Minden nap ugyanazt látod,
valahogy önmagad kiszolgáltatottja
lettél, s ítéleted ellen nincs apelláta.
Hagyod, hogy a fény hálót égessen
arcodra, fogai között is növeled
a hézagokat. Mikor imáidba merülsz az
éjjeli csendben, hallod, hogy odabent
a belek között motoszkál valaki, - egy
jogcím nélküli bérlő, aki szabadon
garázdálkodik tested üregeiben,
s teljes lendülettel ide-oda tologat
egy szerelvényt, melynek árukészletéről
semmit sem tudsz.
Próbálod a kreatúrát kicselezni, zárod
a menekülési útvonalat, de az ellenmozgás 
újra visszasodor, hiába húzod össze
kicsire magad, ott maradsz a horizont
szélén, ott rekedsz a fájdalom udvarában,
ahol már magaddal sem akarsz szóba
elegyedni, s be kell látnod végre, 
te vagy minden jónak az elrontója.

Szürkeállományodba belefulladt
a távolban ragyogó kék, s most már
nem tudsz szelektálni, s nem látod 
azt sem; kőmennyezet lett fölötted az Ég.

Csontos Márta (1951, Győr). Tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. A Magyar Írószövetség, a Szegedi Írók Társasága, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Vörösmarty Társaság tagja. 

Még sötétedéskor is moccan
kezed alatt a szőlőtőkék körül
magasodó homokbuckák
Vénusz-dombja, homlokodon
a fejlámpa kés-éles sugara
hasít az égre, mintha te töltenéd
fel a csillagokat is, hogy tükörképük
a pocsolyákból felröppenhessen a helyére.
Kicsit megpihensz, megbillen alattad
a sámli, mert lehajolva már neked
sem megy. Érzed, elöl vagy utolsó
az egyenlők között, nincs helycsere.

Fekete árnyék siklik a fákon,
tested átrajzolja a béke körvonala,
ujjaid, akár a gyökerek a mélyben,
nem engednek a lazításban, mintha
összefognának ellened a küzdelemben,
mert ők még tudják, mi a törvény
Ég és Föld között.
Csak benned zavarodott meg a
szokásos bioritmus, fáj lelkedben
a karanténba zárt személyes mikrovilág.

Ajkadon egy ott felejtett fohász
keresi útját, felkéredzkedne Isten
udvarába, bizonytalanul tévelyeg
aurád körül, s reméli, nem sodorja
magával az ördögszagú éjszaka.

 Nem tudom, milyen az éjszaka,
 s álmomban, ha a szoba eltűnik, 
 mikor áll be a csönd, meddig tart
 az a semmibe szárnyaló állapot,
 melyben visszatérek a Sokorói
 dombvidék lankáira, lebegek
 a fűszálak között, s könnyedén
 ugrálok a Cuha-patak partján,
 talpamat nem sebzi fel a kavics,
 szedegetem a szirti ternye sárga
 szirmait a vadvirágok között,
 a koboldok visszahúzódnak az
 üregek pereméről a mélyedésbe,
 nem mernek ingerkedni velem,
 már megszűnt a rémálom, háttal
 állok a sötétnek, nem kell sündisznó-
 állásba gömbölyödnöm, szabadon
 nyújtózom, nézek fel az új kezedet
 szörnyeteg-mentesített kékségébe,
 véget ért a kanti séta Kelet s Nyugat
 között, út közben nem jött a Begyűjtő,
 visszatértem kis falumba, most itt
 ülök egymagam, vékonyodnak a
 schopenhaueri körvonalak, s érzem,
 növekszik bennem a tavasz.