Debreczeny György: Három menetben, kollázs nélkül. AJ Téka Kiadó, Szeged, 2020.

Nem kínál sok fogódzót Debreczeny György új kötetének fülszövege. Inkább fokozza a misztériumot, talált versekként prezentálva azt, ami sorsszerűen elénk tárul (szerepel is egy talált versek című, többféle hagyományt megidéző pársorosokból álló ciklus közöttük). Elsőre a kötetcím sem rendkívül beszédes: a „három menet” a kötet három részét fogja jelölni. A cím második szerkezetének feloldását Debreczeny régebbi olvasói bizonyára csuklóból előrántják, az újabbak hamar rátalálnak az interneten böngészve: visszautalás ez a szerzőtől korábban olvasott, kvázi védjegyévé vált verstípusok, a költőelődök műveinek soraiból összemontált költemények gyakorlatára. A cím szerint tehát ebben a könyvben ne számítsunk ilyenekre.

S mégis, több versben működik most is a remixelés módszere, csak itt a saját sorok és azok elemeinek permutációjából épülnek fel egyes alkotások. Ezek egy része (például a való, mely „hódolat Eliadénak”) izgalmas és termékeny játék a költői nyelv alapelemeivel, a szintaxissal és az ezekkel kódolt jelentésekkel, mintha arra kérdezve rá, hol képződik az értelem: a részekben, az egészben, vagy az elrendezésben? Eszembe jutott róluk Weöres Sándor Fughettája is… Debreczeny egy-egy kísérletében viszont inkább a kudarcot vélem látni: ti. hogy a módszer nem biztos, hogy ennedikszer is elgondolkodtat, idővel kiüresedik. S ha a játék általában amiatt is szép meg jó, mert öncélú és ismételhető, azért van, amikor érdektelenné válik (pl. a lila kabátos hölgy, Még nincs). Arányérzékre vall, hogy mégsem dominálja a kötetet ez a fajta szövegépítkezés. A 2. menet nagy része úgymond haiku vagy bonmot-szerű, esetleg valamilyen helyzet visszásságára a nyelvben rejlő többértelműségek, a nyelvbotlások lehetőségét kiaknázva rámutató töredék. Van ezek között frappáns, van meglepő („hogy egyik szavamat / a másikba ne köpjem”), van cinikus, illetve kevéssé emlékezetes darab is, amely csak a vele való találkozás pillanatában látszik szellemesnek, ha egyáltalán (a furcsa mindössze ennyi: „nincsen abban semmi furcsa / hogyha valami furcsa”). S ha az utóbbiakra találna önironikusan reflektálni az egy tucat bagatell cím, attól még nem biztos, hogy van ezzel mit kezdenünk. Továbblapozunk. S a többi, hosszabb, hol modoros, hol természetesebb mondatszövésű költemény között egy-egy igen megkapó, főleg ott, ahol az epikusság váratlan törmelékei kerülnek önmagukon túlmutató összefüggésbe. Ezek a törmelékek pedig olykor a szerző életrajzára vezethetők vissza (miért nem lettem sakkvilágbajnok?), máskor egy klasszikustól kölcsönvettek (hódolat Proustnak), esetleg szokatlan fogalmi metaforákat hoznak létre, a mélyben egzisztenciális kérdést hordozva (vajon én), s a variálás könnyedségébe keserű témát kevernek (egy szelet ízletes hús).

Debreczeny tehát érdekesen sakkozik a szavakkal, sorokkal, ötletekkel: „a képalkotó tudat létrehozza / és felfogja a poézist / akarom mondani a protézist / mint az esztétika tárgyát / a szövőnő lepkeszárnyon / a helyzetbe belegabalyodik / és ez a belegabalyodás eredendően / magához a lényeghez / magukhoz a lényekhez tartozik” (hősei szájába adja).