Butak András Munkácsy Mihály-díjas vizuális művész, 2013-ig a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ Rajz Intézeti tanszékének vezetője, Bukarestben született (1948), de 1981–2021 között Budapesten élt és alkotott, 2021. december 4-én hunyt el.
A vele kapcsolatos múlt idő, akár „az idő áramát meg –nem –kerülhető emlék” nem hagy nyugodni. Végtelenül sajnálom, hogy már nincs többé köztünk és barátságunk itt most megszakadt. Melegszívű, sajátos humorral bíró, főként grafikusok, de a vizuális művészek közösségéért önzetlenül dolgozó, mindig a közérdeket figyelembe tartó ember volt, és amit külön szerettem benne, a házias vendéglátását különösen a saját ínyenc receptje szerint készített halászlét.
Nevével először 1976-ban a kolozsvári festészeti pavilon archívumában találkoztam, amikor a frissen végzettek festményei a falnak támasztva sorakoztak, melyeket Ion Andreescu-ösztöndíjasként hagyott hátra az intézetnek. Kevés embernek adatott meg az a kiváltság, hogy elvégezhesse az egyetem ötödik évét, neki sikerült. A kihelyezett pedagógusi munkahely kényszerpályáját korán elhagyva, egyéves, Brassóba helyezett középiskolai oktatás után, szülővárosába iramodott. A bukaresti létben bizonyára nem a szakmájával egybevágó munkát talált, de azt kárpótolva színes ceruzával készített rajzsorozatait a 35-ös Műhely bukaresti nemzedékének legjobbjaival állította ki.
A diktatúrába zárt világ szorításából – több kollégájával együtt – 1981-ben áttelepedett Budapestre. A magyarországi művészeti szcénában már grafikusként vált ismertté. Azért alakulhatott ez így, mert az áttelepedése után megismerkedett a Váci Grafikai Műhellyel, annak alkotók számára kialakított álomszerű felszereléseivel: kőnyomó préssel, kiváló szitarámákkal, festékekkel, az ottani technikusok minőségi rátermettségével, a művészet iránt alázattal, szeretettel és akár az alkotói folyamat során fellépő technikai problémákban való együttgondolkodó mesterek segítségnyújtásával. Hamar felmérte, hogy ilyen körülmények között a hatékony kísérletező kreativitás, rövid idő alatt káprázatos eredményeket szülhet és belevágott a kísérletező munkába. Kezdetben a nyolcvanas évek elején foglalkoztatta az organikus és a mértani rendszer vizuális kontrasztjának gondolata, amit az Önállósuló tér (1983) című sorozatával mutatott be. Színes ceruzarajzai, mint valami igényes topográfiai útmutatók, négyszögű horizontális regiszterekbe rendezett tájabsztrakciók voltak. A sík tájból kiragadott vagy éppen becsúsztatott sziklaszilárd elemek jellemzően meghatározták munkásságának rendezési elvét. Később a panoráma elhagyásával megmaradnak a vízszintes keresőnégyszögek montázsai. Technikailag is újszerű kísérletnek számított a kisméretű magas nyomtatású gipszmetszet reprodukcióinak színes szerigráfiával való felnagyítása és nyomtatása.
A címek gyakran a tudomány objektív világából kölcsönzött hullámhatásra reflektálnak, talán azért, mert a két különböző technika fúziójából létrejövő szubjektív képben a feszültség a két különböző forrású hullám találkozásánál keletkezett interferencia jelenségével azonosítható. Lásd például az Interferencia D (1994), a Hullámzás (2000) vagy az Elmozdult rétegek C.(2005) című metszeteit. Munkásságának érdeklődése tartósan a fizikai jelenségek felé mozdult: Növekvő kőzet (1990) Körforgás, (1996) Építmény (2000) stb. Az elkötelezett képgrafikusi munkájával párhuzamosan művészkönyvekkel is kísérletezett. Amíg a metszetein és a papírművészetben elvont fogalmakkal dolgozott, addig a művészkönyvek kategóriájában látszólagos írásgesztust, kordokumentumot, újságrészletet és fényképeket használt. A vizuális narráció helyett a drámai feszültséget itt is a kontraszt eredményezte. Bizonyítékul hozom a Napló – Könyvek 1956 című leporellószerű alkotássorozatát, ahol a korabeli újság nyomtatott betűit felülírja a kézzel írott szöveg személyes drámája. A tankok identitását a kinagyított cirill betűk igazolják és a hadigépezet ellenében, a nép fegyvere marad az utcakő, ezt követi a temérdek borzalom. Ugyanaz, amit naponta látunk ma Ukrajnáról készült felvételeken. Butak saját élményein és a dokumentumokon keresztül 2009-ben próbálta közel hozni a nézőt a történelem sötétségéhez. De most láthatjuk, hogy szerzőnk egyben anticipálta, egy újabb független ország elleni brutális orosz invázióját, amit a legszörnyűbb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy 2022-ben újból megtörténhet.
Butak András közéleti tevékenységéről többet kell írnom, hiszen azon ritka kolléga és barát volt, aki soha egy percig sem felejtette el, hogy honnan jött és amint tehette, segítette honfitársait. Intenzív kapcsolattartás köztünk a ’90-es évek után jöhetett létre, amikor már én is átjárhattam Magyarországra. Az első ilyen alkalomnak a Várakozás és Kitörés (1990) című, romániai fiatal képzőművészek határon túli szabad tárlata bizonyult, melynek katalógusát és a Szombathelyi Képtár helyszínének megtalálását, valamint a kiállítás érdekében a román és a magyar minisztériumi intézmények hatékony együttműködését jelentős részben Butak Andrásnak köszönhetjük. András a Magyar Képző-és Iparművészeti Társaságok Szövetségének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének elnökeként, a váci Országos Grafikai Műhelyben többször szponzorálta a nagyváradi grafikusok ösztöndíjait, később pedig a már átalakult Nalors Grafikai Kft által üzemeltetett nyomdában ugyanazt tette.
Chikán Bálint művészettörténésszel együtt a Nagyváradon kiadott Kelet–Nyugat irodalmi és művészeti hetilap által kért képzőművészeti képanyagot, ahányszor szükség volt rá, biztosította. Kiegyensúlyozott természetének köszönhetően, ha adminisztrációs problémába ütközött, jó kedéllyel leginkább azt hangoztatta, hogy ő Ceaușescu idejében a Ferentari (Bukarest 5. kerületi lakónegyede, mely arról hírhedt, hogy itt történt a legtöbb erőszakos bűncselekmény, autólopás, egészségtelen a környezet stb.) iskoláit járta, így töméntelen tapasztalattal felvértezetten áll a nehézségek elé.
Szakmai tevékenységén kívül számtalan közéleti feladatot vállalt, érdemben hozzájárult a magyarországi független művészeti társaságok létrejöttéhez. Stefanovits Péterrel közösen 1993-ban létrehozták a Magyar Grafikáért Alapítványt, hogy segíteni tudják az ifjú és idős grafikusművészek alkotói tevékenységét. Gyakran részt vett szakmai zsűrik munkájában lásd Salgótarjáni és a Miskolci Grafikai Biennálékat megelőző válogatási listákat, valamint díjalapítóként anyagi támogatást adott az erre érdemes tehetségeknek. A szövetség 1991-től 2021 decemberéig évente legalább egy fontos rendezvényt szervezett, közülük most csak keveset említek, ilyen volt például az Erotika a Kortárs Magyar Grafikában, melyet az Üblacker Hausl Galériában, Münchenben is bemutattak, az Újpest Galéria Kisgrafika tárlatai, a Vallomások a vonalról és a Különös nyomatok című kiállításokat a Vigadó Galériában említem, de ugyancsak ő jegyzi a Szekszárdi Országos Színesnyomat kiállításának a gondolatát is. Az Óriási Rajz, a Műcsarnokban (2000) és sorolhatnám.
Benes Józseffel, Kovács Péter Balázzsal együtt kiadták a Magyar Grafikusművészek Szövetségének Grafikai műtermek című nyomtatványát, továbbá felelős szerkesztője volt az ART fórum Magyar Képzőművészeti Társaságok Szövetségi kiadványainak is. A kolozsvári Képzőművészeti Egyetem alkalmazottjaként meghívott az első Országos Grafikai Konferenciára (1993), így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Dusza Éva a diákjainknak felajánlja a szakmai gyakorlatra való pályázási lehetőséget a Miskolci Grafikai Műhelybe.
Nagyon hosszú lenne a lista jótéteményeinek felsorolásával. A közös zsűrizések emlékei mellett a nagyváradi piacon sem fogja sajnos már a juhsajtot meg a kecskeszalámit keresni. Amíg élek, jótetteire emlékezni fogok! Nyugodjon békében!
