Kisipari és sorozatgyártott iparművészeti emlékek sorsa Nagyváradon
Az elmúlt évek tapasztalata arra enged következtetni, hogy egyre több nagyváradi érdeklődik az általuk belakott épített környezetet tárgyaló helyi idegenvezetések, vagy városi séták iránt. Amellett, hogy ez egy nemzetközileg is egyre népszerűbb műfaj, a váradiak érdeklődése jól mutatja, hogy szükségessé vált (újra)teremteni egyfajta meghitt kapcsolatot a lakosok és az épített környezet között. A városias fejlődést, mint az elidegenedés kiváltó okát már nem szüntethetjük meg (és nem is áll szándékunkban), viszont az utcák, terek, építmények részletekig menő megismerése, óvása az egyetlen lehetőségünk arra, hogy valóban belakjuk és megfelelően alakítsuk környezetünket. Ez az írás is idegenvezetés, vagy inkább „otthon-vezetés”, „írott városi séta”. Azokról a vizuális elemekről, anyagokról, tárgyakról, részletekről, szól, amelyek észrevétlenül hozzájárulnak Nagyvárad hangulatteremtő erejéhez. Nem utolsó sorban pedig útmutató lehet a helyi lakosok, háztulajdonosok, látogatók számára. Segítséget nyújthat abban, hogy felismerjük, mi az, amit érdemes lehet meglátnunk, értékelnünk, megőriznünk az utókor számára.
Az utóbbi évek népszerűsítő kampányain keresztül lassan természetessé válik úgy a helyiek, mint a tágabb közvélemény számára, hogy Nagyvárad építészetét a szecesszió formálta naggyá. Valóban, páratlan modernizációt hozott ez a korszak. A szecesszió lévén az első – későbbi terminussal élve – modernista művészeti mozgalom, amely teljes mértékben elvetette az ókori stílusok, illetve azok újraértelmezésének (reneszánsz, klasszicizmus) másolását. Szecessziós palotáink egykori tervezői viszont érdekes módon sokszor az egyházi és provinciális barokk építészethez nyúltak inspirációért – ennek oka éppen az is lehet, hogy a városban alkotó ismert építészek általában kötődtek a városhoz[1] és annak múltjához. A Fekete Sas, vagy az Ullmann palota tetőíve például éppen a barokk jegyeit idézi (még ha az Ullmann-palota esetében ezt egy egyetemes stilizált barokk forma, és nem egy a városban vagy a régióban honos barokk épület megidézésével tette, mint a Komor és Jakab a Fekete Sas palota Kossuth – ma Independenței – utcai tömege esetében).
Ennek ellenére a török idők után kiépült provinciális Várad földszintes, vagy egyemeletes házai még egy egészen más típusú városi életről tanúskodnak.[2] Bár a századforduló építészei gyaníthatóan szinte teljes mértékben átalakították volna a városközpont kisvárosias képét, az első világháború kitörésével a tervezett fejlődés megtorpant, a kisipari hozzáértés viszont még a következő generáció kihalásáig velünk maradt. A két világháború közötti rövid időszak alatt a nagynevű magyar fővárosi építészek jórészt eltűntek, de mégis a régi oktatási rendszerben nevelt kismesterek és azok tanítványai építettek házakat, ötvözve a régi mesterségbeli tudást az egyre népszerűbb, és különösen a királyi Romániában felkarolt, nemzetközi modernizmus erényeit. A kommunizmus alatt viszont kevés kivétellel, különösen pedig az 1980-as évek második felére az iparművészeti örökség sivárságának, hanyatlásának lehettünk tanúi. Az eddig tartó korszak részleteivel foglalkozom a továbbiakban, az emberléptékű, régi város magánházaival, gondosan elkerülve, hogy az ismert építészek által tervezett paloták részleteire kitérjek, az egy másik írás témája lenne.
- Kapuk
- A provinciális barokk hagyományait őrző kaputípus
Várad legrégebbi kapui, elsősorban a 19. század elejéről maradtak ránk, nem olyan régiek tehát, mint a legtöbb erdélyi városban megmaradt műemléki védettséget érdemlő kapuelemek. A kaputípus viszont őrzi a 18. századi hagyományt: a párhuzamosan, keresztben, vagy sugarasan elhelyezett lécekből ácsolt felület fő díszítőeleme éppen ez, a lécek által létrehozott geometrikus minta. Egykor ilyen kapuk díszítették a Kapucinus (Traian Moșoiu) és Kőfaragó (Nicolae Jiga) utcákat is, Váralját, Olaszit és Újvárost is. Mára leginkább szerényebb és kései változataik maradtak, olyan félreeső utcákban, mint a Tímár (Plevnei), vagy a Szacsvay (Cuza Vodă), és a Szent János (Ady Endre) utca külső szakaszai. A Kapucinus utcában, illetve a Kolozsvári úton még egy-egy ilyen kapu áll.
- Provinciális historista kapuk
A műemlékvédelmi értéket képviselő kapuk közül ezekből az általában keményfából készült kapukból találunk a legtöbbet a városban. Ezek javarészt kettes vagy hármas osztásúak, de ilyen jellegű gyalogos bejárati ajtókra is találunk példát. A 19. század második felében uralkodó historista stílusirányzatot követő kapuk elsősorban az ókori görög és római építészet elemeit kívánják újraéleszteni: kazettás felületeket, timpanont, oszlopfejezeteket, néhol mívesebb, máshol egyszerűbb formában: egyszerű, profilozott tábláktól, a térhatású gyémántkváderig. Különös játéknak vagyunk tanúi a szinte kötelezően meglévő kazetta-elemek kapcsán: ezek az antik építészet faragott kőprofiljaira utalva a kapu masszív és biztonságot nyújtó mivoltának benyomását erősítik.[3]
Az utóbbi években ennek a kaputípusnak a kapcsán érdekes jelenséget tapasztalunk. A szocializmusban természetes és divatos volt, hogy a régi fakapuktól megszabadultak és azokat hegesztett, vasból készült kapukra cserélték. A váradiak műveltségének javuló színvonalát jelzi, hogy megmaradt kapuikat ma inkább felújítják, a hiányzó kapukat pótolni igyekeznek, ezek elkészítését pedig egyre több cég vállalja. Bár ez örömre ad okot, ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az új kapukat, rengeteg hiányossággal és visszaéléssel szembesülünk. A legfőbb probléma, hogy ezek rossz minőségű, sokszor puhafából készülnek. Ennek köszönhető, hogy a görögkatolikus líceum a régihez hasonlóra ácsolt kapujának dísze annak felszerelése utáni első héten letört és azóta is szaporodnak rajta az ütésnyomok. Másrészt a kapuk elkészítéséhez használt technikai apparátus és a szakképzettség hiányosságáról tanúskodhat, hogy az illesztések gyenge minőségűek[4], a szépen eldolgozott felületek helyett pedig sok helyen vaskos csavarok éktelenkednek. A szándék természetesen itt is nemes, a szokás pedig egyre népszerűbbé válik, mert rendre, tisztaságra és új tárgyakra van igény.
Az új igézete viszont lassan az abszurdumot is kitermeli, így történt a Kapucinus utca 10. szám alatt, ahol az eredeti, sugaras kiképzésű provinciális későbarokk kaput egy rossz minőségű, historizmust mímelőre váltották. Még ennél is különösebb történet a Szaniszló (Eminescu) 8. szám alatti ház két világháború között, újromán/reklasszicizáló[5] stílusban készült egykori kapujáé. 2021-ben a ház új tulajdonosa úgy gondolta, attól válik értékesebbé az ingatlana, ha (az egyébként jó állapotú), pitykézett rézlábazattal, metszett üvegekkel és aprólékosan kiképzett fafaragványokkal díszített kapuját lecseréli: „valami hasonlóra”. A kaput körülvevő stukkódísz sem úszta meg a felújítást, az elemek is ormótlan szegekkel vannak felfogatva, de ennél sokkal zavaróbb, hogy a pótlás mestereinek még a léceket sem sikerült szimmetrikusan elhelyezniük. Így válik valami, ami a kulturáltság eszköze lehetne, a pusztításévá.
A 19. század olcsóbb, de mindenképp praktikus megoldása volt, hogy a tömörfa léckapuk homlokzati oldalát lemezzel borították, majd lefestették. Az így elnyert, nagyon modernnek tűnő felület egyetlen dísze a szegecselés által létrehozott minta. Ezt a lehetőséget használták ki a belényesi medence bizonyos falvaiban, különös koncentrációban a várasfenesi népi iparművészetben, ahol előszeretettel szegecselt virágmintákkal és építési emlékfeliratokkal díszítették lemezkapuikat. Nagyváradon, az egyszerűbb lemezfelületű kapuk mellett, amelyből több is van a Pavel utcán (17, 20), a Szaniszló (45), vagy a Szent János (Ady Endre) utcán is (14), egyetlen virágdíszítésű lemezkapu van, a Csengery (Delavrancea) utca 26 szám alatt. Az 1889-es évszámot is szegecselve jegyezték fel rá. Ezeknek a kapuknak a hiányossága, hogy alapvetően nem látványosak és megfelelő karbantartás híján látszólag nem is igényesek, így sokkal kiszolgáltatottabbak a felújításoknak, mint a historista kapuk. A Pavel utca 17. szám alatt, egy szecessziósként újragondolt 19. századi ház lemezkapuja például deklasszált öregként éli végnapjait faoszlopra és téglákra támaszkodva, közelről megfigyelve viszont felsejlik benne a szépség, az arányosság és az ívelt, míves szegélydíszek.
A lemezelt kapuk egy további típusát alkotják azok a műtárgyak, amelyek az előbbieknél technikailag cizelláltabbak. A fényáteresztő deszkakapuknál vált megszokottá, hogy azok nyílásait kovácsolt vassal zárták be, míg a deszkákat fémpánt-szegélyű, és vékony díszpálcákkal tagolt pléhlemezekkel borították be. Az így létrejött tárgyak így a felületes szemlélőnek tömör fémkapunak tűnnek, ellenben elkészítésük jóval kevésbé volt költséges (elegendő volt félkemény, vagy puha fát, akár fenyőt alkalmazni) és maguk a kapuk is jóval könnyebbek, miközben a vasalásnak köszönhetően hasonlóan masszívak voltak. Erre találunk példákat a Beöthy Ödön (Iuliu Maniu) 28., illetve a Széles (Menumorut) utca 13. szám alatt.
Bár a századfordulós nagyberuházások domináns stílusa a városban egyértelműen a szecesszió volt, a korabeli magánházépítkezések esetében a tizenkilencedik század közepétől az első világháborúig uralkodott a historista ízlés. Így a historista kapuk aránya máig meghaladja a szecessziós kapukét. Tudni kell, hogy a megmaradt szecessziós kapuknak, bár a szakmai hozzáértésről egyértelműen tanúskodnak, a nagy része vagy mintakönyvek alapján készült, vagy az egyes műhelyek által rajzolt minták variációi voltak. Ha stilárisan nem is, városképi szempontból viszont kifejezetten értékesek. A Kőfaragó (Nicolae Jiga) utca 27. és a Szacsvay (Cuza Vodă) 11. és 17. szám alatti kapuk az ívelt kovácsoltvas és faelemeikkel kiváló példák ezekre a művészi szempontból nem egyedi, a szecesszió különböző nemzetek által alkalmazott típusaihoz nem illeszkedő, de igen mutatós kapukra. A Pavel utca 21. szám szecessziós kapuja is ilyen, ez érdekes példa azokra a felújításokra, amelyekben megőrzik a jó állapotú kovácsoltvas és faragott fa elemeket, majd azokat új vázra építik fel. A kapu eredeti formáját nem ismerhetjük, vas elemei viszont a magyaros szecessziót idézik.
Nagyváradra nem volt jellemző a nyugat-európai, és különösen nem a francia szecesszió hatása, ennek ellenére két kifogástalan minőségű kapu ezekből is maradt.[6] Az Úri utca 42/A kapuját a kovácsoltvas virágok és visszahajló (ostorcsapás – coup de fouet – szerű) szármotívumok teszik látványossá. A Szilágyi Dezső (Moscovei) utca 7. szám kovácsoltvas kapuján bár központi elemként az ostorcsapás-mintát alkalmazták, az elemek elrendezése mégis egészen geometrikus és letisztult, a német Jugendstil-lel rokon.
A kovácsoltvas szabadon álló, vagyis a nem homlokzatba, hanem azok folytatásaként épített kapuk gyakori elemei a váradi házsoroknak, javarészt a 19. század végéről valók. A historista ízlésű házak fa kapui a homlokzat egyfajta folytatásaként az antik építészeti elemeket mímelték, a kovácsoltvas technikája azonban nem adott lehetőséget erre, így ezek esetén szimmetrikusan elhelyezett virágdíszekkel és cirádákkal kellett megelégedniük. Ezeket a cirádákat a huszadik század második felében is sokan másolták, az eredetieket arról ismerhetjük fel, hogy az elemek nem hegesztve vannak, hanem vaspántokkal összefogva.
Az egyik legszebb és leglátványosabb „szecessziós” kerítéskapu Nagyváradon nem szecessziós. A Beöthy Ödön (ma Iuliu Maniu) utca 74. szám alatti, ma rikító kékre festett, növényi ornamentikájú kaput valószínűleg ugyanaz a tervező tervezhette és ugyanaz a műhely készíthette a húszas években, mint a háború előtt a Szaniszló utcai francia inspirációjút, a visszahajlítások módja legalábbis erre utal. Bizonyos, hogy a kaput a húszas években emelték, akárcsak a házat. Ennek a kapunak a késeisége jól mutatja, hogy a kliens maradibb ízlésén, vagy a megmaradt mintakönyveken is nagyban múlt, hogy az építők az aktuális divatokat, stílusirányzatokat mennyire követték.
A skandináv nemzeti romantika magyar szecesszióra való hatásáról tanúskodik kőlábazatával és oromzatos oszlopaival a Tarr György által épített, Gróf Batthyány Lajos (ma General Leonard Mociulschi) utca 13. szám kerítése és annak kerítéskapuja, amelyen jól megférnek az ipari jellegű rácsok és a geometrikus ornamentika, egyszerre reflektálnak a ház modernségére és népies jellegére, pártázatos ereszére is. Tarr György esetében azért tehetünk kivételt jelen cikk ismert építészekre vonatkozó tiltásával, mert ő volt az, aki a legtöbb szecessziós magánházat és kis bérházat tervezte Nagyváradon, nevét viszont kevés helyen, csak a tudományos igényű lajstromokban említik, de a reprezentatív összefoglalókból rendszerint kihagyják.
Mindenképp említést érdemel itt a Rulikowski temető neológ zsidó parcellájának a főbejárat felőli úton megközelíthető nagyméretű, indás és virágdíszes szecessziós kapuja is, valamint a keresztény temető néhány, és a neológ temető több, a sírokat körülvevő kovácsoltvas kerítésének kapuja, ezek stilárisan, kivitelezésükben hasonlóak a magánházak szabadon álló kapuihoz.
Talán már nem is érdemes azon keseregnünk, hogy eltűntek a régi kirakatok a városból. Az a néhány, amely megmaradt, még mindig szolgál gyönyörködnivalóval. A Szent János és Szilágyi Dezső utcák kereszteződésénél lévő egykori kereskedőporta kazettás kirakatkerete, itt az ablak és a bejárat külön keretezést kapott.
Modernebb kirakatok a Teleki (Primăriei) utca megmaradt kirakatai. A 34. szám alatt álló kirakat egészen egyszerű, viszont a homlokzat teljes szélességében, a két üzlethelyiség és a kapu szélességében fut. A 46. szám alatti igényesebben készült, máig megvan a fába beépített fehér márvány lábazati borítása. Kár, hogy az üvegeket szegélyező fa pannókat egyiknél sem használják már rendeltetésszerűen, hirdetőpanókként.
A Szent János utca 32. szám alatti szecessziós kirakatdíszítés a huszadik század 90-es éveiben, vagy a kétezres években készülhetett. Itt néhány megmaradt elem viszont arra utal, hogy a minta, ami alapján gyártották, maga az eredeti kirakat volt. Az illesztések minőségén, az arányokon, a szegelésen és az elemek vaskosságán látszik, hogy ez egy újragyártott kirakat. Erre bizonyítékul szolgál, egy egykori mezőtelegdi patika nagyjából eredeti állapotban megmaradt bejárata, ezzel összehasonlítva válik nyilvánvalóvá, hogy a Szent János utcai üzlet egykori hullámvonalas fadíszei milyen kecsesek lehettek.
A korabeli mesterségbeli tudást és a technikák sokféleségét ismerhetjük meg, ha figyelmet szentelünk a régi házak kilincseinek. A fentebb leírt provinciális barokkot idéző léckapuk és a lemezkapuk vasból készült kilincsei a legsokfélébbek, vannak köztük lemezpajzs nélküliek és csak a kulcslyukat takaró, fél-lemezpajzsúak, díszes és egyszerű fogantyújúak is. A historizmus korabeli kilincsekre már jellemző, hogy rézből készültek, a fogantyúk pedig sokszor geometrikus tömbökből állnak. Mutatós florális szecessziós kilincspajzsai vannak a Szilágyi Dezső utca 7. szám alatti háznak. A Darvas ház oktogonális, DI monogrammú[7] egyik egykori kilincse ma egy újvárosi, egykoron kétcsaládos magánház bejáratán díszeleg.
Az utóbbi tizenöt évben kezdődött és azóta is zajlik az elmúlt száz év egyik legnagyobb műemlékvédelmi értékrombolása: a hőszigetelés, és különösen a hőszigetelő ajtók és ablakok fénykora. A régi házak eredeti ajtó- és ablaktokozataik nélkül teljesen jellegüket vesztik. Sok igényes házfelújításnál látható, ahogy az igényes stukkófelújítás dacára az összkép diszharmonikus, olyan, mintha megvakult volna a homlokzat. Végtelen számú szomorú példát hozhatnánk, de az egykori Lähner György (Mimozei) 3. szám alatti szecessziós villaépülete megmutatja, hogy vizuálisan hogyan semmizhet ki egy épületet az eredeti ablakok és ajtók cseréje. A Körös (Tudor Vladimirescu) utca néhány megmaradt 19. század eleji „parasztbarokk”, vagyis ívelt oromfalas homlokzata jól szemlélteti a különbséget a műemléki és a gondatlan, esetleges felújítások között. A 41. számnál az eredeti ablakok mintájára készítettek hőszigetelő ablakokat. A 49. és 51. számú házak viszont a sorozatos gondolattalan cserék (új, műanyag, osztatlan ablakfelületek; vonalas vakolatdíszek elsimítása) miatt már nem emlékeztetnek régi önmagukra.
Az 57. számnál álló ház ablakai viszont eredetiek és erről az ablaktípusról érdemes pár szót ejteni. A barokk korszakban terjedtek el azok a vékonypálcás, általában négy táblára osztott ablakok, amiknek a keskeny kerete alig emelkedik ki a homlokzat szintjéből, az illesztéseknél pedig apró, lapos vaspántokkal vannak összefogva. A Teleki utca 20. alatti 2020-ban lebontott, majd újraépített homlokzatú, emelet vagy inkább dobozráépítéses, egykor historista ház ablakai is ilyenek voltak, a homlokzat síkján belülre épített ablakok pedig ennek a háznak is teljesen megváltoztatták a jellegét. Ezek a vékonypálcás régi ablakok azok, amelyek még megmaradtak a város 18-19. századi jellegéből. Eltűnésük nagy veszteséget jelent. 2022-ben láthatunk először olyan felújítást, ahol ezeket értő módon újították/cserélték. Az egyiket a Patak (Mircea Popescu) utca 4 szám, a másikat pedig az Alapi János (Postăvarului) 3 szám alatt.
A Jean Calvin utca 1. szám alatti 19. század végi bérház pinceszellőzői jó példái annak, hogy hogyan lehet egyszerű eszközökkel minőségi hatást elérni. A pálcás rácsozat alig észrevehető virágmintái az keresztillesztéseket takarják, erősítik. A Teleki utca 17 számú, valószínűleg kora 19 századi alapú háznál a szellőző egy tömör vaslap, amelyből csillag-/virágmintát vágtak ki. A Lórántffy Zsuzsanna (ma Ion Luca Caragiale) utca 11 számnál a pinceszellőző az egyetlen elem, amely utal a század második felében a díszeitől megfosztott, hamarosan lebontandó ház eredetileg szecessziós stílusára.
6. Keramit
A 19. század hetvenes éveitől alkalmazták Európa több országában azt a nagyszilárdságú kerámiaburkolatot, amelyet téglaformában utcakövezésre, járólapként pedig kocsibeállók burkolására alkalmaztak. Néhol útszegélyként is használták az élére állított téglákat. A keramit sárga színével máig díszíti sok ház bejáratát, és bár Nagyváradon már nincs, Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen vagy Budapesten még mindig megmaradtak keramittal burkolt utcák. Bár a keramit 1903-as szabadalmazása a magyar századfordulós ipartörténet egyik fontos mozzanata, más országokban is gyártottak hasonló, préselt, majd magas hőfokon üvegkeménységűre égetett burkolatokat. Bécsben, Párizsban vagy Koppenhágában is találunk hasonlókat. A Magyar Kerámiagyár terméke viszont nem csak Bécsbe, hanem Belgrádba és Bukarestbe is eljutott, a Gara de Nord melletti védőjárdákat és a központi fogadócsarnokot is ezek a lapok díszítik. Később a bukaresti városvezetés a keramitot utánzó, hasonló színű, de egész más állagú, kilences osztású kerámialapokat gyártatott, ezekkel burkolták a metróállomásokat. Az anyag csúszóssága és balesetveszélyessége vetett véget Európa szerte a keramit fénykorának, a 20. század közepétől a legtöbb helyen aszfalttal cserélték, vagy sokszor ezzel fedték el a sárga kockákat.
Nagyváradon a leglátványosabb hely, ahol ilyet láthatunk, a Stern Palota kocsibeállója, de a legtöbb ház bejáratát ezekkel burkolták. Mára kevés maradt ezekből, a régi házak bontása nem kíméli az állományt. A Teleki utca 20. alatti ház tavalyi bontásakor a homlokzat kiosztását és díszítőelemeit reprodukálni kellett, de a keramitlapok, akárcsak a spaletták, eltűntek.
7. Kő- és műkőlábazatok
Az egyik leggyakoribb hiba a régi házak felújításánál a lábazatok szakszerűtlen cseréje. A legtöbb esetben az építőanyag-piacon fellelhető anyagokból és technikákkal igyekeznek helyrehozni a lábazatokat, nagy műanyagtartalmú díszvakolatot, a tehetősebbek márványt tesznek, ezáltal megváltoztatva az épületek jellegét. Olyan városokban, mint a 19. századi Kolozsvár, a környék természeti adottságait használva és a korábbi hagyományt követve, homokkő lábazatokkal burkolták a homlokzatokat. A váradiaknak ezzel szemben (éppen az alföldi, kőben kevésbé gazdag állapotok miatt) ekkor még a vakolat jutott, mint lábazati díszítőelem. Homlokzati dísztéglával, az úgynevezett klinkerrel borított házakon a lábazat általában más színű vagy mintázatú klinker. A század végén válik általánossá a vörösmészkőlapok használata, a századfordulón pedig a műkőből, vagyis portland-cementtel vegyített kőporból öntött lapok terjedtek el. A mészkőlapok vonalas dísze a durva és elsimított felület játéka volt. A szegélyeket simára hagyták, a többi felületet pedig stokkoló vagy cizellőr kalapáccsal alakították. Ugyanezt a hatást kívánták elérni a műkőlábazatoknál is, amelyeket vaskapcsokkal fogtak be a téglafalba. A század elején egészen alacsony lábazatokat emeltek, a magyaros szecessziós épületeken mintákkal és hullámzó mintákkal díszítve azokat. Az 1930-as években a műkőlábazatokat vastagabb és nagyobb, gyakran vertikális lapokból állították össze, ezek a modernista épületeken gyakran szerepelnek domináns homlokzati elemként. Fontos lenne a felújításokkor nagyobb figyelmet szentelni az eredeti lábazatok megtartásának és megfelelő pótlásának. A Beöthy Ödön (Iuliu Maniu) utca 28. számú házán szakszerű felújítás történt, a klinker téglát homokfúvással tisztították meg, majd látták el fedő-impregnáló lakkréteggel. Ugyanennek az utcának a 11. szám alatt, illetve a Ritoók Zsigmond (George Enescu) utca 8. szám alatti négytengelyes házon ugyanezt a típusú téglát amatőr módon lemázolták. A Szent János (Ady Endre) utca 19 szám alatti egyemeletes modernista/art deco bérház sötétszürke műkőlábazatára pótlásul a fal síkjába szinte teljesen belesimuló szürke csempét tettek, ezzel változtatva meg a homlokzat egyszerű, de ízléses arányait, felületeik matt, visszafogott fényét. Vakolatból készült lábazatot már szinte alig találunk a városban, ha ezek még is eredeti anyagukat mutatják, akkor azt rendkívül rossz állapotban.
8. Ablaküvegek
Általában a belső szélfogókon, valamint régi üvegajtókon látunk még aprómintás, homokfújt, vagy maratott síküvegeket, úgynevezett mousseline, vagy dessin-táblákat*. Ezeket a mintákat a 19. század első felétől gyártották Európa-szerte és sokszor alkalmazták a bútoriparban is. Itt a letakart felületek maradtak áttetszők, a csiszoltak vagy maratottak pedig mattá váltak. Szélfogókon és a kapuk felső, nem mozgatható részein a mousseline-üvegek mellett fémekkel, oxidokkal és ásványokkal színezett üvegeket is alkalmaztak.
9. Redőnyjelvények
Olyan régi üzlethelyiségek redőnyein, mint a Tímár és a Körös utca sarkán álló, még láthatók a gyártók jelvényei. Ezen a Patent – Paschka és Tsa – Budapest áll. A város legtöbb ilyen jelvénye viszont a helyi redőny- és kályhagyárat, a műlakatos Szántó Dezsőét, némelyik pedig a konkurenciát, a Grünwald testvérek cégét hirdeti. A jelvények a kor ízlését követik. Az 1911-ben alapított cég korai reklámbillogai először egyszerűbbek, majd szecessziós ízlésűek, a két világháború között pedig modernista reklámgrafikai terv alapján, ehhez illeszkedő betűtípus felhasználásával készültek. A görögkatolikus egyház Pavel utca sarkán lévő bérházának üzlethelyiségén ilyen modernista tipográfiájú és formavilágú jelvényt találunk.
10. Házszám-táblák
A század elején készült házszámtáblák még nagy számban megmaradtak a belvárosban. A négy fülesbástyát formázó vaslap nem a vár bástyáira utal, ez egy használt klasszicizáló formaelem, ilyet például a Premontrei templom oldalablakainak stukkódíszein is felfedezhetünk. Az impériumváltásokkor egyszerűbb módszert választottak, mint a táblák lecserélését, körcsiszolóval kicsiszolták belőlük a régi utcaneveket, egyes helyeken pedig felfestették rájuk az újakat. Elvétve láthatók olyan házszámtáblák is, amikről nem tüntették el a régi neveket, érdemes ezeket megkeresni a városban. A Beöthy Ödön utca 39. számú ház táblája sokat megmutat nekünk a 20. század utolsó évtizedeinek hangulatából: nemzeti színekkel díszítve reprodukálta valaki a század eleji házszámtáblák formáját – műanyagból.
11. Belsőépítészeti elemek
Bár a belsőépítészeti elemek a legkiszolgáltatottabbak, sok nagyváradi magánházban még mindig találunk eredeti részleteket: jelzett rézkilincseket, rézgombos spalettákat, oroszlánlábas kádakat, falburkolatokat, kilincseket, beépített tükröket, radiátor-takaró elemeket, fajansz és mettlachi (anyagában színezett, mázatlan kerámia) csempéket, gyakrabban mintás, préselt cementlapokat. Ritkán, de találhatók és feltárhatók még eredeti falfestések, néhol megvannak még réz és porcelán WC-lehúzók és porcelán vagy bakelit villanykapcsolók is. Különleges apróság, egy vízvezetékszerelő, Bihari Samu reklámja. Rézgyűrűre maratta a nevét és háromjegyű telefonszámát, ezt applikálta az általa felszerelt rézcsapok mögé.
12. Csengők
Az egy tenyérben is elférő ipari műkincsekből az elektromosság elterjedése előttről vagy annak kezdetéről, a régi csengőfogantyúkból még több is eredeti helyén van Nagyváradon, a Széles (17.) és az Úri utcákon (49.), és a Schlauch kertben (4.). Ezek a kuriózumszámba menő technikai eszközök még huzallal működtették a hagyományos csengőkolompot. Meglétük talán csak annak köszönhető, hogy diszkréten bújnak meg a homlokzatokon.
Ezeknek az elfeledőben lévő részleteknek[8] a helyzete azért is figyelemre méltó, mert a rájuk való odafigyelésünkön lehet próbára tenni közösségünk állapotát. Analóg ez a szellemi örökségünkkel, történelmünk ismeretével is. Bár a váradi polgárság számára mindig is természetes volt, most felnövőben van Nagyváradon az első itt született generáció, amely nem használja, de még csak nem is ismeri a régi utcaneveket. Pedig az otthonlétünk, a város sajátunkként való megélésének alapvető eleme az a szóbeli hagyomány, amely nem cinkosokká, inkább a saját tereit belakó, történelmét és mindennapjainak történetét ismerő közösséggé formálta a váradi lakosokat – elsősorban a magyar, de a román lakosságot is – az utóbbi száz évben. A közösségünk által felhalmozott tudás biztonságadó élményének elvesztése miatt lesz nagy veszteség, ha elfelejtjük a Zöldfa utca középkori eredetű névadást tanúsító nevét, a szürkülő kolostorfalak történetére pedig még a Kapucinus utca neve sem emlékeztet majd senkit. Szegényebbek leszünk, ha már nem jut eszünkbe a Körös utca nevéről, hogy a jobboldali telkek egykor a folyóig értek ki.
Ugyanígy van ez az építészeti és iparművészeti emlékeinkkel is. A közösség értékeinek védelmén kívül van egy sokkal gyakorlatiasabb érv is ezek megőrzésének szükségességére: Nagyvárad „szecessziós városként” való márkázása megalapozatlan marad, ha mindazt az építészeti és iparművészeti kincset, amely, nem a palotákhoz, hanem a kisebb léptékű polgári vagy a vernakuláris jellegű építészethez kapcsolódik, elveszítjük. Nagyvárad esztétikai és turisztikai értékelhetősége nagyban támaszkodik a műemlékeket vagy autentikus építményeiket alkotó eredeti részletekre, megmaradt eredeti anyagokra. A 19. század, a századforduló és a korai modernizmus nevezetes építményei sokszor ezeknek a részleteknek köszönhetik azt értéket, amelyet teljesen jogosan nekik tulajdonítunk. Ezek leépítése éppen azt a státust rombolná, és sajnos sokszor rombolja is, amelyet fáradságos munkával éppen az elmúlt másfél évtizedben sikerült jórészt visszaállítani. Kulturálisan és turisztikailag is sokkal kevesebbet ér egy olyan város, amely csak kiemelt látványosságokat nyújt, az élet működésének és a mindennapjainak történelmi emlékeit pedig hagyja pusztulni. Különösen azokat, amelyek nem csak kellően régiek, hanem komoly mesterségbeli tudással is készültek. Bármilyen megbúvó, jelentéktelennek tűnő részletek is ezek, felbecsülhetetlen értékűek, mert megmutatják a kifinomultság és a jó ízlés életszínvonal-javító és jóllét-teremtő erejét.
(A szerző 2022. június 24-i nagyváradi előadása alapján.)
Déry Attila: Öt könyv a régi építészetről 5. Festések, burkolatok, üvegek, gépészet – Festések, burkolatok, üvegek, gépészet, Terc, Budapest, 2010 119. old.
11. oldalon az ablaküvegeknél írom, hogy: mousseline, vagy dessin-táblákat, oda kellene a fentit betenni jegyzetnek
[1] Jakab Dezső, Komor Marcel hosszú távú szakmai partnere, körösrévi születésű volt. Vágó József és Vágó László a kiterjedt nagyváradi Weinberger család egyik ágának leszármazottai. Míg szülei és testvérei már Budapesten éltek, József itt is fejezte be középiskolai tanulmányait. Spiegel Frigyes nővére a Sonnenfeld családba házasodott. Más fontos építészek, mint a felvidéki gyökerekkel rendelkező idősebb (és fia, az ifjabb) Rimanóczy Kálmán, vagy Sztarill Ferenc nagyváradi illetőségűek voltak. Talán Mende Valér az egyetlen, aki nem volt helyi (vagy helyi lakos) és nem is kötődött rokoni szálakkal a városhoz. Mende alföldi (kecskeméti) sikerei után, még nem teljesen tisztázott módon az egyik legtöbbet foglalkoztatott váradi építész lett. Szakmai sikereinek az első világháború kitörése vetett véget.
[2] Lásd: Zuh Deodáth: Heritage destruction, heritage creation, and the lost art of classicism. Reshaping early 19th-century Hungarian cityscapes before and after the First World War. Kéziratban.
[3] Ezt a jelenséget először komoly teroretikus igénnyel Gottfried Semper, a 19. század egyik legjelentősebb építésze és építészeti szakírója tárgyalta Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten, oder praktische Ästhetik (=A stílus a technikai és a tektonikus művészetekben, avagy a gyakorlati esztétika, 1860) című művében. Semper szerint az építés egyik, egyébként az ember saját testének biológiai megfigyeléseire alapuló sajátossága a belső tartó- és vázszerkezetek felöltöztetésén alapul. A felöltöztetett struktúrák díszei pedig takarékossági okokból, de az eredeti jelentések megőrzése érdekében egy korábbi építészeti formát más anyagban kreálnak újra. Így faragják a márvány oszlopfő formáját fába, de egyébként ugyanígy helyettesítik később a követ csiszolt cement- és betonöntvényekkel, kompozit anyagokkal, a rusztikus vert falat teraszittal stb. A felöltöztetés és az anyagváltás (anyag-csere) elvei a korabeli építői esztétika legfontosabb kategóriái voltak.
[4] Például: Szaniszló utca 67 szám, ahol a kaput a lehetőségekhez képest igényesen gyártották újra, még a régi kilincset is megőrizték.
[5] Másik, de pontatlan nevén új-brâncoveanu (neobrâncovenesc) stílusú. Helyesebb ezt inkább a román nemzeti stílusnak nevezni, vagy a román nemzeti romantika építőművészeti és dekoratív törekvéseinek tekinteni.
[6] Érdekes módon mindkettőt ugyanarra a világosszürke árnyalatra festették.
[7] A Vágó-fivérek irodája, majd különválásuk után József is előszeretettel alkalmazta a nyolcszögű kilincspajzs felső mezőjében a monogramos vagy piktogramos díszítéseket, amely a vonatkozó megrendelés esetén az építtető szimbólumaként, jelzeteként is szolgált. A budapesti Népszava/Világosság Nyomda az „V/N”, a Schiffer-villa a „SM” (=Schiffer Miksa) feliratú monogramos kilincspajzsokat kapott. Nagyváradon az egykori Csendőriskola (ma a Nagyváradi Egyetem kampusza) bejárati ajtajain eredetileg stilizált koronás címeres kilincspajzsok voltak. Az összeművészeti koncepció szerint kivitelezett Darvas-ház egyik korábbi felosztása, felújítása során az épületből kikerült eredeti elem egy stílusában, korában meglepően közeli házon díszeleg. Ettől függetlenül nem az a helye, illetve a felújítás autenticitását – ha szándékolatlanul is, de – hathatósan csorbítja.
[8] Melyek kapcsán sok mindenről nem eshetett itt szó, a kupás cserepektől és kéményektől a virágládákon át a lépcsőházi korlátokig.
