Hannának húsz éves korára lett három vetélése, 1910-ben, 11-ben, 12-ben, és aztán 13-ban, a nagy háború előtt egy évvel jött Hugó véresen és makkegészségesen. Vetélések, szépen egymás után, mintha az ünnepekre igazították volna őket, egy Hanuka idején, egy Jom Kippur idején, egy Pészah előtt két nappal. Egyre ingerültebb lett, és egyre jobban szerette a férjét, aki egyre jobban szerette őt, a kudarc nem árthatott meg az ő divatjamúlt és rajongó szerelmüknek. Hanna a negyedik viselőssége idején fölkereste az újlipóti rabbit, akinek fájtak a lábai és híresen rossz alvó volt. Ablakában még hajnalban is pillogott gyertya. Hannának már nagyra gömbölyödött a hasa, inkább tolta a hasát, mint vitte. Gyönyörű, lélegzetelállító jelenség, a rabbi önkéntelenül hőkölt vagy két lépést, amikor megjelent előtte és súlyos árnyékot vetett rá.

– Mit tehetek érted, lányom?

Hanna a hasára tette a kezét.

– Imádkozzon értem, rabbi. Hogy egészséges gyerekem szülessen!

– Imádkozom, de garanciát nem adhatok. Különösen, hogy… – a rabbi nem merte befejezni, és talán jobban is tette.

– Hogy? 

– Sajnos nem megy – a rabbi már vörös volt, a hívek és a közösség igényei elég változatosak és meglepőek voltak mindig is, de ilyesmivel még ő sem találkozott.

– Mennyibe kerül? – Hanna néni a retiküljében turkált.

– Ne butáskodj, lányom. Elég! Meg akarsz szégyeníteni?

Hanna a hasát simogatta, elgondolkodott.

– Ha megint halott gyerekem születik, én megverem magát – és akkorát fújt, hogy a rabbinak csaknem leszállt a kalapja. – A csontjait töröm, rabbi! Körülbelül egy fejjel magasabb volt a másiknál. 

– Engem? Miért engem?! – amikor a valószerűtlen fenyegeti az embert, sajnos kevésbé lehet megértő.

– Mert Emilt akkor se bántanám, ha megcsalna – kiabálta Hanna.

Két orvost pofozott meg addig, ennek híre ment a kerületben, mind a kettőt apósa ajánlotta. Szégyen egy ilyen erőszak. Az ember esze megáll! Az öreg Keller Ignác ezután, Emil hiába is igyekezett meglágyítani a szívét, távol tartotta magát tőlük. Hannát föl is jelentették a második inzultus után. Szívszaggatóan sírt a kihallgatáson, és amikor ráborult a kihallgató rendőrtiszt úr asztalára, az csodálkozó jajdulással végigrepedt. Ejtették az ügyet, Hanna bocsánatot kért a monoklis doktor Speidltől, aki három méter távolságból el is fogadta. 

Amikor Hanna világra hozta Hugót 1913-ban, a rabbinak sürgős teendője támadt Olaszliszkán vagy Sátoraljaújhelyen, mindegy, elég messze utazott, és elég megkönnyebbülve tért vissza azután. 

A következő évben kitört a háború, az borzasztó volt. A bolond embereknek fogalma sem volt, mi lesz a határtalan boldogság ára. Keller Emil látott kalapdobálást, üvöltözést, ölelkezést és durva lerészegedést, ital nélkül. Hurrá, háború! Hülyék. Egyszer hazahozott két kalapot, egy a fején, egy a kezében. Ami a fején volt, nagy volt, ami a kezében forgott, kicsi volt. Egyik sem az ő kalapja.

– Dobáltál, Emil?

A férfi legyintett.

– Mindenki dobált, Hanna.

– Elmentek neked otthonról? – érdeklődött Hanna, neheztelt.

– Egy pillanatra, azt hiszem, igen.

– Na, hozd vissza szépen az eszedet!

Hugó egészséges volt, mint a makk, nyekergett, nyikorgott, sűrű hajzat borította kicsiny, de kemény kobakját. Az anyja szép, tágas vonásait, illetve Emil kisnövését örökölte. Emil fogott egy üveg konyakot, kiszaladt a Duna-partra, ittasan kiáltozott. Mert már akkor is a Parlamenttől északra laktak. Állítólag még a Margitszigetről is hallották Emil bácsi rikácsolását, amikor elhírelte az ő Hugójuk születését.

– Hugó, Keller Hugó ma megérkezett! Tudjátok meg! Meghozta a gólya! 

Csakhogy ez a hűtlen gyerek húszévesen elment, magára hagyta szerető szüleit, ellentmondást nem tűrve, érvekre, a szív fájdalmára nem hallgatva kijelentette, tapodtat nem marad ebben az országban, ahol a csőcseléké a jövő. Költők, festők, akik értenek ahhoz, hogy megállapítsák, mit hoz a holnap, csak mert olyan metafizikai érzékeik vannak, hogy előre látják a rossz mindenféle fajtájának közeledtét, figyelmeztették. Papi, a művészek szenzorjai megőrültek. Meg más is figyelmeztette. Üzletember, több producer. Színészek. Kongatják a vészharangot, mami. Ő aztán nem marad még Európában se. Hugó nem a levegőbe beszélt. Futott Amerikáig, hová ekkoriban, érthető módon, sok zsidó kivándorolt, ment az átszíjazott bőröndjével, a rongyosra olvasott szótárával, néhány dollárjával, a nagy ötleteivel, nyughatatlanságával és elszántságával. 

Amerika! 

New York! 

Néha írt, és ezeknek a leveleknek célkitűzése többnyire az volt, hogy meggyőzze kedves, marha szüleit, hogy kövessék. Most még lehet. Mindent elintézek, drága mami, csak üljetek hajóra, kifizetem, veszek nektek párnás kabint, drága papi, ne habozzatok. Néger zenekarral várlak benneteket a manhattani oldalon. Játszanak a fiúk dzsesszt, bluest, ragtime-ot. A szülők hajthatatlanok maradtak. 

Még mit nem, dohogott Emil, cipőpucoló lenne belőle. 

Édesapád azt mondja, ő ott biztosan elveszne, a hatalmas házak között, amiknek a tetejét se látni, írta Hanna néni.

Itt megnőne, garantálom, válaszolt Hugó.

Miért nem jöttök, miért vagytok ilyen fafejűek!

Nem mehetünk, kisfiam, ez a hazám. 

Micsodád, papa?!

A hazám, kisfiam.

A harmincas éveket végigvitatkozták. Mindenki érvelt, mindenkinek volt igazsága, senki nem tudta jobban, mint a másik. Tessék jönni, még lehet, makacskodott Hugó, itt minden ember egyenlő, segít beilleszkedni.

Na, és hányan ugrottak le a mélybe az Empire State Building-ről.

Sokan, az igaz. De most már nem ugrálnak. New deal, édes apukám. Szárnyalunk! Mindenkinek lesz autómobilja! 

A szülők másféle nehézségre is kitértek. Igaz, csak maguk között.

– Emil, azt mondom én neked, hogy ennek a Hugónak néger barátnője van.

– Miket beszélsz? Miért lenne néger?

– Anyai megérzés. 

– Honnan van teneked ez a megérzésed?

Hanna konyakot töltött, egyhajtásra itta meg, amit a modern alkoholizálók már nem szoktak, de ő nem volt se ilyen, se olyan. Ő az volt, ami, Hanna. Nagy és szép nő, aki imádta Emilt, és nem nyalogatta az erősebb párlatokat. Hanna volt, és ennyi neki elég is volt. Illetve még jó lett volna, ha nagymama lesz. Látni az unokáit. Hát nem fogja. Még egy konyakot. Emil csatlakozott. 

– Nőről sose ír, te buta – mondta. – Csak házak, csak szabadság, biznisz meg sztori. Van nője, lefogadom. Szép fiú, csinos. Na und, ha klein egy kicsit. De mit jelent, hogy nem ír róla, hm? Hogy nem olyan az a lány, mint mi. Nem zsidó, nem is ír vagy francia, hanem néger. Egy énekesnő, színésznő, mit tudom én.

– Kérlek, drágám, ilyen alapon lehetne indián is – jegyezte meg tűnődve Emil, és elképzelte Hugót egy vigvam előtt. 

– Apacs – ezen Hanna elgondolkodott. Vagy mohikán! 

Ha a fia nem számol be a szerelméről, ami biztosan lett neki, más oka is lehet. További lehetőségekre nem mert gondolni. Úgyhogy inkább a haza, a hazaszeretet, a menni vagy maradni dilemmája maradt a téma, mintsem a szerelem.

Ezen például jókat veszekedtek Aranyék és Kellerék. 

Mi a haza, meddig tart, mikor fogy el, meddig érdemes várni. A törvények merre tartanak, rosszfelé, szakadékba, nyilván. Van-e remény, vagy csak várnak türelmesen, mint marhák a vágóhídon, igen, várnak. Nincsen, nincsen, soha nem volt remény! Ittak. Szállt a buborék. Ilyen buborékok között töltöttek el vagy húsz szeretettel teljes esztendőt. 

Hugó írt. Néha dollárokat küldött. Egyszer Hanna egy óvatos levélben megkérdezte, na, és a párod, biztosan van szép, kedves párod, mert egyedül csak nem élhetsz, ki teszi reggel elébed a lágy tojást, a pirítóst, de nem jött válasz.