Címke: Biró Árpád Levente

július 14, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Arról, hogy miért lehet(ne) kényelmetlen a színház

Boros Kinga: Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig | UArtPress, Pesa Universitară Clujeană, 2021

Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötetét az elmúlt néhány hónapban Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon is bemutatták. Ez utóbbi két helyszínen a hagyományos értelemben vett könyvbemutatók keretein túlmutató formátumban gondolkodtak a szervezők. 

A Szent György Napokon a Tamási Áron Színház Afrim-előadásaiból kilépő, önálló életet kezdő Székely Claribella életmódtanácsadó-influenszer „moderálta” az eseményt, Nagyváradon, a HolnapUtán Fesztiválon pedig egy közös szotyizás formáját öltötte a beszélgetés, utalva a borítótervező grafikus-képzőművész Benedek Levente nemrég Kolozsváron is bemutatott installációjára. 

Mindkét esemény egyfajta „színrevitel”, amelynek lényege a bevonás-bevonódás szándéka mentén teremtődik meg, s mint ilyen, egyszersmind a kényelmetlen színház egy lehetséges definícióját adják. 

Boros Kinga kötete a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori dolgozatainak szentelt kötetsorozatának részeként jelent meg. A kötet gerincét tehát a szerző – marosvásárhelyi egyetemi oktató – doktori kutatómunkája adja, amely jelen kiadványban további gyakorlati példákkal bővült. 

A szerző a kortárs színháztudomány felől határozza meg a kényelmetlen színház fogalmát. Az elméleti alapozásban, Boros Kinga, Erika Fischer-Lichte, Hans-Thies Lehmann és Jacques Rancière munkáira támaszkodva a társadalmilag érzékeny művészeti megnyilvánulások hatásmechanizmusát vizsgálja, és Kiss Gabriella színházteoretikus magyarítását használva, a politikus színház lényegéről beszél, amely „ahelyett, hogy hangszórójává válna valamely, bármely mégoly nemes politikai eszmének, felfüggeszti, megszakítja a politikai diskurzust” (Lehmann, 2022, 17). Mint ilyen, a kényelmetlen színház – állítja Gadamer nyomán Boros Kinga – a színész és néző folyamatos kölcsönhatásában, az alkotó és befogadó közösségében realizálódik. 

A továbbiakban a szerző a politikus színház történetiségét vázolja, Erwin Piscator és Bertolt Brecht munkásságának hatástörténeti elemzésén keresztül. 

Az elméleti felvezetést követően, a szerző esettanulmányokon keresztül világít rá arra, mi mindent tekint kényelmetlen színháznak. Okfejtését mindenekelőtt történeti kontextusba helyezi, és arra kérdez rá, létezhetett-e politikus színház Romániában 1989 előtt. Kérdésfelvetése annál inkább fontos, mert a sepsiszentgyörgyi színház cenzori jelentései és a Vigu-ügy vizsgálatával lényegében az ideológiai felügyelet rendszerváltást követő hatásait is megérthetjük. Boros Kinga e tekintetben így fogalmaz: „Mondhatjuk a fentiek alapján, hogy a mai romániai színjátszás fősodrának „közéleti fásultsága” (Sennett, 1998, 13) a kommunista cenzúra és a születőben lévő román rendezői színház törekvéseinek egymásnak feszülésével, illetve ennek hosszú távú hatásaival magyarázható? Hogy az évtizedekig fennálló kényszerű ideológiai beágyazottságától és a kritikai realizmus hazug valóságigényétől egyenes út vezetett a művészszínház elefántcsonttornyához? A feltételezést megerősíteni látszik, hogy míg az intézményesült művészszínház a rendszerváltás óta leginkább eltakarja a néző elől a jelen társadalmát, addig az elmúlt másfél évtizedben számos feltörekvő, jobbára független színházi rendező jelent meg, aki hangsúlyosan mint társadalmi lényt szólítja meg a nézőt”. 

A klasszikus értelemben vett, a szerző által közéleti szempontból fásultnak tartott, rendezői színház ellenében megjelenő, társadalmilag érzékeny színházról, Boros Kinga saját dramaturgi praxisából hoz példákat, amelyek közül a legrészletesebben a Gianina Cărbunariu által írt és rendezett 20/20 című előadásról ír. A marosvásárhelyi fekete márciusról szóló produkció keletkezéstörténete a színház demokráciagyakorlat-jellegét helyezi előtérbe: a történelem elbeszélhetősége, a traumák feldolgozhatósága kapcsán a színház rítus- és fórumszerűségének fontosságára hívja fel a figyelmet a szerző, továbbá arra, hogy a társadalmi témák beemelésével a színház alkalmassá válik a tabuk, kényelmetlenségek felfejtésére, az ehhez szükséges részvétel által pedig felszámolhatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötete több tekintetben is hiánypótló munkának tekinthető: egyrészt – ahogyan azt a szerző maga is kifejti a kötet előszavában – az alkotói tapasztalat és elméleti reflexió kötetben tetten érhető magától értetődő összekapcsolódása miatt, másrészt, mert történeti szempontból vizsgálja, hogy a romániai (magyar) színházi gyakorlat miért tartja magát távol a közéleti témáktól, és hogy a társadalmi felelősségvállalás intézményes struktúrába, valamint esztétikai programba való beemelése milyen változásokat idézne elő alkotó és befogadó kapcsolatában.

március 16, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Próbanapló a húszéves Nagyvárad Táncegyüttesről

2002 februárjában, a Nagyváradi Állami Filharmónia Crișana Néptáncegyüttesének tagozataként hozták létre Partium első és mindmáig egyetlen hivatásos néptáncegyüttesét. A Nagyvárad Táncegyüttes az elmúlt két évtized alatt számos előadással, turnéval, fesztiválszerepléssel bizonyította létjogosultságát, és kettős – a népi és kortárstánc felé egyaránt irányuló – művészi érdeklődésével kivívta a Kárpát-medencei magyar táncművészeti intézmények figyelmét. A Nagyvárad Táncegyüttes 2022. február 12-13. között ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját, amelynek előkészületeiről az alábbi naplóbejegyzésekben számolok be. 

[előhangok]

Az elmúlt három év a jubileumok időszaka volt a nagyváradi előadóművészeti intézmények számára: 2020-ban a nagyváradi művészi bábjátszás fennállásának hetvenedik, 2021-ben a nagyváradi kőszínház építésének százhuszadik, 2022-ben pedig a Nagyvárad Táncegyüttes alapításának huszadik évfordulójának ünneplésére készült a Szigligeti Színház. A színházi ünneplések alkalmával mindig felmerül bennem, miért fontos ünnepelni, hiszen egy ilyesfajta nosztalgia meglehetősen távol áll a műfaj lényegétől: a jelenidejűségtől. Van-e helye a nosztalgiának az itt és mostban létező alkotások, alkotók és közönség számára – vagy pusztán a szükség-, hogy ne mondjam, kényszerűség diktálja számunkra ezt, amelyet legfeljebb a színháztörténeti érdeklődés legitimál? Kérdésemre az elmúlt időszak tapasztalatai adnak választ: a pandémiában, és ezzel párhuzamosan a Bihar megyei kulturális élet ellen irányuló offenzívában, ezek az alkalmak lehetőséget teremtettek arra, hogy hangsúlyozzuk: itt vagyunk. Ha ezeket a jubileumokat nem önmagukban, hanem társadalmi kontextusukban vizsgáljuk, arra juthatunk, hogy ezek fontos szerepet játszanak identitásunk megerősítésében – erre pedig mind a közösségnek, mind pedig az alkotóknak szükségük volt és van. 

[felkérés]

Az évfordulók fontos mozzanata a múltidézés, az emlékek rendszerezése. Egy hozzám hasonló, élénk színháztörténeti érdeklődéssel rendelkező személy számára a jubileum fontos ürügyet szolgáltathat ahhoz, hogy az archívumok mélyére ássa magát és elmélázzon a múlt tárgyi emlékei felett. Éppen ezért, amikor megkaptam a felkérést a Nagyvárad Táncegyüttes jubileumi kiadványának megszerkesztésére, izgatottan vetettem bele magam a munkába – anélkül, hogy tisztában lettem volna a feladat, a munka mennyiségével. 

(tovább…)
február 17, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A magam színházára az elengedés színházaként tekintek 

Lovassy Cseh Tamás drámaíróval Biró Árpád Levente beszélgetett

Elvégezted a kolozsvári teatrológiát, írtál színházkritikákat, dolgoztál dramaturgként és kipróbáltad magad rendezőként is, független társulatoknál és kőszínházaknál egyaránt. Nem ragadtál le egyetlen területnél sem, és nem is kötötted magad egyetlen helyhez, színházhoz, társulathoz (még akkor sem, ha egyes társulatoknál többször is előfordultál). Sőt, a színház mellett mindig is volt „polgári” foglalkozásod. Mivel régóta ismerjük egymást, azt hiszem, mondhatok olyat, hogy mindig is irigyeltem benned azt a fajta szabadságot, ami a színházhoz való viszonyodat jellemzi. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy menet közben alakult így?

Szeretem tudatosságnak hazudni, bár sokáig nem volt ennyire kiszámított a színházhoz való viszonyom. A kolozsvári teatrológia egy véletlen eredménye volt. Véletlenül – egy évvel a felvételim előtt – hallottam a marosvásárhelyi színház és a művészeti egyetem közös drámapályázatáról, véletlenül eszembe jutott két nappal a határidő előtt, és ugyancsak véletlenül írtam valamiféle pályaművet, amivel aztán véletlenül megnyertem az első helyet. Innen jött az ötlet, hogy talán színházzal is foglalkozhatnék. De ahogy akkor, úgy most is azt gondolom, nekem elsősorban nem a színházzal van dolgom, hanem saját magammal. Pontosabban: a saját magam közlendőjével. Én nem vagyok érdekes és fontos: az legyen fontos, ha valóban érdemes rá, amit mondok vagy kérdezek. A színházra, mint eszközre tekintek: a közlés egyik, de nem egyetlen eszközére. Az, hogy több területen (kritika, dramaturgia, rendezés) is kipróbáltam magam, elsősorban az útkeresés, másodsorban a vakmerő nagyképűségem és becsvágyam eredménye. Lássuk be, egyik sem vagyok. Ahogy az egyetem, mellyel diákként szerződéses viszonyban álltam, egyetlen pillanatig sem volt hajlandó eldönteni, mihez kezd a képzésemmel, s meghagyott színháztudósnak, bármit is jelentsen ez, úgy én magam sem döntöttem el sokáig, hogy hol az én helyem az úgynevezett erdélyi és/vagy magyar színházi közegben. Kritikus azért nem vagyok – és ez már biztos –, mert végtelenül unok kritikát írni. Dramaturg azért nem vagyok, mert sokkal nagyobb a kontrol iránti vágyam, mintsem egy rendezővel harmóniában együtt tudjak dolgozni. Rendező pedig azért nem vagyok, mert – színházi értelemben – nem vagyok csapatjátékos. Imádom a színészeket, lenyűgöznek, de tekintettel arra, hogy én mindeddig csak saját szöveggel dolgoztam – egyedül ez a forma érdekel –, mély szorongással is eltölt a jelenlétük. Más szóval: zavarnak abban, hogy a saját magam által létrehozott struktúráról, szövegről, problémakörről és történetről gondolkodjak. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább akartam rendező lenni, mint rendezni. Sokkal jobban érdekelt a színházi élet, s azon belül az én pozícióm, mint maga a színház. Arcoskodás, kivagyiság, becsvágy jellemezte működésem az erdmagyar színházi térben, mígnem, mint a Mátrixban, arra kellett rájönnöm, hogy nincs kanál, vagyis: nincs az az erdmagyar színházi tér, amelyben én „az a bizonyos” rendező lehetnék. Túl sok erőt fektettem abba, hogy valakinek látszódjak, s túl keveset abba, hogy valóban elmélyülten dolgozzak (megjegyzem: az egyetemi évek sem tanítottak meg arra, hogyan kell egyáltalán dolgozni), ráadásul úgy és olyan formában, ahogy azt én szeretném. Hosszú idő volt, míg rájöttem: egyetlen dolog érdekel, az pedig az írás. Szóval, ha manapság kérdezik, mi az én és a színház viszonya, akkor azt mondom, szövegeket írok, melyek olykor színházi formát kívánnak. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy a színházi struktúra részévé váljak, hogy attól tegyem függővő a megélhetésem. Nincs túl jó véleményem a struktúráról, de nem ítélem el azt, aki abban látja az érvényesülési lehetőségét. Engem egyetlen dolog érdekel: érvényes kérdéseket megfogalmazni saját magam és közegem múltjáról, jelenéről, jövőjéről. 

Milyen áldozattal jár ez a szabadság? Nem hiányzik a színház akkor, amikor éppen nem foglalkozol vele? 

Nem tudok semmiféle áldozatról beszámolni. Kizárólag akkor csinálok színházat, amikor közlendőm vagy kérdésem van. Ez luxus, tudom. És mindeddig, amikor közlendőm vagy kérdésem volt, és úgy éreztem, hogy az már a nyilvánosságra tartozik, akkor színházat is csináltam. Lehet isteni közbenjárásnak nevezni, hogy mindig meg is találtam ehhez a lehetőséget. Egy biztos: amikor éppen nem foglalkoztam színházzal, az azért volt, mert nem akartam színházzal foglalkozni. Ez nagyképűen hangozhat, de meggyőződésem, ha van valódi közlendő, ha van valóságos tartalom, ha van hozzá adott érték, az megtalálja az utat, mely a megvalósulás, a színpadra kerülés irányába vezet. Bízom benne, hogy soha nem szorulok a megélhetési színházcsinálásra, helyette inkább az életem más területein kötök kompromisszumokat a megélhetésért cserébe, de az alkotás területén erre képtelen lennék. Azt csak szabadon és magammal szemben a lehető legkönyörtelenebbül tudom csinálni.

(tovább…)
január 23, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Múzeumi séták Nagyváradon: a Szabadkőművesség Temploma

A 2021-es esztendő fontos változásokat hozott a Bihar megyei kulturális élet, így a nagyváradi múzeumi hálózat számára is. A gazdaságosság jegyében történő leépítéseket folytatva, ugyanakkor a Nagyváradi Városi Múzeum dolgozói által írt, az intézményvezetés szakmaiságát és transzparenciáját bíráló, az év elején közzétett nyílt levéltől (vélhetően) nem függetlenül, 2021 áprilisában megyei tanácsi határozattal összevonták a Körösvidéki Múzeumot és a városi Múzeum Nagyváradi Várban található filiáléját. A tisztavirág életű Nagyváradi Városi Múzeum tehát megszűnt, a hozzá tartozó további filiálék pedig – az EU-s rekonstrukciós pályázatok határidejének lejártáig – a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány adminisztrációjába kerülnek. 

A cikk címe következésképpen máris javításra szorul: a 2021 októberében felavatott Szabadkőművesség Temploma ugyanis kiállítóhely, illetve turisztikai látványosság, nem pedig múzeum. Gesztusértékű, hogy az önkormányzat is elhagyta ezt a státuszjelzőt az intézmény nevéből – így látogatásom alkalmával ehhez próbáltam igazítani a szempontrendszeremet is. Sajnos, ez nem mindig sikerült, a legnagyobb zavart pedig az okozta számomra, hogy a Szabadkőművesség Temploma mind múzeumnak (vagy kiállítóhelynek), mind pedig turisztikai látványosságnak meglehetősen kevés. 

Ennek legfontosabb oka, hogy az intézmény víziója és missziója nem tisztázott. Minden, a közönségforgalmi útvonalak kialakításától, a látogatói tájékoztatókon át a kiállítási koncepcióig a félbehagyottság benyomását kelti. A kiállítóhely leleplezi a szabadkőművesség tárgyi kellékeit, anélkül, hogy annak lényegére, a rendszerben elfoglalt helyükre, jelentőségükre rámutatna. Ezért az intézmény diskurzusa megmarad a szabadkőművesség populáris értelmezésének regiszterében, és nem is kísérli meg felülírni a titkos mozgalom köztudatban élő kétes megítélését.

Az épületről

A László király szabadkőműves páholy új székhelyét 1902. február 2-án avatták fel. „Az ünnepség szigorúan a hagyományos rítus szerint ment végbe profánok kizárásával és így annak részleteivel nem számolhatunk be” – olvasható a Nagyváradi Napló másnapi cikkében.

A szabadkőműves székház érdekessége, hogy főhomlokzata ablaktalan. Talán ennek feloldására, egyben a főtengely kiemelésére a középrész elé enyhén kiugró portikuszt emeltek. Két szélén egy-egy görög pillér, míg középen két dór fejezetű, kannelúrázott oszlop támasztja alá az architrávot. A felette levő fríz triglifsorral díszített. A portikuszt timpanon zárja le, orommezejében egykoron a háromszögű istenszemmel. Az épület sarkait szfinxfigurák díszítik.” (Péter I. Zoltán)

Mindenekelőtt, sem tematikai, sem belsőépítészeti szempontból nem tisztázott a látogatói útvonal. Az egyes terek elkülönülnek egymástól, ezt a széttartást pedig felerősíti az épület zegzugos kialakítása. Ebben a felállásban csupán két terem rendelkezik egy kiállítótér adottságaival – az egyik, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét mutatják be, a másik maga a rekonstruált szentély. Ezeken kívül még két helyiség látogatható: a páholyvezető korhű bútorokkal berendezett irodája, illetve egy vélhetően multimédiás tér, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét vizuálisan bemutató, narráció nélküli, semmitmondó videót nézhet meg a látogató. 

Kérdésemre, hogy a kiállítótérben közzétett anyagok milyen arányban tartoznak az intézmény saját gyűjteményéhez, és milyen arányban a származnak a bukaresti Nemzeti Levéltárból időszakosan kölcsönkapott állományból, a jegypénztáros hölgy nem tudott válaszolni. A kiállításból ugyanakkor szinte teljesen hiányoznak az információs panelek, így a Darvas–La Roche-házhoz, illetve az Aachvas Rhein zsinagógához hasonlóan, itt sem tisztázott, hogy mi képezi az intézmény saját gyűjteményi állományát. 

A tárgyak hovatartozásának, a gyűjteményezési stratégiának kérdése azonban másodlagossá válik. Egyrészt, mert maga az intézmény (sajnálatos módon) nem múzeumként pozícionálja magát, másrészt sokkal égetőbb az a probléma, hogy a nagyváradi szabadkőműves páholy megalakulásáról és működéséről semmi olyan információt nem kapunk, ami meghaladná egy felületes internetes böngészés eredményeit. Ez azért kár, mert a levéltárból származó, magyar nyelvű levelezések, újsághírek és egyéb dokumentumok a páholy gazdag tevékenységéről számolnak be – anélkül, hogy ezek egységes diskurzust képeznének. 

Az intézmény ugyanakkor turisztikai látványosságként sem képes funkcionálni: egyrészt a frissen felújított, modern belső tereken túl nem tudja felmutatni, miért fontos a város számára a szabadkőművesség bármilyen szintű tematizálása. Másrészt, a turisztikai látványosságként értelmezett szabadkőműves templom cserben hagyja a városba látogató nemzetközi turistákat, vagy éppen a városlakó más nemzetiségű személyeket, mert a rendszertelenül elhelyezett tárgymutatók és az egyetlen információs panel is kizárólag román nyelvű tájékoztatást nyújt. 

Csak remélni tudom, hogy az intézményvezetők folytatni fogják a minden bizonnyal határidők szorítására abbahagyott munkájukat, mert a váradi szabadkőműves páholy tevékenységének történeti feldolgozása új perspektívákat nyithat a várostörténeti kutatásokban. 

október 3, 2021 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Biró Árpád Levente könyvbemutatója az V. Fux Feszten

Október 6-án, 18 órai kezdettel mutatjuk be az V. Fux Feszt – Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválján Biró Árpád Levente: Mesék a paraván mögül – Szemelvények a nagyváradi művészi bábjátszás történetéből (1950-1989) című tanulmánykötetét az Árkádia Bábszínház előterében. A szerző beszélgetőtársa Botházy-Daróczi Réka, a Szigligeti Színház Lilliput Társulat művészeti vezetője. A könyvet a Holnap Kiadó adja ki. Mindenkit szeretettel várunk!


A könyv ismertetője:
Hiánypótló kötetet tart kezében a tisztelt olvasó, a szó legszorosabb értelmében. Bíró Árpád Levente nagyon nagy szolgálatot vállalt magára: láthatóvá tenni a láthatatlant.
Amellett, hogy a kötetben számtalan (báb)színháztörténeti érdekességet fedezhetünk fel, lapozás közben érezni: olyan dokumentumot tartunk kezünkben, amely emlékeztet, hogy egy rövid időszakot leszámítva a bábszínháznak mindig is harcolnia kellett a létjogosultságáért. A korabeli ideológiai elvárások, a fenntartó által szabott korlátok, a színházi szakma perifériáján való létezés mind olyan akadály volt a műfaj alkotóinak, amit kitartással, alázattal, hatalmas tehetséggel és szorgalommal győztek le.
Örömmel tölt el, hogy nem tűnik el nyomtalanul az elmúlt több mint hét évtized, mert ha van krónikás, nem vész a feledés homályába Fux Pál, Kovács Ildikó, Szele Vera, Bölöni Vilmos vagy Dankó János neve és munkája. Ha van krónikás, van történelem.


Botházy-Daróczi Réka, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának művészeti vezetője


A borítót Ozsváth Zsuzsa tervezte.

szeptember 20, 2021 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Múzeumi séták Nagyváradon: egyházművészeti kiállítás a Római Katolikus Püspöki Palotában

Az utóbbi évek jelentős múzeumi infrastrukturális fejlesztéseit követően, sorra nyílnak Nagyváradon a különböző kiállítások, amelyek egymástól eltérő szellemiségben, eltérő gyűjteményezési és történetmesélési stratégiákkal idézik meg a város és a régió múltjának egy-egy szeletét. Az újonnan létrejövő, vagy éppen megújuló intézmények között egyedülálló missziót képvisel a Római Katolikus Püspökség egyházművészeti kiállítása, amely idén kora nyáron nyílt meg a látogatók előtt a példásan felújított Püspöki Palota termeiben.

A jelenleg látogatható gyűjtemény egy rendkívül biztató kezdet: a következő időszakban újabb és újabb termeket és kiállításokat adnak majd át a látogatóknak a közösségi-kulturális térként elképzelt püspökségi székhelyen.

Tavaly egy nyáresti baráti találkozó alkalmával a Római Katolikus Püspöki Palota akkor frissen felújított parkjában sétáltunk, amikor az egyik virágágyásnál egy kertészkedő férfi köszönt ránk készségesen. Csak néhány lépés után jöttünk rá, hogy Böcskei László püspök volt az. Ez az eset, és a palotában tett mostani látogatásom egyaránt megerősítettek abban: jó gazdája van az impozáns birtoknak.

Az egyházművészeti gyűjtemény, meglátásomban, nem is vizsgálható anélkül, hogy figyelembe vennénk a teljes barokk épületegyüttes – Székesegyház, Palota, Kanonok sor, valamint a közelben lévő zarándokház – revitalizációjára irányuló törekvések összességét. Ebben az esetben ugyanis – szemben a város építészeti-örökségvédelmi politikájával – többről van szó, mint a homlokzatok helyreállítása: a szemünk előtt jön (újra) létre egy olyan városnegyed, amelyben az épületeket, szakrális funkcióikon túl, a város szellemi körforgásának élő részeként, sőt alakítójaként képzelik el.

Ennek első lépése a palotakert közösségi célú hasznosítása volt. A kert franciaországi, magyarországi és erdélyi szakemberek, táj- és kertépítészek munkájával újult meg, illeszkedve egy egyházi tulajdonú, ám a közösség számára nyitott park szellemiségéhez. Az ide betérők a természeti környezet adta kikapcsolódási lehetőségek mellett, a Follmann Géza bibliai kertben az Ó- és Újszövetség növényeivel, a sétányokon pedig a nagyváradi egyházmegyéhez köthető személyiségekkel ismerkedhetnek meg.

A házigazda, jól meghatározott, világos szándék szerint, láthatatlanul is vezeti a látogatót – a világi létezés felől így fokozatosan közelítünk a vallásos elmélyülés fogalmának megértéséhez. Az egyházművészeti gyűjtemény ilyen értelemben (is) szemléletformáló, amely által egyrészt megismerhetjük Nagyvárad katolikus örökségét, másrészt képet kaphatunk arról, hogy az egyházi élet milyen hatást gyakorolt a világi közösségre, és nem utolsó sorban a város fejlődésére.

Ez részint a logikusan építkező kiállítástervezésnek, részint annak köszönhető, hogy kiállításon az egyik kurátor – Lakatos-Balla Attila – maga vezet végig.

A látogatás, szemléletes módon, a palota építtetői által vállalt misszió felidézésével kezdődik. Patachich Ádám nem csupán püspöki rezidenciát álmodott meg magának, hanem az egyházi felvilágosodás jegyében, egy olyan közösségi teret, amelyben zenei és képzőművészeti akadémia, illetve operaház is helyet kap. Ez rögtön kontextust teremt az épületkomplexum egységes szervezőelvének értelmezéséhez, illetve kapcsolatot a múlt és a jelen között – a palota és annak környezete ma, a XXI. században mintegy visszatér az eredeti, Patachich-féle koncepcióhoz.

Az egyházművészeti kiállítás a Schatzkammer-modellt követi, azaz egyfajta kincstárként szemlézi az egyházmegye elmúlt, körülbelül háromszáz évében felhalmozott mű- és kegytárgyait.

A kurátorok egy pillanatig sem tévesztik szem elől a látogatói elvárásokat, köztük azt, hogy a betérők jelentős része valószínűleg nem otthonos a római katolikus liturgiában. Jó arányérzékkel világítanak rá a gyűjteményi tárgyak egyházi és világi jelentőségeire, ezzel mintegy új perspektívába helyezik egyház és történelem, egyház és város, egyház és művelődési élet viszonyait.

Az emeleti részen a palota császári küldöttségeknek fenntartott termeivel kezdődik. A palota első magasrangú látogatói Ferenc József és Erzsébet királyné voltak, később is több Habsburg császár és magyar király is vendégeskedett itt. A három helyiségből álló lakosztályt térinstalláció segítségével idézi meg a kiállítás, ez a palota eddigi egyetlen olyan szobája, amelyben ezt a kiállítási technikát használták.

(tovább…)
augusztus 17, 2021 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Múzeumi séták Nagyváradon: az Aachvas Rein zsinagóga

A Bihar Megyei Tanács és a nagyváradi helyi önkormányzat a kulturális intézmények újraszervezését célzó törekvései következő lépéseként, július elsejétől kezdődően a Nagyváradi Városi Múzeum megszűnik létezni, gyűjteményeit a Körösvidéki Múzeum veszi át. Az utóbbi hónapok aggasztó híreit tekintve, egyértelmű, hogy a költséghatékonyságról szóló viták mögött a kulturális erő- és színtér újrafelosztásának célja áll. A politikai hatalom által több ízben is hangoztatott érvek pedig arra engednek következtetni, hogy a fenntartó önkormányzatok a kulturális menedzserek irányába támasztott igényei a turizmusnak szolgáltatják ki ezeket a kulturális közszolgáltatásokat. Félő tehát, hogy a Csipkerózsika-álmából éppen csak felébredt nagyváradi múzeumi élet fejlődése megtorpan; vagy, az előírt saját bevételi arány megszerzéséért folytatott harcban, az értékteremtő és -mentő munka háttérbe szorul, a szórakoztatóipari jelleggel szemben.

A gyűjtemények újrafelosztásának máris sorolhatjuk a veszteseit, hiszen az Európai Uniós projektekből felújított Darvas–La Roche-ház, az Aachvas Rein zsinagóga, valamint a készülő szabadkőműves páholy mindaddig a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány kezelésébe kerülnek, amíg a pályázatok futamideje megszűnik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezek a fiókintézmények elveszítik múzeumi státuszukat – legalábbis arra a négy-öt évre, ameddig az előbbiekben vázolt helyzet fennáll. A nézőközönség számára ez nem jelent érezhető változást, hiszen a szecessziós, zsidóságtörténeti és szabadkőművességet bemutató múzeumokként pozícionált intézmények továbbra is látogathatók. Lényeges különbség, hogy közgyűjteményi státusz híján, ki és milyen elvek alapján végzi majd a gyűjtemények kezelését és gyarapítását. S ha a múzeumi sétánk előző részében (Újvárad 2021. áprilisi szám) arra a megállapításra is jutottunk, hogy a kurátori munka sok esetben megkérdőjelezhető, mégis, azt kell mondanunk, hogy a múzeumi működés adott némi garanciát arra, hogy a város XX. századi történetével kapcsolatos, fontos helytörténeti kutatások intézményesített formában, összehangolva történhessenek.

Az ugyanis kétségtelen, hogy a fent említett műemlékekben létrehozott kiállítások a városi közösségi élet egy-egy fontos aspektusát visszaemelték a köztudatba. Ennek egyik jelentős lépése volt az Aachvas Rein ortodox zsinagóga zsidóságtörténeti múzeumként való megnyitása.

A zsidóságtörténeti és szecessziós múzeumok „kitalált” állományairól korábban a ME.dok folyóirat 2019-es második számában értekeztem. Ha a szecessziós látogatóközpont a gyűjteménygyarapítás korábban felmerülő szükségességét többé-kevésbé sikerrel abszolválta, addig a zsidóságtörténeti múzeum esetében továbbra is fennáll a kérdés, hogy mit tekintünk saját gyűjteménynek. Az Aachvas Rein zsinagógában szervezett kiállítás nem bővelkedik műtárgyakban. A kiállítás koncepciója, szerencsés módon, nem is a műtárgyak által megragadható valóságra épít, hanem saját világot hoz létre, amelyet egyfajta színházi „kellékrendszer” hív életre.

Ilyen módon, az Aachvas Rein zsinagóga csak részben idézi meg a város zsidó polgárságának életét. A földszinten található pannókon a város legjelentősebb bérházait építtető és legfontosabb vállalkozásait működtető zsidó családokról találunk információkat (legutóbbi látogatásom óta javították a szövegben található elírásokat).

A hangsúly ehhez képest a Holokauszt traumájának bemutatásán van – amelyet meglehetős teatralitással jelenít meg a kiállítás. A múzeum emeleti része olyan, mint egy színpad, amelyet sebtében hagytak ott a színészek és a közönség: a díszletet a városból száműzött zsidó család faliképe, a haláltáborokban meghalt egykori társak falra felfestett névsora, a semmibe vezető vonatsín jelenti. A kellékek között megtaláljuk a nagyváradi Anne Frankként emlegetett Heyman Éva elkobzott piros biciklijét, a hátrahagyott bőröndöket, a vészkorszakot megidéző tárgyi környezetet – többek között katonai ruházatot, Holokauszt-túlélők személyes tárgyait, illetve a haláltáborok kvázi-szamizdat kiadásait. A kiállítás ezen része erős érzékszervi benyomásokra épít, a szinte monokróm látványt a Schindler listája című film betétdala egészíti ki.

A Holokauszt a nagyváradi polgárság gyökeres megváltozását eredményezte, hiszen a város, lakosságának jelentős részét veszítette el ebben a tragédiában, a túlélők többsége pedig rövid időn belül más országba költözött. Ez a strukturális változás azonban már nem képezi a múzeumi diskurzus részét, mint ahogy az sem, hogy tágabb – gazdasági, társadalmi, politikai – kontextusban mit jelentett a város zsidó polgárságának háború előtti szerepvállalása. A szélesebb összefüggésrendszerek utalásszerűen vannak jelen az információs pannókon, ezeket szépen kiegészíthetnék a túlélőkkel készített oralhistory-anyagok is, amelyek helyett azonban egy, nem a múzeum által készíttetett videóanyag tekinthető meg az emeleti részen.

(tovább…)
július 23, 2021 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd

Interjú Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról

Horváth Benjamint a Metro Works Színházművészeti Szabadiskola drámaírás kurzusain ismertem meg. Drámát ír, rendez, alkalom adtán pedig színészként is játszik, Budapest legkülönfélébb független színházi szervezeteinél. Nemrég elindította a Fiatal Drámaírók Háza kezdeményezést, amelynek első projektje is határon átnyúló együttműködésre épül. Benjit a Fiatal Drámaírók Házával kapcsolatos tervekről kérdeztük.

Az utóbbi egy évtizedben megnőtt a száma a magyar szerzők számára kiírt drámapályázatoknak, drámaíró ösztöndíjaknak – bár még mindig túl kevés az a kőszínház, amely kortárs magyar drámákat merne műsorra tűzni. Ilyen körülmények között, miért jött a Fiatal Drámaírók Háza ötlete?

Ha egy pillantást vetünk helyzetünkre, tényleg úgy tűnhet, hogy a kortárs magyar drámaírás jelene elrendezettnek tekinthető. Ám, ha közelebbről megvizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy az általad is említett pályázatokon gyakran ugyanazokat a neveket találjuk. Ez egyértelműen azt jelzi számunkra, hogy nemcsak a kőszínházak, hanem maguk a pályázati bírálók is biztosra akarnak menni. Ez sok értelemben megnehezíti a pályakezdő drámaírók helyzetét, akik így nagyon nehezen jutnak lehetőségekhez, ez pedig leszűkíti a mozgásterüket. Mikor már sokadik alkalommal utasították vissza az én pályázataimat is, arra jutottam, ezt a helyzetet saját javamra kell fordítsam. Az ötlet kidolgozásában az is segítségemre volt, hogy norvég szakosként, egy oslói tanulmányút során alkalmam nyílt megismerni az ottani drámaírók házát (DramatikkensHus – Oslo). Ez egy teljesen felszerelt színházi épület, ami csak és kizárólag a drámaíróknak van fenntartva. Működésének lényege, hogy van egy írókör, amelyben évente 10-12 embert mentorálnak, az ő írásaikból születnek bemutatók, felolvasószínházi események. Az fogott meg a leginkább, hogy ott milyen könnyen létrejön a párbeszéd az író és a közönség között. Ez a két élmény hívta életre a Fiatal Drámaírók Háza kezdeményezést.

Írókat kérünk fel arra, hogy adott témára írjanak egy-egy egyfelvonásost. Az elkészült műveket aztán egyszerre több helyszínen olvassák fel, a végén pedig az illető helyszín közönsége átbeszéli a hallottakat-látottakat, és szavaznak arról, hogy ki nyerjen

Mi a feladata a Fiatal Drámaírók Házának?

Nagyon szeretném megteremteni annak lehetőséget, hogy a drámaírás iránt érdeklődő fiatalok és/vagy felnőttek találkozni tudjanak, és közösen gondolkodjanak színházról, írásról, együtt dolgozhassanak. Az egyik misszió tehát a közösségteremtés. Nagyon fontos, hogy nem azon van a hangsúly, hogy egytől egyig nagyszerű szövegek szülessenek, hanem azon, hogy legyen egy hely, ahol egymás hibáiból és sikereiből tanulhatunk, illetve kifelé is megmutassuk, élesben is kipróbáljuk magunkat.

Milyen programokkal készültök?

Mint sokan másoknak, a pandémia nekünk is keresztülhúzta a terveinket. Március helyett csak most, júniusban tudjuk megtartani első alkalmunkat, ami tulajdonképpen egy korábbi projekt folytatása lesz. Ez az Okuláré Projekt felolvasószínházi sorozat, amelyet korábban a Metro Works vezetője, Ilyés Lénárd szervezett. Ennek kapcsán írókat kérünk fel arra, hogy adott témára írjanak egy-egy egyfelvonásost. Az elkészült műveket aztán egyszerre több helyszínen olvassák fel, a végén pedig az illető helyszín közönsége átbeszéli a hallottakat-látottakat, és szavaznak arról, hogy ki nyerjen. Aki az adott fordulót megnyeri, az meghívást kap a következőre. A projektet most a Metro Works Színházművészeti Szabadiskola drámaírás-kurzusain résztvevők műveivel indítjuk újra, és nagy örömünkre szolgál, hogy a budapesti helyszín mellett Debrecen, Hódmezővásárhely, Tapolca, Szabadka és Koppenhága is csatlakozik. Úgy tűnik, van igény arra, hogy amatőr és félamatőr színházi csoportokat, színházbarát közösségeket szólítsunk meg és vonjunk be ebbe a projektbe. Ezeken az alkalmakon a Metro Works színész- és rendezői workshopjainak résztvevői is megmutatkozási lehetőséget kapnak. A Fiatal Drámaírók Házának koncepciója képlékeny, és azokkal együtt fogjuk alakítani, akik majd csatlakoznak ehhez a mozgalomhoz.

Te is írsz drámákat, de amit itt elmeséltél, azt igényli, hogy nemcsak íróként, hanem főleg közösségszervezőként kell részt vegyél a szervezet alakításában.

Alapvetően a későbbiekben is szeretnék drámaírással foglalkozni, de ebben a projektben inkább összetartóként látom magam. Azt vettem észre, hogy ez a szerep illik hozzám a legjobban. Vezetni, egybetartani, lelkesíteni az embereket. Ha egy képet kellene találnom magamra, akkor az a tábortűz lenne. Fontos mozgatórugó számomra az a bölcsesség, hogy „Csináld a dolgot s lesz hozzá erőd”. Ennek jegyében próbálom megszervezni a Fiatal Drámaírók Háza tevékenységét is.

Mit gondolsz, mi kell ahhoz ma, hogy valakiből sikeres drámaíró váljon?

Mindenekelőtt kitartás. Egyrészt ahhoz, hogy bekerüljön a rendszerbe, másrészt – és főleg – ahhoz, hogy valaki megtalálja az egyéni hangját. Reméljük, ebben tudjuk majd segíteni a hozzánk csatlakozó személyeket.

A Fiatal Drámaírók Háza elérhetőségei:

Facebook.com/Fiatal-Drámaírók-Háza

Instagram: Fiatal Drámaírók Háza

[email protected]

július 7, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.