Az internetre felköltöző tömegnek legfőbb megnyilvánulásává vált a kommentelés. A hozzászóló jobbára azért fejti ki véleményét, mert elégedetlen azzal, amit lát, hall, olvas, vagy mert meggyőződése, hogy sokkal jobban tudja másoknál. Az interneten azonnal lehet reagálni, a vélemény pillanatok alatt eljut sokakhoz, és a kommentelő e nem remélt, váratlanul az ölébe pottyant hatalom birtokában azonnali eredményre vágyik. Nem elégszik meg azzal, hogy a világ tudomására hozza véleményét, hanem saját álláspontjának a lehető leghamarabb és a legradikálisabb módon érvényt akar szerezni: kitörli azt, aki nem pendül vele egy húron. A kitörlés kultúrájának az áldozatai (egyelőre) híres emberek, akik ellen bojkottra szólít fel az internet népe ezekkel a csatakiáltásokkal: „Ne hallgassátok a zenéjét!” „Ne nézzétek a filmjeit!” „Ne vegyétek a termékeit!” „Ne kövessétek a tweetjeit!”

Állítólag a kitörlés kultúrája is, mint annyi minden más, jó dolognak indult, mert lehetőséget nyújtott az elnyomottaknak arra, hogy ellenőrizzék és büntessék a kiváltságosokat azokért a vállalhatatlan megnyilvánulásaikért, amelyek az internet-korszak előtt semmilyen következménnyel nem jártak rájuk nézve. Vagyis a hírességek, a hatalmasságok ma már nem engedhetnek meg maguknak bármit, mert az Isten adta nép figyel és töröl, ha pedig töröl, az presztízs-, pénz- vagy akár munkahelyvesztéssel jár, mint történt az Gina Caranoval, egy közkedvelt amerikai filmsorozat sztárjával, akit kirúgtak, mert nem adekvát módon fejezte ki rosszallását az interneten amiatt, hogy szerinte Amerikában üldözik a republikánus szavazókat. De JK Rowling is pórul járt, amiért meg merte jegyezni azt, hogy csak a nőknek lehet menstruációjuk: azonnal beindult ellene az internetes kitörlési kampány. Ez csak két példa volt a nagyon sokból.

A kitörlés kultúrájának deklarált célja, hogy megakadályozzák a provokatív, nem elfogadható vélemények terjedését és térhódítását a nyilvánosságban, főként az interneten. De ki dönti el azt, hogy mi elfogadható, és mi nem? A kitörlés kultúrájának működtetője a virtuális térben összeállt tömeg – ez esetben írhatnék csőcseléket is –, amelyik nem mérlegel, nem gondol át, nem érvel, hanem rögtön ítél. Ez annál is veszélyesebb, avagy hatékonyabb, ki hogy veszi, mert a facebook kommentszekciója, a twitter csipogók, a tiktokozók kezdenek véleménybefolyásoló világerővé válni – hányszor történt már meg veletek is, hogy el sem olvastátok a cikket, hanem rögtön a hozzászólásokhoz görgettetek?

Aki eltörölni akar, saját arroganciáját morális ítéletként fogja fel, erkölcsi piedesztálra helyezi magát, ahonnan megkérdőjelezhetetlenül kérdőjelezi meg a másik ember tettét, véleményét, álláspontját. És másokat is állásfoglalásra kényszerít: követeli, hogy mindenki valljon színt a vitatott ügyben, és ebből alakul ki aztán az a gyűlöletspirál, ami életre hívja a végül már komoly nyomásgyakorlásra alkalmas kritikus tömeget. Látszólag demokratikus ez a folyamat, de csak látszólag, mert a politika felismerte és meg is lovagolja az ebben a jelenségben rejlő lehetőségeket, többek között ezért is válhatott „kultúrává” ez az internetes megnyilvánulási forma.

Paradoxon, hogy a kitörlés kultúrája a szólás szabadságának legszélsőségesebb – a bárki bármihez bármit hozzászólhat – állapotából született meg, és végül átcsapott önnön ellentétébe, mert beszűkíti a kifejezési lehetőségeket, sőt már a gondolkodás útját-módját is meg akarja határozni, nem hagyva helyet az ellentétes vélemények miatt egyébként szükséges, érveken alapuló vitáknak. A tavaly a Harper`s Magazine-ban megjelentetett nyílt levélben mintegy százötven, zömmel angolszász értelmiségi, köztük Martin Amis, Margaret Atwood, Noam Chomsky, JK Rowling, Salman Rushdie, Francis Fukuyama, Garri Kaszparov és Wynton Marsalis arra hívták fel a figyelmet, hogy ma már ott tartunk, hogy írók, művészek, újságírók kell aggódjanak a megélhetésükért, ha eltérnek a konszenzustól, vagy ha nem eléggé buzgó módon fejezik ki egyetértésüket az elfogadottnak tartott nézetekkel. Pedig a szólás és a gondolkodás szabadságának a visszaszorítása csorbítja a demokratikus részvétel lehetőségeit, írják.

Amerika messze van tőlünk, legyen ez az ő bajuk! De ne legyintsetek ilyen könnyedén, mert ez már hozzánk is eljutott. Hogy csak a legutóbbi példát említsem, itt van szegény Tóth Krisztina. Kortárs költészetünk kiemelkedő alkotója kifejtette rosszalló véleményét két irodalmi műről, történesen irodalmunk két nagyságának, Jókai Mórnak és Szabó Magdának egy-egy alkotásáról. Ez az interjú, ha jól tudom, hetekig ült békésen egy irodalmi honlapon, észre sem vette senki – ez az irodalom sorsa általában –, mígnem egy nagy publicitással bíró portál szemlézte az interjút, ezzel ráirányította a netpiranhák figyelmét, akik azonnal rá is rohantak, és valósággal szétcincálták az írónőt. És amikor a politika is belekapaszkodott az ügybe, akkor eljött az Armageddon: lett tiltakozás, fenyegetés, szidalmazás, bojkottra, kiközösítésre való felszólítás, munkásságot lesajnálás. Megdöbbentő volt megtapasztalni ezt a pillanatok alatt végigsöpört gyűlöletvihart, amit egy vitatható, a konszenzustól markánsan eltérő vélemény keltett.

A kitörlés kultúrájának legnagyobb csapdája a fentebb említett morális máz. Mivel morálisnak gondolja magát, a kitörlő nem ad időt arra, hogy a megdorgált személy esetleg meggondolja magát, felismerje hibáját, ha egyáltalán hibáról van szó, vagy hogy bővebben kifejtse azt, amit gondol. A kitörlés kultúrája valójában csak a virtuális térbe átköltöztetett ellenségeskedés és ellenségképzés. A saját véleménybuborékukba begubózó emberek képtelenek kilépni a maguk köré fújt lufiból, ezért nincs is kapcsolódási pontjuk a sajátjuktól eltérő gondolatvilághoz, és ez kizárja a párbeszédnek még lehetőségét is. Pedig valódi morális alapot a párbeszéd biztosít bármely konfliktusos helyzetben: amíg beszélsz valakivel, addig szelídíted őt is, magadat is.

A dialógus csiszol emberré minket, nem a radír és nem a dörzspapír.