A Haladás utcai háromnegyedszobás otthonunkban cigarettázni nem szabadott, de lehetett, ha az ember nem hamuzott rá a perzsaszőnyegre, mely anyánk legbecsesebb értékei közé tartozott múltszázadi erkölcseivel és az öcsémmel együtt. Ezek után következett a petróleumlámpa, mely a hosszú téli estéken buzgón töltötte be szobánkat bűzzel. Azért naplementéig szerencsére mindig volt villany és víz, ilyenkor kellett megtölteni a csapról az ötlitres üvegeket a vörösesbarna lével, hogy készen álljon a ház szükségleteire. Nevezetesen arra, hogy mikor éjjelente felsírt az öcsém kihűlt vizelete tócsájában, be lehessen áztatni a fehér lepedőt meg a tengerészkék pizsamanadrágot s másnap kiteregetni a rozsda látványos árnyalataiban.

Ha néha elnéztem, ahogy a viruló egészség vagy a közelgő gutaütés bazsarózsáival arcán tett-vett a boltban, és láttam halántékain a ragadós izzadtságot lefolyni, anyánk könnyező máriája, mindig örömmel konstatáltam, hogy mégsem hasonlítunk egymásra. Nyilván ő sosem hitte el nekem, hogy a bolt mögötti kukában találtuk, és többszöri fürdetés után is alig lehetett vele egy szobában megmaradni, meg hogy a fekete Dacia hetekig parkolt tilosban a Békeforradalom téren, de hogy én magam miért lepődtem meg néha idegen arcvonásain, túlméretezett cipőin, nem nagyon tudom. Akkor is úgy felhergelte magát azon a szombat estén, pedig én csakugyan a javát akartam, mikor a moziból hazafelé elkaptak egy jegesesőt, csalánba mennykő, s ő vadonatúj svájci segélycsomagos viharkabátjával hazáig fedezett egy kis barnát, én meg mondtam neki, először világosban nézte volna meg inkább, ki tudja, nem-e a húga. Ezért büntetésből egy hónapig én voltam soros a boltban, mit mondjak, anyámmal se hasonlítottunk sokban.

A genetika ilyen szeszélyei miatt tehát egy hónapig én hordtam be minden szerdán a harmincnégy dobozt, a francnak töltik meg, puffogtam a sofőrnek, ő meg rám meredt, hogy hallgassak, mert a Békeforradalom téren mindig sokan jártak-keltek, anyám nem kis relációk fejében szerzett itt üzlethelységet. Míg szépen elrendeztem a dobozokat a kirakatban, a sofőr megint elmesélte, mikor sarkon lőtték a háborúban, közben elszívott három cigarettát, ő nem is végezhetne nehéz munkát, ilyenkor meg én néztem rá hosszan. Amúgysem kedveltem, mindig beletaposta a csikkeket a padló réseibe, hogy kefével kellett felsúroljam, hiszen másnap a Népfia erre is elhaladt, minden tökéletes kellett legyen. Csütörtök esténként, mikor már óvatosan fejtegették le a villanyoszlopokról az odanyálazott arcképeket s a járókelők igyekeztek minél több konfetti darabot feltaposni, hogy hazavihessék a gyerekeiknek, két pohárral vidámabban begurult a sofőr is, saját füstjében vagdalkozva előadta a beszéd legfontosabb részeit, míg bepakoltam a dobozokat. Elérzékenyülve megszorongatta a kezem, majd indult is, még a konvoj előtt kellett a következő városba érnie. 

Nemsokára teljesen rám szakadt a bolt, mert az öcsém lediplomázott, és kihelyezték egy vidéki juhászatba. Anyánk nagyon büszke volt, és annak külön örült, mikor azt mondtam, szerintem is a legmegfelelőbb embert küldték oda. Baromkór volt az országban ekkoriban. Nem sokat hallottam ezek után róla, anyám szerint összeállt valami nagyszájú aktivistával, akit a falusiak varázslónak csúfoltak. Először csak nevettem rajta, de mikor egyik délelőtt megláttam a fekete autót a Békeforradalom sarkán, felhívtam az öcsémet, és megmondtam, hogy vagy lenyugszik, vagy úgy elbűvölöm, hogy sírva néz utána. Ez volt az utolsóelőtti beszélgetésünk. Utoljára egy éjjel hívtam fel egy fülkéből. Nyár volt, tücskök ciripeltek és sáskák zümmögtek a sötétben. Még ébren volt, nem lepődött meg. Azt mondta, már nagyon rég várta a hívásomat. Nem értettem. Mondtam neki, hogy meghalt az unokaöccse. Ő meg erre valamit zagyvált arról, hogy minden bárányukat leölette a hatóság. Mondtam, hogy soha többé nem akarok hallani felőle.

Anyám a hetvenedik születésnapjára kapott tőlem egy új perzsát. A régiből már úgyse látszott sok a moketták és futók alatt, amikkel a foszlásait takarta le. Egy darabig csak nézte a túlzsúfolt minták tébolygó táncát, simogatta a sárga rojtokat a szélén, s mikor felegyenesedett, párás volt a szemüvege. Tudtam, hogy nem örömkönnyek. De mit tehettem volna, én se tudtam róla már semmit. A Szépipar negyedben azt beszélték, hogy elköltözött családostól, és pofátlan summákért embereket csempészett ki az országból, a tengeren át. Anyám rám nézett a szemüvege felett, félig nyitott ajkain nehezen jött a hang: erre már nem hamuzol rá, ugye?

A szeptember végre megszabadította a levegőt az őt elemészteni látszó forróságtól, de kellemes melegében még ott hömpölygött a csépelnivaló gabona érett-komoly illata, viszont a szent kenyérígérettel terhes táblák helyén, melyeknek súlyos aranya mellett csak hitvány visszfénynek tűnt a szekérút sárga pora, már csak a tolló tunyult vakon a világba. Egyedül a törökbúza állt még a lábán, méregszín levelei olyan baljósan fonódtak egymásba az emberfejnél is magasabban, mintha magukba zárták volna a szellőért tikkokó napokat, mikor az anyaföld rákövesedett a gyökereikre, és szétrepedezett, mint egy utálatos, régi, újra felnyíló seb, amiben annyi élet sincs már, hogy gennyet és vért eresszen magából.

Az örömanya a cirózis hánytató sárgájával az arcán hajolt a kályha fölé, hogy elemelje a felforrósodott vasalót. Három napja egyfolytában a konyhán volt, ahol a lobogó forróság leszorította a csemer zsírpárát, hogy már nem is lehetett tudni, a lázongva rotyogó fazakakból vagy a nagycsontú, erős, csavaróra izzadt parasztasszonyokból jön-e, akiknek levegőtlen zsáválása ugyanúgy bennrekedt, fennakadt a kitárt ablakokon, mint a szagok és a hő. Csak a szemet engedték ki a pokoli katlanból, hogy kívánhassa a fa árnyékát, az udvar pázsitját, a vider csobbanását, ahogy a gördülő lánc leveti a kút hasító hideg vizébe. Az örömanyát kirázta a vacogás. Kelletlenül taszigálta a forró, tömör vasat a fehér vásznon. Arra gondolt, hogy holnap az ura a templomban a kabátot se fogja levetni, mert ott mindig hűvös van, s amúgy se illenék, alig fog látszani valami ebből a pengőre vasalt ingből. Pedig ő még télen is patyolatra mossa, sokáig öblögeti a jeges rázóvízben, hogy a hideg feszegeti a karja csontjait, aztán megszárogassa s tükörre vasalja, hogy az ura reavehesse a lájbit, kabátot, ujjost. Aztán eszébe jutott, hogy az ő inge is fehér, a besárgult arcával egészen olyan lesz, feküdhetne fel a ravatalra.

Az örömapa látszólag békésen nyúlt el a heverőn, egészen végigérte, de vízszintes teste hirtelen még egyenesebb tartásba rándult, ahogy megérezte, mekkora bajban van. Kidülledő szemekkel keményen rámarkolt az asztal szélére s szinte hallani lehetett, ahogy nyolcéves kora óta robotban összetört derekában egymáson őröltek a csontok, mint a malom kövei, ahogy a test nagy erőfeszítéssel, de annál lassabban és esetlenebbül felült. A hasizom préselte a gyomrot, már a torkában volt minden. Úgy állt fel, mintha ugyanazzal a lendülettel fejre is akart volna esni, ívbe hajolva, szétvetett lábakkal, idétlen lépésekkel kalimpált ki a sütőből. Mintha féreg rágta volna a csontjait s kipotyolták volna az izmait, mint a bécsinek való húst, mert két álló napja bútorokat cipelt a vejével hátra a csűrbe, széket, asztalt hordott a hátán vagy fel a szekérre, le a szekérről, át a magos küszöbön, a szűk ajtón, kicsit arrébb, inkább mégis a másik felibe, vagy mégse… Ő vágott fát a kürtőssütőknek. Meg a szakácsnéknak, jó vékonyra, mert a vastag csak senyved, semmi lángja. A tőkéig se ért el, a karjával ráesett a tyúkpajtára s hangosan erőlködve hányni kezdett. Nem bírta az italt. De a segítségeket meg kellett tisztelni, azok pedig nem vették el a gazda nélkül. Mi lesz holnap a lakodalomba, fennvaló jó Isten? Disznyó, gondolta a fehérnép, ahogy becsukta az ajtót utána, de aztán nem szólt semmit, mikor az elfehéredve és leizzadva visszajött. Megmosdottak, lefeküdtek, ahogy szoktak, szó nélkül, s úgy elaludtak, hogy meg se mozdultak, míg a kakas el nem árulta a kegyetlen hajnal érkezését, mint egykor Péter csalárdságát.

A menyasszony bezzeg azt hitte, törekké morzsolta a szalmát a zsákban, addig firgett-forgott rajta. Hihetetlen volt, a másik ágyban hogy képesek olyan nyugodtan hortyogni, mélyen és vontatva, ormótlanul rondán, hol összehangolva, hol kánonban egymással. Képpel lefelé fordult és úgy kacagta az öregeket. Ahogy újra a hátára dőlt, élvezetesen, lassan simította ki kézhátaival a haját maga alól, elégedetten képzelte el, ahogy végigfolyik a párnán, s az ágykeret előtt lassan himbálózva megáll, mint valami hazajáró lélek. Bizsergett mindene. Lerúgta a pokrócot magáról, a talpaihoz gyűrte, homlokát átsimítva idegeskette végig még egyszer, ezredszer is utoljára, a holnapi nap minden egyes részletét. Az öröm halk kacaja csengett szét összecsukott szájában, ahogy képzeletben sorra vette a staférungja darabjait. Mint egy nagygazda leányának. Lelkendezve ábrándozott Gáspárról, mint az első esték után, mikor vizitába jött, vasárnapi ruhában és úriasan beszélve. Aztán beleütött, hogy ezentúl ő is csak látogatóba jön ide. Megvakarta a karját, mert viszketni kezdett, aztán oldalra fordult, de szemeinek lecsukása messze elégtelen próbálkozás volt az elalvásra.

A vőlegény arra gondolt, hogy holnap éjjel még nem lehet. Hajnal lesz, mire a zenészek behúzzák. Őrjítő volt ez a várakozás. De mostmár meglesz. Elvigyorodott a sötétben, ami aztán meleg mosollyá szelídült, ahogy próbálgatta a szót: feleségem. Majd azt is: házam, mit se törődve vele, hogy felébred-e Néni. Az ő háta izzadt érte, ő kereste ki a bennvaló árát, ő tette újba a házat, szobáról szobára. Kert még sehol se volt, a csűr megrokkanva, de minden meglesz szerivel. Egész nap dalolni fog a bakk hangján munka közben, nem egyébért, csak hallja a szomszédság, hogy neki jó kedve van, ő büszke ember, akit 22 éves asszony vár odabent, aki szerelemből ment hozzá, nem a szülők szerelték, s hogy ő a két keze kínlódásával szerzett mindent, mert az apja elmaradt a hadi fogságba s az anyja a városba, egy úri házba, ahol nem kellett mosogasson, mikor talált a szó a nagyságos úrral…  Néni majdnem beléhalt a szégyenbe. Talán csak a falu szája végett vette magához, mert egyébiránt nem állhatta a gyermekeket. Hogy Néninek az ura igazából hogy volt, mint volt, arra már nem emlékezett. De az biztos, hogy az ő halála után kerültek a zsellérházba. S most tessék, annyi esztendő után a saját házába feküdhetett le, egy szobába, ami külön volt a sütőtől s a szomszéd felőle meg is ölhette volna a feleségét a két kezével, nem hallatszott volna át. A zsellérház szűk területénél már csak vékony falai voltak alkalmatlanabbak öt család együttélésére. Néni sosem tudott jól aludni, ő is csak tavasztól őszig, mikor a mezei por lefürdése megnyugtatta, és a hitvány vacsorát minél gyorsabban elfelejtendő ágyba dőlt, hogy a fáradt fájdalom lerántsa a tudattalan mélységbe. Ma csak addig ült, míg evett, mégse nyugodhatott. Az apósa házára gondolt, a felbolydult méhkaptárra, benne a lépes mézre.

Összefutott a nyála, majd folyni kezdett le a szája szélén. Félrecsúszott a szája, már nem látott semmit, a teste bénaságához képest őrjítő forgással szédült a feje. Aztán többet semmi. 

Reggel Gáspár nagyon csendesen öltözött, hogy fel ne ébressze a vénasszonyt, ha végre egyszer mélyen elaludt. Olyan csend ült az új ház új szobáján, amiből a lélegzet is hiányzott. A férfi kezei belemarkoltak a karjaira felhúzott ing nyakába, hogy átemeljék a fején, ekkor mint az istennyila, csapott belé a felismerés, megdermedt a furcsa testhelyzetben és mint a fulladó, előrenyújtott nyakkal, kidülledt szemekkel hagyta, hogy a csend égesse a füleit. Lassan fordult az ágy felé. Néni nagyon csúf volt, sok ránc futott a félrement szája köré, amiket a halál örökérvényűleg rávasalt mindig keserű arcára. A nyálát még le lehet törölni. A szemeire pénzt kell rakni, hogy ne pattanjanak fel. De mi lesz ezzel a szörnyarccal? Gyermeki fantáziája sosem tudta konkrét vonalakkal lerajzolni, de valahogy ilyennek látta a nénjét, mikor keményen lépve, szitkozódva és öklét rázva közeledett feléje, a szél befújta a lábai közé hosszú, fekete rokolyáját, s ő úgy hitte, ott lehet a pokol kapuja. Megint gyermek volt. Lehuppant egy székre, hagyta, hogy lefolyjon róla a félig felvett ing, még egyszer odanézett a torz jelenségre, majd a rongyszőnyegnek kezdte mondani, összekulcsolt kézzel, könyökeit a szétvetett combjaira támasztva: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…

– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…

Az örömanya szája magára is tudta, az esze akörül kezdett forogni, vajon rendesen leverték-e a kenyeret a kománéja s Rózsika, micsa szégyen lenne a násznéppel kormos héjat etetni. Szembe az ő oldalával a férfiak padsora húzódott, az ura legelől, összefogott kezei a padon voltak, a feje a kezein, mintha igen ájtatosan imádkoznék, de az asszony tudta, úgy fájt a dereka, hogy nem bírt egyenesen állni. Úgy kapaszkodtak egymásba karolkozva fel a templomig, mint ahogy a vak vezetné a világtalant, a beteg fehérnép és az összetört férfi, közvetlen az új pár után. Messziről kellett integetni mindenkinek, az ura elő-előhúzta a pálinkás üveget a zsebéből s nyújtotta minden szembejövő vagy kerten könyöklő férfinak. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A leánya fátyolát néha elkapta a szél, arcátlanul tépte, lobogtatta, mintha a két öreggel csúfoskodott volna, szedjék a lábukat. Jöttek, itt vannak. A pap kinyújtott kézzel áldást mondott a megesketettekre. Végre lehetett sírni.

Az örömapa a széke legelejére ült, hogy a hátát elnyújtva tudja nekivetni a háttámlának. Már elmúltak a korai órák, mikor nézték, ki hogy ül az asztalnál, hogy eszik, őszült-e sokat a tavaly óta, sárgák-e a fogai. A fiatalok cigányost jártak, a leányok fürgén kapkodták lábujjhegyeiket, mintha csak döfködni akarták volna a fellocsolt padlót, a legények közbe-közbe keményen odavágták a talpukat a taktusra. Igazi erővel rándították meg a partnereik vállát-derekát, mikor gyorsult a tempó, amit alkalmazni soha máskor nem mertek volna a zsenge hajadonoknál s olyan vadul rikoltottak, hogy az semmi más esetben nem illett volna becsületes vendéghez ebben a becsületes házban. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A petróleumlámpa pislákolni kezdett az oxigénhiánytól. A két szoba összenyitva, mind a kettőben folyt a dínom-dánom, mind a kettő udvarra szolgáló ajtaja tárva állt, de nem azért, hogy levegővel váltsa meg a káposztától és bortól savanyú benti párafelleget, hanem hogy az udvarra kiszorultak is hallják a muzsikát, akik lerúgták a cipőiket és mezítláb ugrándoztak az utolsó meleg napok emlékét kisugárzó füves talajon. Ilyen bolond nap volt ez, mikor mindent lehetett. A leányát is most rángatta ki harmadszor ez a Gáspár…  Az összemosódó alakok őrjöngésén túl elnyelte őket a sötétség. Nem szabadott sírni, vigadni kellett.

A menyasszony még egyszer hátra fordult, hogy biztos nem látja-e őket valaki. A farakás komor őrként tömörült föléjük. Szembefordult az urával, ráharapott a szája prémére, a fejét elöntötte a vér. Keservesen sírni kezdett. Gáspár izzadt inghátára pajkosan rácsapott a szél, ezt jól elintézted, ember, mintha mondta volna. Sírt, mint a záporeső. 

– Én ezt nem bírom… – hüppögte. – Megver az Isten!