MEGOSZTOM

Korzón a Pokolba (Istenhegy trilógia II. – részlet a regényből)

Terhes, jeget hozó felleg úszott a tanya fölé, mintha késő délután volna már, pedig még delet sem harangoztak. A távoli templom csontszürke bástyatornyát, amelyhez a falu házai simultak, máris zápor moshatta, mert fátyolszerű vízköd övezte. 

Erzsi oldalra hajolva egyensúlyozott, hogy megemelt talpát elérje a késével, amikor suhogva-pengve valami úgy vágódott elé, mintha villám csapott volna a földbe. A lábától néhány centire egy vasvilla fúródott az agyagba. A nyele Erzsi orra előtt állt meg, mint a cövek. 

– Juj! Erzsi néni! – kapta mindkét kezét a szájához a kis cselédlány az ajtóban. 

Erzsi úgy nézett rá, hogyha a vasvillát dobja vissza, az sem üt akkorát. Aztán keresztet vetett, és megcsóválta a fejét: 

– Minálunk, lyányom, a baltát hajítjuk a föld közepibe vihar ellen, de élével felfele – mondta. – Csakhogy ennek az ítéletidőnek se a pápista harangozás, se a balta, de még a sütőlapát vagy a kasza se használ – fejezte be, és határozott mozdulattal megragadta a vasvilla nyelét. 

– Jaj, ki ne húzza, jóasszony! – lesett ki a lány háta mögött az anyja. 

– Mingyá’ elé száll a lidérc! 

– Oszt mikor láttál te meg lidércet? – nevette el magát Erzsi, de azért nem húzta ki a vasvillát az agyagból. 

A szülőfalujában ugyanígy óvták a termést meg a cselédházakat a jégveréstől, mint itt. Védekezésképp vasvillát hajítottak a viharba. 

– Ha leszáll a földre, majd meglátja maga is, Erzsi néni – suttogta a kislány –, akkora, oszt olyan fehér, mint a sütőkemence. 

– De nem lidérc az – nézett az égre Erzsi –, hanem boszorkány. 

Az égbolton talán valóban a seprűjükön ide-oda cikázó boszorkányok hajtották föléjük a felhőket. A felhők csak gomolyogtak, majd hirtelen sötétszürkén kifeszültek, mintha a banyák a föld sarkaihoz szegezték volna mindegyiket. 

– Legalább a szoknyáját csapja má’ fel a fejére, Erzsi néni, hallgasson rám! – nézett fölfelé rettegéssel a szemében a kislány anyja. 

– Ne prédáld hiába a jótanácsot, lelkem – kerülte ki a vasvillanyelet Erzsi, miután végzett a cipői megtisztításával. 

– Az én nyílásomba ugyan se az ördög, de még az üldözője, az Illés sem fog bébújni. Jöhet a mennyköves dorongjával meg a forgószeles istennyilával! Tőlem aztán szentelt puskagolyóval lövetheti a nép a fellegeket, csapkodhatja a baltát a küszöbbe. Én azt mondom, addig él a boszorkány, amíg az ölembe pottyan, mert jól elverem, oszt szénvonó lapáttal vasalom ki a rút képít, hogy meggebed. 

A kislány elgondolkodott. Aztán felderült az arca. Arra jutott, hogy ezt el lehet Erzsi néninek hinni. Mégiscsak ő meg a Szunyoghné Tüdős Klára nagyságos asszony viselték a nadrágot a birtokon. Szunyogh Rudolf főhadnagy úr, a birtok tulajdonosa, miután két évvel korábban Debrecenből, az érsemjéni birtokra költözött az ifjú feleségével, szorgalmasan látogatta a szomszéd birtokosok gazdaságait. Igyekezett tanulni tőlük, de mielőtt valamire jutott volna, lebetegedett. A fiatal Szunyoghné nagyságos asszony az ő egyenrangúként kezelt alkalmazottjával, a kortalan, szókimondó Erzsivel karöltve a háztartás mellett kénytelenek voltak a gazdaságban is sürgősen dologhoz látni. 

– Álljon már meg! Hát könyörögni kell magának? – fogta lépésre a szekere elé kötött lovakat Jakab, a Fráter Lóránt-birtok jószágigazgatója. 

A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát, kopasz fején sűrű-feketén serkent volna a friss haj, amit újra és újra leberetvált. Ha másról nem, a kerek, fényes fejéről Erzsi messziről felismerte. 

Már Érsemjén határában járt. Északnyugaton kék villámok szurkálták a nyírségi homokot, kelet-délkeleten a mocsáron vastag köd ült. Az Ér völgyében szerényen kanyargott a folyó, de a Sárrét mocsarai alig győzték nyelni rengeteg vizét. 

– Mér’ álljak meg, tán nem bírják a lépést a lovai? – mosolygott a kendőjébe burkolózva Erzsi, de rá sem nézett Jakabra. 

– Csak nincs valami baj? Maga ugyebár a Szunyoghné naccsága szolgálatában áll? Új vagyok itten, de már találkoztunk. Azt mondják a népek, hamarosan jön a baba. Csak nincs valami komplikáció? 

– Olyan savanyú vóna a képem, mint az árpacipó? 

– Hej, Erzsi, hát maga rám se néz! Honnan tudjam, milyen a képe? Hacsak nem emlékezetbűl. Láttam én má’ messzirő’ magát! Kivágom kereken, igen csinos képe van. 

Erzsi elhúzta a száját a kendő mögött, de nem lehetett pontosan tudni, mosolyra-e vagy megvetésre. 

– Jakab, mondtam én már kendnek, hogy dologra nevelt asszony vagyok? – kérdezte kioktatóan. 

– No ne mongya… 

– A halott uram nevére mondom megint, Isten nyugosztalja szegényt: se a farom, se más nem visz pokolba, mint marhát a szarva. 

– Mi tagadás, Erzsi, bár ne vágná a fejemhez…

– Hogyne vágnám, ha nem érti egy szóbó’?

– Éppen a kocsikereket akartam megkenni – kezdett mellébeszélni Jakab –, amikor megláttam, hogy nagy sietve megyen, gondoltam, hátha elkél a segítség. 

– Ha segítség kéne, befogattam vóna a lovakat magam a ho- mokfutóba. 

– No, nemigen hiszem, hogy kijutna már a tanyáról ebbe’ a nagy dagonyába’. 

– Na látja! Erre én is rájöttem. 

– Talán orvosért szalad? Az ilyen sürgős, hogy nekiindult a ha- tárnak? 

– Nem kell nekünk orvos! – gyalogolt tovább Erzsi. 

– Mert ha orvos kéne mégis a nagyságos asszonynak, megint hazajött az Andrássy doktor fia. 

– Megint? – terelte a szót Erzsi. – Jön-megy az mindig… 

– Korábban is volt már itthon, igaz, tizennyócba egy időre – kezdte Jakab. – Tavaly megint hazagyütt Érmihályfalvára a hadikórházba. 

– És most meg honnét gyütt vissza? – tettette az érdeklődést Erzsi, míg Jakab a lovakkal kínlódva próbált lépést tartani vele. 

– Hát Debrecenből. A Bábaképzőből. Talán a nagyságos asz- szonyék is ösmerik. Van doktor a Tüdős családba’, úgy tudom. 

– Nem is egy – tódította Erzsi, de nem kötötte Jakab orrára, hogy Klára apja, a néhai ifj. Tüdős János, jogász doktor, és csak a testvére, a Tüdős Kálmán igazi orvos, aki Debrecen tiszti főorvosaként a háború alatt a hadikórházakat is vezette. Azt pedig különösen nem árulta volna el semmi pénzért, hogy honnan ismeri Andrássy doktort. Jobban örült volna annak, ha sohasem ismeri meg. 

– Ez az Andrássy egy csodabogár fiatalember létére – folytatta Jakab, amikor látta, hogy Erzsi lakatot tett a szájára –, egy természetbúvár. Amikor nem rendel, a mocsarat járja, és madártojásokat gyűjt. Képzejje csak! Rendszerezi és szépen felcímkézi őket. Ha hiszi, ha nem, ezernél is több ládafiában állnak a tojások, meg a gyógynövények a házukban. Padlástól a pincéig. Mert azokat is vizsgálja. Minap, képzelje, ásatásokba fogott. Túrja a földet, hátha valami kincset lel. 

– Ami azt illeti, a füvekről én is tudok egy keveset… – szólalt meg Erzsi. 

Nem kedvelte ezeket a kis tudósokat, akik semmibe veszik az egyszerű parasztember tudományát, és képesek úgy felfedezni és kisajátítani maguknak, mintha bizony értenének hozzá. – Bezzeg őket tisztelik, míg a parasztasszonyt rögtön boszorkánynak billogozzák – méltatlankodott magában.

MEGOSZTOM

Egy modern nő a boldog békeidőkből

Bódis Kriszta: Kisasszonyképző

Az Európa könyvkiadó gondozásában 2022-ben megjelent Kisasszonyképző Tüdős Klára regényes életrajza. A kötet jelentőségét az adja, hogy az olvasó számára elhelyezi Klárát a fontos magyar történelmi alakok piedesztálján, hiszen sajnálatos módon a munkássága legtöbbek számára nem ismert. Bódis Kriszta saját elmondása szerint szeretne hozzájárulni Tüdős Klára reneszánszához, ezzel illeszkedve napjaink újrafelfedező korszelleméhez.  

Az írónő pszichológia és esztétika szakon végzett egyetemet. Dokumentumriportokat és -filmeket készített, tanított az ELTE-n, tagja a Van Helyed Alapítványnak. Mindezek mellett író, húsz éves kora óta publikál, eddig három regényt írt. A Kisasszonyképző az Istenhegy sorozat első része. A könyv foglalkozik egyenjogúsági és emancipációs igényekkel, a fiatal nőként való érvényesülési vágy nehézségeivel, miközben a századfordulós Magyarországot, a polgárosodást, a háború és egy világjárvány nehézségeit is bemutatja. Mindez olvasmányos formában tárul elénk ötszáz oldalon keresztül, s fényét csak emeli a precíz, nagy volumenű kutatómunka, ami mögötte van. 

A kötet harmincegy fejezetből áll, cselekménye 1906-tól 1919-ig tart. Így tizenhárom éven keresztül kísérjük figyelemmel Klára életének alakulását. A könyv lineárisan halad előre, kisebb-nagyobb időugrásokkal. 

Főszereplőnk édesapja ifj. Tüdős János debreceni jogtanácsos, országgyűlési képviselő. Az első fejezetek a megválasztását és az ezzel járó kampányolást mutatják be, párhuzamba állítva a betegeskedő Klára gyermekkorával. Megismerjük a kislány személyiségét: megörökölte apja könyvek iránti szeretetét, progresszivitását, rajongását a sportok iránt, valamint jó adag ambíciót is. Egy családi nyaralás során beajánlják egy francia tánciskolába, innentől kezdve a tánc életének fontos mozgatórugója lesz. Öntudatos, éleselméjű, kíváncsi, ám gyakran magányos kislány képe tárul elénk. Emocionálisan érettebb társainál, s nem igazán akad a környezetében olyan felnőtt, akiben teljesen megbízna.

A debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetben kezdi meg tanulmányait, majd 1910-től egy svájci lánynevelő magánintézetben folytatta. Honvágy gyötörte, mert az otthoni környezetből elszakadó, magára maradó lánynak nem sikerül azonnal beilleszkednie. Nevelőnője, Elisa segítségével – akivel később mély barátságot köt – egyre jobban sikerül elsajátítania a viselkedési normákat, ami által hamar bekerül az intézet elit klikkje, a Matrózok közé. Klára – akit a svájci környezetben Claire-nek hívtak – veleszületett stílusa, szépérzéke, a művészetek és a természet iránti szeretete ekkor kezd el kifinomodni.  

Svájc után Londonba utazik folytatni a tanulmányait. Az egyéves tartózkodás során akadnak először komolyabb udvarlói, valamint ekkor tapasztalja meg azt is, mennyire óvatosnak kell lennie a férfiak szándékait illetően. Hazaérkezését követően kezdetét vette visszaintegrálása a debreceni polgári közegbe, amelyhez a különféle társasági események biztosítottak lehetőséget. Nem igazán találta a helyét, hiányzott neki a külföldi környezet. Szülei férjet szerettek volna találni neki, azonban Klára erről hallani sem akart. Nagyobb tervei voltak, szerette volna megvalósítani önmagát. Mindezek ellenére az egyik Debrecenben állomásozó fiatal huszár megtetszett neki. Mielőtt jobban megismerkedhettek volna, kitört a háború, s az ifjút hadba hívták, Klára pedig önkéntes hadiápolónak jelentkezett. 

A család a háború során elszegényedett, így az Iparművészeti Főiskolán való tanulmányai folytatásához önfenntartóvá kellett válnia. Debrecen városa támogatta az első szemeszterét, azután csak vendéghallgatóként járhatott az előadásokra. A háború által fellépő áruhiány miatt szemétből és háztartási textilekből készített öltözékeket és kiegészítőket a saját tervei alapján, s az eladásukból származó bevételből tartotta el magát a fővárosban, elvetve a fenntartható divat magjait. Összebarátkozott a német Lenhossék doktornővel, akivel megálmodtak egy Dalcroze-féle szabadiskolát, majd minden erőforrásukkal hozzáláttak a megvalósításához. Klára eközben táncolni tanította a debreceni kisasszonyokat, bemutatókat tartott jótékonysági esteken. 

Időközben világszerte pusztított a spanyolnátha, amiben Lenhossék doktornő is életét vesztette, így a közös tervek kudarcba fulladtak. Klára elkeseredettségében belegyezett, hogy házasságra lép Szunyogh Rudolffal, azzal az ifjúval, aki a háború kitörése előtt megtetszett neki, s akivel azóta is tartották a kapcsolatot. A kötet így ér véget 1919-ben.

A mű amellett, hogy hozzájárul Tüdős Klára megismertetéséhez, több olyan témát is felvet, amely ma is aktuális. Az 1890-1919 közötti időszak a magyarországi modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, nyugaton pedig a nagy- és középpolgárok számára a belle époque. A művészet ugyanis a szabadidő részévé vált, ezáltal számottevő a kulturális fejlődése ennek a rétegnek. Az ekkor kialakult magyar polgárság számára ez a boldog békeidők kora. Klára ebben a miliőben éli fiatalságát, amikor az ember egyébként is a legfogékonyabb a külső hatásokra. Több évig él és tanul nyugaton, azonban hazaérkezését követően negatívan érintik az itthoni viszonyok. Hiszen Angliában a nők már választási jogot követeltek maguknak, míg a Monarchia polgáraiban – köztük a nők többségében és Klára édesanyjában is – még erősen élt a meggyőződés afelől, hogy a nőknek csak gyermeket szülni, nevelni, és háztartást vezetni van joguk. Szembesülnie kellett azzal, hogy hiába művelt és tanult, a férfiak továbbra sem fogják komolyan venni, és személyének értékét a szépsége, illetve hozománya szabja meg. Mindez mégsem késztette meghátrálásra, hazaérkezését követően anyja akarata ellenére sem ment férjhez, hanem anyagi helyzetük ellenére is egyetemre járt. Egyedülálló, a korban különösnek számító magatartása miatt a mindennapi életben folyamatos kihívásoknak volt kitéve. Egyik alkalommal egy oktatója megpróbált közeledni felé, ám miután Klára elutasította őt, azzal fenyegette meg a lányt, hogy nem kap diplomát. 

Ezeket a témákat három tényező teszi ma relevánssá. A regény cselekménye alig száz évvel a mi jelenünk előtt zajlik, s bár ebben a száz évben a technikai fejlődés nagyot ugrott, a társadalmi problémák megoldására irányuló törekvések azóta sem értek célba. Tüdős Klára korát szellemiségben megelőző, változásokra törekvő személyiség volt, aki nem lógna ki napjaink progresszív médiaszemélyiségeinek sorából. A háború és világjárvány pedig olyan tényezők, amelyek akkor és a jelenben is nagy befolyást gyakoroltak az emberek mindennapjaira, mentálhigiéniájára. Klára derekasan viselte a döntéseivel járó következményeket és a női mivoltából adódó gyakori megaláztatásokat. Nem veszítette el emberségét, olyan személy maradt, aki ösztönösen jobbá akarta tenni a világot. 

A könyvborítón egy színezett fotó található Tüdős Kláráról, táncművészi karrierje kezdetén, aranyszínű, szecessziós virágmotívumokkal körülvéve. Fiatalos, modern fedőlap, pedig a szöveg stílusa alapján nehéz megmondani, hogy kortárs műről van szó. A romantikus-realista stílus miatt könnyen el lehet képzelni egy könyvesboltban a századforduló idején, egy Jókai-kötet mellett. Lassan csordogáló, leírásokban gazdag cselekmény, választékos stílus jellemzi, melyet egyre gyakrabban törnek meg a realizmus elemei, ahogy Klára felcseperedik. Erőteljes olvasmány, amely tekinthető történelmi vagy életrajzi regénynek.

A történelem iránt érdeklődők számára izgalmas olvasmány lehet, ahogy azok számára is, akik szeretik a nőtörténetet és életrajzokat. Kevésbé fogják élvezni a lassú, részletgazdag cselekmény hangulatába belehelyezkedni képtelen olvasók, de akik egy regényes életrajzra vágynak, mely felvet sok ma is aktuális problémát, azok megtalálják számításaikat Bódis Kriszta könyvében.

MEGOSZTOM

Istenhegy trilógia második könyv (részlet)

1922 Érsemjén

– Hát az édes kis babát otthon hagyta, kezit csókolom? – kérdezte Nusi. 

A faluban találkoztak, mert Klára Fráter Lórándéknál szállt meg. A Szunyogh tanyán veszélyes lett volna maradni – Hálistennek, hogy végre vissza teccett jönni. 

– Nem hozhattam ide Juditkámat. Emmi árpakávéval itatta, és szegénykémnek tele lett  szemölcsökkel a feje. Egy darabig vagdosta a doktor, aztán lelápiszolta. Azóta meg hőemelkedése van. Talán attól, talán mástól, nem tudjuk.

– Jaj csak nem kapta el a naccságos úrtól a tbc-ét – mondta ki Nusi, amit Klára nem akart kimondani. – Az Erzsi néni se jött?

– Egyedül jöttem Nusikám. De hogy van az a te gaz urad?

Nusi összeráncolta a homlokát és csípőre vágta a kezét.

– Akkó’ maga is hallotta. 

– Hallottam, hogy elvett. És milyen a házasság ezzel a mihályfalvi granicsár kapitánnyal?

– Nagy csalódás, naccsád! Bizony egy porcika sincs benne, ami kívánná a dolog félét. Amikor hazagyün a kaszárnyából nem megy sehova, nem dolgozik a ház körül, csak örökösen cigarettázik. Azt szívja reggeltő’ estig.

– És pörölsz vele?

– Má’ hogyne pörölnék naccsád? A ház teteje rossz, majd megcsordul az eresz. Ő meg haggya. Amikor gyün a meleg, hogy az ember meposhad bele, akkor is benn van a házba. Arra is lusta, hogy megnézze a tyúkokat, megtojtak-e. Amikor nem a kaszárnyában van, lopja az egész napot. Neki bezzeg mindig jól van a feje alja. A cigarettákat, meg olyan nagy lélekkel szívja,  hogy belehorpad a képe. Esetleg a kutyáival elbeszélget, de enni azoknak is én adok. Amikor havat kellene hányni, akkor is én megyek. Nem tudom mi van ezzel az emberrel. Talán fél hogy kialszik a cigaretta parazsa? Mert télen is a szobában kuksol, füstöli a legyeket.

Nusiból, ha a piacon vagy a faluban összefutottak, ömlött a szó. Kikerekedett, megasszonyosodott, és igen határozott menyecske vált belőle.

– Megéltek a fizetéséből, nem?

– Bár megélnénk, de elissza, elfüstöli meg elzabálja. Ha nem ráncigálnám le a gatyáját, azt se váltana, ahhoz is lusta. Azé’ is kinézik, hogy szegíny lányt vett el, de nem is ment volna hozzá senki más. A kaszárnyába is csak ahun ért, hogyan rabolják el a termést az uraságok birtokáró’.

Klára Kelemen gazdával járta a birtokot. Nusi igazat mondott, továbbra is csáki szalmájának tekintették a granicsárok a gazdaságot, és ha kedvük tartotta, következmények nélkül raboltak. 

Kelemen csupa olyan kérdés elé állította Klárát, amit nem tudott azonnal megválaszolni, mert úgy érezte, nem ért hozzájuk. Vessenek-e rozst a bükköny mellé? Mi legyen a meddő tehénnel? Levágják-e, árulják ki a zsírját, husát, vagy adják el lábon? Mennyi zöldséget vermeljenek el? Adhat-e és kinek adhat a gazda előleget a kommencióból. Melyik tinópárt fogja járomba, melyiket hízlalja? Klára időt kért. Végigjárta a szomszéd gazdálkodó birtokosokat, tárgyalt Rudi barátaival. Kiszedte az önállótlan Kelemenből az ő véleményét is, még a feleségéjét is kipuhatolta, mert úgy tűnt Kelement a felesége irányítja gazdálkodás dolgában. Ruditól hiába kért segítséget, őt semmi nem érdekelte, csak némán szenvedett, mert ismét gennyedni kezdtek a sebei, a levelekre nem is igen lett volna ideje válaszolni, pedig a kérdésekre azonnal válaszok kellettek. Két hét után Klára nem bírta tovább, igykezett vissza Debrecenbe egy rövid hazalátogatásra legalább. Nyugtalan volt – ha csak egy-két napra is – de látni akarta Juditot és Rudit. És megtudni valamit Schmidtről. Képtelen volt uralkodni magán. Folyton csak rá gondolt. 

Judit lányát Emmi nem engedte ki a karmai közül, hiába szerette volna magával visszahozni Semjénbe. Nem mert erősködni, mert a gyerek hőemelkedése nem múlt el. 

Rudit pedig továbbra sem érdekelte a gazdaság. Újabban könyveket olvastatott fel Klárával, hogy minél hosszabb ideig maga mellettt tartsa a feleségét a kórházban. 

Klára úgy érezte a birtok, gyerek, beteg férj háromszögben szétszakad, miközben egy kanapén él, vagy a Semjéni birtokon, fűtetlen szobákban. 

Schmidt forró szerelmes leveleket írogatott, s ő néhányra válaszolt is. 

De alig maradt ideje ábrándozni. Ingázott, átmeneti életet élt és tele volt a feje gondokkal, amikre mindenki tőle várta a megoldást.

Amikor a debreceni villámlátogatás után visszatért Semjénben, hiába erősködtek Kelemen gazdáék, hogy költözzön Fráterékhez, inkább a tanyán maradt az udvarházban. Nem félt egyedül, holott személyzet nélkül az úrház üresen kongott, ráadásul hetekig nem lehetett bezárni, mert a bejárati ajtóról letörött a kilincs. Nusitól öt fiatal farkaskutyát kapott és a falka az ajtaja előtt aludt, odabent a szobában. Gyűlölték a katonákat és távol is tartották őket a birtok épületeitől. Ekkor a románok a földekre, legelőkre szoktak, onnan lopták a terményt s hajtották el az állatokat. 

Egyszer Klára kutyákkal érkezett a földekre, másszor a legelőkre, ha a fülébe jutott, hogy megint betörtek a granicsárok. Leszállt a szekérről, s a kutyákkal nyomában gyalogolt egyenesen a rablók fogatai felé, kezében lovasostor. A kutyák előretörtek és veszett csaholással bírták futásra az ellenséget. Az őt korábban harsányan kiröhögő őrmester iszkolt a veszettül támadó kutyasereg és az egyenesen felé haladó asszony elől. 

Klára kénytelen volt rabló gazdálkodással védekezni a kirablóival szemben. Hisz nem védhette áldott nap a falkával a birtokot. Úgy döntött, hogy mindent lábon adnak el és jó érzékkel jó üzleteket kötött. Belső személyzetet továbbra sem alkalmazott, Kelemenné főztjét ette.

Egy alkalommal a postájában egy fenyegető levelet talált. Félnie kellett a katonák bosszújától.

– Az uram, meg az őrmester nagyon fenekedik magára – súgta neki Nusi. – Fogja! De nehogy megtudja valaki…

A lány egy pisztolyt csúsztatott Klára markába, és ő attól fogva egy pisztollyal a párnája alatt aludt, már amikor végre el tudott aludni. 

Virradatig Schmidt szerelmes leveleit olvasta.

– Deponálja a pénzt a bankba a tanya bitosítására, amíg nem lehet tudni a búza eladási árából befolyt fix összeget – javasolta Rudi egyik jó ismerőse, aki gazdálkodást tanított, s akitől Klára gyakran tanácsot kért. 

A valuta átváltási bizonytalanságok miatt cserekereskedelem zajlott az elcsatolt részeken, így a Partiumban is gyógyszert vettek tojásért, lovat gabonáért, disznót szarvasmarha takarmányért. Senki nem bízott senkiben és hangos veszekedésekben nyilvánult meg az emberek elvesztett lelki békéje.

– Kezit csókolom, mi legyen máma az ebéd? – jelentkezett minden reggel Kelemenné. 

Mintha egy harangot vert volna félre a füle mellett, hogy figyelmeztesse: újabb, küzdelmes nap kezdődik a nyugtalan éjszaka után. A farkaskutyák már messziről megérezték a jöttét, fülüket hegyezve emelték fel a mellső lábukon nyugtatott fejüket. 

– Okos, nagyon okos kutyák vagytok – kelt ki az ágyból és a nevükön szólítva egyesével köszöntötte a védelmezőit.

Kelemenné érkezésével, minden reggel azzal szembesült, hogy még mindig a köztes létben él, valami átmenetben, amely végtelennek tűnt, nem olyasminek, amiről azt lehetett gondolni, hogy ha a megpróbáltatásokon túl lesz, a valahová való megérkezés várja. 

A gazdálkodás, a Rudi ápolásának feladata, az ingázás a birtok és Emmiék otthona között, a próbálkozásai, hogy a családjának bebizonyítsa: mindezek ellenére jó anya, az egész erő készletét felemésztette, anélkül, hogy bármi visszatöltötte volna az apadó tartalékait, amit egyre sebesebben felélt. 

Egy-egy jól megkötött üzlet inkább csak azt bizonyította, mennyivel jobbat köthetett volna, ha nem rabolják ki a románok, hatóságilag támogatott formában a tanyát. Minden egyes szenvedélyes szerelmes levélváltás Schmidt-tel arra emlékeztette, hogy a kapcsolatuk törvényen kívüli. Hogy gyáva teljesen az lenni. Hogy hazudik önmagának és a külvilágnak. Schmidtnek is hazudik. Egyedül a gyötrő szerelmi érzés nem volt hazugság, csak éppen kilátástalan. Judit kapaszkodó ölelése arra figyelmeztette, hogy nincs mindig mellette és nem tudja viszonozni a gyermeke szeretetét, nem adja meg neki azt a biztonságot, amit anyaként adnia kellene. 

Kelemenné az ebéd főzésre vonatkozó kérdésével erre az ideiglenes útlevelére nyomott újabb billogot.  Arra emlékeztette, hogy milyen reményteli, gondos életet rendezett itt be magának egykor a semmire. A Rudival való kapcsolatának mocsarára. Mintha bizony az ártérre akarna építkezni. Az udvarában a sulyom csapdákról tudomást sem véve felsebezni a lábát, amerre csak jár. Otthonossá tenni az életét az otthontalanok elkeseredéséből. Úri életet berendezni az úri élet romjain.