Címke: bozsódi-nagy orsolya

június 20, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Létkérdések Guinness mellett

Martin McDonagh: A sziget szellemei 

Úgy tűnik, Martin McDonagh még mindig túl valamilyen az Oscarnak – túl kicsi, túl független-ízű, túl kevés szereplős, túl Martin McDonagh. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) csapata kilenc jelölésből egyetlen díj nélkül távozott az idei gáláról, de az ír színházcsináló és forgatókönyvíró-rendező negyedik nagyjátékfilmje egy filmes szempontból is egyre érettebb és biztosabb kezű alkotó újabb szívvel és lélekkel teli, maradandó embermeséjeként így is emlékezetes marad.

Ahogyan azt eddigi filmjeiben is tette, McDonagh most is személyes történetbe desztillálja az élet és általában a létezés nagy kérdéseit, nyakon öntve egy jó adag szimbolizmussal, és megszórva egyetlen, elegáns csipet mágikus realizmussal. A sziget szellemei esetében a cselekmény helyszíne egy fiktív, vadregényes ír sziget, amelyen a szomszéd azt jelenti, hogy mindössze három dombot kell megmászni, hogy valaki elérjen a másik házáig. A vegyesbolt csak jóval nehezebben megközelíthető, elérhető közelségben van azonban a sziget társadalmi életének erőközpontja, a kocsma. A sziget népsűrűsége az átlagnál tehát jóval alacsonyabb, a merítés minimális, így nem csoda, hogy olyan valószínűtlen barátságok is kialakulhatnak itt, mind a Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) közötti. Pádraic minden tekintetben egyszerű pásztorember, akinek nincsenek Inisherinen túli álmai. A nála nagyjából egy generációval idősebb Colm azonban más, ő művészetében találná meg léte értelmét élete alkonyán, mégpedig kizárólag abban, még akkor is, ha ez a művészet mindössze kocsmai hegedülést jelent. Minden magyarázat nélkül „szakít” hát addigi legjobb barátjával, Pádraickal, hogy ezentúl csak az alkotásnak szentelhesse energiáit. Ez az eseményeket elindító konfliktus, pontosabban inkább az, hogy Pádraic képtelen elfogadni a cserben hagyást. Természete nem engedi, hogy magasztosabbnak, fontosabbnak tartsa a művészetet, mint az emberi kapcsolatokat – ugye, hogy akaratlanul, pusztán a cselekmény narratív exponálása közben már el is jutottunk a nagyobb, univerzálisabb problémafelvetéshez?

A film eredeti címe nem pusztán szellemekre, hanem a kelta mitológiában megjelenő halálhozó, halálbejelentő női szellemekre utal. A halál, az élet végességének jelenléte állandó a filmben éppúgy, mint valóságunkban. Egyszerre szomorú, ugyanakkor a legerősebb motivációs forrás ez a végesség. Hiszen ha örökké élnénk, fontos lenne-e még egyáltalán, hogy a szokott időben, délután kettőkor tudunk-e találkozni a barátunkkal egy pohár Guinness mellett vagy sem? Ha nem tudjuk, hogy egyszer az egésznek vége lesz, van-e tétje annak, hogy szóba áll-e még velünk az az ember, aki talán mindenben a szöges ellentétünk, de akin kívül (egyszer csak már) senkink nincs? A banshee szimbolikus alakját McDonagh egy feketébe öltözött, rémlátomásokat károgó öregasszony képében be is hozza a filmbe, és ez a figura végigkíséri nemcsak a történetet, hanem magukat a szereplőket is. De nemcsak a haláltündér-halálboszorkány alakja emlékeztet folyamatosan az emberi lét mulandóságára, hanem a szomszéd szigeten még mindig zajló ír polgárháború is, amelynek zaja néha áthallatszik Inisherinre. Mintegy száz évvel ezelőtt, a háború utolsó hónapjaiban vagyunk. Az információ nehezen ér el egyik szigetről a másikra, Inisherin lakosai jelentős részének halvány gőze sincs, miért és kik ölik egymást odaát. Mi marad hát nekik egyéb, mint egy-egy pohár sör egy jó baráttal? És mi marad, ha azt is elveszítik?

Az Erőszakikból (In Bruges) ismerős Farrell–Gleeson páros közötti kémia jól ismert, tudván, hogy már 2008-ban is legjobb barát–legjobb ellenség párost alakítottak, kettősük annál is valóságosabbnak tűnik. Itt is érzelmi kazánházként viszik előre a történetet, játékuk és általánosabban értelmezett színészi eszköztáruk ebben az esetben is nagyon szépen harmonizál McDonagh filmről alkotott elképzelésével: a (sokszor igencsak fekete) humor, a tragikum és a végtelen humanizmus szimfóniája szólal meg, itt-ott az erőszak meghökkentő felhangjaival pontozva, csak a miheztartás végett. 

A rendező filmjei színészközpontúságukról híresek – a legrangosabb filmes díjakat is színészei szokták elnyerni, gondoljunk csak Frances McDormandra és Sam Rockwellre a Három óriásplakát Ebbing határábanból, amelyről korábban már olvashattak kritikát lapunk hasábjain), és nincs ez másképp most sem. A szűkös szereplőgárda káprázatos mellékszereplőkkel egészül ki: ha másnak nem is, legalább Barry Keoghannek díjjal kellett volna távoznia az Oscar-átadóról a falu bolondja szerepéért. Ez a hányattatott sorsú ír karakterszínész az egyébként is ragyogó szereposztás legmegrázóbb figuráját formálja meg olyan természetességgel és hitelességgel, hogy szinte azt is nehéz elhinni, hogy nem önmagát alakítja. 

Martin McDonagh színházi munkáit egyébiránt tájainkon is előszeretettel állítják színpadra, a Leenane szépét tavaly tavasszal mutatta be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, Az inishmore-i hadnagy (más fordításban Az alhangya) című darabját pedig Locotenentul din Inishmore címen, román nyelven jelenleg is játssza a nagyváradi Regina Maria színház.

december 18, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nyolcból három

J.D. Payne, Patrick McKay: A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi

Hogy mondják erősebb kifejezéssel azt, amikor valaki nagy fába vágja a fejszéjét? Erdőbe a bicskáját? És ha a bicskáját igazából elő sem veheti? Valami ilyesmire vállalkozott az Amazon Studios A hatalom gyűrűivel.

A J.R.R. Tolkien műveiből kirajzolódó legendáriumból inspirálódott televíziósorozat elkészülésének előtörténetét csaknem olyan hosszan lehetne mesélni, mint magának Középföldének a történelmét, kezdve azzal, hogy az epikus fantasy megteremtőjének tartott angol nyelvészprofesszor-író eleve nem támogatta, hogy műveiből valaha mozgóképes adaptáció készüljön, egészen addig, hogy az Amazon Studios hogyan utasított maga mögé olyan nagyágyú versenytársakat, mint a Netflix vagy az HBO, amikor a Tolkien-örökösökkel megkötötte a világ egyik legdrágább filmjogi szerződését. A jogdíj a költségvetés jelentős részét tette ki, de az Amazon számára nem jelentett problémát az összeget kipótolni, és ezzel a világ valaha volt legdrágább televíziósorozatának munkálatait elkezdeni – hiszen a cég tulajdonosa, Jeff Bezos a világ egyik leggazdagabb embere, és saját bevallása szerint Tolkien-fanatikus.

Nos, ennyit a gyakorlati kérdésekről, maradt a tartalom problémája, és ezzel el is érkeztünk az erdő és a bicska kapcsolatához. A megállapodás alapján ugyanis a sorozat cselekménye egy olyan korban játszódik, amelynek csak vázlatos leírását találjuk meg a Tolkien-életműben, azokhoz a művekhez pedig, ahol kicsit több információt találhattak volna a választott témáról, nem voltak, nincsenek megfilmesítési jogaik a készítőknek. A hiányzó jogok (bicska) problémájához pedig hozzáadódik egy félelmetesen elkötelezett és hűséges rajongótábor (erdő), amely évtizedek óta szentírásként tekint a Tolkien-legendáriumra, és feltehetőleg egy valódi, kereken megírt és tiszta jogdíjhelyzettel rendelkező adaptációval is csak nehezen lehetett volna megfelelni az elvárásainak.

És A hatalom gyűrűi első nekifutásra nem is felelt meg, nagyon nem. Sokat markolt, édeskeveset fogott, erőltetetten emelkedett párbeszédekkel, túltolt epikussággal próbált tolkieni lenni, de valamit nagyon elvesztett útközben, és ennek elsősorban dramaturgiai okai voltak. Nem sikerült, vagy talán nem is volt akarat arra, hogy egy fókuszált nézőpontból tekintsünk erre a komplex fantáziavilágra, ahogyan azt a Tolkien-művekben – legalábbis a két regényben, A gyűrűk urában és A hobbitban – megszokhattuk és megszerethettük, ezért az egész történet tét nélkülinek tűnik, a drámai helyzetek nem születnek meg, és a szereplők is kartonfigurákként, mereven mozognak ide-oda a helyszínek között. Galadriel (Morfydd Clark), aki a legendárium egyik legfontosabb és legszeretettebb figurája, önmaga árnyékaként botorkál összevissza, és a szigorú nézésen kívül színészileg semmi dolga nincs. Ezen túlmenően, bár, mint fentebb említettem, konkrétan irodalmi műnek nevezhető alapanyag nem létezik a Másodkorról, csak vázlatos, felsorolásszerű leírások, mégis a sztori minden eleme egyetlen nagy kép része, és ehhez a nagy képhez új szereplőket, új cselekményszálakat hozzáadni a népes rajongótábor szemében eleve szentségtörés. A cselekményt összefoglalni nehezen lehet: Galadriel Szauront, a Sötét Úr szolgáját kergeti, aki megölte a testvérét, Elrond (Robert Aramayo), a féltünde úr IV. Dúrinnal (Owain Arthur), a törpherceggel jópofizik, a hobbitszerű gyaplábúak egy makogó öregembert találnak, aki egy meteorral pottyant a földre, és közben Délföldén a rendfenntartó tündék valamiért visszavonulnak az emberlakta településekről, és így tovább, számtalan szálon.

A nyolcrészes első szezon aztán valahol az ötödik rész közepe táján lassan elkezd fordulatot venni. A szálak lassanként összefutni látszanak, és a túl hosszúra, több mint négy epizódra nyúlt expozíció után a szereplők is elkezdenek életre kapni, a szituációk eleinte tétován, majd egyre magabiztosabban kialakulni. A hatodik részben egy horrorszerűen brutális és nagyon dinamikusan megrendezett-megkoreografált csatajelenetnek lehetünk tanúi, az epizód vége pedig felejthetetlen fordulatot hoz, ugyanakkor a sok félrebeszélés után olyan erővel csobbantja vissza a nézőt a Tolkien-kánonba, hogy attól a leggyepesebb rajongóknak is (mint e sorok írója) elakad a lélegzetük. Csak az a baj, hogy innen már csak két epizód van hátra a szezon végéig, hiába van ezeknek a minősége dramaturgiailag is jóval magasabb szinten, mint az előzőek, és hiába sikerült kifejezetten szépre és ütősre az évadzárás is, ez még mindig az eddig publikált anyag kevesebb, mint felét jelenti.

Nyolcból három rész tehát, ami részben tolkieni, részben pedig filmes (tévés) szempontból értékelhető, de a trend pozitív, hiszen rosszból halad a jó felé, és mindent egybevetve a sorozat nem érdemli meg azt a mesterséges gyűlöletkampányt, amit a különböző internetes felületeken folytatnak ellene egyesek. A lejáratás ellenére a második szezon munkálatai már elkezdődtek (pénz mindenképp van rá ugyebár), és a készítők ígérete szerint a cselekmény sokkal közelebb fog állni az ismert történethez. Adja Ilúvatar, hogy így legyen.

A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi (USA, Új-Zéland, 2022.)

Showrunner: J.D. Payne, Patrick McKay

Zeneszerző: Howard Shore, Bear McReary

Szereplők: Morfydd Clark, Lenny Henry, Markella Kavenagh, Robert Aramayo, Benjamin Walker, Ismael Cruz Córdova, Nazanin Boniadi, Charles Edwards , Daniel Weyman, Owain Arthur, Charlie Vickers , Lloyd Owen 

szeptember 1, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Átvilágítás szeretettel

Cristian Mungiu: R.M.N.

R.M.N. – jelentheti simán azt, hogy RoMáNia, ugyanakkor ez a betűszó a mágneses rezonanciára alapuló orvosi képalkotási módszer, magyarul MRI román megnevezése is. A külföldi közönség előtt rejtve maradó kettős jelentés nagyjából össze is foglalja a film esszenciáját: egyfajta metszetét felmutatni kicsi, de annál sokszínűbb erdélyi társadalmunknak, feltárva összetettségét, de hiányosságait is, nem rejtve véka alá az általános mentális állapotunkat állandóan romboló, pusztító kórokat.

A román újhullám egyik legnagyobb alakja, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap Cannes-i nagydíjas rendezője, Cristian Mungiu látszólag a gyergyóditrói illetőségű Sri Lanka-i vendégmunkásokról forgatott filmet, akiknek az esete bejárta a sajtót két évvel ezelőtt. Az elszigetelt székely település pékségébe 2020-ban három új munkást alkalmaztak, akiknek egyetlen megbocsáthatatlan jellemhibájuk az volt, hogy egy jobb élet reményében érkező ázsiai bevándorlók voltak. A néhány évvel korábbi migrációs válság, de még inkább az azt körülvevő dehumanizáló politikai diskurzus pedig még elevenen élt a fejekben, így a becsületes helybeliek munkahelyeit orvul elvevő „migráncsok” érkezése közfelháborodást és az országos sajtót is bejáró botrányt váltott ki. Mungiu azonban ennél sokkal többről szeretne beszélni átvilágító erejűnek szánt filmjében, abban pedig, ahogyan az idegenekkel szembeni gyanakvással, rasszizmussal és kétségbeeséssel átitatott történetet, ugyanakkor minket, erdélyieket lát és láttat a jászvásári születésű filmes, kezdettől egyértelmű, hogy a R.M.N. nemcsak film, hanem misszió.

Hogy mi a misszió célja? Első pillantásra az, hogy rávilágítson kisszerűségünkre, idegengyűlöletünk abszurditására – nekünk szabad Nyugatra menni, dolgozni, de ide ne jöjjön senki. Mégis, az etnikai-nyelvi mozaikként úgy-ahogy, de mégis működő mikrotársadalom bemutatása valamilyen szinten idealizált. Románok, magyarok és német etnikumúak élnek a meg nem nevezett faluban, békében, egymás nyelvét értve, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdve – valahogy úgy tehát, ahogy sokszor mi magunk szeretnénk látni magunkat. A néhol kifejezetten „székelycsabás” helyzetismertetés, a kilátástalansággal terhelt kicsi erdélyi valóság mindannyiunk számára ismerős, az öngyilkosság motívum, a bánya bezárása és az utána maradt szennyezett, mérgező föld szimbolikája, a krónikus munkahely- és munkaerőhiány, az állandó medveveszély jelentette fenyegetés felülírja nyelvi-nemzetiségi különbségeinket – legalábbis Mungiu filmjében. A rendező a tőle megszokott, a felszín alatt bugyogó feszültségeket érzékeltető hosszú beállításokkal és a román és magyar színészek elképesztően természetes játékával valóban azt az illúziót kelti, hogy így élünk, így is élhetnénk mi. Nem véletlen, hogy a Cannes-i bemutatkozást követően a rendező romániai turnéra vitte filmjét, amelynek második állomása – Bukarest után – épp Gyergyóditró volt, és minden vetítést beszélgetés, közönségtalálkozó követett. Mungiu párbeszédet akart kezdeményezni, fájdalmainkat, problémáinkat hozva felszínre és véve górcső alá, és inkább hasonlóságainkat, mint untig ismert különbözőségeinket hangsúlyozva. Talán véletlen, talán szándékos, hogy a női főszerepet alakító Judith State magyar anyanyelvű, románul nagyon jól beszélő figurát játszik, ő maga azonban hallhatóan román anyanyelvű, magyarul nagyon jól beszélő színésznő. Ezt a nyelvi átjárhatóságot, felcserélhetőséget és fluiditást több ponton is szépen használja a film mind párbeszédben, mind az alkotás szerves részét képező folyamatos, többször színkódolt román és magyar felirat szintjén.

A párbeszédre való felhívást pedig anélkül teszi meg Mungiu, hogy ő maga az erkölcsi bíró szerepében próbálna tetszelegni. A falubeliek kis híján lincselésig elfajuló dühét nemcsak exponálja, de bizonyos értelemben meg is magyarázza a film egyik drámai csúcspontjának számító 17 perces, egysnittes, egybeállításos falugyűlés-jelenetben. A párbeszédek és a színészi játék hitelessége is itt éri el csúcspontját: aki valaha részt vett hasonló rendezvényen, tudja, hogy mintha minden faluban, városban, kultúrotthonban és községházán ugyanezek a karakterek lennének jelen. Mindenki a maga baját fújja, egyre hangosabban és egyre mérgesebben, még akkor is, ha annak kicsi a relevanciája a témát tekintve. Mégis összeáll a kirakós: nincs munkaerő, mert mindenki elvándorolt, azért vándorolt el mindenki, mert itthon éhbért ajánlanak, azért ajánlanak éhbért, mert többet nem tudnak adni, azért nem tudnak többet adni, mert nem lehet az árut drágábban értékesíteni, kenyeret viszont sütni kell, enni kell, pékekre pedig örökké szükség van. Kivéve, ha külföldiek, ráadásul feketék. Akkor már nincs is rájuk szükség, a falu közössége inkább teljes egészében bojkottálja a helyi pékséget, a kenyér megszárad, csak prézlinek jó. Mungiu párbeszédei briliánsak, mikor már az is felmerül, hogy a vendégmunkások csak kesztyűben nyúlnak majd a kenyértésztához, a helyzet komikuma az elszabaduló indulatok kínosságát is felülmúlja. Az állandó, univerzális veszélyek, a súlyos létbizonytalanság, a falu kiürülése, a kontrollálatlan erőszak ugyanakkor itt-ott a mágikus realizmus eszköztárát használva bukkan fel a filmben, a talányos kezdőjelenettől egészen a többértelmű, meghökkentő, elgondolkodtató és nehezen felejthető befejezésig.

R.M.N.

Románia, Franciaország, Belgium 2022.

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Cristian Mungiu

Fényképezte: Tudor Vladimir Panduru

Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Moldován Orsolya, Andrei Finți

június 22, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A szeretet nyelve

Sian Heder: CODA

Ha vak lennék, festeni akarnál? – szegezi a kérdést zenei tehetséggel megáldott kamaszlányának a hallássérült anya. Nem érti, hiszen nem is értheti, hogy felnövő gyermeke nem pusztán lázadásból szeretne éneket tanulni, nem annyiról van szó, hogy születésüktől siket családtagjainak életéből ki szeretne lépni. De ahhoz, hogy ezt megértsék, a középkorú szülőknek is fel kell nőniük.

Ruby (Emilia Jones) siket szülők halló gyermeke, angolos mozaikszóval élve CODA (Child of Deaf Adults). Átlagos kamasz, tele álmokkal és reményekkel. Családja azonban mindenben számít rá, hiszen ő az egyetlen a famíliában, aki képes a verbális kommunikációra, így az ő állandó jelenlététől és jeltolmácsolásától függ például, hogy a szerény életvitelüket biztosító halászatot folytatni tudják-e. De Ruby adottságai és ezzel együtt álmai ennél nagyobbak: énekelni szeretne, mégpedig nem is akárhogy, hanem a híres Berklee Zeneakadémián. Az élet az útjába sodor egy karizmatikus énektanárt, ráadásul a fiú, aki tetszik neki, szintén ugyanarra az egyetemre készül, és tanáruk még egy közös duettet is rájuk bíz. Ruby egyre nehezebben egyensúlyoz családja elvárásai és saját céljai között.

Sian Heder dramedy-je az idei Oscar üdítő színfoltja és kellemes meglepetése volt. Az elsőre inkább melankolikusnak, mint komikusnak hangzó cselekmény a rendező könnyed attitűdjének és a színészek természetesen laza játékának köszönhetően a hasfájdító röhögéstől a könnyes meghatottságig mindenféle érzelmen átvezeti a nézőt. Emilia Jones bármelyikünk lehetne, bár életkörülményei finoman szólva is rendhagyók. A családja viszont… nos, az már más kérdés. Troy Kotsur (Frank) és Marlee Matlin (Jackie) párosa briliáns, pont annyira frankók, lazák és szerethetők, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen – akarva-akaratlanul – Ruby álmainak útjában állnak, egy pillanatig sem tűnnek negatív szereplőknek, sőt, igazából olyan szülőpárt alkotnak, amilyenre mindenki vágyik. Imádják egymást, imádják siket fiukat és természetesen halló lányukat is, de bármennyire is szoros a kapcsolat köztük, Ruby óhatatlanul kilóg a sorból. Az életének egy egyre fontosabb részét ésszel nem érthetik meg, hiszen nem hallhatják a zenét. Így persze azt sem tudhatják, hogy Ruby valójában mennyire tehetséges. A legemlékezetesebb jelenetek a rendkívül humoros szituációk mellett egyértelműen azok, amikor Frank és Jackie a megteszik tőlük telhető erőfeszítéseket, hogy bepillanthassanak a lányuk világába, holott a család megélhetése függ attól, hogy a kislány segít-e kapcsolatot tartani a többi halásszal, a potenciális vásárlókkal és a hatóságokkal. Amikor például egy fellépést követően Frank félrevonja a lányát, és a nyakára teszi a kezét, hogy érezhesse, hogyan rezeg éneklés közben – garantáltan szem nem marad szárazon, és ez csak egy példa a sokból.

A film konfliktusa ezen a vonalon bonyolódik, és természetesen itt is kell megoldódnia, de ennek egyetlen eszköze lehet – még jó, hogy abból pedig van bőven ebben a családban. Hát persze, hogy a szeretetről van szó, és azt gondolom, sokat jelent, hogy a legjobb filmek járó Oscar-díjat egy ilyen kicsi, mégis nagy szívvel megáldott filmnek ítélte az Akadémia idén, amikor olyan alkotások is versenyben voltak a címért, mint Steven Spielberg West Side Story-ja, vagy Jane Campion The Power of the Dog című westernje, amelyet e lap hasábjain is méltattunk.

És ha már a méltatásnál tartunk, kifejezetten méltatlan, hogy ennek a gálának a kapcsán hetekig egy bizonyos színpadon elcsattant pofonról szóltak a hírek – ami persze önmagában emlékezetes, de az Oscar-estén ünnepelt művészeti ághoz, a mozihoz vajmi kevés köze van. Pedig a Coda stábja történelmet írt – mennyivel méltóbb lett volna ugyanilyen intenzitással arról cikkezni, hogy a legjobb filmnek járó elismerés átvételekor a francia anyanyelvű, angolul beszélő producer beszédét két jeltolmács fordította: egy a színpadon álló stábnak, egy pedig a gála jelen lévő és a tévékészülékek előtt ülő közönségének. Vagy arról, hogy Troy Kotsur az első siket színész a világon, aki legjobb férfi mellékszereplő-Oscart vihetett haza (a filmbeli feleségét alakító Marlee Matlin 1986-ban a legjobb női főszereplő díját nyerte el a Children of a Lesser God című filmben nyújtott alakításáért, ezzel ő a világ első siket színésze, aki Oscar- díjat kapott). 

Zenés film siket szereplőkkel? Ó, igen. A Codát annak is látnia kell, aki nem érti, mi újat mondhat egy sima felnövéstörténet, hiszen ebben a filmben nemcsak a kamasz nő fel a végére, hanem az egész család, és mindannyian ráébrednek, hogy bár adottságaik és vágyaik messzire sodorhatják őket egymástól, a köztük lévő kapocs nem törhet el soha. Méltó, hogy ez a kisköltségvetésű, cseppet sem látványos és kifejezetten szokatlan felütésű kvázi-függetlenfilm maga mögé utasította az Oscar-mezőnyt, és megmutatta, hogy az Amerikai Filmakadémia sokat bírált tagjainak is van még szíve. Erről beszéljünk, ne a bunyóról.

CODA

2021., Franciaország – USA

Victoria Bedos La Famille Bélier című filmje alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Sian Heder

Fényképezte: Paula Huidobro

Zene: Marius de Vries

Szereplők: Emilia Jones, Eugenio Derbez, Troy Kotsur, Ferdia Walsh-Peelo, Daniel Durant, Marlee Matlin

március 20, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Vadnyugati pszicho-kirakós vadnyugat nélkül

Jane Campion: A kutya karmai közt

Westernköntösbe bújtatott pszichológiai thrillerrel tért vissza a mozikba több mint egy évtizednyi hiátus után Jane Campion. A lassú tempójú, megrázó alakításokkal megtámogatott A kutya karmai közt (The Power of the Dog) az év egyik legizgalmasabb filmje – de csak annak, aki nagyon figyel.

A western műfajában talán azért is olyan nehéz újat mondani, mert a western alapszabályainak, mitológiájának megkérdőjelezése szinte egyidős a műfajjal. Az tehát, hogy Campion (és az alapjául szolgáló irodalmi mű, Thomas Savage azonos című regénye) a szikár (ma úgy mondanánk: toxikus) férfiasság és egészében a westernhős alakját veszi kritikusan górcső alá, sőt, szedi ízeire, nem lehetne elég ahhoz, hogy a film napjainkban innovatívnak hasson. Ezt már megtette legkésőbb Clint Eastwood, számos filmjében. A legnagyobb angol színpadokról egy briliáns brit tévésorozaton keresztül a nemzetközi szupersztárságig katapultált Benedict Cumberbatch tovább megy ennél is, a kifogástalan eleganciájú színész gyakorlatilag ellenszereposztásban küzd meg Phil Burbank megfejthetetlen karakterével, és meg sem áll az Oscar-jelölésig, sőt, talán a díjig, bár ez e sorok írásakor még a jövő titka.

Titka pedig van Phil Burbanknek is, nem is kevés. A komor és barátságtalan világvégi farm komor és barátságtalan urával szemben mindenki jobban teszi, ha megtartja a tisztes távolságot, és nem csak azért, mert Phil mindent egybevetve fürdeni szeret legkevésbé. Számára csak akkor élet az élet, ha uralkodhat: az ő farmja az ő vára, és alattvaló benne testvére, a halk szavú és normális életre vágyó George (Jesse Plemons) is, újdonsült feleségével, Rose-zal (Kirsten Dunst) együtt, nem is beszélve a nő előző házasságából származó látszólag gyámoltalan, feminin fiáról, Peterről (Kodi Smit-McPhee). Kit becsmérlő szavakkal, kit erő- és bátorságfitogtatással, kit zenével próbál leuralni – szegény Rose-nak még zongoráznia sem szabad a házban, legalábbis mindig tudnia kell, hogy valaki nála sokkal jobban ért a muzsikához is, és kilesi legtakargatottabb kis titkait. Úgy tűnhet, Phil valójában irigykedik a testvérére amiatt, hogy valódi családot, valódi otthont teremtett magának, miközben neki magának nem maradt egyéb, mint a farmon dolgozó férfiakkal való állandó kakaskodás, menőzés, és a nyergek mániákusan fényesre súrolása. Na meg az emlékek: az egyetlen olyan ember alakjának állandó visszaidézése, akit Phil Burbank életében valaha is tisztelt és szeretett. Ez a szál meglehetősen korán megjelenik a filmben, de csak lassan, nagyon lassan, finom utalások sorával tárja fel a karakter valódi, rejtett mélységeit. Cumberbatch maga több interjúban nyilatkozott úgy, hogy Phil szempontjából A kutya karmai között valójában tragédia, hiszen a kezdetben igazi főgonosznak tűnő férfi épphogy elkezd egy valódi, élő ember iránt is pozitív érzelmeket táplálni, és a néző előtt is kibontakozni emberként, sorsa máris utoléri.

A film dinamikájának alapját Phil végtelenül összetett alakja és Peter rejtelmes, meglepő titkokat rejtő figurája hordozza, amely a lassan csöpögtetett kirakós-darabokból a játékidő második felére igazi karfaszorongatós feszültséggé áll össze. Eközben George és Rose a maguk módján próbálnak megküzdeni a farmon kialakuló mérgező légkörrel, ami nem sikerül maradéktalanul. A való életben is egy párt alkotó Plemons és Dunst esendő emberséggel tölti meg a zord képet, de a prímet egyértelműen Cumberbatch taszító, egyben sajnálatra méltó Philje és a mindössze 25 esztendős Smit-McPhee kifürkészhetetlen arca és furcsán nyurga alkatával nyújtott testjátéka viszi.

A titkos szentély felfedezésétől kezdve az addig is lassan csordogáló film mintha egyszerre kétféle fordulatot venne. Részben a felszínen mintha még kevesebb dolog történne innentől, másfelől a néző, mármint ha mostanáig figyelt, érzi, ahogyan megnő a tét, és óhatatlanul azon fog gondolkodni a hátralevő egy órában, hogy mi lesz a kimenetele a ki nem mondott, de a látszat mögött egyre kiélesedő konfliktusnak, amelyet Jonny Greenwood sötéten ijesztő és merészen, ragyogóan kortárs zenéje tesz hátborzongatóvá. Campion úgy teremt hangulatot, hogy a western vizuális és dramaturgiai elemeit mindössze díszletként használja egy pszichológiai négykezes számára, amely elsősorban a szereplők jellemére koncentrál, annak kibontakoztatásából alkotja meg az utolsó néhány percre összeálló nagy képet. A csendben, balladai kimondatlanságokkal tűzdelt, lassan haladó történet végkifejlete nem könnyen kitalálható, a sarok mögül előugró fordulat olyan új fénybe helyezi az addig lezajlott cselekményt, hogy az embernek kedve van a vége-stáblista első pillanatában elölről kezdeni a filmet.

Jane Campion visszatérő filmjét hét Arany Glóbuszra jelölték, amiből a legjobb filmdráma, legjobb férfi mellékszereplő (Smit-McPhee) és a legjobb rendező kategóriában győzedelmeskedni is tudott. Tizenkét jelölésével máris megérdemelten dominálja az idei Oscart, ami azért is jó, mert a díjátadón az Akadémiának most már tényleg nyilatkoznia kell arról, hogyan viszonyul a streaminghez, jelesül a Netflixhez, ahol ez a film elérhető.

A kutya karmai közt (The Power of the Dog)

USA, 2021.

Rendezte: Jane Campion

Fényképezte: Ari Wegner

Thomas Savage azonos c1mű regénye alapján a forgatókönyvet írta: Jane Campion

Zene: Jonny Greenwood

Szereplők: Benedict Cumberbatch, Jesse Plemons, Kodi Smit-McPhee, Kirsten Dunst

október 27, 2021 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Véletlenek márpedig nincsenek?

Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai

„Nincsenek véletlenek.” Emlékszem, tizenéves voltam, amikor először hallottam ezt az állítást, és teljesen lenyűgözött. Igaz lehet? Minden okkal történik? Minden találkozás, minden elválás, minden tragédia része egy ismeretlen, nagy egésznek, amelynek alkotóelemei csillagképszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és ha nagyon figyelünk, akkor kiolvashatjuk belőlük a választ az élet nagy kérdéseire? Anders Thomas Jensen némileg félrevezető módon akcióvígjátékként promotált, a TIFF-en is vetített filmje egyebek közt ennek a felvetésnek az igazságtartalmát vizsgálja.

Markus (Mads Mikkelsen) Afganisztánból telefonál haza, hogy közölje: további három hónapot a harctéren kell maradnia. Felesége, Emma és nagykamasz lányuk, Mathilde (Andrea Heick Gadeberg) csalódott, ráadásul már eleve mindketten rosszkedvűek, hiszen épp aznap lopta el valaki a lány biciklijét, ezért az anyjának autóval kellett érte mennie. A hírre, hogy Markus mégsem jön haza, amikor várták, elhatározzák, „szabadnapot” vesznek ki, és hirtelen ötlettől vezérelve felülnek a vonatra, hogy bemenjenek a városba. A zsúfolt járművön egy férfi átadja ülőhelyét Emmának, majd perceken belül megtörténik a tragédia: a szerelvény összeütközik az ellenkező irányból érkező tehervonattal, amely elsodorja az oldalát, éppen azt, ahová az udvarias idegennek köszönhetően Emma leülhetett. A nő azonnal meghal.

A mesére vágyó néző számára is úgy tűnik, hogy a balesethez, pontosabban Emma halálához az események feltűnően valószínűtlennek tűnő láncolata vezetett. Az ellopott bicikli, a telefonhívás, a vonat, a helycsere az idegennel. Mintha valamilyen felsőbb erő szándékosan ide vezette volna a szereplőket. Nem gondolja ez másként Otto (Nikolaj Lie Kaas) sem – ő az a munkahelyéről épp elbocsátott statisztikai szakember, aki a vonaton hazafelé tartva meglátta Emmát a lányával, és jólneveltsége arra ösztönözte, kínálja fel neki ülőhelyét, most pedig hibásnak érzi magát a nő halálában. Csakhogy Otto nem felsőbb erőkre, hanem nagyon is földi gonosztevőkre gyanakszik, ezért, miután a rendőrség fittyet hány valószínűségszámításon alapuló figyelmeztetéseire, úgy dönt, inkább megkeresi Markust. A gyász súlyos terhe alatt sínylődő hivatásos katona nyilván nem tud másféle megoldást elképzelni, mint az erőszakot, és ezzel kezdetét veszi a valóban akcióvígjátékra hajazó középső harmad. A komédia azonban nem úgy tör be a komoly, tragikus történetbe, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltba, hiszen Jensen kezdettől stratégiailag be-beépít komikus elemeket a sztoriba, és hibátlan arányérzékének köszönhetően sikerül is elérnie, hogy a drámaiság és a komikum nem egymást kioltva, hanem egymás mellett remekül megférve működjön.

Markus (Mikkelsen) és Mathilde (Gadeberg) ugyanazt a fájdalmat élik át – és a kettejük közti hasonlóság ennyiben ki is merül

A film egyik vezérfonala a gyász, amelyet Markus és lánya, Mathilde igencsak különbözőképpen él meg és próbál feldolgozni. Mathilde szívesen fogadná a szociális szolgáltató által küldött pszichológust, Markus azonban hallani sem akar arról, hogy segítségre lenne szüksége. Mathilde, bár nyilvánvalóan nem kapott vallásos nevelést, a tragédia hatására eljátszana a gondolattal, hogy talán mégis van valami a halálon túl – apja viszont inkább a valós (vagy annak hitt) összefüggéseket keresi, logikát a káoszban, amelynek során valamiféle megoldást találhat az őt ért csapásra. Bosszúhadjárata, amelyet felesége vélt gyilkosai ellen indít, valóban tragikomikus húrokat penget, ugyanakkor a Markus, Otto és a két másik furcsa figura alkotta „akciócsapat” igen hamar elfuserált, de mégis hatékony terápiás csoporttá válik, amelyből csak maga Markus lóg ki, úgy tűnik, szándékosan. Mikkelsen Mikulás-szakállú, szúrós tekintetű katonafigurája a film első felében egyszerre határozott, követendő vezető és erkölcsi roncs, a második felére pedig úgy rántja nézőjét magával a teljes reményvesztettségbe, mint Herman Melville Bartleby-je, aki átnéz az emberi létet körülvevő kerítés fölött, és a legszörnyűbb, legrémisztőbb dolgot látja, amit ember valaha láthatott: a semmit. Markus gyászfolyamata valójában a film közepe táján lép át a következő fázisba, és csak innentől, szörnyű fájdalmak árán kezdheti meg a lassú tanulást, amelynek során nemcsak a vele együtt – akarva-akaratlanul – harcoló, ám nála jóval kevesebb harci tehetséggel megáldott, hozzá hasonlóan sérült társaihoz, hanem a saját lányához vezető utat is meg kell találnia.

Jensen egyszerűen fényképezett, színészközpontú és behatárolhatatlan műfajú filmje egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, véres és megható. Mikkelsen tehetsége és hozzáértése jelenleg abszolút vitathatatlan: a közelikben középre rendezett, kifejezéstelen arca zászlóshajóként viszi a filmet előre, vele együtt pedig a lökött mellékszereplőket is, akik, mint utóbb kiderül, egytől egyig többet rejtenek magukban, mint elsőre gondolnánk. Ha túlnézünk a golyózáporon és a vicces figurákon, Az igazság bajnokai felvetései összeesküvés-elméletektől terhelt, rejtett összefüggések keresésével a kelleténél is többet foglalkozó korunk fontos kérdéseire is ráirányíthatja a figyelmünket.

Riders of Justice (Az igazság bajnokai), 2020., Dánia

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anders Thomas Jensen

Fényképezte: Kasper Tuxen

Szereplők: Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, Andrea Heick Gadeberg, Lars Brygmann, Nicolas Bro

augusztus 4, 2021 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A csend lármája

Darius Marder: A metál csendje (Sound of Metal)

Legutóbb a Saul fiánál megtanultuk, hogy akár egy film egésze is múlhat a hangmérnök munkáján. Darius Marder első egész estés filmje a fülsüketítő zajtól a teljes csendig, az atmoszférikus aláfestéstől a torz, végletekig frusztráló hanghatásokig terjedő skála minden fokozatának kiteszi a nézőt, kíméletlenül belerángatva nemcsak a film, hanem a főszereplő kényelmetlen, rémisztő, ugyanakkor döbbenetesen sokrétű belső világába.

A meghatározhatatlan műfajú zajzenét játszó kétszemélyes zenekar dobosa, a korábban drogfüggő Ruben (Riz Ahmed) muzsikustársával és barátnőjével, a gitáros-énekes Lou-val (Olivia Cooke) együtt a zenének és a turnézásnak él. Lakókocsijukkal járják az országot, szenvedélyük és szerelmük által vezérelve lépnek fel estéről estére különböző klubokban, mérsékelt, ám számukra jelentős sikerrel. Életük minden szempontból hangos. Amikor Ruben egyik reggel ébredéskor észreveszi, hogy tompán hall, először nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolognak, hiszen előző este is pokoli hangzavarban dolgozott a dobok mögött, és feltehetőleg nem először él át ideiglenes halláskárosodást, pusztán szakmai ártalomként. Nem csoda hát, hogy első körben eszébe sem jut, hogy a turmixgép hangjának eltompulása gyakorlatilag azt jelzi, hogy az élete egyik percről a másikra meg fog változni. Naivan egy gyógyszertárban keres gyors segítséget a problémájára, de már a patikussal is csak nagy nehézségek árán képes kommunikálni. Nemsokára egy hallásspecialista rendelőjében találja magát, aki a vizsgálat után világosan közli vele: halláskárosodása visszafordíthatatlan, az egyetlen dolog, amit tehet, hogy a továbbiakban tartózkodik a zajártalomtól, így megpróbálja elejét venni annak, hogy kevéske maradék hallását is elveszítse. Ruben számára ez halálos ítélettel érne fel, hiszen azt jelentené, abba kell hagynia a zenélést, amire semmiképp nem hajlandó, egészen addig, amíg Lou a sarkára nem áll. Ettől a reggeltől kezdve olyan, mintha Ruben elszabadult gyorsvonatra ült volna, amely megállíthatatlanul robog vele valamilyen ismeretlen és ismeretlenségében félelmetes helyre. Nicolas Becker hangmérnök révén pedig mi, a nézők is tehetetlenül robogunk vele együtt egy hallássérült drogfüggők számára kialakított rehabilitációs központ-szerűségbe, ahol Joe (Paul Raci), egy szintén siket háborús veterán a nagyfőnök.


Nincs egyedül. Rubennek lehetne új élete, de a régire vágyik
(tovább…)