel Iureş, a náci tiszt a Hart háborújában!

Azt hiszem, az a nagy színész és színésznő, aki nem „fekszik rá” a szépségére; aki attól szép, hogy éppen abban a pillanatban szép tud lenni, nem a szabályos arca vagy a modelling révén és szempontjából, hanem a szerep érdekében és segítségével. Michael Caine azt mondta Charlie Rose-nak, filmsztár az, aki ha kézhez kapja a forgatókönyvet, azt keresi, hogyan olvashatná magára, míg filmszínész viszont az, aki azt kutatja, hogyan azonosulhat a figurával. De senkit nem érdekelnek a filmsztárok.