Címke: Bozsódi Nagy Orsolya

március 29, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Létkérdések rózsaszínben

Greta Gerwig: Barbie

Pasztellszínű metamozit rendezett a Mattelnek Greta Gerwig, a függetlenízű filmjeiről ismert forgatókönyvíró-rendező, akit korábban Lady Bird és Little Women című alkotásaiért Oscar-díjra is jelöltek. A Barbie a tavalyi nyár egyik várt-váratlan slágerfilmje lett, amely nemcsak nézők tömegeit vonzotta (vissza) a mozitermekbe, hanem a közvéleményt is alaposan megosztotta.

Rózsaszín ruhás lány lebeg rózsaszín háztetőről a rózsaszín Cabrio volánja mögé. Nemcsak ő, hanem egész környezete rózsaszínűn tökéletes. Mintha kislánykorunk Barbie-babája elevenedett volna meg, és nem is testesülhetett volna meg másképpen, csakis Margot Robbie-ként – és nem is lehetett volna belőle más, csakis filmszatíra. Ez legkésőbb a film első jeleneteinek egyikében világossá válik, amikor a Robbie által alakított Sztereotipikus Barbie egy fergeteges buli közepén váratlanul felteszi a kérdést: szoktak-e Barbie-társai a halálra gondolni. Hogy kiderüljön, honnan erednek ezek a – műanyag gyerekjátéktól merőben szokatlan – gondolatai, olyan útra kell lépnie, amin még nem járt Barbie: át kell kelnie a valóságba, és meg kell keresnie azt, aki épp vele játszik. Nincs azonban egyedül, hiszen vele tart lerázhatatlanul hűséges udvarlója és hívatlan lovagja, Ken (Ryan Gosling).

A film egyik erőssége a gyerekjátékhoz való felnőttes hozzáállás, jelesül az, ahogyan a pasztell Barbie-világot szembeállítja az egzisztenciális kérdésekkel, meghökkentő és humoros kontrasztokat hozva létre. Sok olyan téma felvetődik, amelyről a Barbie-baba mint jelenség kapcsán évtizedek óta folynak a viták, hiszen magának Barbie-nak a léte is kétélű. Egyrészt, a gyártó Mattel reklámszlogenje szerint, azt jelképezi, hogy a kislányok bármivé válhatnak és bármit elérhetnek, és ez az üzenet a baba megjelenésekor, a 60-as években még nem volt elcsépelt. Másfelől azonban a baba által megjelenített nőalak természetesen köszönőviszonyban sincs a valódi női testtel, így Barbie nemcsak a női karrierlehetőségeket, hanem a testképzavart is korát megelőzően „divatba hozta”. Nyilván mindebből nagyon sok ma is aktuális problémára lehet reflektálni, nem utolsósorban a nő és vele együtt a férfi szerepéről és helyéről a változó világban, és Gerwigék tőlük telhetően ki is maxolják ezeket a lehetőségeket. Kár, hogy sokszor kínosan didaktikus módon teszik ezt – ezek a sokat idézett, tömegek által imádott és további tömegekben felháborodást keltő monológok és jelenetek a film gyenge pontjai.

Ami viszont emlékezetes, az a Barbie látványvilága, amelyet az alkotók a lehetőségekhez mérten hagyományos módon, számítógépes grafika használata nélkül hoztak létre. A vibráló rózsaszínek mellett a plasztik berendezési tárgyak, a nyitott babaházak, csúszdák, műanyag cipők, víz nélküli medencék, tej nélküli tejesdobozok hihetetlen gyorsasággal repítik vissza az időben mindazokat, akik valaha játszottak ilyen babával. A Barbie-világból a valóságba való átlépés képsorai valódiak, gyönyörűen koreografáltak, a jelmezek mintha tényleg az egykori babákról elevenedtek volna meg. És akiktől mindennek lelke lesz: a valószerűtlenül tökéletes Margot Robbie, aki finom (ön)iróniával játssza a naiv, butuska, szeretetreméltó, az élettel most először találkozó játékfigurát, és az elképesztő komikusi tehetségű Ryan Gosling, aki a film egyértelműen legerősebb jelenetében, egy musicalbetétben előre bezsebelte a 2024-es díjszezon összes mozis vígjátékszínészi elismerését. Ő a film igazi revelációja, egy olyan mellékszereplő, aki nélkül semmi nem működne, hiszen olyan tűpontosan találta meg a figura kulcsát, a jóravaló, mindig reménykedő szerelmest, akinek valójában fogalma sincs a szerelemről, és kétségbeesésében akár a férfiuralmat is kiharcolná – míg csak rá nem jön, hogy nincsenek benne lovak.

Mellettük pedig ott sorakoznak a kreatívabbnál kreatívabban kitalált mellékszereplők: a leharcolt Barbie (Kate McKinnon), akinek a haját lenyiszitelték, arcát filccel összefirkálták, egyik lába pedig már többé nem tud visszaállni eredeti helyére, mindannyiunk gyerekszobájában több példányban is megtalálható volt. A Mattel főnöke (Will Ferrel), aki csupa férfiakból álló igazgatótanácsával magabiztosan megjósolja, mit is akarnak a nők, a valóságból is kiléphetett volna. Gloria (America Ferrera), a Mattel alkalmazottja, aki akaratlanul sodorja Barbie-t egzisztenciális válságba, valójában bármelyikünk lehetne. 

Greta Gerwig üdítően vidám marketingkampánnyal megtámogatott filmje nem fogja megváltoztatni a világot vagy megdönteni a patriarchátust (amelyben a lovak száma amúgy is tragikusan alacsony), de velejéig szórakoztató, káprázatosan látványos moziélményt nyújt, és garantáltan többször is megnevettet – arról nem is beszélve, hogy nem folytatás, nem előzményfilm és nem remake, ez pedig napjainkban nem kevés.

Barbie (2023)
Rendezte: Greta Gerwig
A forgatókönyvet írta: Greta Gerwig és Noah Baumbach
Fényképezte: Rodrigo Prieto
Zeneszerző: Mark Ronson, Andrew Wyatt
Szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrera, Kate McKinnon

szeptember 15, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Mikor a balhé az élet értelme

Lee Sung Jin: Balhé (Netflix)

Az ember sosem tudja, hol, milyen körülmények között és milyen műfajban fut bele egy igazi színészfilmbe. Lee Sung Jin tízrészes minisorozata, a Balhé (Beef) már műfajilag is nehezen megfogható – leginkább, mondjuk, a feketekomédiához áll közel –, ám két igazi erőssége biztosan van: a párbeszédek és a két vezető színész, Steven Yeun és Ali Wong, és ez már épp elég ahhoz, hogy a streaming-dömpingből magasan kiemelje a szériát.

Danny bosszantó helyzetbe kerül az üzletben, ahol nem kívánt árut próbál visszaváltani, sikertelenül. Ütött-kopott kisteherautójával épp a parkolóból próbál távozni, amikor hátramenetben kis híján nekiütközik egy iszonyú drágának tűnő, hófehér városi terepjárónak. Bár az ütközés tulajdonképpen nem történik meg, a terepjáró vezetője – akinek az arca a sötétített üveg mögött rejtve marad – nemzetközi kézjellel mutatja meg, mi a véleménye Danny autóvezetői képességeiről, miközben hosszan, nagyon hosszan dudál. Egyikük sem képes elengedni a dolgot, percekig kergetőznek az úton, válogatott szitkokat és tárgyakat vágva egymás fejéhez és szélvédőjéhez. Mint utólag kiderül, a fehér terepjáró volánjánál Amy, a jól szituált vállalkozó ül, akinek épp úgy tele van a hócipője az élettel, mint Dannynek, csak éppen más, egészen más okokból. A balhé pedig folytatódik, ezzel együtt a csóró Mekk mester és a dúsgazdag, hatalmas házban élő és a gyermekkel otthon maradó férjet „tartó” nő sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik.

Nyilván a mérsékelten izgalmas alapszituáció puszta kifejtése vékonyka lett volna egy tízrészes sorozaton keresztül, de a készítőknek eszük ágában sincs a babérjaikon ülni. A cselekmény olyan váratlan fordulatokat vesz, hogy legjobb, ha a nézőnek semmiféle előzetes fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a későbbiekben – elég, ha annyit elárulunk, hogy nemcsak cselekménybeli, hanem műfaji kanyarok és csavarok is várnak ránk a miniszéria második felében. Mindeközben pedig egyre mélyebbre megyünk a két főszereplő pszichéjébe, egy ponton már kifejezetten pszichoanalitikus mélységekbe szállunk. Nem marad ki a főszereplők társadalmi helyzetéből, pontosabban a köztük tátongó óriási szakadékból adódó különbségek és konfliktusok kivesézése sem. A sorozat azonban egy pillanatig sem lesz melankolikus vagy pszichologizáló, akár moralizáló, sokkal inkább tempós, vicces, meghökkentő, a párbeszédek pedig annyira frissek és sablonoktól mentesek, hogy szinte nehéz is elhinni, hogy a Netflix kínálatában helyet kaptak.

A sorozat lelke-motorja azonban kétségtelenül Danny és Amy, vagyis Steven Yeun és Ali Wong párosa. A két szereplő, amennyire különbözik, annyira hasonlít is egymásra: mindkettejük életében valamiféle űr tátong, és a parkolóbeli majdnem-ütközés és az azt követő, az úttesten túl is folytatódó adok-kapok okozta izgalom, úgy tűnik, gyönyörűen képes betölteni azt. Yeun a botcsinálta ezermester Danny figuráját olyan kedves esetlenséggel és olyan szép, sokatmondó arcjátékkal hozza, hogy szinte furcsa, hogyan is lehet mindeközben annyira nevetséges. A stand-up komikusként már szép sikereket elért Ali Wong pedig megdöbbentően széles skálán, kiterjedt színészi eszköztárral formálja meg az ellenszenves Amy szerepét, akit aztán nem lehet nem megszeretni, sőt, nem megsajnálni. Az arcára fagyott, kedves mosolynak szánt erőltetett vigyor, a kis ideges rángások a szeme sarkában és a rezdülések makulátlan időzítése talán épp komikusi tapasztalatának is köszönhetők, mégis valamiért hajlamos voltam meglepődni az alakítás plasztikusságán.

Az elsőfilmes Lee Sung Jin kitűnően kidolgozott koncepcióval és egy egészen friss, újszerű forgatókönyvvel ad szigorú keretet ennek a sorozatnak – és ezt a szigorúságot semmiképp nem egyhangúságként kell értelmezni, sokkal inkább biztos kapaszkodóként a két brillírozó színésznek, akik cselekményileg és stilisztikailag is meglepő fejlemények sorain keresztül tartják kézben ezt a kicsit sötét, kicsit fékevesztett, mégis minden ízében átgondolt és intelligens minisorozatot. A Balhé erőteljesen kortárs, rejtett és elfojtott indulatoktól átitatott korunk nem szép, de találó megjelenítése, a maga mocskosságával és költőiségével együtt, amely ugyanakkor az élet nagy kérdéseit is képes szórakoztató és elgondolkodtató módon feltenni.

A Balhé újabb gyöngyszem a Legjobb film-Oscar győztes Holdfényt és Minden, mindenhol, mindenkort, ugyanakkor az utóbbi évek legjobb horrorfilmjeinek többségét jegyző A24 stúdió egyre ragyogóbb és egyre nevesebb rendezőket felvonultató portfóliójában. Ugyanakkor a Netflix kínálatának rejtett kincsei közé tartozik, aminek nem volt szüksége harsány marketingkampányra ahhoz, hogy megtalálja értő közönségét. 

Bozsódi-Nagy Orsolya 

Balhé (Beef). 2023

Netflix, A24 Stúdió

Készítette: Lee Sung Jin 

Fényképezte: Larkin Seiple

Szereplők: Steven Yeun, Ali Wong, Joseph Lee, Young Mazino, David Choe

július 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.