Augusztus a nyaralások ideje. Igaz, ma már hónaptól, évszaktól függetlenül is utazunk: jövünk-megyünk a nagyvilágban. Régen is, ma is nagy sikere volt azoknak a könyveknek, amelyek az utazásirodalomhoz tartoznak. Miről írtak régen? Miért izgalmas ezt ma is olvasni? Az útinaplók, az utazási levelek, a feljegyzések erről vagy arról az útról mit árulnak el korokról, emberekről, helyekről? Erről tandemezünk a forró nyári melegben.
(Bökös Borbála)
Mindig is nagyon szerettem utazási irodalommal foglalkozni, gyermekkoromban is sok útleírást olvasgattam, arról nem beszélve, hogy kicsi koromtól kezdve lelkes olvasója vagyok a National Geographicnek is. Azt hiszem, a legtöbb ember azért is szeret elmerülni az efféle szövegekben, mert ha fizikailag nem, legalább képzeletben bejárhatják a világot. Mások meg azért szeretnek ilyesmiket olvasgatni, mert szeretnének jól felkészülni az adott országból/városból, ahová hamarosan el fognak utazni. Utazásirodalommal később kutatási szinten kezdtem el foglalkozni, és mivel érdekel a történelem, a régi korok különféle aspektusainak feltérképezése, adta magát a dolog: régi útleírásokat vizsgáljak. Véletlenül akadt a kezembe John Paget, egy 19. századi angol utazó Magyarországról és Erdélyről készült útleírása, ami felkeltette az érdeklődésemet. Mondanom sem kell, innentől kezdve nem volt megállás: rengeteg 19. századi angol és amerikai útleírást olvasgattam, mert borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy két évszázaddal korábban hogyan látták a külföldiek a mi kis szűkebb és tágabb hazánkat.
A 19. századi angolszász útleírások kutatása fontos tényező lehet annak megértésében, miként befolyásolták az angol utazók magyarországi és erdélyi beszámolói a Nyugat értelmiségének véleményalkotását a magyarokról, illetve, hogy a magyarok miként vélekedtek önmagukról és az Európában elfoglalt helyükről.
A 19. században megnő az érdeklődés Magyarország iránt: egyre több utazó érkezik (főleg a felsőbb társadalmi osztályok képviselői), hiszen a közlekedési és utazási körülmények jelentősen javulnak (lásd gőzhajózás), sok külföldi befektetési lehetőséget lát a fejlődő Magyarországban, például angol tőke befektetése a magyarországi vasúthálózatba, valamint a külföldiek igazán otthon érzik magukat a nagyobb magyarországi városokban, különösen Budapesten, a pezsgő magyar értelmiség körében kialakult „anglomániának”, vagyis az angol szokások és kultúra iránt megjelenő rokonszenvnek és érdeklődésnek köszönhetően. Az angol utazók magyarországi beszámolói érdekes betekintést nyújtanak a korszak kulturális és politikai miliőjébe.
Két évvel ezelőtt elkezdtünk egy projektet, olyan adatbázist hoztunk létre, amely a fent említett útleírásokat erdélyi és partiumi városok és régiók mentén rendszerezi. Ennek kapcsán már könnyebben lehetett azt vizsgálni, hogyan is mutatták be az angol és amerikai utazók Magyarországot és Erdélyt, különös tekintettel a Partiumra, a korabeli nyugati közönség számára. Arra voltunk kíváncsiak, milyen tényezők befolyásolták az angolszász utazókat objektív/szubjektív látásmódjuk kialakulásában útjaik során. Hogyan hatott a hozzáállásukra a másikkal, jelen esetben a magyarokkal való találkozás (szembenézés)? Sikerülhetett-e feloldani a „civilizált” angol és a „barbár” kelet-európai közötti ellentéteket? Illetve engem az is érdekelt, hogy milyenek voltak, és miként változtak a magyarok és más nemzetiségek által lakott városok 1848-49 előtt és után, és ezek hogyan jelennek meg az angolszász utazók leírásaiban (főként Erdély és Partium városai). Most, hogy már a második hasonló témájú kutatási projektet vezetem a témában (ezúttal női utazók által írt szövegeket vizsgálunk), kirajzolódik egy általános séma: az 1848-49-es események előtti útleírások csupa pozitív érzésekről, hangulatokról számolnak be, a magyaroknak az újításokba és a mindenféle (társadalmi, technikai, politikai) reformokba vetett hitéről, míg a szabadságharc leverése utáni szövegek általános depresszióról, elkeseredettségről, mi több, kivándorlásról emlékeznek meg.
Azt is érdekes látni, hogy ezek az utazók milyen stílusban, hogyan próbálnak kommunikálni saját otthoni közönségükkel. A sokszor unalmasnak ható politikai és gazdasági adatok felsorolása mellett szinte mindegyik igyekszik szórakoztató maradni: beszámolnak a korabeli városokról, társas eseményekről, a különféle régiók szokásairól, legendáiról.
Érdekes megfigyelni, hogy a különféle útleírásokban hogyan látták a nyugati utazók a magyarokat, a mások szerepkörébe pozícionálva a nemzetet, néhol elmaradottnak, keletiesnek, kevéssé civilizáltnak, olykor viszont haladó szelleműnek tekintve őket. És azt is érdekes látni, hogy a magyarok hogyan látják önmagukat, miként definiálják önmagukat az utazó másikhoz viszonyítva, nagyrészt arra törekedve, hogy civilizált, a nyugati kultúrához tartozó nemzetnek lássák őket, ugyanakkor olyan nemzetnek is, amely büszke a nyelvére és hagyományaira. Így vagy úgy, de szinte mindegyik általunk vizsgált utazó jelentősen hozzájárult Magyarország képének a javításához a nyugati közönség szemében, és azon munkálkodtak, hogy a magyar ügyet és a magyar nemzetet a lehető legpozitívabb színben tűntessék fel a Nyugat számára.
Ezeket az útleírásokat olvasgatva a saját városomra is mindig másképp tekintek: eszembe jutnak az angol utazók dicsérő vagy éppen bíráló szavai, vagy amikor a várban járok, eszembe jut az amerikai, Charles Loring Brace útleírása, aki 1850-ben kezdte európai körútját, bejárta Magyarországot, viszont éppen Váradon ért véget számára az utazás, itt ugyanis az osztrákok letartóztatták, kémkedéssel vádjával. Több mint egy hónapot tölt a börtönben, aminek akkoriban a váradi vár biztosított helyet. A tárgyilagos leírásokat felváltja egy sokkal személyesebb hangvétel, az útleírás ezen a ponton személyes stílusban írt naplóvá válik. Olykor kétségbeesésének is hangot ad, az utolsó fejezetek egyikét például ezzel a felkiáltással kezdi: „Egy osztrák börtönben voltam, és majdnem elítélve!” Brace a naplót végül a csizmájában csempészi ki a várból és a városból, amikor egy hónap múlva az osztrák hatóságok szabadon engedik.
Egészen nyilvánvaló, hogy nekem váradiként az összes útleírásból az volt a legkedvesebb és a legérdekesebb, amit a szülővárosomról, Nagyváradról írtak. Akármikor a kezembe kerül egy régi útleírás, azonnal a Nagyváradról szóló fejezethez lapozok benne. Talán innen is jött az ötlet, hogy indítsunk egy másik projektet az egyetemen, megkértük az angol szakos hallgatókat, készítsenek egyfajta informális idegenvezetést, írjanak rövid cikkeket magyarul és angolul a nekik legkedvesebb váradi helyeikről. Így jött létre az O(u)radea, avagy a Vár(ad)unk projekt, amely az idén immár másodjára kerül kiadásra. Ez nem hagyományos útleírás, és nem hagyományos turistacsalogató: ezek személyes hangvételű vallomások, városhangulatok saját hallgatóink tollából. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a mai fiatalok, a mi saját hallgatóink, és különösen azok, akik máshonnan jöttek az egyetemi éveik idejére Váradra, hogyan látják a várost, miképpen ajánlanák azt egy idelátogató idegennek. A rövid cikkek, a rendhagyó angol és magyar útleírások a grafika szakos hallgatók által készített gazdag képanyaggal kísérve minden évben a nyári szesszió-ünnep végén kerülnek ki a weboldalunkra és a közösségi médiába. Az idei projekt, a tavalyihoz hasonlóan nemsokára egy album formájában is megjelenik.
Várad nagyon jó úticél. Ez nemcsak a régi útleírásokból derül ki, hanem az újabbakból is. Minél többet olvasok a városról, annál szerelmesebb leszek bele. És remélem, ezzel a külföldi utazók is így vannak.
(Magyari Sára)
Mikor Prágában voltam, Apollinaire nyomán haladtam, azaz A prágai vándort követve. Vittem magammal a szöveget, és még papíralapú térképek mentén tájékozódtam. Rég volt, igaz sem volt – talán. Ma azt tapasztalom, szinte mindenki megmutatja, merre jár – a közösségi médiában. Főleg képekben dokumentálják utazásaikat: mivel utaztak, mit néztek meg, hol laktak, mit ettek – hány fürdőrucit vittek magukkal. Még olyanok is pózolnak a tengerparton alig fürdőruhában, akiket egyáltalán nem szerettem volna így látni. Néhányan rövid bejegyzésekkel is kommentálják a kalandozást. Bár az ő feljegyzéseik alapján nem biztos, hogy be tudnám járni újra Prágát.
Utazni általában szerettünk: régen is, ma is, bár nem mindig volt ekkora divatja. Annak idején talán izgalmasabb volt egy-egy beszámolót, leírást megszerezni, elolvasni. Mintha csak a nagy emberek nagy útjait lett volna érdemes írásban rögzíteni, kiadni! Az ő nézőpontjaikon keresztül látni, milyen a spanyol ember, milyen a néger, mit esznek az indiaiak, hogyan építik meg otthonaikat a lappok.
Talán az első témához illő könyv A nagy út volt, amit úgy 12 évesen olvastam. Hónapokig készültem én is a magam nagy útjára: Kőrösi Csoma akaratereje, az akadályok legyőzése hihetetlenül inspiráló volt számomra. Akkoriban költöztettem le az alvóhelyem a padlóra. Csak egy paplan alattam, párna nélkül, és lepedővel takaróztam. Nyáron még egészen jól tűrték a szüleim. Ugyanazon a nyáron vezettem be, hogy a kedvenc édességem, amelyből valljuk be, akkoriban igen kevés jutott, kitettem magam elé, szemléltem, kibontottam, megszaglásztam, esetenként meg is nyaltam, majd visszacsomagoltam. S következő este újrakezdtem. Titokban, mert a nagyim szerint csak kínoztam magam. De én nem így éreztem. Én készültem.
Igaz, még egészen kicsi voltam, amikor anyu a Törökországi levelekből olvasott fel esténként, s kívülről ismertem a kakukkszót utánzó diák történetét. Imádtam, ahogyan a fűben hasal, és a fejedelem elsírja magát, mikor látja az álmadarat. Azt is hittem sokáig, hogy innen ered a jómadár kifejezésünk!
Aztán jöttek a tini- és ifjúságirodalmi szövegek, s be kell vallanom, valahogyan nem az utazás, a település, a vidék leírása fogott meg, hanem az utazó magatartása, főleg a készülődés, az, ahogyan problémahelyzetben megoldásokat keres, ahogyan felvérteződik – akár nyelvismerettel, akár kultúraismerettel.
Tanítani annyira már nem szerettem ezeket a szövegeket, valahogy nem tudtam megfogni velük a diákokat. Talán azért nem, mert mire én magyartanár lettem, kitágult a világ. És fel is gyorsult. Törökország főleg Antalyát jelentette a hetedikeseknek, London a muffin-sütés reményét, Bécs és Berlin az öreggondozást, Spanyolország az eperszedést. A kontinensen túlra csak a végzősök vágytak – főleg az infósok látták ott a meggazdagodás reményét. Moszkva, Pétervár semmit sem jelentett már akkoriban: sem jót, sem rosszat; sem az Ermitázs, sem a Bolsoj Balett nem hozta őket lázba.
Most azt tapasztalom, hogy a nászutak valami nagyon egzotikus helyen töltendők. A smaragdzöld víz és a fehér homokos tengerpartok divatját éljük. Szinte bárki búvárkodhat, hegyet mászhat, távoli civilizációkhoz vándorolhat. Nem tudom, vajon a könyvek hatására mennek-e oda, a filmekére vagy egyszerűen az utazási irodák kínálatából csak úgy véletlenszerűen ráböknek egy-egy úticélra.
A napokban a Bega partján sétáltam, az egyik padon varkocsos fiatalember olvasta a Szindbádot. Nagyon megörültem neki(k). Éppen erre a tandemezésre készültem. Gondoltam: lám-lám! Ugye-ugye! Mikor elmeséltem az egyik kollégámnak, igen bambán nézett rám: – Biztos a pótérettségire készül…
Bökös Borbála 1981, Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, angol szakos tanár. Szakterület: amerikanisztika, intermedialitás, imagológia, PhD a Debreceni Egyetemen amerikai irodalom és intermedialitás területén.
