Pilinszky János Ravensbrücki passiójáról és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéről[1] –

„Az írás lehetetlensége előtt, mely minden írót megbénít, és a zsidó lét lehetetlensége előtt, mely két évezrede gyötri ezt a népet, az író az írást és a zsidó a túlélést választja.” – írja Vincenzo Vitiello.[2] Ez a megállapítás rávilágít csend és beszédkényszer kapcsolatára: arra, hogy Pilinszky János Ravensbrücki passiójában és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért (a továbbiakban: Kaddis) című regényében miként tematizálódik a csend és az írás mint kényszerhelyzet, mint létezési kényszer, amely egyszersmind túlélést jelent vagy annak a lehetetlenségét, hiszen mindkét alkotásban szorosan összekapcsolódik a szó, az írás és a csend a zsidósággal mint léthelyzettel. A továbbiakban tehát arra keresem a választ, hogy mit jelent ez a létmód a két alkotásban, milyen megértéshorizontok jöhetnek létre a két mű összehasonlító olvasása során, Vitiello szavai ugyanis arra utalnak, hogy eleve meghatározza a műveket a megírás szempontjából is.

A nyelvi jelek a meseszövés különböző módozataival képesek egy téma azonosítására.[3] Pilinszky verse a csend, Kertész regénye a leküzdhetetlen beszédkényszer révén artikulálja ugyanazt a témát, a zsidóságot mint léthelyzetet: ezek által akar megmutatni, elmondani valamit, a nyelv által a nyelven túlit, amely mégiscsak a nyelven keresztül juthat kifejezésre. Erre az elmondásra tett kísérlet mindkét mű anélkül, hogy feloldanák a kimondhatóság-kimondhatatlanság feszültségét.

Pilinszky János Ravensbrücki passiója a csendet tematizálja, a zsidó sors megfellebbezhetetlenségét, a végzet krisztusi fegyelemmel és öntudattal való eltűrését. A költemény címének első szava a fasizmus idején működő német koncentrációs táborok egyikének a neve, míg a második szó a szenvedés latin nyelvű megfelelője, amely a Megváltó, Jézus Krisztus keresztre feszítésének a történetét idézi meg. A cím krisztusivá avatja a 20. századi embert, kiszolgáltatottságából fakadó kínját.

A vers beszélője egy meg nem nevezett egyes szám harmadik személyű őről szól, aki: „Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsendben”. A csend a névtelen 20. századi Krisztus csendje, akinek a szenvedése nem hozhat megváltást, sem megváltódást, tehát értelmetlen. Jelzi ezt a díszlet: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. Amiben mégis Krisztusra emlékeztet a többi közül kilépő alak, az a szenvedése, az elhagyatottsága, a magánya és a csendje. Szenvedésének mértéke a csendet a kilépő terévé változtatja, a csend alakot ölt. A bezártság csendje ez, amely nem válhat szóvá soha.

Érdemes megfigyelni a vers képeinek filmszerűségét, amelyet már az első szakasz utolsó két sora is expliciten artikulál: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. A második szakasz pedig továbbviszi ezt a filmszerű megjelenítést: „Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.” A filmként való megjelenítést jól érzékeltetik a közelségek és a távolságok. Az egyik képen olyan közel van hozzánk, hogy a „pórusait látni”, a másik képen egy totál felvétel parányi részeként bukkan fel: „mindene oly parányi.” A halálraítéltség, a kiszolgáltatottság dermesztő filmfelvétele ez, amelyet egy némafilm kockájaként néz a felvételt készítő (és a befogadó), azaz a csendről szavakkal szóló tanú, aki egyszersmind túlélőnek is tekinthető, azért, mert szólhat, és aki emiatt a létet katarzisként élheti meg. Így válik a vers a létezés és a létezésből fakadó katarzis lenyomatává.

Ezeknek a megállapításoknak a függvényében az utolsó szakasz („És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”) legalább kétféle megközelítést tesz lehetővé. Úgy olvasható, mint a lágerben szenvedő zsidónak a halála bekövetkezte előtt való megszólalás lehetetlensége, és a halál csendje mintegy átszövi a vers egészét. Így a „kockacsend” nem csupán a szenvedés és a halál, hanem a vers terének a csendjévé is válik. Ehhez kapcsolódva jön létre a szakasznak, illetve a vers egészének egy másik jelentésrétege, amely a csend tematizálásával, annak problematikusságával van összefüggésben. Az „elfelejtett kiáltani” sor a csendről szóló költői megnyilatkozás lehetőségére-lehetetlenségére is vonatkozik, hiszen nem mondatik ki semmi – a textus lezárul, ugyanakkor nyitott marad: a földre roskadás pedig a szövegnek a csend megszólaltatására tett kísérlet felfüggesztése is.

Otto Lorenzre hivatkozva Schein Gábor úgy fogalmaz, hogy a csend olyan különleges jel, amely korlátlan jelentéspotenciállal bír, vagyis önmagában nem jelent semmit, és úgy alkotja meg értelmét az olvasó a nyelvi környezet intencióinak elfogadásával, hogy máshol adott információkat aktivizál az értelmezésben. A csend poétikájának interpretációjában azonban – teszi hozzá Schein – „a helyes értelemalkotás előzetes feltétele egyfajta beavatottság”.[4] Ebben az elgondolásban a be nem avatottak számára a csendet, a retorikai ellipszisek, az üres helyek kitöltését a zsidó népről és történelemről való tudásuk teszi megközelíthetővé. A szöveg csendjének szövegen kívüli információkkal, asszociációkkal való interpretációja magában hordozza ugyan annak a veszélyét, hogy az értelmezés vakvágányra fusson, de ha a vers szövegének utasításait követjük, akkor ez a beavatatlanok számára is hozzáférhető (könyv alapú) tudás úgy rendeződik el, hogy relevánssá válhat abban a befogadási kísérletben, amelyben a csend betöltésére való kísérlet történik, olyan értelmezői játék, amely a lehetetlennel próbálkozik – szóra bírni a csendet.