Először fordult elő, hogy az Újvárad irodalmi sorozatában az előadás beszélgetés formájában hangzott el, ráadásul vendégeink maguk olvastak fel néhány, számukra kedves költeményt. Jékely Zoltán életét és írásművészetét Dr. Boka László irodalomtörténész, valamint Péterfy Sarolt, Jékely unokája, egyúttal az Áprily–Jékely hagyaték gondozója idézte meg a nagyváradi érdeklődőknek a Léda-ház kultúrtérben.
Boka László: Mielőtt túltengene bennem az irodalomtörténész, és nagyon elkezdenék filológiai-történeti adatokat sorolni, inkább néhány kulcsszóval próbálnám megragadni az életmű jellegzetességeit, vagy az életművet magát. Nem gondolom túlzásnak azt, hogy Jékely Zoltánt kortárs klasszikusnak nevezzük, bár már több évtizede halott, de a tény, hogy írásművészete meghatározta a teljes magyar lírát a 20. század 1930-as éveitől errefelé, az egészen biztos. Volt szó korábban ebben a sorozatban arról, milyen fontos, hogy a generációk adják egymásnak a képletes kilincset, hogy összeérnek nemzedékek, szellemi hagyatékok, s olykor bevallottan vagy anélkül, de látszik, kire ki hat. Mikor 2013-ban, a Jékely centenáriumon Sarolttal egy emlékkiállítást rendeztünk az OSZK-ban, akkor Sarolt szerkesztett egy nagyon szép kötetet is, Jékely 100 a címe, amelyben kortárs költők vallottak Jékelyről, és mindenki választott tíz kedvenc verset is. Közülük szinte mindenki kitért arra, hogy neki milyen Jékely-élménye van, és hogy ez a Jékely-élmény mennyire meghatározó volt pályáján. Ugye, végig lehet vonulni a teljes 20. századon, a kortárs magyar líráig, megfigyelve, hogy ki mit adott, mit vett át, mit vállalt örökségként, hogyan lépett tovább. Például Kemény István azt írta ebben a kötetben, ha jól idézem, hogy ha Jékely 30 évvel előbb születik, akkor Nyugat első nemzedékének nagyjai ma egyel többen lennének.
Péterfy Sarolt: Szerintem az, hogy Jékelyt a költők költőjének szokták nevezni, az már ennyiből is igen sokat elmond. Lehet, hogy a széles nyilvánosságban annyira nem ismert költő, mint mondjuk sok kortársa, akár Weöres Sándor, aki évre pontosan vele egyszerre született. Talán nem ismerik annyian a nevét, a költészetét, de a költők szinte mindig olyan elődként vagy lírai előzményként tekintenek művészetére, amit fontosnak, meghatározónak tartanak. A kötet szerkesztése során soha nem volt probléma az, hogy a felkért költők ugyanazokat a verseket választották volna. Tehát mind a tíz költő tíz olyan „kedvencet” választott, ami nem esett egybe a másik költő tíz kedvencével, és ez nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy mennyire saját Jékely-élményük van.
B.L.: Azzal akartam folytatni, hogy Jékely valóban, nem a Kosztolányi, Babits, Juhász vagy Tóth Árpád generációjához tartozik, hanem ugye csak a ’30-as években indult. Az első kötete, az Éjszakák 1936-os, és több mint meghatározó, rögtön felfigyelnek rá, pár éven belül Baumgarten-díjat kapott, ami azért nagyon ritka a magyar irodalomtörténetben. Hogy valakinek egy debütkötete, egy fiatal verselő első könyve ekkorát szóljon. Föl fogok olvasni néhány véleményt a kortársaktól, Szerb Antaltól, vagy Weöres Sándortól, ami igazolja mindezt. És mindezen túl, azt gondolom, hogy Jékelynek még nehezebb dolga is volt, mint a Nyugat első, nagy nemzedékének, és akár a második nemzedéknek is, mely a 20-as években indult, és ezt komolyan gondolom, hiszen az 1930-as években nagy szerzővé érni, ráadásul Erdélyből indulva bekerülni a Nyugat és Babits fénykörébe, olyan kortársakkal, mint Weöres vagy Vas István, Radnóti vagy József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés, természetesen még élt ekkor Babits és Kosztolányi, és mindenki más, akit fel sem sorolok, köztük az édesapa Áprily és helikoni társai, itt Erdélyben, de 1937-ig Juhász Gyula is. Tehát nem volt könnyű dolga egy ilyen „erős mezőnyben”, amikor generációk értek össze, új hangként, egyedi hangként nem csak bemutatkozni, hanem ezt a szintet, minőséget konstans módon fenn is tartani, újabb kötetekkel igazolni.
Mielőtt ezekre a részletekre kitérnénk ma este, mondanék egy-két címszót, kulcsszót, amint ígértem, és kérlek, hogy majd reflektálj rájuk. Most ugye a Partiumban vagyunk, nem a történelmi Erdélyben, ezért rögtön azzal kezdem, hogy sajátos nyelv és sajátos erdélyiség. Hogy is van ez?
P.S.: Ugye az erdélyiséget nyilván nem kell túlmagyarázni, pláne az itteni közönségnek. Nagyenyeden született, és végül is középiskolás korában költöztek csak át családjával Budapestre. A gimnáziumot már ott fejezte be, ott érettségizett, de az erdélyiség az mindig alapvető maradt számára, soha nem érezte magát budapesti költőnek, budapesti embernek. A második bécsi döntés után rögtön visszatelepült Kolozsvárra, többször írja leveleiben, naplóiban is, hogy az előző 10 év nagyjából, amit Budapesten töltött, az csak egy intermezzo az életében. Néhányszor úgy írta alá leveleit, amiket a családjának, szüleinek a visszatelepülése után küldött, hogy „Zsoli Kolozsvariensis”. Utána aztán nem úgy alakult az élete, hogy végleg itt maradhatott volna, a világháború után, ’46-ban elég sok dolog arra vezette, hogy visszatelepüljön Budapestre. De az, hogy ő erdélyi költő, az mindig természetes volt számára. Kapcsolataiban, szemléletében, nyelvhasználatában. Annak ellenére, hogy sokkal inkább egy polgári, urbánus költő, semmiképp sem népi költő, de ezek a jellegzetes szavak, amik sok esetben kimondottan erdélyi tájszavak, ezekkel tudatosan játszik ezekben az egyébként klasszikus nyelvezetű versekben. Mindig beemel egy-egy olyan meglepő lexikai elemet is, ami egy kicsit kizökkenti az embert az elkényelmesedett szövegolvasásból, hogy akkor mit keres itt az, hogy kerékpárosok, vagy mit keres itt az, hogy bakacsin, vagy mit keres az, hogy „tiblábol a végtelen határán, mint őszi légy az ablaküvegen”. Mi az, hogy tiblábol? Azt gondolom, ezzel a meglepőséggel tudatosan játszott is.
B.L.: Nagyon fontos az ő esetében, hogy ezt az erdélyiséget, ezt a szellemi kötődést sosem adta föl, meg folyamatosan Magyarvalkóra és egyéb helyekre visszajártak nyaralni a két világháború között is. A nyelvezet kapcsán mondom, mert nemrég írtam egy tanulmányt a fordító Jékelyről is, hogy ugye nemcsak a költőről beszélünk, hanem a remek fordítóról is, s persze a prózaíróról! Ebben az időszakban, a ’40-es években, amikor Kolozsvárra visszaköltözik, regények is megjelennek tőle, sőt, a kolozsvári Termés című folyóiratnak is az egyik fontos szerkesztője, tehát sokoldalú alkotó. És az is nagyon fontos, hogy a népi-urbánus vita igazából Erdélyben nem volt jelen a korban, Budapesten lehetett csak egy ilyen vita, amit én többször leginkább álvitának szoktam nevezni, de szemléleti párbaj ez, viszont az ő életműve ezt a két komponenst, úgy vélem, komplementer módon önmagában hordozta mindig is. Még a modern, dekadens francia költőket is úgy fordítja, hogy abba is belelop egy-egy archaikusnak tűnő itteni tájszót. Van, aki ezt számon is kérte rajta, hogy nem elég hű, stb. Tehát tudatosan belelopott ilyen erdélyi szavakat, kifejezéseket. De ő fordítóként is alkotó fordításra, világok és nem pusztán szavak tolmácsolására törekedett. És hát költőként élt, létezett. Én is az erőteljes vallomásos, alanyi költészetet, ha tetszik, kontepmplatív, bölcseleti lírát akartam hangsúlyozni második hívószóként, a nyelvnek ezt a teremtő jellegét, ugyanakkor a szerző lényegre törő, megfigyelő-szemlélődő énjének hangsúlyosságát. Puskázok egy-két ígért korabeli kritikából is, amelyekben például varázslónak mondták. Ha jól emlékszem, Halász Gábor. De először még Szerb Antal sorait idézném: „Metafizikus tűnődő. Különös összeállítású lélek, már az érzékszervei is úgy alakultak, hogy költő legyen belőle. Húszegynéhány éves és máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró régi borongás, csupa tovább élő gyermekkori félelem.” Aztán ugrok egyet, akkor Halász Gáborhoz, aki azt írta róla: „a varázslás, az új költői eszmény az ő természetének felel meg legjobban kortársai közül. Első kötetében, mint egy furcsa ábrákkal telerajzolt régi máguskönyvben kurrogó macskák ténferegnek, elhagyott kutyák vonyítanak, sápadtan süt a hold, zörgő csontokkal indulnak sétára a halottak. A csillagok titkokat őriznek, a lélek halálvágytól terhes, mindig ősz van és tél és éjszaka, még a nyulak is idegbajosak, még a mókusok is véznák, a szerelem csontvázak ölelkezése és az irodalmi utalások is állóvilágot idéznek.” Halász A líra ellenforradalma című írásában fejtette ki mindezt. Hogy is van ez? Kurrogó macskák, baglyok, teremtő szemlélődés és tűnődés, lírai ellenforradalom?
P.S.: Ezt az Éjszakák című kötetéről írta Halász, ez valóban egy olyan erős, érett költői indulás, ahogyan mondtad: egy 23-24 éves költőről beszélünk. Hallottam, ez nem az én állításom, nem tudom megmondani most, pontosan kié, szóval, hogy minden idők legerősebb első kötetének szokták tartani ezt a könyvét. Valóban egy nagyon egységes hang jellemzi, szerintem Halász nagyon jól foglalta össze ezeket a jellegzetességeit. Olyanfajta, szinte morbid halálvágy, halálábrázolás és közben ott a Macskaszerenád című verse, vagy akár egy későbbi ismert nagy versének egy sora, hogy „úgy fekszünk majd, mint a kőbepólyált, hosszú csontú inkák”, tehát a halál, az elmúlás és azon túl is, azon belül is: a csontvázak szeretkezése, vagy a csontvázak ölelkezése. Egészen elképesztő erejű ez a fajta ilyen, talán erre a morbid a jó szó, tehát ilyen halálábrázolás, amit egy fiatal, életerős és egyébként életszerető, vitális fiatalember szinte az összes versében ábrázol, s mindig a szerelemmel együtt. Nagyon erőteljes a szerelem és rögtön mellé a halál.
B.L.: És ez nagyon fontos, bocsáss meg, hogy itt kiegészítem, de hogy huszonévesen nem egy ilyen busongó, túl romantikus, vagy kései romantikus valakiről beszélünk, hanem nagyon is modernről, mintha röntgenszeme lenne és átvilágítaná az élőket. A halál és ez a nem is csak emberi elmúlás, átalakulás örökös kérdése ugyanakkor az életszeretet, maga a testi szerelem és általa valami új élet teremtése, ez minden sorából kiizzik szinte.
P.S.: Van késői vers, ahol egy ilyen Don Quijote-i alakhoz hasonlítja magát, és ez szerintem nagyon jól megfogja ezt, ahogy a szerelemhez rögtön hozzákapcsol valami elérhetetlent is.
B.L.: Igen, ez az életigenlés, amit említettél, ez az életvágy, ez legalább olyan fontos. Nem csak halálvággyal terhesek a sorok. A szintén 1913-ban született Weöres írta a már említett debüt-kötetről, hogy „Jékelyt olvasva aligha gondolunk arra, hogy megfelel-e követelményeinknek. Hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer, a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője.” Beleborzongok, annyira erőteljes, úgy hat rám, ha akarom, akkor talán sokkol is, olykor-olykor egy-egy kifejezése, egy-egy képe, másfelől pedig még foglalkoztat sokáig az az erőteljes költőiség.
P.S.: Lehet, hogy ezen a ponton lenne érdemes a Csontjaimhoz című verset felolvasni. Abban minden benne van, amit idáig említettünk. Egy 1935-ös vers, egy 22 éves fiatalembernek a verse.
Jékely Zoltán: Csontjaimhoz
Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.
A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.
A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.
Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!
S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.
P.S.: Nagyjából minden versszakban találunk egy-két olyan szót, kifejezést, képet, ami egyrészt borzongató, másrészt van egy tényleg meghökkentő szókimondása a kirothadt velővel és hogy a szegény kezem, kit annyit szimatoltam. A végén pedig ez a síri hapták, ez a teljesen oda nem illő, mégis emiatt erőteljes stilisztikai hatást kiváltó szó.
B.L.: Amíg olvastad, eszembe jutott, hogy Térey János, aki szintén nincs már közöttünk, ő is írt a Jékely 100 kötetbe, s persze ő is válogatott 10 verset, és azt a címet adta az ő válogatásának, nyilván egy idézettel indított, hogy A szemeddel mi történik a földben? Pár mondatot olvasnék föl tőle is: „Jékely Zoltánnál minden együtt áll, ami lenyűgöző a költészetben. Élet egy lassú halálra ítélt bolygón. Fenyegetettségében is erőteljes élet. Évszaka kútmély ősz. Az objektumok szinte mind romok. Az egzisztenciák veszőfélben, s a hangnem óhatatlanul elégikus. Lírai muzeológia és ötvösmunkák a forma páncélján. A keresztrímes négysoros trófeák megbízható ingaóraütései, a pillanatban-visszapattan- víz alatt van, rímek kosztolányis mesterhármasa, ugyanakkor semmi merevség, kerek és telített, mint egy korty falernumi vörös. És micsoda hév! …rinocéroszi robogással vágunk neki a vágánymenti sásnak. A romkultusz romantikus pátosza – tán utoljára – őnála hiteles.”
Mondjunk el pár dolgot az életútról. Nyilván nagyon szeretem Jékelyt, és itt az előbb a ’30-as évek felsorolásából kihagytam a szintén nagy kedvenc Dsida Jenőt. Ezek a kortársak is meghatározóak voltak. Az, hogy Jékely is, meg Dsida is más-más módon ugyan, de egy ilyen merengő költő típus volt. No meg sajátosan magányos! Tessék elolvasni az önjellemzésként is sokatmondó, Aki Szent György napján született című versét! Ez is egy kulcsszó szerintem: a magányosság. Csak pár sorát idézem:
Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.
Nem jó, ahol van, messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.
Szóval, mielőtt visszaköltözik 1940-ben fiatalkora helyszínére, Kolozsvárra, bölcsészkart végez Budapesten, sőt Eötvös-kollégista is. Szakdolgozatát Kuncz halála után az erdélyi irodalomról és Kuncz örökségéből írja, de már előtte, francia és magyar művészettörténetet hallgat. Ugye ott van az atyai jóbarát, mely fiatalkorát meghatározza: nem csak az Áprily-örökség, hanem a Kuncz Aladár-örökség is meghatározó ily módon, ráadásul Kuncz szintén Eötvös-kollégista volt, francia-művészettörténet szakos, aki az én mai munkahelyemen, a Ménes úton, az Eötvös Kollégiumban tanult. Ezt az utat követi Jékely is, ott tanul az egyetemi stúdiumai, a pesti bölcsészkar mellett. Mint Eötvös-kollégistának a francia és egyáltalán a latinok iránti vonzalma majd erőteljes lesz, és nagyon erőteljes lesz a vonzalma az antikvitás iránt. Aztán beáll az Országos Széchényi Könyvtárba, ott kezd el dolgozni huszonévesen, a Hírlaptárban. Ez azért érdekes információ, mert fantasztikus olvasottsággal bír, itt mindennek utána is tud még így-úgy nyomozni. Ezek után jelenik meg a ‘35-ös első verseskötet, közben megírja a mai értelemben vett doktori disszertációját is.
P.S.: Később magánkiadásban meg is jelentette Az erdélyi irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár című doktori értekezését. Valóban erőteljes az egész mediterráneum iránti érdeklődés, ami a római vagy antik kornak a műveltsége, az olasz, a francia kortársaknak az ismerete és szeretete. Az se véletlen, hogy az első külföldi útja egy olasz és egy francia többhetes út, 1937-ben volt lehetősége először Nyugat-Európába utazni. Mindig meg szoktam említeni, mert ez ma szerintem főleg annak, aki irodalommal foglalkozik, ez szinte sokkoló, hogy az első regényének a honoráriumából Jékely tehetett egy négyhetes olasz, majd öthetes francia utat. Egy fiatal szerzőnek kiadják egy művét, és ebből ő beutazza Olaszországot, majd öt hetet eltölt Párizsban. Nyilván nem luxusszállodákban, de szállodákban lakik, nem a buszmegállóban alszik. Ez azért a mai viszonyok között szinte elképzelhetetlen. Valóban ő fürdik ezekben a helyszínekben, amikor megteheti, hogy személyesen is odalátogasson, és aztán a versek is ilyen helyélményekből születnek.
B.L.: 1946 után visszatér Budapestre, ahol a szülei is éltek. Nem könnyű döntést hoz, de meglépni kényszerül. Mondjunk erről a nem túl szép időszakról, évtizedről is néhány szót.
P.S.: Ő a Kolozsváron töltött öt évben alapít családot, itt ismerkedik meg Jancsó Adrienne színésznővel, előadóművésznővel. 1941-ben a Marosvásárhelyi Könyvnapokon ismerkedtek meg, egy-két hónappal azután, hogy visszatelepült Jékely Kolozsvárra. Azonnal egymásba szerettek, és ’43-ban, meg ’45-ben még Kolozsváron született két gyermekük. Aztán minden megváltozott, 1946-ban végül visszatérni kényszerültek Budapestre. Jékely visszakerült a Széchényi Könyvtárba az állásába, majd 1948-ban ösztöndíjat kapott a Római Magyar Akadémiára, hogy visszatérjünk a mediterrán térség és az antikvitás iránti vonzalom témájához. Kimondottan azzal a céllal, hogy egy Tasso művet szeretne magyarra fordítani, illetve Tasso-ról írni egy monográfiát, amit végül el is kezd. Pont abban a fél évben, amit ő Rómában tölt, történnek már azok a politikai folyamatok, amelyek eredményeképpen, mire hazaér, az akkor frissen megjelenő Álom című verseskötetet „dekadens temetőköltészet”-nek nyilvánítja a cenzúra, be is zúzzák a frissen kinyomott könyvet. Egyetlen példány maradt meg, az is egy kefelevonat, illetve a kézzel festett címlapterv. Ettől kezdve az Írószövetségből is kizárják, nem egyedül persze, Nemes Nagy Ágnessel, meg sokakkal együtt, utána tíz éven keresztül csak a műfordítás marad, mint megélhetés, illetve valamennyire a gyerekirodalom. Ez egy ismert szituáció, akkor nagyjából mindenkinek – akit a hatalom nem kedvelt – ez jutott, az asztalfiókon kívül.
B.L.: Az ötvenes években mindenki, aki kiszorul a hivatalos irodalomból, ugye nemhogy „tűrt”-kategória, hanem egyenesen „tiltott” lesz, s gyakorlatilag az az egyedüli lehetősége marad, hogy fordít. Ez lett volna a következő kulcsszó, a fordítás. El is hoztam magammal a Keresztúton című fordításkötetét. Meséket is fordít, román népballadákat is fordít, s persze gyönyörű verseket németből is, franciából is, románból is.
Amiről még nem ejtettünk szót, s ez is egy címszó lehetne, hogy mániákus naplóíró is volt, mégpedig egész fiatal korától. Az első naplóbejegyzései még tizenéves korából Kolozsvárról származnak, ebben azt mondja, édesapával kirándulni mentünk Kuncz Aladárral a Kolozsvár melletti hegyekbe, dombokra. Amikor ez a szomorú, sztálinista időszak van, a teljes tiltás időszaka, akkor ő nagyon fél a házkutatásoktól is.
P.S.: Az első két naplófüzete álcázott, az első naplója A Pál utcai fiúk borítójába van bekötve, egy második pedig az Ásványtani és kémiai jegyzetekbe, ami egy egyetemi szakdolgozat, nagyjából úgy néz ki a kötése, az a lényege, hogy a polcon ne lehessen megtalálni. Utána van még ebből az időszakból a második naplófüzetben egy utolsó bejegyzés arról, hogy miután a házkutatások tíz éve következetesen zajlottak, bárkit veszélybe sodorhatott az ember azáltal, hogy megemlít a naplójában családtagokat, barátokat, ezért utána 10 évig nem is írt naplót. Egy másik naplófüzetet pedig egy Báthory Zoltán nevű, szintén Nagyenyedről ismert Budapesten élő fogorvos barátjánál rejtegetett évekig.
Még az jutott eszembe az Álom kötet bezúzása, betiltása kapcsán, érdekes következménye ennek, hogy egyrészt nyilván felháborította őt ez a dekadens temetőköltészet jelző, az ezzel a címszóval való betiltás. Másrészt viccesen mondhatnánk, hogy inspirálta, utána ebből nőtte ki magát az a divat, ami aztán sokáig folytatódott kávéházi körökben. Azt hiszem, a Darling presszóban történt, amikor első dühében elkezdett sírverseket írni. Mondván, na, ha azt mondjátok, hogy dekadens temetőköltészet, akkor írok ilyet, ezért bökversszerű kis vicces sírverseket kezdett az asztaltársaságával írni. Ezt jó pár szaktanulmányban össze is gyűjtötték már, de fontosabb, hogy ezt folytatták aztán a kortársai, és egész vicces sírversek születtek a legkülönbözőbb emberekről. „Itt nyugszom én, Horváth Márton, ezzel szolgálom a pártom”, meg „Itt nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán”. Ilyen nem túl kedves, a műfajnak megfelelő sírversek, és akkor a sajátját is megírta, ami úgy hangzott: „Itt sem nyugszik Jékely Zoltán…” És akkor ezzel a Csontjaimhoz című versre visszautalhatunk.
B.L.: Erőteljesek az apaversei is. Ez sem szokványos a magyar költészetben. Felületesen azt szoktuk mondani, hogy akinek van egy ilyen sikeres, befutott költő édesapja, az inkább nyomasztó teher számára. Gondoljunk itt Arany Jánosra és Arany Lászlóra, vagy akár Petőfi Sándor és Zoltán példájára. Az ő esetében viszont egy rajongó szeretet van az édesapa, Áprily Lajos iránt, a költészetük pedig nagyon különböző, de semmiképp nem versengő. Mielőtt erre a kulcsszóra is reflektálnál, én felolvasom az egyik kedvencem, az apa-fiú kapcsolat mélységét, milyenségét mutató egyik versét.
Jékely Zoltán: Apa-váró
Kapuban állva, kisfiú, mezítláb,
piszkál lábujjal százlábút, gilisztát;
hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…
És végre csengő, áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégium kapuja kitárul,
s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.
Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy óriás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja –
És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbekapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.
Az ilyen versek jól mutatják ezt az őszinte, rajongó, fiúi szeretetet, és hát én nem szeretek összemérni költőket, de ugye Jékelyt hatásában mindenképpen nagyobbnak gondolom, mint Áprilyt… Másoknak is példakép volt pedig Áprily. Említettük Nemes Nagyot, hát ugye ő részben Áprily tanítványa volt, szó szerint tanítványa volt. Tehát, mikor Áprily gimnáziumigazgató lesz Budapesten, akkor a szintén Partiumból származó Nemes Nagy fiatal gimnazistaként ott tanul, és nemcsak, hogy ott tanul, hanem együtt jár el a budai hegyekbe kirándulni. És nagyon fontos, de ez már csak az irodalomtörténész mondatja, hogy ugyanazok a motívumok is megjelennek nála is. Természet, szerelem, Isten, antikvitás, meditatív líra, erős nyelvcentrikusság… Tehát Nemes Nagynál ott van az Ekhnaton, de van ilyen vers Jékelynél is, van két-három további hasonló téma, pedig hát nem voltak közvetlen költő-kortársak, Jékely idősebb volt, más közegben is indult.
B.L.: Bár ez nem szorosan tartozik a lírai énhez és a költészethez, de Jékely falta az életet, a szerelmeket. Mindenféle értelemben. És ugye azért is nagy kedvencem, mert nagy horgász és természetjáró is volt. Budapest és Visegrád között Szentgyörgypusztán telepedtek le Áprilyék, és ott közel volt a Duna, lehetett horgászni, ő horgászott nyilván másfelé is, Erdélyben is nagyon sok helyen, a Szamoson, a Maroson. A horgásznyelv viszont másutt is visszaköszönt: hölgyekkel, tervezett hódításaival kapcsolatban is gyakran mondogatta, hogy akkor „bevetem a villantót”…
P.S.: Igen, a horgászat témáját sem lehet elválasztani a szerelem témájától nála, több versben jelenik meg a két téma közvetlen összekötése. Az életben is, nem csak a versekben, minden egyes szerelemnél kimondta, hogy ez a létező legnagyobb szerelem, ennél szerelmesebb soha ember még nem volt, nem lesz. Utána a szakításkor vagy a szerelem végén pedig soha senki még annyira nem szenvedett, mint amennyire ő szenved, és akkor ez a végtelenségig újra és újra és újra. Azt gondolom, hogy igen, ebben azért volt egyfajta tudatos önreflexió, meg önirónia is kell legyen talán, ha valaki ennyire végtelenül szerelmes, meg ennyire végtelenül szenved.
B.L.: Szabó T. Annától is idéznék a Jékely 100-ból néhány sort. „Túlságosan közel áll hozzám. Nem csak azért, mert (közvetve) engem is Áprily nevelt költővé, hanem mert szinte minden ismerős a Jékely-féle világban. (…) Szinte-szinte személyesen ismerem. Hasonlóak a család egyéni tapasztalataim a versben és prózában is megörökített vipera kalandja édesapámmal is megesett, a reves fák rémes éjszakai foszforeszkálásáról nagyapám is mesélt, ahogy Jékely római érmét kapart le sáros cipőjéről, úgy kaptam én zöldre kopott régi rézpénzt egy elvadult temetőben. Jékely olyan, mint a múltam, minden pillanatban megtörténik velem.” Hogy is volt azon a centenáriumi kiállításon, amikor a naplók és a horgászbotok mellett kiállítottunk egy nagy rozsdás szeget is, sőt ez került a plakátra is?!
P.S.: Ő nagyon fogékony volt a transzcendens történésekre, ezeket gyűjtötte, leltározta és megírta. Sokszor horgászás során is nem csak halat fogott, hanem valami furcsa alakú gyökeret, vagy uszadékfát, és akkor ezekbe valamit belelátott. Ezek ott vannak a Petőfi Irodalmi Múzeumban az egyéb tárgyai, relikviái között. Milánóban volt ’67-ben vagy ’68-ban, éppen Az utolsó vacsorát nézte meg, és utána a templom kerengőjében sétált. Ácsok dolgoztak a tetőn, és egy óriási vasszeg esett a tetőről a lába elé, – miután megnézte az említett festményt. Ez nyilván neki teljesen evidens volt, sorsszerű, hogy ez miért van ott és miért kapta, utána átszúrt vele egy papírt, és ráírta ennek a történetét.
Rómában egy bagolyfiókát vett utcagyerekektől, próbálta életben tartani a madarat. Ez nem sikerült, de ott van a mai napig a Római Magyar Akadémia kertjében, udvarában eltemetve a bagolyfióka. Ez eszébe juttatott egy korábbi nagyenyedi esetet, amikor ugyancsak a gyerekek bagolyfiókát árultak, és azt megvették, aztán még egyszer valahol Párizsban is volt egy bagolyfióka eset. Úgy érezte, ugyanaz a bagolyfióka, ami a három fontos pillanatában az életének megjelent. Mindig különösen ki volt élezve az ilyen misztikus vagy transzcendens történetekre.
B.L.: Sokáig ezekről nyilvánosan nem volt célszerű beszénie… Meséljünk egy picit élete, költészete utolsó évtizedeiről is. Ugye, beszéltünk arról, hogy az ’50-es években betiltották, jószerével ’56 után lehetett csak újra publikálnia. Aztán visszakerült a vérkeringésbe, a költészeti életbe, később ilyen-olyan hivatalos elismerések is érték. Hogyan látod azt, mennyire volt ő jó viszonyban a kortársaival, mennyire tartotta velük a kapcsolatot?
P.S.: Egyrészt egy szeretett társasági ember volt, voltak nála a Frankel Leó úti lakásában összejövetelek, fiatalabbakkal is, például Lator László nagyon jó barátja volt, aki jóval fiatalabb volt nála. A Lukács-fürdőre nézett ez a lakás, lejárt ő is gyakran úszni, ott kialakult egy ilyen irodalmi közeg, a Lukácsba sokan jártak művészemberek. Illyés Gyulával is baráti kapcsolata volt. A társaság középpontja volt az egyik szempontból, másrészt viszont nagyon szerette a visegrádi magányt, azt az elvonulást, amit mondjuk a horgászat jelent. Tehát a horgászat nem is csak a halakról szólt, hanem arról, hogy akkor az irodalmi élet zajától el lehet vonulni. Van olyan verse is, ezt szó szerint nem tudom idézni, hogy minden perc, amit nem horgászva töltök, veszteség. Sőt, rádióinterjúban is mondta Albert Zsuzsának, amikor a riporter költőnek szólította, hogy mit költő, inkább horgász!
B.L.: Térjünk vissza egy címszó erejéig a fordító Jékelyhez. Itt nagyon nagy a spektrum, Goethétől kezdve a latin klasszikusokig sok mindent fordít. És én ott is mindig ki szoktam emelni, mert nem közismert, hogy Széchenyi Naplója egy részét is ő fordította.
P.S.: Igen, nagyon komoly munka volt a Napló fordítása hatalmas háttéranyaggal, amiket ehhez gyűjtött. Azok is ott vannak az OSZK kézirattárában, tehát egész könyvtárnyi szakirodalmat olvasott el hozzá, de ő fordította például Dante Vita nuováját még a ’40-es években. És hát Shakespeare-től kortárs román, vagy más közép-európai szerzőkig nagyon sok mindenkit.
Ez egyfajta menekülőút volt, a megélhetésnek az egyetlen biztosítéka az 50-es években, hogy fordításokat kapott. De ő szeretett is fordítani, és valóban sok nyelven beszélt magas szinten, tehát nem nyersfordításokkal dolgozott, románul, németül, franciául, olaszul jól beszélt, angolul is jól beszélt, latinul is, így latinból is fordított.
B.L.: Széchenyi Naplója eredetileg németül íródott, és hát ez próza. Emlékszem egy interjújára, amikor azt kérdezték tőle, hogy természetesen a lírikus fordít elsődlegesen, és akkor ő azt replikázza: ez talán élete legfontosabb munkája, hogy Széchenyi Naplóját magyarra ültette át.
Közben kikerestem egy számomra emlékezetes Albert Gábor idézetet is, aki ’82-ben, a költő halálát követően azt írta, hogy Jékely életében nem szerette az éles fényt, annál inkább az éles fogalmazást. Ugye ez is azt gondolom, hogy erőteljes, súlyos dolog, fontos kulcsszó.
P.S.: Az éles fényt konkrétan sem. Átvitt értelemben is igaz, hogy nem szeretett reflektorfényben lenni, szerepelni, felolvasásokat tartani, de a valóságban is migrént kapott a reflektoroktól, meg az éles lámpafényektől. Az olvasólámpája is olyan volt, vagy az asztali lámpája, amit a kiállításunkon szintén kitettünk, hogy különböző fényképekkel, festmények reprodukcióival körbetapétázta a búráját, hogy minél tompább fénye legyen.
B.L.: Volt olyan lámpabúra, amit tele is írt…
P.S.: Mindent teleírt, a falra is írt, lehet, hogy a lámpabúrára is írt. Az álmokról nem beszéltünk még egyébként, ami egy fontos kulcstéma, hogy ő nagyon tudatos álmodó volt. Mindig feljegyezte az álmait, tehát itt az álmok, meg a naplók, meg utána a versek nagyon erős összefüggésben állnak. Sokszor egy verscsíra az álmában jelent valamilyen módon meg, és akkor félálomban ő ezt bárhova fölírta, ahol érte, a falra, a falvédőre, vagy bármilyen fecnire, vonatjegyekre, színházi prospektusokra, mindenre. Naplójában részletesebben is kifejtette, leírta, és akkor utána ezekkel tovább dolgozva születtek a versek. A kései naplója, ami már nem az álcázott napló, hanem a ’60-as években vezetett Álomnaplónak is nevezett naplója, az ilyen értelemben kronológiailag követhetetlen és feldolgozhatatlan, mert ahol éppen kinyílt, oda írt. Ott az már nem volt ilyen kronologikus, hanem valamit álmodott, valahol felcsapta, írt, aztán egy másik oldalra, sokszor dátumokkal sem jelezte ezt. Ilyen értelemben hanyag volt, ha filológusként nézem, akkor ez sok fejtörést okoz. A leveleit is úgy keltezte, hogy szerda délben. És ha a borítékról valamelyik bélyeggyűjtő unoka később levágta a bélyeget, onnantól kezdve megfejthetetlen, hogy ez a szerda dél, az mit jelent.
B.L.: Zárás felé, beszéljünk Áprilyról is. Mit tartasz fontosnak elmondani a hagyatékról, hiszen annak is te vagy a gondozója, itt a feldolgozandó levelezésük is, fontos kortörténetileg, irodalomtörténeti szempontból is. Mi ezzel a helyzet?
P.S.: Mind a ketten jeles alkotói a 20. század magyar irodalmának, és folyamatos levelezésben álltak egymással, Jékely gyerekkorától kezdve Áprily haláláig. Ennek a feldolgozása egyrészt egy nagyon nagy munka, másrészt egy érdekes irodalomtörténeti adalék is. Ezzel nagyon lassan haladok, ezt próbálom feldolgozni. Ez a levelezésanyag még nem került közgyűjteménybe, említetted már a Széchényi Könyvtárat, ugye ott vannak Jékely kéziratai, verskéziratai, naplói, szinte teljes levelezése, fordításának a háttéranyagai ott vannak, viszont a családi levelezés az egyelőre még a család tulajdonában van. Én ezt a Jékely–Áprily levelezést próbálom feldolgozni, ez egy különleges anyag. Nagyon szépen rajzolódik ki mindkettejük élettörténete a háttérben. Olyan, mint egy regény, ha ezt az ember egyben olvassa. Talán ez a legizgalmasabb pontja a még fel nem dolgozott hagyatékuknak.
B.L.: Zárásként visszatérnék oda, amivel kezdtünk, hogy mennyire hatott ő a későbbi költőgenerációkra, ugyanakkor mennyire összegezte is valahol elődei legjavát, afféle prizma volt. Még egyetlen egy rövid idézettel készültem Tóth Krisztinától, aztán pedig a zárszót neked adnám át, akár azzal a rövid verssel, amivel ez a kötet, a Jékely 100 is zárult. Szóval Tóth Krisztina fontos sorai: „Olyan költő, akit az ember fiatalon azért szeret, mert az ifjúkorban lelkünkben annyira erős, fájdalmas, nosztalgikus érzéseket szólaltatja meg, hiszen folyton az idővel, az elmúlással foglalkozik, később, idősebb korában pedig azért kedvel, mert Jékely valójában egy gyerek szemével látja a világot. Érthetetlen, szorongó víziók és furcsa részletek összességének. Költészete félreismerhetetlen. Kesernyés összhangzatban olvasztja össze az alkatához közel álló elődök hangját. Kosztolányi alkonyi fényben fürdő édes halálvágyát, Somlyó Zoltán szomorú, számkivetett dalolását sajátos szómágiával hangolja bizarrá. Verseinek jellemző elégikus tónusát ellenpontozza a dévaj nyerseség, a halál, a bomlás, a pusztulás képeinek szinte erotikus burjánzása. Töredezett, nyugtalanító, álomszerű képei átszivárogtak a mai költészetbe. Átitatták a verstudatunkat, részünkké váltak. Költészete, mint lelke eldugott örök boroknak, titokzatos árnyalatokban ragyog föl a kortárs olvasó előtt.”
P.S.: Jó gondolat, hogy ez a rövid vers legyen a zárszó, ami az én tíz kedvenc versem közt szerepel, tehát ugye azért lett Jékely 100 ez a kötet, mert tíz költő válogatta ki a 10-10 versét, és akkor ha az én tíz versemet hozzávesszük, ami azért érdekes, mert az egy másik tíz, mint az a száz, amit a költők összeállítottak, akkor az már száztíz lenne. Ezek nem is szerepelnek a kötetben, csak az utószóban említem őket, és ebből a legrövidebb végül is belekerült a könyvbe. Ez a Jóslat című vers, ami 1932-es, tehát még nagyon fiatal, 20 éves sincs, amikor írja. Azt gondolom, minden szempontból egy jó zárszó lesz, úgyhogy köszönöm az ötletet.
Jékely Zoltán: Jóslat
Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!
Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.
1932
(Elhangzott 2025. május 21-én, Nagyváradon, a Léda-ház kultúrtérben, az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusaink sorozatában. A szöveget gondozta: Szűcs László.)
