A szeptember végre megszabadította a levegőt az őt elemészteni látszó forróságtól, de kellemes melegében még ott hömpölygött a csépelnivaló gabona érett-komoly illata, viszont a szent kenyérígérettel terhes táblák helyén, melyeknek súlyos aranya mellett csak hitvány visszfénynek tűnt a szekérút sárga pora, már csak a tolló tunyult vakon a világba. Egyedül a törökbúza állt még a lábán, méregszín levelei olyan baljósan fonódtak egymásba az emberfejnél is magasabban, mintha magukba zárták volna a szellőért tikkokó napokat, mikor az anyaföld rákövesedett a gyökereikre, és szétrepedezett, mint egy utálatos, régi, újra felnyíló seb, amiben annyi élet sincs már, hogy gennyet és vért eresszen magából.

Az örömanya a cirózis hánytató sárgájával az arcán hajolt a kályha fölé, hogy elemelje a felforrósodott vasalót. Három napja egyfolytában a konyhán volt, ahol a lobogó forróság leszorította a csemer zsírpárát, hogy már nem is lehetett tudni, a lázongva rotyogó fazakakból vagy a nagycsontú, erős, csavaróra izzadt parasztasszonyokból jön-e, akiknek levegőtlen zsáválása ugyanúgy bennrekedt, fennakadt a kitárt ablakokon, mint a szagok és a hő. Csak a szemet engedték ki a pokoli katlanból, hogy kívánhassa a fa árnyékát, az udvar pázsitját, a vider csobbanását, ahogy a gördülő lánc leveti a kút hasító hideg vizébe. Az örömanyát kirázta a vacogás. Kelletlenül taszigálta a forró, tömör vasat a fehér vásznon. Arra gondolt, hogy holnap az ura a templomban a kabátot se fogja levetni, mert ott mindig hűvös van, s amúgy se illenék, alig fog látszani valami ebből a pengőre vasalt ingből. Pedig ő még télen is patyolatra mossa, sokáig öblögeti a jeges rázóvízben, hogy a hideg feszegeti a karja csontjait, aztán megszárogassa s tükörre vasalja, hogy az ura reavehesse a lájbit, kabátot, ujjost. Aztán eszébe jutott, hogy az ő inge is fehér, a besárgult arcával egészen olyan lesz, feküdhetne fel a ravatalra.

Az örömapa látszólag békésen nyúlt el a heverőn, egészen végigérte, de vízszintes teste hirtelen még egyenesebb tartásba rándult, ahogy megérezte, mekkora bajban van. Kidülledő szemekkel keményen rámarkolt az asztal szélére s szinte hallani lehetett, ahogy nyolcéves kora óta robotban összetört derekában egymáson őröltek a csontok, mint a malom kövei, ahogy a test nagy erőfeszítéssel, de annál lassabban és esetlenebbül felült. A hasizom préselte a gyomrot, már a torkában volt minden. Úgy állt fel, mintha ugyanazzal a lendülettel fejre is akart volna esni, ívbe hajolva, szétvetett lábakkal, idétlen lépésekkel kalimpált ki a sütőből. Mintha féreg rágta volna a csontjait s kipotyolták volna az izmait, mint a bécsinek való húst, mert két álló napja bútorokat cipelt a vejével hátra a csűrbe, széket, asztalt hordott a hátán vagy fel a szekérre, le a szekérről, át a magos küszöbön, a szűk ajtón, kicsit arrébb, inkább mégis a másik felibe, vagy mégse… Ő vágott fát a kürtőssütőknek. Meg a szakácsnéknak, jó vékonyra, mert a vastag csak senyved, semmi lángja. A tőkéig se ért el, a karjával ráesett a tyúkpajtára s hangosan erőlködve hányni kezdett. Nem bírta az italt. De a segítségeket meg kellett tisztelni, azok pedig nem vették el a gazda nélkül. Mi lesz holnap a lakodalomba, fennvaló jó Isten? Disznyó, gondolta a fehérnép, ahogy becsukta az ajtót utána, de aztán nem szólt semmit, mikor az elfehéredve és leizzadva visszajött. Megmosdottak, lefeküdtek, ahogy szoktak, szó nélkül, s úgy elaludtak, hogy meg se mozdultak, míg a kakas el nem árulta a kegyetlen hajnal érkezését, mint egykor Péter csalárdságát.

A menyasszony bezzeg azt hitte, törekké morzsolta a szalmát a zsákban, addig firgett-forgott rajta. Hihetetlen volt, a másik ágyban hogy képesek olyan nyugodtan hortyogni, mélyen és vontatva, ormótlanul rondán, hol összehangolva, hol kánonban egymással. Képpel lefelé fordult és úgy kacagta az öregeket. Ahogy újra a hátára dőlt, élvezetesen, lassan simította ki kézhátaival a haját maga alól, elégedetten képzelte el, ahogy végigfolyik a párnán, s az ágykeret előtt lassan himbálózva megáll, mint valami hazajáró lélek. Bizsergett mindene. Lerúgta a pokrócot magáról, a talpaihoz gyűrte, homlokát átsimítva idegeskette végig még egyszer, ezredszer is utoljára, a holnapi nap minden egyes részletét. Az öröm halk kacaja csengett szét összecsukott szájában, ahogy képzeletben sorra vette a staférungja darabjait. Mint egy nagygazda leányának. Lelkendezve ábrándozott Gáspárról, mint az első esték után, mikor vizitába jött, vasárnapi ruhában és úriasan beszélve. Aztán beleütött, hogy ezentúl ő is csak látogatóba jön ide. Megvakarta a karját, mert viszketni kezdett, aztán oldalra fordult, de szemeinek lecsukása messze elégtelen próbálkozás volt az elalvásra.

A vőlegény arra gondolt, hogy holnap éjjel még nem lehet. Hajnal lesz, mire a zenészek behúzzák. Őrjítő volt ez a várakozás. De mostmár meglesz. Elvigyorodott a sötétben, ami aztán meleg mosollyá szelídült, ahogy próbálgatta a szót: feleségem. Majd azt is: házam, mit se törődve vele, hogy felébred-e Néni. Az ő háta izzadt érte, ő kereste ki a bennvaló árát, ő tette újba a házat, szobáról szobára. Kert még sehol se volt, a csűr megrokkanva, de minden meglesz szerivel. Egész nap dalolni fog a bakk hangján munka közben, nem egyébért, csak hallja a szomszédság, hogy neki jó kedve van, ő büszke ember, akit 22 éves asszony vár odabent, aki szerelemből ment hozzá, nem a szülők szerelték, s hogy ő a két keze kínlódásával szerzett mindent, mert az apja elmaradt a hadi fogságba s az anyja a városba, egy úri házba, ahol nem kellett mosogasson, mikor talált a szó a nagyságos úrral…  Néni majdnem beléhalt a szégyenbe. Talán csak a falu szája végett vette magához, mert egyébiránt nem állhatta a gyermekeket. Hogy Néninek az ura igazából hogy volt, mint volt, arra már nem emlékezett. De az biztos, hogy az ő halála után kerültek a zsellérházba. S most tessék, annyi esztendő után a saját házába feküdhetett le, egy szobába, ami külön volt a sütőtől s a szomszéd felőle meg is ölhette volna a feleségét a két kezével, nem hallatszott volna át. A zsellérház szűk területénél már csak vékony falai voltak alkalmatlanabbak öt család együttélésére. Néni sosem tudott jól aludni, ő is csak tavasztól őszig, mikor a mezei por lefürdése megnyugtatta, és a hitvány vacsorát minél gyorsabban elfelejtendő ágyba dőlt, hogy a fáradt fájdalom lerántsa a tudattalan mélységbe. Ma csak addig ült, míg evett, mégse nyugodhatott. Az apósa házára gondolt, a felbolydult méhkaptárra, benne a lépes mézre.

Összefutott a nyála, majd folyni kezdett le a szája szélén. Félrecsúszott a szája, már nem látott semmit, a teste bénaságához képest őrjítő forgással szédült a feje. Aztán többet semmi. 

Reggel Gáspár nagyon csendesen öltözött, hogy fel ne ébressze a vénasszonyt, ha végre egyszer mélyen elaludt. Olyan csend ült az új ház új szobáján, amiből a lélegzet is hiányzott. A férfi kezei belemarkoltak a karjaira felhúzott ing nyakába, hogy átemeljék a fején, ekkor mint az istennyila, csapott belé a felismerés, megdermedt a furcsa testhelyzetben és mint a fulladó, előrenyújtott nyakkal, kidülledt szemekkel hagyta, hogy a csend égesse a füleit. Lassan fordult az ágy felé. Néni nagyon csúf volt, sok ránc futott a félrement szája köré, amiket a halál örökérvényűleg rávasalt mindig keserű arcára. A nyálát még le lehet törölni. A szemeire pénzt kell rakni, hogy ne pattanjanak fel. De mi lesz ezzel a szörnyarccal? Gyermeki fantáziája sosem tudta konkrét vonalakkal lerajzolni, de valahogy ilyennek látta a nénjét, mikor keményen lépve, szitkozódva és öklét rázva közeledett feléje, a szél befújta a lábai közé hosszú, fekete rokolyáját, s ő úgy hitte, ott lehet a pokol kapuja. Megint gyermek volt. Lehuppant egy székre, hagyta, hogy lefolyjon róla a félig felvett ing, még egyszer odanézett a torz jelenségre, majd a rongyszőnyegnek kezdte mondani, összekulcsolt kézzel, könyökeit a szétvetett combjaira támasztva: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…

– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…

Az örömanya szája magára is tudta, az esze akörül kezdett forogni, vajon rendesen leverték-e a kenyeret a kománéja s Rózsika, micsa szégyen lenne a násznéppel kormos héjat etetni. Szembe az ő oldalával a férfiak padsora húzódott, az ura legelől, összefogott kezei a padon voltak, a feje a kezein, mintha igen ájtatosan imádkoznék, de az asszony tudta, úgy fájt a dereka, hogy nem bírt egyenesen állni. Úgy kapaszkodtak egymásba karolkozva fel a templomig, mint ahogy a vak vezetné a világtalant, a beteg fehérnép és az összetört férfi, közvetlen az új pár után. Messziről kellett integetni mindenkinek, az ura elő-előhúzta a pálinkás üveget a zsebéből s nyújtotta minden szembejövő vagy kerten könyöklő férfinak. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A leánya fátyolát néha elkapta a szél, arcátlanul tépte, lobogtatta, mintha a két öreggel csúfoskodott volna, szedjék a lábukat. Jöttek, itt vannak. A pap kinyújtott kézzel áldást mondott a megesketettekre. Végre lehetett sírni.

Az örömapa a széke legelejére ült, hogy a hátát elnyújtva tudja nekivetni a háttámlának. Már elmúltak a korai órák, mikor nézték, ki hogy ül az asztalnál, hogy eszik, őszült-e sokat a tavaly óta, sárgák-e a fogai. A fiatalok cigányost jártak, a leányok fürgén kapkodták lábujjhegyeiket, mintha csak döfködni akarták volna a fellocsolt padlót, a legények közbe-közbe keményen odavágták a talpukat a taktusra. Igazi erővel rándították meg a partnereik vállát-derekát, mikor gyorsult a tempó, amit alkalmazni soha máskor nem mertek volna a zsenge hajadonoknál s olyan vadul rikoltottak, hogy az semmi más esetben nem illett volna becsületes vendéghez ebben a becsületes házban. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A petróleumlámpa pislákolni kezdett az oxigénhiánytól. A két szoba összenyitva, mind a kettőben folyt a dínom-dánom, mind a kettő udvarra szolgáló ajtaja tárva állt, de nem azért, hogy levegővel váltsa meg a káposztától és bortól savanyú benti párafelleget, hanem hogy az udvarra kiszorultak is hallják a muzsikát, akik lerúgták a cipőiket és mezítláb ugrándoztak az utolsó meleg napok emlékét kisugárzó füves talajon. Ilyen bolond nap volt ez, mikor mindent lehetett. A leányát is most rángatta ki harmadszor ez a Gáspár…  Az összemosódó alakok őrjöngésén túl elnyelte őket a sötétség. Nem szabadott sírni, vigadni kellett.

A menyasszony még egyszer hátra fordult, hogy biztos nem látja-e őket valaki. A farakás komor őrként tömörült föléjük. Szembefordult az urával, ráharapott a szája prémére, a fejét elöntötte a vér. Keservesen sírni kezdett. Gáspár izzadt inghátára pajkosan rácsapott a szél, ezt jól elintézted, ember, mintha mondta volna. Sírt, mint a záporeső. 

– Én ezt nem bírom… – hüppögte. – Megver az Isten!