Yuri Kordonsky rendezése a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Játék térrel, idővel, múlttal és jövővel, a lélekkel, az emlékekkel egy szép, lassan hömpölygő előadásban. Mi, nézők az elhanyagolt, koszlott falú, ódon tárgyakkal teli szoba egyik sarkából figyelhetjük a szereplők kapaszkodását a múlt árnyaiba, reménytelenségüket és kevés reményüket valamiféle jövőben. Négy órát (egy rövid szünettel) leskelődünk, én végig figyelem (remélem, más is), mitől olyan boldogtalan a színpadon élő társaság, mit jelent nekik a kert, amitől képtelenek elszakadni.

A Cseresznyéskert A.P. Csehov utolsó színműve, betegen írta, búcsúzik benne a világól és az élettől. Yuri Kordonsky rendező is búcsúzik a járvány előtti élettől, a pörgéstől, a lelassult időt próbálja megfogni, megkérdezni, hogyan tovább most, amikor minden változik. Kolozsvárt 1998-ban a néhai Vlad Mugur rendezésében játszották a Cseresznyéskertet, Harag György Marosvásárhelyen állította színpadra, mindkét legendás alkotó ennek a színműnek az előadásával búcsúzott a földi léttől. Egyikkel sem akarom összehasonlítani a produkciót, más idők jártak akkor, mások most, és a színház – bocsánat a közhelyért – a jelen tükre és művészete.

Kordonskynak igaza van, amikor a műsorfüzetben közölt interjúban azt mondja, a mi korunk, jelenünk megmutatására legalkalmasabb színmű a Cseresznyéskert. Hozzátenném, a Csehov-darabok mindig mindenre alkalmasak. Nemcsak azért gondolom így, mert Anton Pavlovics egyik szívszerelemem, azért sem, mert rengeteg jó és kevésbé jó előadást láttam a darabjaiból, ki nem hagynám, ha lehetőségem van színpadon látni, hallani, hanem azért, mert úgy ismeri az emberi lelket és természetet, hogy a sztárpszichológusok is megirigyelhetik.

Én eddig oktondi módon azt hittem, hogy a Cseresznyéskert a múlt szükségszerű, ám fájdalmas elengedésének, az új befogadásának elutasításáról szól, de Kordonsky jól összezavart. Szerinte az időről szól, a megfoghatatlanul múló időről, a múlt és jövő közötti rövid létről. Már ha van jövő. Márpedig van, az előadás végén ott focizik a múlttal. Ezt később megmagyarázom.

Szóval itt van ez a gyümölcsös, meg a hatalmas, málló vakolatú ház, lakói ki sem látszanak az adósságból, ott lebeg fölöttük az árverés. Jön az újgazdag, aki egész életében arra vágyott, legyen valaki, ezért is megvenné az egészet cakk und pakk, lenne pénz, lehetőség nyugodt életre. A család habozik, ez az otthonuk, az életük, de hajlanának. Aztán megérkezik Párizsból Rányevszakaja, a nagyasszony, a ház úrnője, aki hazamenekül a boldogtalansága elől, erre itt a teljes káosz. Ráadásul a lelkiismeretfurdalás is rátör, öt éve nem látta a lányát s a testvérét. Lehet, esze ágában sem lett volna hazautazni, ha jól mennek a dolgai, de nem mentek, az öngyilkosságnál pedig jobb a gyerekszoba, ahová visszatért szenvedni. Érthető a boldogtalansága, a ház közelében vesztette el a férjét és fulladt a tóba a kisfia. Végül az újgazdag Lopahiné lesz a kert és a ház, míg a lányok, az anyjuk, Gajev és a többiek mennek, amerre tudnak, talán még dolgozni is valahol. Így hangzana a történet profánul, de a dolgok és főleg a szereplők, az emberek ennél bonyolultabban működnek. Lopahin például azon túl, hogy majd beleőrül a boldogságba, hogy az övé lehet minden, annak is örül, hogy lebonthatja a házat, felszánthatja a kertet, leszámol múltjával, saját birodalmat teremt.

Kordonszky egyszerre tartja el és mélyed bele a Cseresznyéskert világába: egyes szereplők hasraesnek, bohócszerűek, lehet, a többieket sem kell komolyan venni. Ugyanakkor sztanyiszlavszkiji szerepelemzést fedezek fel benne, mély átélést a színészi játékba, lassított ritmust, lelkiséget. Bevallom, sajnálom, hogy utóbbi felé billen a mérleg.

A rendező a belső működést, a lelkeket tanulmányozta. A múltat nem lehet simán eldobni, főleg ott, ahol nem történik semmi, legfeljebb a levelek hullanak, meg a hó, de az is szép, mert az idő mindent megszépít. Ha nincs jövő, a múltba kapaszkodnak, amikor még úgy érezték, élnek, és az életnek értelme is van.

A falak néha áttetszőkké lesznek, mintha nem létezne választóvonal múlt és jelen között, az asszony az anyját nézi (a rendező beemelt egy a darabban nem létező szereplőt). A múlt árnyai között élnek mindannyian, mintegy beleragadtak, képtelenek kiszakadni. Oda köti őket az életük, a szokásaik, a döntés- és cselekvésképtelenségük. Talán csak Dusenka, a cselédlány érzi, talán érti is, valaminek végérvényesen vége van, menni kell tovább.

Az előadásban másodlagos a cselekmény, a lényeg a belső monológok, a kimondott vagy kimondatlan gondolatok az életről és halálról, a világ fontos és kevésbé fontos dolgairól. Lehet, nincs igazam, de sok a képmutatás is ezekben a szereplőkben. Mintha a boldog semmittevést, a bőséget sajnálnák, az ő világukat. Érthető persze, nehéz tanújának lenni a régi világ enyészetének.

Tapasztaljuk a nosztalgiát, a félelmet, a bizonytalanságot, mert most mi is búcsúzunk az azelőtti életünktől, átrendeződni tűnik minden körülöttünk. A járvány követelte bezártságban lelassultunk, kénytelenek voltunk magunkkal szembenézni. Erről beszél Kordonsky előadása, halkan, vibrálóan, mondhatnánk csehovian.

Most pedig a fentebb ígért magyarázat, illetve csavar. A szereplők elég önzőek, elsősorban magukra figyelnek, a maguk múltját és jövőjét siratják. Ügyesen ottfelejtik Firszt, az öreg szolgát, és a kisfiút is, aki valahonnan érkezett. Cipelik a fájdalmaikat, kettejüket észre sem veszik. Ott maradnak az árnyak között, igaz, a kitágult térben: az eltűnni készülő múlt és a kamaszkorba ért jövő. Jelen nincs. Pedig csak az lenne a fontos. Kordonsky zárójelenete az előadás kulcsa.

Két hírem van a kolozsvári Cseresznyéskerttel kapcsolatban: nagyon hosszú, néhol vontatott. A jó hír az: nagyszerű alakítások vannak benne. Kézdi Imola (Ranyevszkaja, Ljubov Andrejevna) könnyedén veszi magára a drámairodalom egyik legbonyolultabb szerepét, sír és mosolyog, próbál örülni és felhőtlen lenni, de a rejtegetni akart szenvedés néha feltör. Szép, őszinte játék az övé. Váta Lóránd (Lopahin) a pénz hatalmával bíró „újgazdag” látszólagos magabiztosságát jeleníti meg fergeteges játékkal. Alakításából kiderül: alig hiszi, hogy az övé lehet minden, amire valaha vágyott. Amikor megszerzi, szinte beleőrül. Bogdán Zsolt (Gajev) a megtestesült reménytelenség. Halk és lassú, de érezhetők a benne dúló viharok. Ahogy búcsúzik a kerttől, ahogy elmondja, mit tartogat számára a jövő, gyönyörű és szívszorító. Dimény Áron (Firsz) mintha abban a másik világban élne, az árnyak között, s a jelen, a valóság lenne a mulandó álom. Amikor mindenki elmegy, szinte kivirul, megérkezik a valóságba s mintha azzal a labdával átadná a fiúnak a tudást, a múltat, hogy folytassa az életet, amitől ő már, immár derűsen búcsúzik. Román Eszter (Dunyáska) csupa élet, nevetés, szerelem, neki mit sem számít, ami volt, boldogan táncol át a jövőbe, ami nemcsak azért az övé, mert fiatal, hanem mert nem cipeli a múlt árnyait. A többiek is erős színpadi jelenléttel, pontosan kidolgozott, szép alakításokkal teszik élvezetessé az előadást.

Fotó: Bíró István