Címke: Bozsódi Nagy Orsolya

november 17, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Hány bőrt lehet egy idegenről lehúzni?

Fede Álvarez: Alien Romulus 

A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.

Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni. 

A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot. 

A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.

Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva. 

Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.

Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.

Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.

Alien: Romulus (2024)
Rendezte: Fede Álvarez
Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues
Fényképezte: Galo Olivares
Zeneszerző: Benjamin Wallfisch
Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu

október 28, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Apák filmje

M. Night Shyamalan: A csapda

Bizonyos filmeseket imádunk utálni, és közülük talán M. Night Shyamalanról mondható ez el leginkább.  Az ezredforduló környékén, a Hatodik érzék és A sebezhetetlen kirobbanó sikere után géniusznak kikiáltott forgatókönyvíró-rendező-epizódszereplő a 2000-el kezdődő évek közepén sorozatos gyenge produkciók után hullócsillagként zuhant le az ígéretes filmalkotók egéről, miközben láthatóan egy pillanatig sem volt kevésbé meggyőződve önnön nagyságáról.

A filmvégi fordulatok mestere a látványos kritikai bukást követően az egyre nagyobb teret nyerő közösségi média felületein általános gúny tárgya lett. A visszatérést a 2017-es Széttörve jelentette, amelyet a szakma és a közönség is szokatlanul jól fogadott, de M. Night ázsiója soha nem emelkedett újra a debütáláskori szintre. Munkakedve azonban azóta is töretlen, a közönség és a kritika pedig továbbra is előszeretettel neveti ki vagy becsüli le. Pedig legutóbbi munkái nem feltétlenül rosszak, legalábbis nem annyira, mint a „nagy bukás” idején. A karrierje elején felmutatott nagyívű, komoly munkákhoz hasonlóval már jó ideje nem próbálkozik, inkább sajátos humorát helyezi előtérbe kisebb lélegzetű horrorokban vagy thrillerekben, ami egyáltalán nem baj. Azt a hibát viszont újra és újra elköveti, hogy senki mást nem enged a projektjei közelébe – a szkripttől a rendezésig mindent a kezében akar tartani, és ez gyakrabban szerencsétlen, mint szerencsés döntés.

A csapda apafilm, a szó minden értelmében, és ez az, ami néhol (fel)menti, néhol teljesen agyoncsapja a mozit. Cooper (Josh Hartnett) egy népszerű popénekesnő koncertjére viszi kiskamasz lányát, Riley-t (Ariel Donoghue). Igazi lányos apukaként kíséri és támogatja a sztárért amolyan igazi kamaszosan rajongó gyereket, miközben ő maga sötét titkot rejteget, és hamarosan ráébred, hogy ha nem akar lelepleződni, azonnal távoznia kell a stadionból. Ez viszont gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a stadiont egy városnyi rendőr veszi körül, a kijáratoknál szigorú ellenőrzések vannak, és a koncert minden pillanatát a hatóság felügyeli. A film első egy órája tempós és feszült, tele a jellegzetes Shyamalan-féle humorral, amelyben Hartnett tökéletes partner. Ahogy mondani szokták, a színész pontosan érti a feladatot – túlzásba vitt alakítása inkább játékos bohóckodás, mint egy veszélyes bűnöző komolyan vett megformálása, és ez a szokatlan stílusjáték nagyon jót tesz a film hangulatának. Azt hihetjük, feszes thriller-vígjátékot nézünk, és ez nagyjából a játékidő feléig így is van. Hogy ki mennyire tolerálja azt a típusú popzenét, ami a koncerten szól – méghozzá elég hosszan –, személyes ügy, de azt érdemes tudni, hogy Hartnett karaktere nem az egyetlen apa a filmben, ugyanis a sztárt, Lady Ravent alakító művésznő nem más, mint Saleka Shyamalan, a rendező lánya.

Ami azonban a Shyamalan-filmeknél a nagy filmvégi fordulat szokott lenni, most a közepénél következik be egy váratlan szempont- és helyszínváltás formájában, ami perceken belül minimumra tekeri a tempót és szinte lenullázza a feszültséget. A film második fele innen végtelennek tűnik. A korábban is jelen lévő, de a játékosság miatt akár megbocsátható logikai bakik annyira besűrűsödnek, hogy a cselekmény további része már csak abszurdként értelmezhető, csakhogy az első felvonásban domináló humor valahol útközben elvesződik, ezért nézőként sem tudunk már annyira megengedők lenni, mint a jó ritmusú, feszült szituációkkal tarkított koncertjelenetnél. Ráadásul Hartnettet is elveszítjük főszereplőként, holott ő A csapda szíve-lelke és mozgatórugója. Az ő pontosan megválasztott és mégis színészként szabadon kitalált bolondos és bátor, magát kinevettetni nem rest alakítása von be az első perctől, és a második-harmadik felvonás egyre nagyobb gyengeségein is csak ő képes olykor-olykor átmenteni a nézőt. Ehhez azonban jóindulat és türelem kell, na meg olyan humorérzék, ami megfelel a film által felajánlott kerge humornak, és ettől függetlenül előbb-utóbb a legnagyobb türelem is elfogy. A léc már a történet közepétől erősen rezeg, és a film az utolsó harmadra teljesen darabjaira hullik. Csattanó nem, de egy végső képi poén még befér, ütni viszont nem tud, mert korábban semmilyen erőfeszítés nem történt arra nézve, hogy a geg felépüljön. 

Apafilm lett tehát, a szó jó és rossz értelmében is. Az apa, M. Night Shyamalan saját lányának szervezett koncertfilmje és szörnyen hosszúra nyúlt videoklipje, ami akár még szívmelengető is lehetett volna, ha nincs ennyire összecsapva. Összességében rossz döntés volt a cselekményt kivinni a feszes történetmesélésnek és helyzeteknek táptalajt nyújtó koncerthelyszínről, a főszereplőt pedig egy váratlan húzással tulajdonképpen lecserélni egy vitathatatlanul sokkal, sokkal gyengébbre. A csapda klasszikus állatorvosi ló egy kiemelkedően tehetséges, de kontrollmániás író-rendezőtől, aki, ha nem sajnálta volna egy bő fél órával megkurtítani a filmjét, mindannyian sokkal jobban jártunk volna.

A csapda (Trap, USA, 2024)
Forgatókönyvíró, rendező: M. Night Shyamalan
Fényképezte: Sayombhu Mukdeeprom
Zene: Herdís Stefánsdóttir
Szereplők: Josh Hartnett, Ariel Donoghue, Saleka Night Shyamalan, Hayley Mills, Alison Pill

március 29, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Létkérdések rózsaszínben

Greta Gerwig: Barbie

Pasztellszínű metamozit rendezett a Mattelnek Greta Gerwig, a függetlenízű filmjeiről ismert forgatókönyvíró-rendező, akit korábban Lady Bird és Little Women című alkotásaiért Oscar-díjra is jelöltek. A Barbie a tavalyi nyár egyik várt-váratlan slágerfilmje lett, amely nemcsak nézők tömegeit vonzotta (vissza) a mozitermekbe, hanem a közvéleményt is alaposan megosztotta.

Rózsaszín ruhás lány lebeg rózsaszín háztetőről a rózsaszín Cabrio volánja mögé. Nemcsak ő, hanem egész környezete rózsaszínűn tökéletes. Mintha kislánykorunk Barbie-babája elevenedett volna meg, és nem is testesülhetett volna meg másképpen, csakis Margot Robbie-ként – és nem is lehetett volna belőle más, csakis filmszatíra. Ez legkésőbb a film első jeleneteinek egyikében világossá válik, amikor a Robbie által alakított Sztereotipikus Barbie egy fergeteges buli közepén váratlanul felteszi a kérdést: szoktak-e Barbie-társai a halálra gondolni. Hogy kiderüljön, honnan erednek ezek a – műanyag gyerekjátéktól merőben szokatlan – gondolatai, olyan útra kell lépnie, amin még nem járt Barbie: át kell kelnie a valóságba, és meg kell keresnie azt, aki épp vele játszik. Nincs azonban egyedül, hiszen vele tart lerázhatatlanul hűséges udvarlója és hívatlan lovagja, Ken (Ryan Gosling).

A film egyik erőssége a gyerekjátékhoz való felnőttes hozzáállás, jelesül az, ahogyan a pasztell Barbie-világot szembeállítja az egzisztenciális kérdésekkel, meghökkentő és humoros kontrasztokat hozva létre. Sok olyan téma felvetődik, amelyről a Barbie-baba mint jelenség kapcsán évtizedek óta folynak a viták, hiszen magának Barbie-nak a léte is kétélű. Egyrészt, a gyártó Mattel reklámszlogenje szerint, azt jelképezi, hogy a kislányok bármivé válhatnak és bármit elérhetnek, és ez az üzenet a baba megjelenésekor, a 60-as években még nem volt elcsépelt. Másfelől azonban a baba által megjelenített nőalak természetesen köszönőviszonyban sincs a valódi női testtel, így Barbie nemcsak a női karrierlehetőségeket, hanem a testképzavart is korát megelőzően „divatba hozta”. Nyilván mindebből nagyon sok ma is aktuális problémára lehet reflektálni, nem utolsósorban a nő és vele együtt a férfi szerepéről és helyéről a változó világban, és Gerwigék tőlük telhetően ki is maxolják ezeket a lehetőségeket. Kár, hogy sokszor kínosan didaktikus módon teszik ezt – ezek a sokat idézett, tömegek által imádott és további tömegekben felháborodást keltő monológok és jelenetek a film gyenge pontjai.

Ami viszont emlékezetes, az a Barbie látványvilága, amelyet az alkotók a lehetőségekhez mérten hagyományos módon, számítógépes grafika használata nélkül hoztak létre. A vibráló rózsaszínek mellett a plasztik berendezési tárgyak, a nyitott babaházak, csúszdák, műanyag cipők, víz nélküli medencék, tej nélküli tejesdobozok hihetetlen gyorsasággal repítik vissza az időben mindazokat, akik valaha játszottak ilyen babával. A Barbie-világból a valóságba való átlépés képsorai valódiak, gyönyörűen koreografáltak, a jelmezek mintha tényleg az egykori babákról elevenedtek volna meg. És akiktől mindennek lelke lesz: a valószerűtlenül tökéletes Margot Robbie, aki finom (ön)iróniával játssza a naiv, butuska, szeretetreméltó, az élettel most először találkozó játékfigurát, és az elképesztő komikusi tehetségű Ryan Gosling, aki a film egyértelműen legerősebb jelenetében, egy musicalbetétben előre bezsebelte a 2024-es díjszezon összes mozis vígjátékszínészi elismerését. Ő a film igazi revelációja, egy olyan mellékszereplő, aki nélkül semmi nem működne, hiszen olyan tűpontosan találta meg a figura kulcsát, a jóravaló, mindig reménykedő szerelmest, akinek valójában fogalma sincs a szerelemről, és kétségbeesésében akár a férfiuralmat is kiharcolná – míg csak rá nem jön, hogy nincsenek benne lovak.

Mellettük pedig ott sorakoznak a kreatívabbnál kreatívabban kitalált mellékszereplők: a leharcolt Barbie (Kate McKinnon), akinek a haját lenyiszitelték, arcát filccel összefirkálták, egyik lába pedig már többé nem tud visszaállni eredeti helyére, mindannyiunk gyerekszobájában több példányban is megtalálható volt. A Mattel főnöke (Will Ferrel), aki csupa férfiakból álló igazgatótanácsával magabiztosan megjósolja, mit is akarnak a nők, a valóságból is kiléphetett volna. Gloria (America Ferrera), a Mattel alkalmazottja, aki akaratlanul sodorja Barbie-t egzisztenciális válságba, valójában bármelyikünk lehetne. 

Greta Gerwig üdítően vidám marketingkampánnyal megtámogatott filmje nem fogja megváltoztatni a világot vagy megdönteni a patriarchátust (amelyben a lovak száma amúgy is tragikusan alacsony), de velejéig szórakoztató, káprázatosan látványos moziélményt nyújt, és garantáltan többször is megnevettet – arról nem is beszélve, hogy nem folytatás, nem előzményfilm és nem remake, ez pedig napjainkban nem kevés.

Barbie (2023)
Rendezte: Greta Gerwig
A forgatókönyvet írta: Greta Gerwig és Noah Baumbach
Fényképezte: Rodrigo Prieto
Zeneszerző: Mark Ronson, Andrew Wyatt
Szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrera, Kate McKinnon

szeptember 15, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Mikor a balhé az élet értelme

Lee Sung Jin: Balhé (Netflix)

Az ember sosem tudja, hol, milyen körülmények között és milyen műfajban fut bele egy igazi színészfilmbe. Lee Sung Jin tízrészes minisorozata, a Balhé (Beef) már műfajilag is nehezen megfogható – leginkább, mondjuk, a feketekomédiához áll közel –, ám két igazi erőssége biztosan van: a párbeszédek és a két vezető színész, Steven Yeun és Ali Wong, és ez már épp elég ahhoz, hogy a streaming-dömpingből magasan kiemelje a szériát.

Danny bosszantó helyzetbe kerül az üzletben, ahol nem kívánt árut próbál visszaváltani, sikertelenül. Ütött-kopott kisteherautójával épp a parkolóból próbál távozni, amikor hátramenetben kis híján nekiütközik egy iszonyú drágának tűnő, hófehér városi terepjárónak. Bár az ütközés tulajdonképpen nem történik meg, a terepjáró vezetője – akinek az arca a sötétített üveg mögött rejtve marad – nemzetközi kézjellel mutatja meg, mi a véleménye Danny autóvezetői képességeiről, miközben hosszan, nagyon hosszan dudál. Egyikük sem képes elengedni a dolgot, percekig kergetőznek az úton, válogatott szitkokat és tárgyakat vágva egymás fejéhez és szélvédőjéhez. Mint utólag kiderül, a fehér terepjáró volánjánál Amy, a jól szituált vállalkozó ül, akinek épp úgy tele van a hócipője az élettel, mint Dannynek, csak éppen más, egészen más okokból. A balhé pedig folytatódik, ezzel együtt a csóró Mekk mester és a dúsgazdag, hatalmas házban élő és a gyermekkel otthon maradó férjet „tartó” nő sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik.

Nyilván a mérsékelten izgalmas alapszituáció puszta kifejtése vékonyka lett volna egy tízrészes sorozaton keresztül, de a készítőknek eszük ágában sincs a babérjaikon ülni. A cselekmény olyan váratlan fordulatokat vesz, hogy legjobb, ha a nézőnek semmiféle előzetes fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a későbbiekben – elég, ha annyit elárulunk, hogy nemcsak cselekménybeli, hanem műfaji kanyarok és csavarok is várnak ránk a miniszéria második felében. Mindeközben pedig egyre mélyebbre megyünk a két főszereplő pszichéjébe, egy ponton már kifejezetten pszichoanalitikus mélységekbe szállunk. Nem marad ki a főszereplők társadalmi helyzetéből, pontosabban a köztük tátongó óriási szakadékból adódó különbségek és konfliktusok kivesézése sem. A sorozat azonban egy pillanatig sem lesz melankolikus vagy pszichologizáló, akár moralizáló, sokkal inkább tempós, vicces, meghökkentő, a párbeszédek pedig annyira frissek és sablonoktól mentesek, hogy szinte nehéz is elhinni, hogy a Netflix kínálatában helyet kaptak.

A sorozat lelke-motorja azonban kétségtelenül Danny és Amy, vagyis Steven Yeun és Ali Wong párosa. A két szereplő, amennyire különbözik, annyira hasonlít is egymásra: mindkettejük életében valamiféle űr tátong, és a parkolóbeli majdnem-ütközés és az azt követő, az úttesten túl is folytatódó adok-kapok okozta izgalom, úgy tűnik, gyönyörűen képes betölteni azt. Yeun a botcsinálta ezermester Danny figuráját olyan kedves esetlenséggel és olyan szép, sokatmondó arcjátékkal hozza, hogy szinte furcsa, hogyan is lehet mindeközben annyira nevetséges. A stand-up komikusként már szép sikereket elért Ali Wong pedig megdöbbentően széles skálán, kiterjedt színészi eszköztárral formálja meg az ellenszenves Amy szerepét, akit aztán nem lehet nem megszeretni, sőt, nem megsajnálni. Az arcára fagyott, kedves mosolynak szánt erőltetett vigyor, a kis ideges rángások a szeme sarkában és a rezdülések makulátlan időzítése talán épp komikusi tapasztalatának is köszönhetők, mégis valamiért hajlamos voltam meglepődni az alakítás plasztikusságán.

Az elsőfilmes Lee Sung Jin kitűnően kidolgozott koncepcióval és egy egészen friss, újszerű forgatókönyvvel ad szigorú keretet ennek a sorozatnak – és ezt a szigorúságot semmiképp nem egyhangúságként kell értelmezni, sokkal inkább biztos kapaszkodóként a két brillírozó színésznek, akik cselekményileg és stilisztikailag is meglepő fejlemények sorain keresztül tartják kézben ezt a kicsit sötét, kicsit fékevesztett, mégis minden ízében átgondolt és intelligens minisorozatot. A Balhé erőteljesen kortárs, rejtett és elfojtott indulatoktól átitatott korunk nem szép, de találó megjelenítése, a maga mocskosságával és költőiségével együtt, amely ugyanakkor az élet nagy kérdéseit is képes szórakoztató és elgondolkodtató módon feltenni.

A Balhé újabb gyöngyszem a Legjobb film-Oscar győztes Holdfényt és Minden, mindenhol, mindenkort, ugyanakkor az utóbbi évek legjobb horrorfilmjeinek többségét jegyző A24 stúdió egyre ragyogóbb és egyre nevesebb rendezőket felvonultató portfóliójában. Ugyanakkor a Netflix kínálatának rejtett kincsei közé tartozik, aminek nem volt szüksége harsány marketingkampányra ahhoz, hogy megtalálja értő közönségét. 

Bozsódi-Nagy Orsolya 

Balhé (Beef). 2023

Netflix, A24 Stúdió

Készítette: Lee Sung Jin 

Fényképezte: Larkin Seiple

Szereplők: Steven Yeun, Ali Wong, Joseph Lee, Young Mazino, David Choe

július 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.