Panni izgatott volt, majdnem túlságosan is, ahogy a busz végében állva, először beszélt a fáról. Figyeljem csak meg, amikor befordulunk az Óhegy utcába, a kis Ádi kinyújtja az ujját az egyik ház felé. És tényleg, a buszból egy villanásra látszott a kert végében egy karácsonyi égőkkel díszített, hatalmas lucfenyő. A háziak biztos, hogy nem busszal járnak, talán nem is tudják, hogy ebből a szögből rálátunk a hátsó kertjükre, igaz, csak egy pillanatig. 

Ez az, ami úgy izgatta Pannit, majdnem annyira, mint amikor harmadikban először ittunk Camparit, vagy amikor indiános filmeket néztünk. Vagy még később, érettségi előtt, amikor járni kezdett Gergővel. Az esküvőjük óta nem is beszélgettünk igazán, csak a buszon futunk össze néhanap. A közelben laknak ők is, a kőbányai kertváros szélén. Eleinte csak kettejüket láttam a buszon, aztán már a hordozóban ott volt Ádi, azóta Ádi elsős lett, és a hordozóba Fanni került.

Tíz éve buszozok keresztül a kertvároson, de az ablakokban alig veszek észre embert. Nem látni, kik nyitják a vaskapukat, kik ülnek az autókba. Némelyik erkélyen ácsolt varjú meredezik, a kerítéseknél méregzöld színű lombok, átlátszó hulladékzsákokba tömve. Ez a pazar sarki ház is, a fenyővel, egészen lakatlannak tűnik. Az előkertben sincs ünnepi dekoráció; az egyetlen életjel az égőkkel teleaggatott fa ott hátul, mint valami rosszul őrzött titok. Advent második hetében feltűnt a kerítésen egy kis fehér tábla, valaki zöld karácsonyi ágakat is rajzolt rá, ennyit még a busz ablakából is kivettem, de vissza kellett sétálnom a megállómból, hogy el tudjam olvasni a kiírást. „Családi napközi” – ez állt a táblán, meg egy webcím. Két utcával lejjebb, nyáron már kitaláltak hasonlót, a ház mögötti részen tollasnak csináltak helyet, egy kis asztalnál tanulni lehetett, és a környék anyukái is lecsaptak a lehetőségre, hogy a játszótéri séta helyett gondozott gyepre heveredjenek le a kicsikkel. Egy hideg téli hátsókert, pazarul díszített karácsonyfával mégsem tudhatja ugyanezt. 

Panni kézen fogva tartotta Ádikát a busz hátuljában, Gergő karjában ott volt a kicsi. Kitalálták, hogy a téli szünetben megnézik maguknak ezt a napközit. Persze négyesben, mert az ismeretlen, kihaltnak tűnő épület mégiscsak óvatosságra intette őket. A megfelelő pillanatban Ádi csillogó szemmel rángatta meg a sálamat, hogy nézzem csak, milyen szép az a fa, a piros-kék égőivel. Addigra én is tudtam, mikor kell kinézni a busz ablakán, a fenyő odavonzotta a tekintetemet, ahogy vettük a kanyart. Menjetek csak, gondoltam. Kíváncsi voltam, milyen belülről a kert, és talán a fáról is küldenek majd egy közeli fotót. 

Másnap Panni befotózta Ádika iskolai rajzát a fenyőről. Az utolsó tanítási héten minden órán csak rajzoltak, négyszer annyi zöld ceruzahegy tört, mint általában. Ádika nyaka alatt csomóra volt kötve a kispokróc, mert aki tudott, takarót küldött be a gyerekkel. Volt, aki ledobta magáról, volt, akin a csomó simán meglazult, és a pokrócok a földre hulltak, mert a gyerekeket az első két tanóra alatt nem érdekelte a hideg, meg a pokróctól rajzolni is nehezebb volt. Ádika nem volt napközis, az órák után hazavitte Gergő a meleg lakásba. Panni felajánlotta, hogy majd ő hozza-viszi a gyereket. Mégse legyen Gergőnek kínos naponta visszamenni oda, ahonnan kirúgták. De Gergő ragaszkodott hozzá, így végül megosztoztak a napokon. Gergő a szakközépben tanított, az A épületben, szeptember óta Ádit leadta a B-ben, aztán érte is ment, ha végzett az óráival. Egyszer szembejött velem a poszt az eddig elbocsátott tanárok arcképeivel, ebből tudtam meg, mi történt, mert Pannit nem láttam utazni egy ideje. Aztán a buszon összefutottam Gergővel, egyedül, nem jött vele se Panni, se a gyerekek. Talán ezért volt beszédesebb. Azt mondta, már semmit sem vár. Leginkább azt szeretné, ha végre leszállnának róla. Ha nem foglalkozna velük az egész ország.

Amikor Panni becsöngetett hozzám, lehetett este fél tíz. Elfogadott egy tojáslikőrt, bár így is a céges karácsonyról jött, túl volt pár pohár boron – szép volt tőlük, hogy a gyesről is behívták ünnepelni. Képes volt azért átjönni hozzám, hogy elmesélje, időpontot foglaltak szombat délutánra, annál a karácsonyfás háznál. 

– Képzeld, foglalási rendszer van –, mondta. – Ezek szerint tényleg működik a hely, pedig arrafelé teljes a csönd, az ablakok mögött is csak kisebb fényeket látni, ha egyáltalán. Egy családi napközi nem ilyen. Valami alapzajnak kell lennie, ahol gyerekek játszanak.

Panni rákönyökölt a konyhaasztalomra, és elsírta magát. – Gergő teljesen kivan. Nem mutatja, nem beszél róla, meg hát ott vannak a suliban a srácok, egy csoda, ahogy összezártak miatta, de azért érezni, hogy baj van, tudod? Kihúzták alólunk a talajt. – Panni nyelve megoldódott. Most elmesélt mindent, amit eddig a buszon, félszavakkal elintézett. A keserűség ellenére is fel volt dobva, mint egy gyerek. A céges karácsonyra gondoltam. Rég lehetett emberek közt.

Szombaton csak estefelé jutottak eszembe. Feltűnt, hogy nem küldtek semmit, egyetlen képet, még csak egy sort sem, hogy indulnak, vagy, hogy megérkeztek a házhoz. „Na, milyen volt?” – írtam rá Pannira, és hogy nem jött válasz, Gergőre is. Aztán lefeküdtem aludni. Nem is tudom, az zavart-e jobban, hogy válasz nélkül hagynak mindketten, vagy az, hogy hiába furdal a kíváncsiság, még mindig nem láthatok közeli képeket arról a házról. Meg hátul, a díszes fáról. A fáról, komolyan? Mióta lett ez olyan fontos? Én se lehetek egészen normális.

Másnap este elsétáltam Panniék lakásához. Egy háromemeletes társasház földszintjén laktak, már kicsit szűkösen. A konyhaablakban fény égett, Gergő kopaszodó fejét vettem ki a korong alakú lámpa alatt, épp a vacsorát fejezték be. Panni összeszedte a tányérokat, lassan, akár egy végtelenített filmszalag. Alig mozdult valaki; a kis Fanni sem ficergett az etetőszékben. Lehet, hogy a gyerekek megfáztak a kertben? Vagy betegek lettek mind. 

A csengetésemre Gergő jött ki. Meg sem lepődött, hogy életemben először elmentem hozzájuk. Panni magához emelte a kiürült pörköltes tálat, és berakta a mosogatóba. Észrevette a ronda szaftcsíkot, amit a pólójára festett. A jó életbe! – kántálta maga elé. Régen csak úgy sisteregtek ki a száján a bazdmegek. A gyerekek előtt erre szokott rá, még imponált is nekem, hogy megtalálta az alpári és a gügyögő stílus közti őszinte átmenetet. 

– Ne haragudj, nem maradt semmi, még a főzelék is elfogyott –, nézett rám üresen. 

– Azt hittem, történt veletek valami –, mondtam óvatosan, vigyázva, nehogy számonkérésnek érezze. Leültem egy pohár kamillatea mellé, az asztalhoz.

– Nem nagyon fotóztunk. Van egy kép Ádikáról, a fával. Küldtem volna, de hát csak most jöttünk meg. 

– Hogyhogy most? Azt ne mondd, hogy ott aludtatok a kertben? Vagy a házban? – csattantam fel, elfeledkezve az óvatosságról. Bár, ki tudja? Ilyen lehetőséget is ajánlhat a napközi. Last minute szállás, családoknak, kedvezményes áron.

– Jól vagy, egyáltalán? – szólt vissza élesen Panni, és fáradtan leült elém. A narancsszínű szaftcsíkot eltakarta az asztal lapja. A gyerekeket kivitte magával Gergő, ketten maradtunk. 

– Álmodtam rólatok –, szaladt ki a számon. Panni szemét elfutotta a könny. Ez most már így lesz, gondoltam, kimaradt vagy hét év, újabban meg beesünk egymáshoz, elsírjuk magunkat, álmokról beszélgetünk. Mintha összerántott volna minket ez a december.

– Tényleg azt hittem, bajotok esett. Rendesen megijedtem. Megsérültetek, vagy túszul ejtettek titeket azon a kísértettanyán. Mit tudom én. 

– Másfél órája jöttünk haza –, tagolta Panni. 

– Vasárnap este van –, vágtam rá, mire magához kapta a telefonját, és felszisszent. – Gergő, vasárnap este van! – kiabálta be a szobába, megfeledkezve Fannikáról, aki talán már el is aludt. – Ez hogy lehet?

– Panni, mi volt a háznál? – próbálkoztam újra. – Itattak veletek valamit? Valami gyanúsat?  

– Dehogyis. Egy lélekkel sem találkoztunk. Kóddal mentünk be. Atyaisten, akkor több mint egy napig nem ettünk! 

Megfordult velem a tele mosogató, meg az egész konyha. – Hogy tudtatok egy teljes napot csak úgy ott tölteni? 

– Pontosan érkeztünk. Átsétáltunk a garázson –, nézett maga elé. – Egy papírra rajzolt nyíl vezetett a kertbe. A házba be se mentünk, zárva találtuk. Hátul: fedett terasz. Az asztalon keksz, kakaó, színezők, a padon pokróc. A kert végében állt a karácsonyfa, a ház mögött játszóvár, csúszda. Mi voltunk ott egyedül, senki más. Jó darabig mászókáztunk a gyerekekkel, aztán észrevettük, hogy Ádi nincs velünk. Gondoltam, biztos a karácsonyfához ment, és tényleg ott volt, de, hogy is mondjam… mintha kicserélték volna.

Értetlenül rábámultam. Panni szeme megint bepárásodott. 

– Tudod, az a fa egy kis dombon van. Ezért látjuk olyan jól a buszból. Ádika leült a fa mellé arra a dombra, és nézett előre. Mint valami kis buddha. Nézett ki a fejéből. Azt hittem, a drótkerítésen túl figyel valamit, de nem szólt vissza egyikőnknek sem. Eléálltam, meg se rezzent. Akkor csináltam róla ezt a képet. – Megkereste a telefonján. Ádika ül a fakó színű téli gyepen, a kis sapkájában, és mered előre. A fa alsó ágain az égők a közeli exponálás miatt inkább sárgák, mint kékek vagy pirosak.

– És most mi van vele? 

– Alig lehet a szavát venni. Szerintem nem emlékszik semmire. Most, hogy kérdezed, mi lehetett a hellyel annyira különös, talán ez. Elkezdtünk játszani, és egyszer csak átrendeződött a tér. Ezek szerint, vele együtt az idő is. A füves hátsókert hosszában megnyúlt, és a végében, a fánál, ott ült a fiam. Láttam, hogy ott, messze ül. Ott Messze Ül – ismételgette a három szót. Mintha nem is hozzám beszélne, hanem megint ott lenne, a kertben. Mintha szólongatná énekelve, finoman. Ott Messze Ül. Mint valami indián néven. – Odamentem hozzá, óvatosan megráztam, de semmi. Nem felelt. Volt benne valami dacos. Valami eltökélt. Fannika sírni kezdett. Felnyaláboltunk Ádit és eljöttünk.

Gergő hangtalanul leereszkedett közénk, az asztal mellé. Ádit a kádban hagyta.

– Törökülésben üldögélt –, tette hozzá. – Tudod, milyen volt? – pillantott hirtelen Pannira. – Mint akkor, a tizedikeseim. A gyerekeim. Ahogy ott ültek a folyosón. A földön. 

– De hogy tarthatott ez el egy napig? – vágott közbe Panni. – És nem jött oda senki. Azt sem vettük észre, hogy ránk sötétedett. Meg azt se, hogy közben megint felkelt a nap. Jó, ha nem fizettetik ki velünk a teljes ott töltött időt! Nem csoda, hogy mindjárt eldőlök az álmosságtól. A főzelék is elfogyott egy perc alatt, hiába nem szeretik a gyerekek. 

– Szóval, álmodtam rólatok, – kezdtem bele megint. – Gergő kísérte busszal Ádit az iskolába. Meg Fannit is. A hátukon táska, a kezükben uzsonna. Iskoláskorúak voltak mindketten. És te, Gergő, mentél velük reggel, a buszon. Hárman siettetek egy átlagos, pörgős reggelen, hogy ne késsetek el az első órátokról.

– Ennyi? – Ennyi, igen. 

Felvontuk a szemöldökünket, és mosolyogtunk. 

Ádi a kádban eszelős pancsolásba és szirénázásba kezdett.

Burns Katalin, író és zenész, 2001-ben szerzett magyar-angol szakos diplomát a Károli Gáspár Református Egyetemen. Eddigi kötetei: Szőttesek regénye (2009) és Esőcsinálás (2022). Novellái 2010 óta jelennek meg a Magyar Napló, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, az Új Forrás, a Pannontükör stb. hasábjain és online felületein.