A férfi érezte, hogy torkában dobog a szíve. Tenyere izzadt, a kis dossziéban idegesen rendezgette a papírokat. A pincérlány kedvesen érdeklődött. 

– Egy koffeinmenteset kérek – próbált határozott lenni, hangját lemélyítette. Legszívesebben egy kupica pálinkát kért volna, de az aktuális helyzet ezt sajnos nem engedte. Próbált megnyugodni, körülnézett, telefonjára pillantott. Idő van. Nem látott érkező személyt. Késik. Hát ez van. Késik, de legalább ő idejében itt van, ebből származhat némi erkölcsi tőke. Ekkor, teljesen váratlanul a háta mögül egy rendkívül kedves női hang csendült:

– Szia! Robert? A nő legalább olyan szép volt, mint a fényképeken. Robert ujjongott magában.

– Igen, én vagyok. – válaszolt színlelt határozottsággal és mélyített hanggal. Cikázó gondolatok közt állt fel a köszönésre. „Nem nyújthatok neki kezet, az modortalanság, meg kell várnom, amíg ő nyújtja. Nem stírölhetem meg rögtön itt a legelején tetőtől talpig, bár rettentően csinos, de meg kell állnom, és a szemébe kell nézzek. A tekintetem pedig legyen kedves és határozott, semmiképp kanos.”

A nő kezet nyújtott.

– Melanie. – mutatkozott be. A férfi titokban alaposan megtörölte izzadó tenyerét. Megfogta a felé nyújtott kezet. A kézfogás első benyomás – cikáztak tovább a gondolatai.  – nem lehet gyenge, döglötthalszerű, de nem is szoríthatom szét egy nő finom kezét, mint egy satu. 

A kézfogás végül remekül sikerült. A tekintet is megfelelően határozott lett.  Első benyomás letudva. Mindketten leültek. A férfi ekkor riadtan vette észre, hogy telefonját képernyővel lefele tette az asztalra. Ez egy klasszikus redflag, azonnal korrigálni kell, de feltűnés nélkül. Szerencsére épp felbukkant a pincérlány és a nő az itallapot vizslatta. Ezt a pillanatot kihasználva a férfi feltűnés nélkül felfele fordította a telefont. Még épp időben. A nő rendelt és mélykék szemeit a férfire emelte.

– Feszültnek látszol. – mondta fürkésző tekintettel.

A férfi nem volt erre a mondatra felkészülve, a válaszhoz megint végig kellett futtassa a lehetőségeket. Tagadhatná a megállapítás igazságtartalmát, de az a nő magabiztosságát látva átlátszó hazugságként hangzana. Fekete pont már az elején. Ha beismeri, mit mondjon, miért feszült? Pillanatok töredéke alatt szükség lesz egy ártatlan füllentésre, ami menti a helyzetet. Ha nem válaszol azonnal, akkor a szemmel látható idegesség mellé zavarodottság is keveredik, újabb fekete pont. Fejében villámlottak a gondolatok.

– Á, semmi, csak az imént beszéltem a főnökömmel, és jól felhúztam magam rajta. 

A nő szinte alig láthatóan felhúzta a bal szemöldökét, mintha valami olyasmit akarna mondani, hogy „tudom én jól, hogy miért vagy ideges, de lépjünk tovább.”

– Nahát Robert. – a nő kézbe vette az asztalon heverő aktacsomót, táskájából kis noteszt és tollat emelt ki, iktatószámot firkantott a dosszié borítójára – Lássuk, mit hoztál. 

A férfi újra megtörölte izzadó tenyerét az asztal alatt. 

– A fotók hitelesek. Bár lehet, egyik másik régebbi, de nincs látványos különbség a jelenlegi állapothoz képest. Jóképű és fotogén vagy. A jövőre nézve a bajuszt felejtsd inkább el. A szakáll viszont szexi. Határozottan tetszik.

Jackpot! A férfi nagy levegőt vett. Szinte öntudatlanul végigsimította a szakállát. A nő tovább lapozta a dossziét.

– Hm… Az IT szektorban dolgozol? Ez igen! Divatos és menő szakma. Jól keresel. Családfenntartásra alkalmas. 

A férfi kihúzta magát, és végre kezdett ellazulni. Jól mennek a dolgok. 

– Toyota? Egyterű. Nem túl drága, nem hivalkodó, de minőségi autó, fenntartható költségekkel. Remek választás. A lakásod is nagyon szép. Van alaprajz hozzá? Igen, már meg is találtam. – a nő lapozott egyet a dossziéban.

– Nem látom az orvosi látleleteket.

– Egy borítékban vannak ott leghátul.

A nő kihúzta a borítékot a dossziéból, és kiteregette az asztalra az orvosi papírokat. Figyelmesen átfutotta mindegyiket.

– Belgyógyászat rendben, fül-orr-gégészet ok, allergológia, bőrgyógyászat szuper, urológia is rendben, ez nagyon fontos. Öröm ilyen egészséges emberrel beszélgetni. – a nő akkurátusan visszahelyezte a leleteket a borítékba. – Ezek szerint rendszeresen sportolsz és nem cigizel.

– Nem cigizek, futni járok és van kondibérletem.

A nő elismerően bólintott, még lapozott egyet a dossziéban, majd összecsukta.

– Itt úgy látom minden rendben van. – néhány másodpercig jegyzetelt a kis noteszba, majd letette a kávéscsésze mellé.

– Beszélgessünk. – folytatta – Mi a hobbid?

A férfi fel volt készülve a kérdésre. Igazából semmilyen hobbija nem volt, szabadidejét a neten és a tévé előtt töltötte. Ám tudta, hogy ez rossz válasz lenne. Ezért olyat kellett előadnia, ami nem egyértelmű kamu, de szépíti a teljes igazságot.

– Zenét hallgatok, filmeket nézek. – tudta jól, hogy ezzel nem veszíthet pontokat. Úgy a zenehallgatás, mint a filmnézés lehet páros szórakozás.

A nő mosolygott és ismét szorgalmasan jegyzetelt a noteszba.

– Milyen zenéket szeretsz?

Erre nem lehet igazán jól felkészülni. Persze, a fejében volt pár zenekar, amiket női ismerősei rendszeresen hallgatnak. Nem mondhatja, hogy rajong a trash metal karcos hangzásáért. De az is fontos, hogy a válaszban szereplő előadó ne legyen egyértelműen csajos zenék képviselője. Legyen legalább egy már klasszikusnak számító zenekar, ami tekintélyt sugároz és elmélyíti a zenehallgatást. Ebben a kategóriában a Pink Floyd tökéletes választás. Az újak közül pedig olyant kell választani, ami megfelelően egyensúlyoz a pasis és csajos előadóművészet között, nem túl feminin, nem túl maszkulin. Semmiképp sem Ariana Grande. 

– A régiek közül a Pink Floyd. A mostaniak közül talán Bad Bunny és néha Taylor Swift.

A válasz nem váltott ki sem pozitív, sem negatív reakciót. A nő bólintott és jegyzetelt a noteszébe.

-Filmek?

A férfi erre már sokkal jobban fel volt készülve. A hölgyek filmnézési szokásait elég rendesen tanulmányozta. A divatos streaming szolgáltatók szinte tálcán kínálják a toplistákon a mainstream filmeket, és ezek közül csak ki kellett választania, amit látott és azok közül pedig kidobni a gyengébb láncszemeket.

– Hát a Joker az nagyon bejött. De ha lazulni akarok jöhet a Lord of the Rings, vagy a Harry Potter. 

A válasz egyértelműen tetszett a nőnek. Fejét oldalra billentve bólogatott egyetértően.

– Sorozatok?

Erre sem volt nehéz a válasz. Volt pár elvetemült pihent sorozat, amit a férfi imádott, de azokat ilyen helyzetekben nem igazán ildomos emlegetni. Biztosra kell menni. Nem nehéz.

– Friends, GOT, a CSI is bejön. És ne röhögj ki, de vannak pillanataim, amikor a Sex and the City.

Igazából rühellte azt a sorozatot. Ez csak amolyan stratégiai „vallomás” volt.  De bejött. A nő elismerően bólintott. Sőt, alig láthatóan az ajkába harapott és firkantott valamit a noteszébe.

– De csak óvatosan azzal a sorozattal – válaszolta a nő. – Állítólag, ha egy pasi túl sokat nézi a Sex and the City-t, előbb-utóbb megjön a menzesze.

A férfi harsányan felnevetett.

– Humorérzék rendben – súgta csak úgy magának a nő, és újabb firkantást eszközölt a noteszbe. 

– Na de folytassuk – és egy pillanatig a telefonjára pillantott – nincs sok időnk, ma még három másik férfival kell interjút készítenem. Mi tagadás, elég nagy a tolongás. 

És teljes szerénységgel elfújt szeméből egy szemtelenkedő göndör hajtincset, a férfi tenyerét pedig megint törölni kellett az asztal alatt. A nő a kávéjába kortyolt, de a csésze füléről egy csepp kávé került a kisujjára. Már nyúlt is a táskája után, de a férfi már nyújtotta lovagiasan a saját papírzsebkendőjét.

– Á! – mosolyodott el huncutul a nő. – Milyen figyelmes vagy! – a notesz újabb bejegyzéssel gazdagodott. – Más jellegű kérdés: tegyük fel, hogy mi ketten moziba megyünk. Én egy rendkívül kihívó mini ruhában vagyok. Hogyan reagálsz? A. Azonnal cseréld le, mindenki rád csorgatja majd a nyálát. B. Ó, milyen szép vagy, mindenki engem fog irigyelni, hogy ilyen dögös barátnőm van.

A férfi nem gondolkodott a válaszon. Nem szabad. A válasz előtti gondolkodás (bár igazából ajánlott mielőtt megszólal az ember) mégiscsak bizonytalanságot sugall. Az pedig fekete pont.

-B. Egyértelműen B. Ha dögös akarsz lenni, az én társaságomban is legyél dögös.

-És nem lennél féltékeny?

-Ha féltékeny is lennék, nem korlátoználak téged a nőiességed kiteljesedésében! 

A nő elégedetten firkantott újabb bejegyzést a noteszben és most már egészen pajkos tekintetet küldött a férfi felé.

– Barátok? Vannak?

A férfi mostanra már teljesen laza volt. Bele is futott a csapdába.

– Persze, hetente egy alkalommal találkozunk a törzshelyünkön, hogy egy kicsit kiengedjük a fáradt gőzt. Egy-két sör, egy kupica bármi.

– Ó! – hervadt le a nő arcáról hirtelen a mosoly. De egyéb nem is történt, ugyanis a nő egy szempillantás alatt eltűnt. Szó szerint eltűnt. A kiskanál, amivel imént még a maradék habot kaparta ki a kávéscsészéből, csilingelve esett a kövezetre. Eltűnt a notesz, mellőle a toll, és a csinos kis női táska is. Az immár üres kávéscsésze is gazdátlanul hevert az asztalon a dosszié mellett. 

– A csába… – tört ki a srác indulatosan. – Pedig már majdnem sikerült!

A fiú haragudott magára. Ez azért egy elég buta hiba volt. Milyen csodálatosan szép volt ez a nő. És hagyta eltűnni. Ezt nehezen bocsájtja meg magának. Önmarcagolásából a pincérlány hangja térítette magához.

– Két kávé volt. Készpénz vagy kártya?

Amikor a kopasz lóbálja

A városkában futótűzként terjedt a hír: a kopasz lóbálja! Ez az információ bőven elég volt ahhoz, hogy alaposan megbolyduljon a kis közösség. Pánikhangulat lett úrrá. Tudta mindenki, hogy amikor a kopasz lóbálja, akkor hamarosan valami tragédia várható a városban.

A kopasz lóbálja! – harsogott a helyi kisújság címszalagja is. A vezércikk azt taglalta, hogy vajon mi várható ezen előrejelzés nyomán. Tömeges autóbaleset, lövöldöző ámokfutó, baltás gyilkos, vulkánkitörés, világvége.

A lakosság nagyjából két pártra oszlott, ami a lóbáláshoz való viszonyulást illeti.

Voltak, akik azt vallották, hogy a kopasz közvetlen előidézője a tragédiának, a lóbálás ténye mint kiváltó ok szerepelt az ok okozati láncban. Ők úgy gondolták, hogy ha a kopaszt egy jól irányzott lapátütéssel végleg kivonnák a forgalomból, semmilyen tragédia nem leselkedne többé a városra. De e párton belül is volt egy hangos kisebbség, ami viszont azt vallotta, hogy a kopasz érinthetetlen, és bár lóbálásával bajba sodorja a várost, jobb nem bántani, mert kiiktatásával esetleg sokkal nagyobb baj bevonzását kockáztatnák.

A barikád másik oldalán azok álltak, akik nem találtak közvetlen összefüggést a lóbálás és a bekövetkezendő tragédia közt. Ők abban hittek, hogy a kopasz nem előidézi, hanem valami különleges természetfeletti érzékkel csupán előrejelzi a katasztrófát.

Volt is ebből egy vitaest a kultúrban, de sajnos elfajultak a dolgok, és Lobonc veterán úgy hókon vágta egy enciklopédiával Kertessy nyugalmazott alezredest, hogy Kertessy azóta is egy kitömött vakondot hurcol maga után pórázon, valahányszor a parkba indul sétálni.

De tény, hogy a kopasz lóbálta.

Rajtuk kívül volt egy nem túl hangos kisebbség, melynek képviselői a nagy számok törvényére, a valószínűségszámításra, valamint a józan észre hivatkozva vélték bizonyítani, hogy ennek a babonának semmi alapja. De ezek az individuumok mélységes megvetésnek örvendtek.

Így aztán a pánikhangulat egyre gerjedt, kisebb csoportok különféle tanfolyamokat tartottak jópénzért, a bekövetkezendő rettenetre való felkészülés okán. Mindenki munkavédelmi sisakban járt az utcán, folyton felfele tekingetve, hogy az esetleg rájuk zuhanó zongora elől időben kitérjenek. Mások bunkerré alakították a ház pincéjét, töméntelen konzervet és ivóvizet felhalmozva. Lett is ezekből hamarosan hiánycikk és bunyó a szupermarketben. A városka önkormányzata sem nézhette ezt karba tett kézzel, megduplázta a rendőri jelenlétet, és a kórházi ügyeleti létszámot.

A tragédia végül is egy szombat kora délután csapott le, az iskolai biológia szertárban keletkezett tűz formájában. A tűzoltók nagy erőkkel a benzinkutakat őrizték az elöljáróság utasítására, így aztán mire sikeresen összeverbuválódtak és a helyszínre vonultak, a suli épülete már rendesen lángolt. Az odacsődült tömeg fejcsóválva és bólogatva nézte az esemény. A kopasz megint megjósolta! Az iskola porig égett, recsegve-ropogva omlott be a tetőszerkezet, a régi fapadok, szekrények és a lakkozott parkett úgy égtek, mint a zsír, pár óra alatt vége volt. A helyiek megvárták, míg az utolsó parázs is kihuny, majd megkönnyebbült arccal néztek egymásra. Megtörtént. Túl vannak rajta. Leégett az iskola, végre valahára fellélegezhetnek. Nem esik zongora senkire, nem fog kitörni a vulkán, és a szupermarket tetejéről sem fog lövöldözni semmilyen ámokfutó. A városka visszatért a rendes kerékvágásba, és a lakók boldogok voltak. Legalábbis amíg a kopasz el nem kezdte ismét lóbálni.

Aranyszínű, csonka nyár

– Egyem a pici szívedet, utyu-putyu, drága kis keresztfia keresztanyunak! Ugyulu-bugyulu csiki-csiki, eszem azt a pici pofikádat, hát kacagj is egyet keresztanyunak, hát intyili-pintyili keresztfia keresztanyunak! 

Tökéletes vasárnap délután volt. A gyönyörű udvaron úgy csurgott végig a napfény, mint a tejszínhabba áztatott, törökmézben pácolt, marcipánban fürdetett, cukormázban megforgatott folyékony arany, s a fák ágai közt megszűrt napfény, mint kajszibarackdzsemmel kevert méz, rokokó díszbe öltöztette az udvart. Erzsike, ölében kétéves keresztfiával, egy fonott kerti székben üldögélt. Nem bírt a látvánnyal betelni. Egy pillangó szállt el felettük, Palika kis kezével utána kapott.

– Hát ki ez a jóképű fiúcska? Na ki? Na ki? Palika! Palika ez a kis tündérfi! Úgy bizony, úgy bizony! Szépséges keresztfia keresztanyunak!

Palika ekkor egy hatalmasat ásított. S ahogy szája megnyílt, kivillantak apró, tűhegyes fogacskái. Nem sokat villogtatta őket, mert hirtelen, egyetlen fogcsattintással leharapta keresztanyu kezét, szájában a véres végtaggal leugrott a gyepre, s négykézláb kúszva eltűnt a bokrok közt, mint egy megriadt nyúl.

– Te kis csibész! Huncutkám! – nevetett Erzsike, s ugyanazzal a lendülettel utána lépett volna, de mivel semmi erőt nem érzett a lábában, hanyatt huppant a puha gyepen. Imádta keresztfia csínyeit.

– Teee… – mondta – Kis életrevaló, egyem meg a szíved! Na jó, rendben. Játszhatsz vele! De ne vidd messzire! Majd hozd vissza! 

Tapsolt is volna egyet örömében, ha nem lenne ezen tevékenység feltétele pontosan kettő darab tenyér, melynek Erzsike ebben a momentumban éppenséggel híján volt.

– Ott a kezem, nem disznóláb, nem kocsonyának való!

Ezen még kacagott is egy jót, csakhogy a rekeszizommal együtt a mellkas is megremegett és még szorgalmasabban pumpálta a vért a kézcsonkon keresztül kifele. Ezt érezte Erzsike és ép kezével leszorította sebesült csuklóját. Ezzel a mozdulattal lesodorta csonka karjáról a karórát, ami pont az orra elé pottyant. És bár az ájulás kerülgette, megnézte rajta az időt.

– Hogy a cica rúgja meg, mindjárt lekésem a vonatot!

Akár egy Szinyei-festmény, szép a nyári délután.

Ingujjnyi univerzumok

A zsúfolt peronon, a várakozó szerelvény valamelyik másodosztályú vagonja közelében egy férfi és egy nő áll. A nő a férfi kabátja alá csúsztatja kezét, úgy karolja át a derekát. Arcát párja mellkasára szorítja, olyan szorosan öleli, hogy érzi a férfi minden szívdobbanását. A férfi viszonozza az ölelést, a hatalmas kabáttal együtt öleli át a nőt, sátrat emel köréjük, elrejtőznek a világ nyüzsgése elől. Ölelése egyszerre szoros és gyengéd, érzi a nő lélegzetvételeit, beszívja hajának illatát. A férfi nemsokára vonatra száll. 

Még másfél évig lesznek együtt. A férfi külföldre utazik a munkája miatt. A kapcsolat nem bírja ki a távolságot. Mindketten külön utakon haladnak majd tovább.

A nő pár évi egyedüllét után férjhez megy és még egész fiatalon két gyermeket szül, egy fiút és egy lányt. Néhány boldog házasév után a kölcsönös féltékenység mérgezi majd meg kapcsolatukat, elhidegülnek, egy idő után elválnak, a férj otthagyja az egész családot. A gyerekek az anyjuk mellett nőnek fel, ám a fiú kamaszkorára kezelhetetlenné válik. Folytonosan alkohol- és drogproblémákkal küzd, felnőttkorára pedig egyszerűen eltűnik. Anyja ebbe belerokkan. Lányát emiatt elhanyagolja, aki később teljesen elhidegül anyjától, férjhez megy külföldre és kétévente egyszer, ha meglátogatja majd. A nő így egyedül egy kis emeleti lakásban öregszik meg, majdnem magányosan, csak a szomszédokkal vált pár szót, asztmás rohamban hal meg hatvannyolc évesen, utolsó erejével még az ajtófélfába fog kapaszkodni, és bizarr guggoló pózban éri őt a hullamerevség. A szomszédok találnak majd rá.

A férfi külföldön remekül fog érvényesülni a munkájával. Szakításuk után még tíz évig kalandozik különböző nők mellett, hol komolyabb, hol lazább kapcsolatokban. Sokára nősül újra, sajnos minden próbálkozás ellenére a frigyet nem követi gyermekáldás. Sokat utaznak a világban, de a boldogtalanság befészkeli magát közéjük. Kiégett, megunt házasságban tengődnek. A férfi sokat jár meccsre a cimborákkal, kocsmákba és harmadosztályú szállodákban keresi a megkönnyebbülést pénzért vásárolt nők karjaiban. Egyre többször nyúl majd alkoholhoz. Olyankor elcsattan néhány pofon is idősödő felesége arcán. A feleség nem tesz feljelentést. A férfit tisztább pillanataiban a bűntudat gyötri. Egy délután a felesége arra ér haza a bevásárlásból, hogy férje holtan fekszik a nappali kanapéján. A boncolás az alkohol mellett nagy mennyiségű benzodiazepint is kimutat majd a szervezetében. Ötvennégy éves, mikor ez történik. 

De ők ezt még nem tudják. Számukra most csak ez a pillanat létezik. A nő hallgatja a férfi szívdobogását, a férfi beszívja a nő hajának illatát. Az emberek szoborrá merevednek körülöttük, a galamb kitárt szárnyakkal lebeg mozdulatlanul a peron felett, a cigifüst felhővé szilárdul. Ez a pillanat csak kettejükről szól, mintha atomjaik csak azért utaztak volna az univerzumban tizenhárommillió éven át, hogy ebben, pont ebben a szent pillanatban kiteljesedjenek, és immár küldetésük bevégeztével visszazsugorodjanak abba a tér és idő nélküli állapotba, melyből egyszer majd hatalmas, fényes, néma robbanással egy új univerzum születik. 

– Magdiiii! Az istenmárját nem megmontam, hogy a csürkeeleséget ne tegyed a kamrába, na. – kiáltotta Janibá kifele a konyha irányában.

– Az nem csürkeétek, édesapám. – vágott a szavába Ábelka, a kamaszfiú. – Esztán én esztet fogom reggelizni, csakhogy tuggya maga es.

– Mitö? Eszte? Hát mi ez te? Búzacsepűe, vagy mi?

– Zappehej, édesapám, zappehej. – felelte udvariasan Ábelka. – Bémonta a tévé es hogy egésséges.

Janibá forgatta jobbra-balra a kis tasakot, beleszagolt, s megvonta a vállát.

– Hát igazad van, hogy nem csürkeeledel, met ezt a csürkék se ennék meg. Se íze, se bűze. S hogy fogod ezt megenni, he? Kiszórom neked s te felcsipegeted, vagy mi?

– Tejbe ke ásztatni édesapám, há milyen bütü maga, mint egy hokkedli. Még esse tuggya. Né, lássae milyen szépen megdagad a tejbe? 

– Semmi bizodalmam nincs benne, tőlem asztán dagadhat. S amit bicskával nem kell elvágni, azt én a szájamba nem veszem, de még a somlyai márja kedviért se.

– Na, kóstojjasza meg, meglássa milyen jó! – erősködött tovább Ábelka.

Janibá kelletlenül belekanalazott a tányérba, szájába tömött egy adag zabpelyhet. 

– A keservit… – morogta, s gyorsan vett még egy kanállal. 

– A keservit héééjj! – mondta mostmár egész érthetően. – Hát ez bizon erősst jó te!

S azzal csak tömte magába a pasztává ázott pelyhet, hümmögött, s pederte a bajszát erősen örömiben.

– Azt a keservit! – kurjantotta most már olybá hangosan hogy Magdinéni is ijedten dugta be a fejét a konyhába.

– Mi van Jani?

De Janibá már nem látott, nem hallott, s falakat megremegtető hangerővel folytatta

– A keservit, de jó ez a zappehej, Magdi! 

S ahogy ezt kiszólta a száján, ízlelőbimbói táncra perdültek, és az ízek kavalkádja kis színes buborékok formájában bugyogott ki Janibá szájából és játékos örvényként formálódott szivárvánnyá. Janibá se volt rest, rápattant a színes ívre mint egy paripára, s harsogta rendületlenül.

– A keservit, Magdi. Én többet má nem eszem se szalonnát, se kolbászt, csakis zappehejt. 

A szivárványon lovagolva Janibá máris átívelt a disznópajta felett, s természetfeletti kacagással nézett le az ócska tákolmányra. Szemei valószínűtlenül hatalmasra nőttek, s karjai mint egy gumibábnak megnyúltak, egészen le a szivárvány tetejéből, a disznópajta ajtajáig, ahol csak megrántotta reteszt, s kitárta szélesen.

– Mennyetek, fussatok, hogy a medve egye ki a beleteket, mer én többé disznyót nem eszem, csak zappehejt. A keservit.

A kővé vált Magdi asszony, éppen csak félre tudott szökni a hirtelen megiramodó kocák elől. 

– Micsinálsz, Jani?! Mege vagy bolondulva?

Ábelka, aki ezt a rettenetet elindította, csak állt ott a zabpelyhes kanállal a kezében, moccanni sem mert, csak riadtan forgatta a szemét jobbra s balra a nagy pusztulásban.

De Janibá nem hallotta Magdinénit. Ördögi hahotával lovagolt tova a szivárványon, s eddigre kunkori bajsza is úgy megnőtt, hogy ostorként használva a szomszédok disznóit is szépen sorban kiszabadította, és kergette ki a mezőre.

– Zappehejt! Zappehejt ide nekem az összeset! A keservit!

Szaladt az egész szomszédság zabpehelyért, s tejért. Vették el a lovak elől, s fejték gyorsan a teheneket, de Janibá mind felfalta s egyre nagyobb lett. Csak a csizmája volt akkora, mint a Bariczék fabudija. 

– Plébános úr! Plébános úr! Janibának zappehejrohamja van! – visította a templom előtt elszaladva Baricz néni, tudván hogy itt a falusi doktor már nem segíthet, magasabb pártfogókhoz kell folyamodni. 

A plébános csak annyit látott a papilak emeleti ablakából, hogy ott egy gigantikus méretű posztónadrágos láb elhalad. Kihajolt az ablakon, s még látta, ahogy a nadrág gazdája egyszerre négy házat átlépve halad kifele a határba. 

– Esváááán – rikoltotta oda a harangozónak. Esváááán! Verjedsze férre a harangot, me erőst nagy a baj!

Megkondult a harang, de Janibá addigra már a gabonatárolókat vette sorra, s hambárról hambárra szedte össze a zabot, s tömte hatalmas szája barlangjába az összetódult falu szeme láttara, csak úgy nyersen.

– A keserviiiit – üvöltötte megint, de ez már aligha volt érthető beszéd, inkább artikulálatlan bömbölés, hogy még a lidércek is elmenekültek tőle.

Szekeres Ferkó meg is ragadott egy vasvillát s nagybátran próbálta védeni a falu tartalékát, de még egy likat se tudott szúrni a hatalmas gumicsizmán, mert Janibá csak rúgott egyett, s Ferkó úgy repült át három csűr felett mint a csicsai bombázó, s nyikkant akkorát a Fazekasék kertjében, hogy még a somlyai márja kezében is felsírt a jézuska.

Janibá ekkor felegyenesedett, széjjelnézett, s három-négy szántóföldet átlépve elindult a havas felé, de azt is csupán három lépéssel megmászva végleg eltűnt a halálra rémült falusiak szeme elől.

S becsületszavamra így volt, na.