Gondolatok Gerendi Anikó nagyváradi kiállításához*
Megtiszteltetés számomra, hogy e megnyitón a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központot képviselhetem, azt az intézményt, amelynek gyűjteményében mintegy 60 munkát őrzünk a művésznő adományaként. Ezek a művek az alkotó sokrétű tevékenységének különböző aspektusait szemléltetik: a Kő/jel/kép, a Rozsda és a Koszorúk sorozat akvarellel készült lapjai mellett az írott kövek sorozat darabjai, a 4×3 méteres hatalmas kollázsa – intertextuális alkotása, a My yellow pages (2000 – 2004) és a nyolcvanas években készített Tangaj akcióinak, installációinak fotódokumentumai és nagyméretű művészkönyvei is megtalálhatóak a gyűjteményben. Ebből az átfogó anyagból a nagyváradi kiállításra a szervezők és kurátorok, Lakatos-Balla Tünde és Lakatos Attila a Koszorú (1994–2000) és a Kő/jel/kép (1993–2000)sorozatok lapjaiból válogattak. Különleges és örvendetes alkalom, hogy a több évtizeden keresztül Váradon alkotó, művészetében itt kiteljesedő Gerendi Anikó műveit most „itthon” szemlélhetik meg egykori barátai és azok a váradiak, akik eddig csak hallomásból ismerhették műveit.
Az 1952-ben, Kolozsváron született alkotó 1976-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskola formatervezői szakát, majd friss házasként, Dorel Găină fotóművész feleségeként került Nagyváradra, ahol 2004-ig, az Egyesült Államokba való kitelepedéséig élt. Itt bontakozott ki a művészete, az úgynevezett 80-as generáció progresszív alkotóinak körében, s a korszak egyik legfontosabb kísérletező művészi közössége, az 1984-ben megalakult váradi 35-ös Műhely egyik meghatározó képzőművésze lett. Kísérleti fotósként indult, az első hivatalos nagyváradi fotókiállításon, 1978-ban díjat is nyert munkájával, majd az 1981-es nagyváradi Dialógus kiállításon Van Gogh napraforgóinak emléket állító fotómontázzsal szerepelt. A 80-as években három egyéni fotókiállítást szervezett Váradon közösen a férjével, Dorel Găina-val, illetve munkái szerepeltek a váradi Fotó-mobil biennálé (1984, 1986, 1988) három kiadásán.
A fotózás mellett már a nyolcvanas években foglalkozott installációs grafikával, tájban elhelyezett rajzai bevezetésnek tűnnek a későbbi alkotói tevékenységéhez, amikor a papíron kibontakozó motívumokat már nemcsak rajzolta, hanem sokszor növényi elemeket préselt a papírra, érzékeny és írásjelszerű felületeket nyerve.[1] Virtuóz rajztudása már a nyolcvanas években megmutatkozott, nemzetközi rajzversenyeken szerepelt sikeresen munkáival. Intermédia-művészként happeningeket is szervezett. Ezeken központi szerepe volt a kézi munkával előállított egyedi papírokból létrehozott installációinak: újrahasznosított papírból készült, meditatív jellegű, különféle jelekkel és kézírással ellátott nagyméretű körformáit, amelyeket Tangaj-nak nevezett, land art installációként helyezte el a tájban, majd különböző folyamatoknak vetette alá (például máglyát épített belőlük, és el is égette őket). A rejtélyes című Tangaj-művek egyik legfontosabb eleme az írás, mint kalligráfia, amelyről a művésznő így vallott: „A kézírást a gesztuális önkifejezés eszközének tekintettem, és mint látvány érdekelt elsősorban: a betű, a szó, a szöveg képe és képbe szervezése foglalkoztatott. Az írott szövegnek mint plasztikai értelemben vett mezőnek a lehetőségeit kutattam különféle módszerekkel. De tetten érhető e törekvés az írott köveken vagy a nagy körökön is.”[2]
A Koszorú sorozat (és a művésznő érdeklődése e motívum iránt) szintén a nyolcvanas évekre vezethető vissza. Gerendi Anikó elmondása szerint 1986-ban kezdett a koszorúkkal foglalkozni, de azóta gyakran visszatért ehhez a motívumhoz. Először egy mail art művet készített, amelyet a hiroshimai bombázás emlékének szentelt, és ezt beküldte egy 1986-os japán kiállításra. Később, 1988-ban Gerendi Anikó és Dan Perjovschi ötlete nyomán, Dorel Găină részvételével születtek a három művész tájakciói a nagyváradi kazamaták romjain. Gerendi mezei virágokból számos koszorút font, amelyeket rozsdás huzalokra akasztott fel, s hetekkel később visszatérve a helyszínre, felfedezte a hervadásukban is gyönyörű koszorúkat. Ezeket hazavitte és kirakta a műterme falára, majd egy speciális száraz akvarell technikát kidolgozva többször is megörökítette ezeket, hogy az elmúlás, a transzfiguráció szakaszait megragadja. Már-már hiperrealista módon törekedett a természet múlandó anyagainak a megörökítésére.
„Koszorúi rendkívüli érzékenységről tanúskodnak. Ugyanakkor bravúros rajztudását is megcsillantja. Néha a gesztuson túl érezni az alkotás adta örömet és derűt.”[3] – írta róla egy korabeli kritikusa, és a mai szemlélő is letaglózva áll a színes ceruzával és akvarellel készített, fényképszerű, maximális igényességgel és részletgazdagsággal kivitelezett érzékletes rajzai előtt. Egy másik rajz-sorozatának fő motívumai a kövek, amelyeket 1993-ban, egy hat hónapos angliai tartózkodás során kezdett el megörökíteni, s e rajzokból Kép/kő/jel címmel Írországban nyílt kiállítás. Ez a motívum is fontos helyet foglal el Gerendi Anikó munkásságában, megjelenik önálló rajzain is, de tárgyakként (írott kövekként) is feldolgozza őket.
E nagyváradi kiállításon szereplő melankolikus hangulatú rajzokon tapintható magas fokú technikai tudás csodálatra készteti a szemlélőt. Maga a művész így vallott a munkamódszeréről egy 1996-os interjúban: „Számomra a részletek mindig fontosak. Rajzoláskor iszonyatos önfegyelemre és éberségre van szükség. Az éberség megóv attól, hogy olyan helyre lépjek, ami ingoványos. Ez kicsit a kötélen járáshoz hasonlít. A szépség közelében elcsúszni, megbillenni nagyon könnyű. (…) Minden tárgyam, rajzom a harmóniára törekszik. A tökélyre. Még akkor is, ha tudom, hogy a tökély megvalósíthatatlan. E hozzáállás ma a művészek körében nem divatos, sőt, vannak, akik tudatosan elvetik. A szépség és a harmónia kissé elavult fogalmak manapság. Nemegyszer felrótták már nekem, hogy túl szép, amit rajzolok, festek.”[4] A bámulatos rajzkészségről árulkodó rajzok ugyanakkor arra is késztetik a szemlélőt, hogy gondolataiban az idő múlásával, az elmúlással foglalkozzon. Erre a kiállításra is érvényes Kányádi Iréne találó megfogalmazása, amellyel érzékletesen összefoglalta a 2017-es sepsiszentgyörgyi Gerendi-tárlat hangulatát: „Kissé elárvult, elhagyatott világ ez: azt a pillanatot ragadja meg, amikor a még létező az elmúlás határán lebeg, mikor átbillenőben van egy másik világba, mondjuk úgy, spirituális dimenzióba. Azt, hogy hova tovább, már nem feszegeti. Nem adja a néző tudtára, hogy az elmúlásba, az átalakulásba vagy egy más világba vezet-e ez az út.”[5]
* A nagyváradi római katolikus püspöki palotában rendezett, Metamorphosis ephemeralis című Gerendi Anikó kiállítás 2023. október 20-i megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
[1] Chikán Bálint: Művészet Nagyváradon. Új Művészet, 1993/1. 15–19, 18.
[2] Ujvárossy László: Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2009. 42.
[3] Gittai István: Érteni a jelekből. Bihari Napló, 1995. jún. 30. (6. évf. 128. sz.), 3.
[4] Gittai István: Kötéltánc – Beszélgetés Gerendi Anikóval. Demokrata, 1996. márc. 28. (3. évf. 13. sz.), 54–55.
[5] Kányádi Iréne: Pengeélen élő és élettelen között. Gerendi Anikó sepsiszentgyörgyi kiállításáról. Várad, 2017/2. 58–61.