Ami immár közhely, hogy a színháznak napjaink társadalmáról és ezen belül az egyénről kell kérdéseket megfogalmaznia, mintha az ifjúsági előadásokra nem tartanák érvényesnek a színházi vezetők, néha még az alkotók sem. Pedig előbbiek és utóbbiak is szomorúan veszik tudomásul, hogy a kis- és nagykamaszok, a fiatalok csak akkor nézik meg a nekik szánt produkciókat, ha muszáj, de akkor is nagyon unják. Őszintén: nem csodálom. 

Ezt a „hagyományT” törték meg Debrecenben. A Csokonai Nemzeti Színház Fórum Színház épületének Kóti Árpád termében a kamaszok, fiatalok saját problémáikkal szembesülnek a Cyber Cyrano előadásban. Tasnádi István színművét névrokona, a nagyváradi Tasnádi-Sáhy Péter a kamaszok problémai iránti érzékenységgel állította színpadra, és egy olyan újítással, ami tükrözi a fiatalok virtuális és valós világát 2023-ban: az előadásban megjelenő fotókat a mesterséges intelligencia (MI) „készítette”, persze az alkotók fantáziájának „betáplálásával”. A fiatalok elkezdték ugyanis használni az MI-t, az idősebbek pedig félnek tőle. Mert lehet hasznos és veszélyes, attól függ, ki, mire, milyen szándékkal alkalmazza. Az előadás alkotói megmutatták, hogyan lehet kreatívan a művészet szolgálatába állítani.

Szintén ugyanez a kérdés a közösségi platformokkal kapcsolatban, csak azokat már mindegyik korosztály megszokta. Már a TikTokba is betévednek a 18-nál jóval idősebbek (is). Mert nagyszerű kommunikálni általa, virtuálisan elérni a földgolyó bármely pontját, ugyanakkor rombolni is képes az értelmet és az érzelmet.

Meglátásom szerint a nagy kérdés: kinek a felelőssége, hogy a gyerekek hogyan, miért és milyen céllal költöznek, menekülnek a valós létből a virtuális világba. Ez a Cyber Cyrano kérdése is, anélkül, hogy bár egyetlen szó vagy képi utalás is történne erre.

Az előadásban három középiskolás, két lány és egy fiú drámája bontakozik ki. A szerző egy megtörtént esetet dolgozz fel. A cím Rostand, 19. század végén íródott romantikus drámájára utal, melyben a főhős, Cyrano csillogó elméjét „kölcsönzi” a szép Christiannak, hogy utóbbi arcával meghódítsa a szeretett nőt. A 21. században virtuális arcokkal hódítanak, vagy vezetnek félre. 

Zsuzsi, Heni és Máté szokványos kamaszok. Barátsággal, szerelemmel küszködnek, kortársaikkal és önmagukkal vannak konfliktusban. Tartok tőle, hogy a kirekesztés, megszégyenítés, közismertebb nevén a bullying is szokványossá vált az iskolákban, osztályokban. 

Zsuzsi és Máté jópajtások, Heni az újonnan jött, magabiztosnak tűnő szép lány elválasztja őket. Zsuzsi páriává válik, ciki vele barátkozni, a virtuális világba menekül és kitalált személyekkel, történetekkel rászedi Henit és Mátét. Nem akar ő rosszat, csak kitolni a másik kettővel, bebizonyítani, hogy okos, ugyanakkor felismeri a manipulációs készség adta hatalmat. Elhiszik neki a kitalált mesét, a virtuális és a valós összefolyik. Heniről kiderül, hogy a magabiztossága csak látszat, önmarcangolásában testi fájdalmat okoz magának. (Hány fiatalról derül ki, hogy vagdossa, kínozza magát, hogy a fizikai fájdalom valamelyest elfedje a lelki vívódásokat, az önbizalom hiányát, a társak okozta kínokat? A statisztikák szerint sokan vannak és egyre többen.) A játék tragédiába fullad. A két fiatalt megrendíti társuk tragédiája. Ugyanakkor mintha Máté csodálni kezdené Zsuzsit, utóbbi pedig mintegy a hatalom mámorában közli, hogy talán folytatja, könyvet ír a virtuális térben. 

Florina Bellinda Vasilatos funkcionális, állandóan változónak tűnő tere, Ungvári Oszkár fény- és hanghatásai, zenei kompozíciói hol a valós, hol a virtuális teret varázsolják színpadra, a jelmezek pedig a divaton túl, a tinédzserek ikonjait idézik. Katona Gábor koreográfiája diszkréten kalauzol végig ezeken a világokon, jelzi a gyerekek vad és szelíd álmait. 

A rendező pedig biztos kézzel mozgatja a fiatal színészeket. Megteremti a kamaszkorra jellemző derűt és zaklatottságot, érzékelteti az érzelmi sokszínűséget, az erre az életkorra jellemző szenvedéseket és örömöket. 

Az előadás minden pillanata hatásos, izgalmas, néha humoros, máskor szívszorító. S mi más lenne a színházi játék célja, mint hatni a nézőkre, érzékennyé tenni minket a felvetett kérdések iránt. Néha a clownok derűvel kevert szomorúságát, máskor a játék élet-halál tétjét vélem felfedezni az előadásban. Úgy tárja elénk ennek a korosztálynak a hangos, színes világát, hogy megérezzük és megértsük a hangok, színek, lázadások mélyén háborgó érzelmeket, vívódásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Az elveszettséget a valós világban és az álmodozást a virtuális létben. Gyönyörű pillanat, amikor egy régi táncdal néhány hangjával jelzi az előadásban a fiatalok vágyát romantikára, szerelemre. Megrendítő, ahogy kiderül Heni önbántása. S az előadás minden jelenete humorral vagy kegyetlen erővel mutatja meg a három fiatal menekülésvágyának okát, megfogalmaz egy kérdést, amin még napokig lehet és – szerintem – kell töprengeni. 

Tasnádi-Sáhy a bemutató után elmondta, hogy egy 15 éves lánnyal, Franciskával konzultált arról, milyenek a manapság a kamaszok, hogyan beszélnek, milyen sajátos szavakat, kifejezéseket használnak, hogyan viselkednek egymás közt és az iskolában, mik a gondjaik, vágyaik álmaik. Mert a fiatalokat is csak úgy lehet megismerni, ha figyelünk rájuk, beszélgetünk velük. 

Ezt a tudást is átadta a három fiatal, tehetséges színésznek. Szép Evelin, Fekete Patrícia, Komlódy Márk hiteles kamaszok, ugyanakkor hatalmas erővel képesek elénk tárni az általuk játszott fiatalok mélyre zárt érzelmeit, belső harcaikat. Pompásan játszanak, egyszerre könnyedek és drámaiak. Minden szavuk, mozdulatuk, gesztusuk őszinte és igaz. Komoly karriert jósolok nekik a színészi pályán.

Előadás után figyeltem, mit beszélnek a fiatalok, akiknek szemmel láthatóan tetszett, amit a színpadon látták. Egyik lány a könnyeit törölgetve mondta a barátainak, hogy az osztályából is kórházba került valaki, mert addig csúfolták a közösségi hálón, ameddig felvágta az ereit. Szerencsére időben megtalálta a testvére. A lépcsőn felfelé viszont egy kisebb társaság azon nevetgélt, hogy a két szereplő „bekapta a horgot”, nem ellenőrizték, kivel csetelnek. 

Én azon gondolkodtam, hogy hol vannak a szülők, a pedagógusok, miért nem figyelnek a gyermekekre, a kamaszokra. 

Mert ők nem véletlenül nem jelennek meg az előadásban, és sok szó sem esik róluk. Nem meglepő felismerés mind a szerzőtől, mind a rendezőtől, hogy a korukra jellemzően zárkózott kamaszok inkább a virtuális térben keresnek megoldásokat a gondjaikra, minthogy a családjukhoz, tanáraikhoz fordulnának. 

Csak remélni tudom, hogy szülők és pedagógusok tolongani fognak, hogy megtekinthessék a Cyber Cyranot. Sok mindent megtudhatnak a gyermekeikről, illetve tanítványaikról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a fiatalok szívesen megnézik, mert végre egy számukra meghirdetett előadás valóban róluk szól.

Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 
Tasnádi István: Cyber Cyrano 
Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter 
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Zenei és vizuális tervek: Ungvári Oszkár
Koreográfia: Katona Gábor
Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
Szereplők: Szép Evelin (Zsuzsi), Fekete Patricia (Heni), Komlódy Márk (Máté)