Címke: beretvás gábor

január 8, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„Leizzad a lelkem”

Hajdu Szabolcs Egy százalék indián c. filmjéről

Mi tagadás, van hagyománya a párkapcsolati drámákon túlmutató társadalmi látleletnek a szinkronidőben készült magyar filmekben. Gondoljunk csak Révész György 1957-ben bemutatott Éjfélkor c. filmjére, mely a forradalom kitörésére és a határ megnyitására eszmélő művész-házaspáron keresztül néz szembe az ötvenes évek miliőjével. Ott a Gábor Miklós — Ruttkay Éva házaspár játssza a főszerepeket. Vagy felidézhetjük Tarr Béla Panelkapcsolatát, mely a Koltai Róbert — Pogány Judit színész házaspár improvizációin keresztül hozza realista módon közel a nyolcvanas évek elejének szűk levegőjű, késő kádári világát, ahol tételmondatként hangzik el: „Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol meg lehet különböztetni a füstöt a felhőtől.” 

Hajdu Szabolcs (forgatókönyv)írói életművén és a magyar filmművészeten is hasonló tolldísz a rendező legújabb filmje, az Egy százalék indián. Az abból készült film, akárcsak az azt megelőző, évek óta futó, lakásszínházi körülmények között kiérlelt színházi előadás, a trilógia harmadik része. Tehát a Hajdu Szabolcs — Török Illyés Orsolya színészházaspár otthonában készült kis költségvetésű, baráti alapokon nyugvó, Karlovy Vary-ban díjazott 2016-os Ernelláék Farkaséknál és az azt követő, 2023-as Kálmán nap testvéralkotása. Ne feledjük, Hajdu-filmek készültek időközben is. A rendezőt a Délibáb óta segítő Gálovits Zoltán és a film Ruzsa Rémusz nevű kiszemelt szereplője köré épülő Kanzoli 2017-ben, és a 2020-as, jelentős részben Kolozsváron forgott Békeidő.

Hajdu ez utóbbiban is társadalmi feszültségekre reflektáló filmet készített, de a tavalyi Kálmán nappal és az idei Egy százalék indiánnal visszatalált az Ernelláék Farkaséknál vonalára, és a kamaraszínházi körülmények között kicsiszolt darabokhoz keresett újfent filmes formát. Az operatőr egyébiránt a zilahi születésű Bántó Csaba, aki a rendező utóbbi három filmjét is fotografálta. Érdekes, hogy engem az Ernelláék képisége ragadott meg a legjobban, mely egy egész operatőr osztály gyakorlata volt. Igaz, ott a tárgyi környezet beszédessége is sokat nyomott a latban. Hajduék a saját lakásukat kölcsönözték a filmhez. Nem csoda, hogy a szereplőkhöz passzoló, zsúfoltságában is életszagú családi miliő jól mutatott a képeken. 

A Kálmán nap és az Egy százalék indián is szegényesebben kellékezett díszletvilágot használ környezetként. Mindkettő lakásbelsőjében mintha kevesebb hangsúllyal bírnának a tárgyak. Az utóbbiban példának okáért felbukkanó indián-fej szobor el van rejtve, akárcsak a női szentképpel díszített dzseki, amely akár párbeszédben is lehetne a letört fülű, jézusos bögrével, amely sokszor kap közelit a filmben, de ez a tárgyi párbeszéd mégsem történik meg igazán a filmben. Hajdu és Bántó inkább a gesztusokra, s főként az arc-közelikre épít. A film előnye a színházzal szemben, hogy olyan közel tudja hozni a vásznon az arcjátékot, ahogy még lakásszínházi kamarakörülmények sem. Viszont a színházi élménytől megkülönbözteti a moziélményt a néző látószöge, mivel a játékteret amfiteátrum-szerűen veszik körbe az ülőhelyek, itt viszont a kamera és a vágószobai döntések miatt leginkább a rendező látószöge válik mérvadóvá.  

Az Egy százalék indián filmváltozatában ezért egy kissé nehezebb is együtt lélegezni minden szereplővel. Főleg, hogy a hangsúly leginkább a főszerepet játszó Gelányi Imrén van, nem oszlik el annyira egyenlően a rendezői figyelem, mint a trilógia többi darabján vagy akár a színházi előadásokon. 

Gelányi egyébiránt remekel. Láthattuk már főszerepben. Pólik József Életem legrosszabb napja című, magánfinanszírozású filmjében szintén egy középkorú férfit játszik, hasonlóképpen fiatal barátnővel felvértezve, méghozzá hasonló környezetben. Ám a Hajdu-filmben látszik igazán, hogy rendező és színész egy nyelvet beszél. Itt Gelányi ugyanis a figura lényegét, a kanbunkóságot úgy hozza, hogy az ember önkéntelenül is fel-felnyerít a nézőtéren. 

(Tény, van némi alföldi bája is karaktereknek. Lett lévén szó arról, hogy Hajdu és színészei is Debrecen környékiek, a Tarr Sándor világából is ismerős vidéki ember jelenik meg mind Gelányi, mind Szabó Domokos, mind a Hajdu által megszemélyesített figurákban.)

A film keretét egy közös barát temetése utáni összeülés adja. Ahol Gelányi hímsovén alkoholistája, Rajmund, aki vérplazma-donorként és gyógyszerkísérletek alanyaként keresi meg a valamivel több mint létminimumot, illetve fiatal barátnője, Csibi (Tankó Erika) vendégségbe érkezik a látvalevőleg jobb anyagi és társadalmi státusszal bíró Andrishoz (Hajdu Szabolcs) és Zsuzsához (Pető Kata). A vendégség másik párosa a túlköltekező álmodozó Árpi (Szabó Domokos) és Niki (Tóth Orsi). A vendégség, jelzem, közös metszete a trilógiának. Sőt, számos magyar film forgatókönyvének alapszituációjául is szolgál a vendégség ötlete. Az Ünnepi vacsora, a Veri az ördög a feleségét vagy a Gyertek el a névnapomra is példa erre.

A Hajdu és Szabó által megformált figurák visszafogottabbak az italozó, szókimondó módon hőbörgő Rajmundhoz képest, akit részint felold az alkohol, részint eleve nem késztet a viselkedési normák betartására a szocializáció. Rajmund levitézlett leader-figura, akinek beszédmódját átveszik a többiek, megidézve ezzel is a fiatalkort. Igazából nincs is mit vesztenie, mert már vesztett. Érdekes módon, bár nagyrészt ő dumál, mégis úgy fest, neki van a legkevesebb problémája. Legalábbis okoskodása mögé rejti a nyomorát. Mellette a többiek mind gondok súlya alatt meggörbülő, azokat mélyen megélő, önmarcangoló karaktereknek tűnnek, akiket a párkapcsolati problémák, az életközepi válság, az anyagi kilátástalanság is nyomaszt egyszerre.

Ez nem csak a férfiakra, hanem a nőkre is igaz. Bár rajtuk a férfiakra pazarolt élet által varrt ráncokban jelenik ez meg. A filmben amúgy erősebbnek hat a férfi látásmód, a nőkből kevesebbet kap a néző. Hajdu kiküldi őket cigizni, boltba és ledőlni, hogy a férfi-nosztalgia közös vizén evezhessenek a karakterek. Ezt persze életszerűen oldja meg, hiszen Niki és Zsuzsa nem is igen kíváncsiak a kanerőből kommunikáló Rajmund szövegeléseire. Zsuzsi és Niki cinkossága, jelzem, a fiatalabb és egyszerűbb Csibi ignorálásában is megnyilvánul egy bizonyos pontig…

Fontos, hogy ebben az alkotásban nem tűnnek fel gyerekek. Ezáltal még erősebbnek tűnik, hogy a felnőtté nehezen váló generáció tagjai mind valamiféle pubertáskori lelki szakaszban rekedtek.

Bár a gond abban is kulminál, hogy az ötven felé tartó párok kapcsolata mennyire fáradt el az évek alatt, a párkapcsolati jelenetek mégsem lesznek a film erősségei. Ki is billenti a film szerkezetét Andris és Zsuzsa közös életükre vonatkozó párbeszéde is, mely némileg a szintén Hajdu tollából kisercent és általa is rendezett színdarabot, a Legközelebbi embert idézte fel bennem. Az Egy százalék indiánban is mintha arányaiban hosszú lenne ez az egyébiránt fontosnak ígérkező jelenet. Sőt, mintha kissé kimódoltra is sikeredett volna. Nem is könnyű utána visszahelyezkedni a cselekmény folyamatába. 

Tegyem hozzá, hogy Hajdu Szabolcs és társai ezekkel a hiányosságokkal együtt is humoros és mélyre igyekvő filmet alkottak. Az öntükrébe szívesen tekintő néző mindenesetre valószínűleg élvezni fogja, pláne akkor, ha nem látta a trilógia többi darabját, vagy nincs meghatározó, ide vonatkoztatható színházi élménye. A színészek összeszokottságán is érzékelhető ugyanis, hogy a filmben ábrázolt élethelyzetek nem idegenek tőlük, mint nyilatkozták is, a téma kibontása során saját baráti környezetükből vett példákból merítkeztek. Ez segít is abban, hogy balfaszságukban is hitelesek legyenek a karakterek.

Gelányi kialvatlan arca eleve jól mutat a vásznon, karaktere, beszédmodora, tájszólása egyedivé és hitelessé teszi az általa megformált Rajmundot. Ha többet vágnának a szavába a többiek, még talán javítana az életszerűségen. De az a megoldás, hogy Gelányi szájába olyan, a gondolatok befejezését a beszélgetőtársra és a nézőre bízó fordulatokkal operál Hajdu, mint az „úgyhogy…”, kifejezetten jót tesz a karakternek. (Már a Kálmán napban is elpróbálták ezt, ott a „há’ igen…” frázis is nagyban színesítette a Gelányi által hozott munkásembert.)

Szabó Domokos most súlytalanabb szerepben van. A trilógia első részében az általa játszott figura rivaldafényben volt, a másodikban szintén volt rajta hangsúly, a harmadikra Hajdu kissé lentebb csavarta a fényt róla. Tény, hogy a figuráiban fellelhető sunnyogót már ismeri a néző. Nem baj, hogy most inkább Gelányi Rajmundját színesíti inkább az író-rendező. Mint ahogy az sem, hogy a most is vendéglátó és legjobban szituált Hajdu-figura is visszavettebb. A szellemi, erkölcsi és anyagi fölény a mostani figurájában kevésbé jelenik meg. Az Egy százalék indián kapcsolatrendszere nem is feltétlenül kívánja meg ezt. Pláne, hogy ez az Andris fejben nincs igazán jelen, hiszen másnap kezdődő új élete foglalja le.

A nők közül a leghálásabb szerep a Csibit alakító Tankó Erikáé. A viharvert, intézetis múltat sejtető, családon belüli fizikai és verbális erőszaknak kitett nők végigkísérik a magyar filmművészetet. Kidolgozottan Mészáros Márta, Erdőss Pál, Rózsa János foglalkozik a témával, illetve Xantus Jánost vagy Szomjas Györgyöt is megérintő karaktertípusról van szó. Az erdélyi származású Tankó Erika alakítása hozzátesz a filmhagyomány ezen részéhez. A magyar társadalmat érintő látlelethez illik is a karaktere. Habár a családon belüli, nők elleni erőszak nem feltétlenül a szülői kép nélküli sorsokban megjelenő téma. Hajdu értelmiségi szemüvegen keresztül is láttatja Csibit, bár Tankó igyekszik úgy fogalmazni, hogy figurája természetességgel fogadja el a neki kijutott sorsot. Ez átjön. És jót is tesz a szerepnek. 

A Tóth Orsi által megformált Niki, akárcsak Szabó Domokos Árpija a bőbeszédű úthenger Rajmund pillanatnyi ellenpólusaiként érvényesülnek külön-külön, de emlékezetesen. Illetve kettejük kapcsolata a fickó viselkedése miatt egyfajta aggódó anya-árnyalatot is kölcsönöz Niki figurájának. Finoman teszi, ezzel Szabó és Tóth Orsi elkerüli a sztereotip ábrázolás csapdáját. 

A Zsuzsát alakító Pető Kata játéka sem hagy kívánnivalót maga után, persze a már némileg kissé kifogásolt, Hajduval közös jelenet nem is emel rajta. Mint ahogy a lezáró jelenetsor sem. Bár itt inkább a rendező szentimentalitása bukkan inkább fel. Ezzel is arra erősítve rá, hogy a film férfiközpontú lett, a színházi előadáshoz képest, ahol is jobban be tud teljesülni a nézőben a szerepekkel való azonosulás lehetősége. Mert a filmben az a játékosság, hogy a néző könnyen szemszöget váltson, a film médiuma által egy kissé meg lett nehezítve. Ennek a fekete-fehér tónus sem dúcolt alá. A kifakult képi világ inkább eltávolítólag hat, minthogy közelebb húzna.

Gelányi brillírozása azonban emlékezetessé teszi a filmet. Jó főszerepben látni így a színészt. Tehetsége süt. Részeg figurájának árnyalatai, a kávé és alkohol hatása Rajmundjára, az ellene fellépőkkel szembeni megnyilvánulásai, az agresszivitása, az ellágyulása egy talán a generációjával lassan kiveszni látszó karaktertípus láncolatába illeszthető. 

Keresztes Gábor zenei aláfestése határozottan jót tesz a filmnek, mint ahogy a Víg Mihály által jegyzett betétdal is olyan húrokat penget, ami leginkább a negyvenöt felettiek útravalója lehet. 

A Hajdu Szabolcs trilógiáját „elvileg” lezáró alkotás a kiheverhető láz bizonytalanságát megidéző állapotot okoz. A néző tudja is kábé, hogy mi ez. A stáblistát bámulva az egész mozi a helyén marad, és az ember úgy érzi, mintha leizzadna a lelke.         

Egy százalék indián 

Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs
Operatőr: Bántó Csaba
Zeneszerző: Keresztes Gábor
Producer: Hajdu Szabolcs, Prikler Mátyás, Jim Stark

október 7, 2024 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Letakart tükrök

Kritika a Lefkovicsék gyászolnak című filmről

A többek között a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmet követően egy újabb magyar vonatkozású apa—fiú-történet indult el a nemzetközi megmérettetés felé. Breier Ádám első egészestés játékfilmje az Egyesült Államokban debütált, és csak ezek után került a magyar közönség elé. A Lefkovicsék gyászolnak benne volt a Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, vetítették a Miami és a New York-i Zsidó Filmfesztiválon, az idei Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját pedig el is nyerte. 

Mint a cím is utal rá, egy közös gyász adja meg a keretet a történetnek. A fiától eltávolodott nyugdíjas bokszedző (Bezerédi Zoltán) és a felesége (Az állampolgárból is ismert Máhr Ágnes) meghitt, már-már túlságosan is idillinek ható házasságban élnek. Nem csak kettesben. Ügyelnek arra, hogy életük mozgalmas legyen: a pincét, az udvart az edzésekre járó gyerekek töltsék meg élettel. Közösségi emberek barátokkal, színházzal, elérhető vágyakkal. Izraelben élő fiukkal és annak családjával a neten tartják a kapcsolatot. Pontosabban csak az anya, az apa látványosan elzárkózik az érintkezésnek még az ilyenfajta formájától is. Ez már intő jel, a mélyben megbúvó elhallgatásokat sejtet. De igazából az anya halála lebbenti fel a fátylat apa és fia évtizedes eltávolódásának ok-okozatáról. Ekképpen az anyját gyászoló hazatérő fiú, Iván (Szabó-Kimmel Tamás) és a társát vesztett apa egy közös gyásztérbe jutva kerülgetik egymást. De nem csak ketten vannak ebben a helyzetben, hanem a család harmadik generációját képviselő Ariel (Leo Gagel) is, aki gyerekként igyekszik megbirkózni a nagyi elvesztésével.     Mindez egy sötét tónusú film ismertetője is lehetne, azonban a forgatókönyvet Csaba Bálinttal közösen jegyző Breier vígjátéki formába gondolták önteni filmötletüket. A film ugyanakkor óvatosabb annál, mintsem, hogy bekerüljön a sokat idézett magyar vígjátékok panteonjába. Helyzetkommikumai inkább somolyogásra késztetnek, mintsem önfeledt felnevetésekre. Nem jellemző rá a szatirikus él, ami jó párszor működött már a magyar filmekben. Illetve szállóigévé nemesülő betétek sem igen fogják kiemelni a sorból. A prímet Bezerédi alakítása vinné, kissé túlrajzolt bokszedzője lenne a kulcsa a vígjátéki jeleneteknek. De a színész mintha nem tudná a sablonokon túlra lendíteni a szerepet, holott nem egyszer bizonyította a vásznon, hogy akár sztereotipizált karaktereket is könnyen egyedi színekbe öltöztet. Példa erre mondjuk Bereményi Géza A turné című filmje.     

A Lefkovicsék gyászolnak megmarad inkább a mélységeiben, nem billen a humor felé. Erősebbnek tűnik az a rétege, amelyben a mai magyarországi vallásos zsidó közösségét villantja fel. Szabó-Kimmel Tamás Ivánja a zsidó valláshoz visszatérő generáció tagjaként jelenik meg. Jelzem, a magyar film a vallásos zsidóságot eddig leginkább a múltba helyezett történeteken keresztül ábrázolta. Azonban a Lefkovicsék gyászolnak az Izraelből hazatérő fiún keresztül a zsidó gyökereihez visszatérő középkorú férfi a mában ábrázolt története. Ráadásul olyan, amiben a zsidóság megélése a mélyben gyökerező apa—fiú-konfliktus egyik kiváltó oka. Iván valláshoz való fordulása az apa elleni lázadás-kálváriájának egyik megnyugvást hozó állomásaként jelenik meg. A gyász is ellentétes. A süvét megülő Ivánon keresztül a rendező nem csak a vallásos nevelésben cseperedő Arielt, hanem a magyarországi zsidó-közösséget is közelebb hozza, a rabbival (Kardos Róbert) való kapcsolat, a gyászszertartás és a gyásznép beemelésével. Érdekesség, hogy az anyán kívül nő csupán karakterszínesítő elemként villan fel a filmben. Az Izraelből neten bejelentkező, újszülött fiával otthon maradt anya (Tamar Amit-Joseph) nem kap különösebb hangsúlyt a történetben. Nem is nagyon világos, hogy a casting során miért is kellett izraeli színésznőt keríteni ehhez a szerephez. 

Az viszont jó megoldás, hogy Breier egy amatőr szereplőt hoz be kiemelt szerepben a filmbe, egy pótfiú-figurát. És bár a bokszedző reménységét, Ferikét alakító Váradi Rolandról lesüt, hogy nem színész, mégis a legőszíntébben ő tud működni a vásznon. Azzal együtt is, hogy Szabó-Kimmel Tamás színészi kvalitásainak teljesen új színét mutatta meg Iván megformálásával. Az is határozottan jót tett a szerepnek, hogy Szabó-Kimmel kisebb pocakot is eresztett a karakter kedvéért. Illetve az is kiemelendő, hogy a színész héberül beszél a játékidő nem elhanyagolható részében. Figurájának finomsága pedig működőképes ellenpontja lesz a harsány apa-alakításnak.

Dévényi Tibor képeiről Szabó-Kimmel szakállal és bajusszal elfedett arcának cvikkeres pillantásai égnek bele leginkább a retinánkba. Márkos Albert zenei aláfestései pedig, akárcsak a filmjelenetek közül nem is egy, könnyen a déjà vu érzést erősíthetik a nézőben. Pont ez az érdekes Breier filmjében. A megidézettség elsőre érzet szinten csap le. Ismerős szituáció, ismerős jelenet, ismerős beállítás, de a nézőnek nincs igazából arra ideje, hogy ezeken elmerengjen. 

Mindent összevetve, a Lefkovicsék gyászolnak nem lett műremek, de mint első filmnek kétségtelenül megvannak az erényei. Ne olyan vígjátékra számítsunk, amin harsány hahotában tör ki az ember, inkább egy mosolyogtató filmre, amely próbál egyensúlyozni a humoros és a mély mondanivaló között a terhelt családi viszonyok bemutatása közben. A letakart tükrök könnyen sarkallhatnak arra, érdemes a dolgok mögé nézni, és szembenézni a múlt terheivel. A családi kötelékek annyira erősek, hogy bármikor újraépíthetők, akárcsak az Ikea-bútorok – Breierék legalábbis erre erősítenek rá a filmet lezáró képekben.

Lefkovicsék gyászolnak (2024, magyar film)
Rendező: Breier Ádám
Forgatókönyv: Breier Ádám, Csaba Bálint
Operatőr: Dévényi Zoltán
Vágó: Gotthárdi Balázs
Zene: Márkos Albert
Producer: Ausztrics Andrea, Felszeghy Ádám
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Gagel Leo, Török András, Váradi Roland, Máhr Ágnes

június 27, 2024 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Ki tiltja meg?

Az Elfogy a levegő című filmről

Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje bár romániai történetet vesz alapul, a határokon túlra ható szólamait nehéz nem meghallani. A politika és az oktatás összekapcsolódása különösen aktuális téma. 

A magyar filmtörténetben mindig is megvolt a lenyomata a politikum és az iskolai közeg összefonódásának. A pedagógus először férfiként és a propaganda arcaként jelent meg a negyvenes években – gondoljunk itt a tanárt játszó Páger Antal főszereplésével készült A harmincadik és a Dr. Kovács István című filmekre. Aztán a II. világháború utáni első magyar film, A tanítónő a szocialista és a feminista eszmék közvetítőjeként szintén propagandisztikus árnyalatokkal ruházta fel a filmbeli karaktert, csak épp ellenkező előjelekkel. Az ötvenes években bemutatott két ikerfilm, a Nemzetközi Nőnap 50. évfordulójára készült Fapados szerelem és Vörös tinta ugyancsak nem kevés példaértékkel bír, majd Novák Márk méltatlanul elfeledett alkotása, a Szent János fejevétele már a berögzült szocialista hatalmi berendezkedéssel és a régmúlt maradiságával állította szembe a Béres Ilona által játszott tanítónőt. Majd az ’56 utáni politika is beköltözik az iskolába, Gothár Megáll az idő című ’82-es generációs filmjében. E vázlatos áttekintés folytatásaként: a rendszerváltás szele süvít át az iskolán Szabó István ’92-es Édes Emma, drága Böbe vagy Török Ferenc visszaemlékezésen alapuló 2001-es Moszkva tér című alkotásában. 

A mai magyar film sem szűkölködik az iskolai miliő ábrázolásaiban. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod😊, Schwechtje Mihály filmje vagy Kis Hajni Könnyű falkája például a kiskamaszok világa felé fordul. De ott van Hartung Attila rendezésében a FOMO – megosztod és uralkodsz, amelyben ugyan gimnazisták a főszereplők, de a politikai és gazdasági hatalommal bíró apa kulcsfontossággal bír a tehetetlen igazgatónőt és a még tehetetlenebb pedagógus-szülő társadalmi kiszolgáltatottságát is felmutató történetben. Illetve a pedagógusszakma devalválódása tapintható ki Reisz Gábor eddigi munkásságából is. Aki a legutolsó, harmadik filmjében, a 2023-as Magyarázat mindenre-ben már a szülő–tanár viszony politikai vetületének bemutatására vállakozott, akárcsak Moldovai Katalin, ugyanebben az évben. 

A rokonság erős. Legalábbis könnyen elhelyezhető Moldovai erdélyi magyar közegben játszódó filmje a magyar közállapotok viszonylataiban. Még ha román emberek között történt is meg az eredeti incidens, amely a forgatókönyv alapját adta. (Nem csoda, hogy megemlítik ezt az esetet Radu Jude Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban című, kísérletezően játékos filmjében is, amelyben szintén tanárnő a főszereplő.) De vehetünk egy friss német példát is. Ilker Çatak rendezése, a szintén 2023-as A tanári szoba német közegben játszódik, fenn tudja tartani a feszültséget, és abban is egy igazságkereső tanárnő történetét követjük végig. De az a közeg inkább érdekesnek és kissé távolinak hat, mint otthonosan ismerősnek. Már amennyiben helytálló kifejezés ilyenkor az otthonosság.

Mert Moldovai Katalin filmje éppen ettől érdekes, hogy igazándiból minden befogadónak kissé idegen lehet. A Magyar Nemzeti Filmmalap támogatásával készült film ugyanis, mivel nem Magyarországon játszódik, kissé elemeltnek hat, nem csak a background, a szereplők által használt nyelvezet, hanem a karaktertípusok felől nézve is. Egy erdélyi magyarnak a több erdélyi városból ismerős olykor ikonikus helyszínek hathatnak elidegenítően, hiszen, hogy miért vannak ezek a külföldi/külhoni befogadónak ugyan nem sokat mondó, de az Erdélyt ismerőknek nagyon is ismerős és jelentéssel bíró forgatási helyszínek, az nincs igazából megindokolva a filmben. Egyébiránt Táborosi András operatőri munkája nem hagy kivetnivalót maga után. A tartalommal megtöltött iskolai terek, a vizsgálóbizottságnak otthont adó grandiózus tárgyaló vagy a lakásbelsők reálisak és egyben érzékletesek. Mint ahogy tény, hogy a kép a háttér elmosódottságára játszik rá, az autók rendszáma, a bolti feliratok vagy a román trikolórok példának okáért alig vehetők észre a képeken. 

A film alapmotívuma – miszerint adott az irodalmat sajátos módszerekkel tanító irodalomtanár – akár ismerős is lehetne, hiszen a Holt költők társasága valami hasonlót lovagol meg, ikonikus szerepet töltve be a filmtörténetben. Igaz, itt az irodalom megszerettetése már nem „csupán” diákszínjátszó csoport működtetésén keresztül jelenik meg, hanem a tanárnő segítségül hívja a filmművészetet a költészethez való közelebb kerülés érdekében. Pontosabban, a megszokott módon otthoni megnézésre ajánlja a Rimbaud és Verlaine kapcsolatát bemutató, pikáns jeleneteket sem nélkülöző Teljes napfogyatkozást. Ezt veszi észre a legérzékenyebbnek látszó fiú, Viktor (Soma Sándor) politikailag és gazdaságilag potens apja, aki elvei mentén nyomást gyakorol, majd hadjáratra indul az iskola, közelebbről a tanárnő ellen. 

Érdekesség, hogy nőt nem látunk Viktor családi miliőjében. Kár, mert érdekelt volna a női perspektíva, illetve az, hogy a családon belüli dinamika hogyan jelenik meg. Hogy miért ilyen Viktor családi állapota, még utalás szintjén sem bontják ki a filmben. Holott ez árnyalhatta volna az apa és a fiú karakterét is. Így jobban eltávolodhattak volna a sablonos ábrázolási mintáktól. Amik amúgy érthetőek, de leginkább azoknak, akik egyébként is ismerik ezeket a társadalmi és kapcsolati viszonyrendszereket. Főleg, hogy a szereplők hallgatagsága ráerősít egy sztereotipizált, „érzelmeit nem kimutató, szűkszavú” erdélyi férfi képre. Mint ahogy a „szemüveges, jólfésült eminens” ellenkép is megjelenik a tanulók között. Ami akár a Gothárnál és Töröknél is megjelenő, nehezen udvarló, frusztrált „gyógyegér” – ábrázolások megidézése is lehet.

A sztereotípiák a tanárábrázolásokban is megjelennek. Ez is akár egy hagyomány folytatása is lehetne, hiszen a tantestületben ülő „héják” szakmai féltékenysége, amely nem csak a célba vett kollégán, hanem a diákokon is lecsapódik, nem idegen azoktól a tanárábrázolásoktól, amelyek rivalizáló nők közegeként jelenítenek meg egy-egy tantestületet. Persze, a rendező próbál árnyalni. Akadnak helyezkedők, belátók, meggyőzöttek, elfordulók is, de Moldovai Katalin filmjében mégis a Dimény Áron játszotta férfi tanár lesz az, aki nem csak szakmai, hanem morális döntést is hoz kolléganője védelme közben, aki körül, mint a cím is utal rá, nem csak szeretett hivatásának gyakorlása közben, hanem a magánéletében is elfogy a levegő.

A filmet Krasznahorkai Ágnes alakítása viszi leginkább: ő formálja meg Anát (érdekes, hogy a román névváltozatot választotta Moldovai és társforgatókönyvírója, Palócz Zita). Krasznahorkai figurájának természetessége, hanghordozása, mimikája, testbeszéde egy kissé elszállt, nonkonfrontatív alapbeálltású figurát árul, akinek a képességeire az iskola vezetése nagyban épít. A fiatal, terhelhető, alternatív módszereivel az új generációt is megszólítani képes tanárnő új feladatot is kap, műsort kell készítenie a diákokkal az iskola jubileumi ünnepségére. Ez az időtényező is a feszültség forrása lesz a filmben. A pedagógus hatáskörének csorbítása is – az ellene folyó eljárással együtt – működteti a cselekményt, mely szerint Ana egyre mélyebbre kerül az örvényben.

Azonban az a helyzet, hogy Ana lassú összeomlása láttán igazából végig együttérzően bólogathat a néző. Tudjuk, hogy megy ez. Nem ér meglepetés. Igazából a film egy látlelet, ismerős társadalmi jelenséget monitoroz. A rendező leginkább Ana és a Skovrán Tünde által megformált technokrata vezető, az igazgatónő dinamikájára helyezi a hangsúlyt. És mivel főleg Skovrán változik a filmben, ez Bocskai Gyopár látványtervező jelmezválasztásaiban is megmutatkozik. Skovrán öltözékének változásai legalábbis jelzik, hogy a szülői akaratnak ellenfeszülő, majd belátó és engedelmeskedő, a végén a hatalommal kollaboráló igazgató igazából kaméleon-szerű. Azért az Elfogy a levegő 104 perce alatt többet akar mutatni annál, hogy társadalmi látleletet vesz. De a sokrétegű mondanivaló mintha egy-egy szinten megrekedne. A rádióból folyton sugárzó apokaliptikus hírek, a külföldön lábát megvető orvos vőlegény, a lassú demenciában szenvedő anya vagy Viktor sorsának alakulása sok olyan megkezdett szál, amely mind árnyalja a főszereplő mibenlétét ugyan, de ezek részletgazdag kibontása inkább egy sorozatnyi játékidőt és szerkesztési elvet követelne meg. Egy ilyenben jobban elférne a közösségi média bullyingja, az elvándorlás, az egészségügy és az oktatásügy problémáinak kibontása, és az is, hogy közelebb kerüljön a néző egy felnövekvő generáció megértéséhez. Ez már csak azért is fontos lehetett volna, mert ezáltal lehetőséget kaphatott volna egy fiatal erdélyi színinövendék nemzedék ahhoz, hogy szélesebb tömegek előtt jelenjen meg.

december 23, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika
MEGOSZTOM

Huszár vircsaft

Kritika a Hadik c. filmről

Őszintén bevallom, nem vártam Ezektől, hogy meg merik mutatni, hős nép a magyar, nagy nemzet vagyunk – hangzik el a mondat a professzor szájából a Gyula vitéz télen-nyáron című filmszatírában. Bácskai Lauró István már 1976-ban egy olyan korhangulatra építette fel filmjét (és abban egy fiktív történelmi sorozatot), amelyben ez a kérdés nagyon is relevánsnak hangozhatott, még ha ebben a magyar történelmet feldolgozó filmes alkotásokra való igény karikírozva is volt. Persze, a Gyula vitéz… arról is szól, hogy a kádári politikai kurzus “tartalomgyártói” hogyan is óvatoskodnak a történelmi áthallások miatt. Illetve arról is, hogy egy jól sikerült népszerű történelmi sorozatnak milyen hatásai lehetnek a jelen társadalmára nézve. 

Ha már kitekintünk a Kádár-korra: a Magyar Televízió gyártói igenis foglalkoztak két emberöltőn túli történelmi tárgyú feldolgozásokkal. Ezek kapcsán talán Zsurzs Éva neve csenghet a legismerősebben. A koppányi aga testamentuma vagy A törökfejes kopja még most is a nosztalgia-tévécsatornák repertoárdarabja. Ugyanígy a Zsurzs nevéhez köthető sorozatok is a hősteremtés hosszabb lélegzetvételű munkái: ilyen A fekete város, de készített ő még több részes feldolgozást, például a Zrínyit. Mondhatni, a Magyar Televízió lefektette az alapokat. A Tenkes kapitánya, a Rózsa Sándor több évtizeden át alapműnek számított az ismétléseknek (is) köszönhetően. Az érdekesség az, hogy erre a hagyományra a streaming tartalomgyártás idejében újra építenének. Éppen a Hadik forgatókönyvírója, Kis-Szabó Márk jegyzi az egyik ilyet, ebből sorozat is készült Aranybulla címen, vagy éppen a hetekben mutatták be az Erdély történelmét feldolgozó Tündérkertet is, Móricz Zsigmond regénye nyomán, bizonyítván, hogy töretlen a gyártók igénye a történelmi feldolgozásokat illetően.  

De mi a helyzet a magyar filmiparnak a moziforgalmazás számára készült alkotásaival? Hogyan jelentek meg a XX. század előtti történelmi hős-szerepek a filmvásznon az államszocialista időkben? Rákosiék politikai kurzusa például saját propagandájának megfelelően mutatta be a Petőfi-jelenséget, illetve a 1848-as forradalmi eseményeket és a szabadságharcot. Elég annyi, hogy Avram Iancu szabadcsapatai például a magyarok oldalára állnak az Illyés Gyula által írt és a Ranódy nevével fémjelzett Föltámadott a tenger című, 1953-as filmben. Jancsó parabolája, a Szegénylegények 1966-ban már a formai újszerűségén túl épp a hatalommal való szembehelyezkedése miatt volt fontos. Az ‘56-os forradalom leverése után tíz évvel Hernády Gyula forgatókönyve alapján Jancsó egy 1848/49-es forradalom és szabadságharc utáni környezetet teremtve emlékeztette a közönséget a kádári hatalom megtorló intézkedéseire. De említhetném Sára Sándor 80 huszárját is, 1978-ból, ahol a Csoórival közösen jegyzett forgatókönyv többek között a huszár hősiességnek úgy állít emléket, igencsak naturális képi világot teremtve, hogy igazából deherolizálja is egyben a huszár-képet. A heroizmust, ami egybeolvadt a magyar huszár képével. Amit a televíziónak is köszönhetően leginkább Várkonyi Jókai-feldolgozása, A kőszívű ember fiai teremtett meg a Jancsó-filmmel egyidőben. 

Fontos, hogy a huszár-figurák leginkább a 1848/49-es eseményekhez kötődnek a magyar játékfilmekben. Mint ahogy az is érdekes, hogy a magyar animáció milyen huszár-képeket fest. Két meseszerű huszár-ábrázolás példának okáért részint rokonítható a lentebb elemzett Hadik-féle huszár-képpel. Ilyen a Petőfi Sándor 1844-es elbeszélő költeményéből készült Jankovics Marcell-film, a János vitéz, mely az első egész estés animációs mozifilm volt, amely a huszár-élet szépségeit is propagálta. Ez 1973-ban, a munka ünnepén, május elsején került be a magyarországi mozik forgalmazásba. Az államszocialista berendezkedésben szimbolikus dátum, jelzem. 

A másik animációs példa szintén irodalmi alapokon nyugszik. Garay János 1843-as Obsitosa a Petőfi-művet egy évvel előzte meg – ez volt Richly Zsolt Háry János című alkotásának alapja, amely 1983-ban készült a Magyar Televízió számára. Ez a munka Kodály miatt is fontos – így a huszárképhez nagyban hozzátartozik az is, hogy énekelve halljuk a mottóként szolgáló mondatot: „Hej, élet, be gyöngy élet, ennél sem szebb lehet, csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret.” Mert Kodály daljátékának ezen része nem csak a magyarországi ének-zene oktatás anyagaként került be a tágan értelmezett folklórba, hanem a televízióban számos alkalommal ismételt rajzjátékfilm betétdalaként is emlékezetessé vált.

Mind a Háry János, mind a János vitéz olyan huszár-értelmezésből építkezik, mely az 1840-es éveken átszitálva fest meg egy huszárképet, mese-elemekkel tarkítva, ami már csak azért is érdekes, mert Szikora János Hadikja tulajdonképpen részint szintén ebből építkezik. „Igaz történet alapján” – állítja a film elején megjelenő felirat, ami úgy is értelmezhető, hogy ha nem is lódít a sztori, de azért fantáziadús elemekkel van tarkítva. Illetve a felirat egyben azt is jelenti, hogy Hadik András története remek filmanyag lehetőségét rejti. 

Szikoráék erre a vázra is építkeznek. A magyar királyság területén, Csallóközben született nemesi család sarja magas rangú katonatisztté lesz, aki beveszi és megsarcolja Berlint is, mi több, és ez már a történelmi személyt körülvevő legendárium része, még berlini kesztyűket is hoz uralkodója, a porosz Frigyessel háborúban álló Mária Terézia számára. Mesés felemelkedés-történet legendás elemekkel. 

Ezek szerint a címszereplő karakter akár olyan filmet is elbírna, amely az európai moziforgalmazásba is bekerülhetne. Illetve talán részletesebb kibontást, egy több részes sorozatot is megérne Hadik története. Ne feledjük, az államszocializmus koprodukciós tévésorozatai között voltak már életrajzi jellegű történelmi sorozatok, amelyek a tágabb, európai forgalmazásba is bekerültek. Gondoljunk a Sándor Mátyásra vagy a Benyovszky Móric életét feldolgozó Vivát, Benyovszky!-ra. A Hadikban is rejlenének ilyen lehetőségek. Illetve a Hadikot meg lehetett volna úgy is csinálni, hogy az amerikai piacot is elérje. Vannak mérföldkőnek számító ikonikus alkotások, A rettenthetetlen vagy a Gladiátor mondjuk ilyen. Sőt, a történelmi filmben rejlő potenciált kiaknázzák napjainkban is. Ridley Scott újabb rendezése, a Napóleon mostanság debütál éppen.

Hadik figuráját azonban nem emelik nemzetközi porondra az alkotók, sajna. Kár, mert tényleg megvolna a figurában szinte minden. Remélem, legközelebb eszükbe jut. Mondjuk, ha az erdélyi Alvinczi József kerül sorra. Hiszen ő is, akárcsak Hadik András (Andreas Reichsgraf Hadik von Futak), a legfelsőbb körig vitte. Hadik a Habsburg birodalom első számú katonai vezetője, földbirtokos, politikus, a madéfalvi vérengzés után Erdély katonai főparancsnoka, majd Galícia kormányzója, bizonyos értelemben a galíciai zsidók jótevője, ha lehet hinni a történelmi háttérelemzéseknek, és még bőven sorolhatnám az életrajzi sajátosságokat. Szirtesék azonban nem ezt emelik ki, hanem általa a magyar huszár-eszmény kidomborítására koncentrálnak. Ezzel sajnos nem kiterjesztik, hanem inkább lokálissá teszik a tágabb ívű, többet megbíró élettörténetet.

A filmben megvan számos fontos panel, mind a folklórból táplálkozó magyar filmművészet huszárképéből. A magyar huszár-jelenségből a magyar lesz inkább aláhúzva, pedig ez a sajátos könnyűlovas hadnem már önmagában érdekes lehetne. Hadik, Trill Zsolt megformálásában, szerény, de mégis, ha kell, kevélyen határozott vezéralak, illeszkedik a Mécs Károly által megfogalmazott Baradlay Richárd-féle huszárképhez. Szép próbálkozás, hogy Szirtesék igyekeznek árnyalni a karaktert azzal, hogy nem csak a csatatéren, a haditanácsban vagy az uralkodó köreiben, hanem otthoni környezetben is megmutatják, mint visszavonult veteránt, aki majd persze újra lóra kap a hívó szóra. 

Kiemelendő: annak ellenére, hogy Hadik fiai szintén szép karriert futottak be, a huszártisztet inkább lányos apaként ábrázolják a filmesek. Lesz ezáltal egy történelemlecke- és egy mára is utaló egyenjogúság-vetülete a filmnek. Egyrészt az alkotók kiemelik, hogy a Pragmatica Sanctio elfogadtatása utáni korban játszódó történetnek a női ágon való örökösödés az egyik alappillére. Másrészt ez belevetül a Hadik-figura lányaival való kapcsolatába, igaz, csak gesztusszerűen. Legalábbis az alkotók a mához szólnak, és megpendítik, a huszár-sors nem kivételezetten fiú/férfi-történet. „Apa! Lányok is lehetnek huszárok?” – kérdezi a sarj. Mire Hadik csak felnevet, és lőni tanítja a lánygyermeket. Igaz, ez a jelenet ágyaz meg annak is, hogy a puska nem a huszár fegyvere. Annak a kard való, meg a ló, persze. 

A lovas bravúr és a kaszkadőr-mutatvány egyébiránt nem is annyira Trill Zsolt, mint inkább a Gvadányit alakító Molnár Áron reszortja lesz a filmben. (Persze, neki is van dublőre.) A Petőfi, de inkább Balassi alakját is megidéző tüzes lelkű költő, szoknyabolond és egyben vitéz kardforgató karakter nem csak a huszárvircsaft, hanem a humor forrása is egyben. Ennek is van előképe a magyar filmművészetben. A Rákóczi hadnagya Fekete Miskája például hasonlóan tréfás karakter. Nem véletlenül tett szert Zenthe Ferenc országos népszerűségre Bán Frigyes 1954-ben bemutatott filmjében. 

Az utolsó csatájába vágyó tapasztalt katona is bevett figura a hasonló filmes ábrázolásokban. A hősi halál toposza sokszor a hősábrázolások része. A Szalma Tamás által vászonra vitt Babochay Farkas figurája így tesz hozzá a hősies huszár képéhez egy újabb réteget. A huszárfurfang, a hősi halál, illetve a harcban edzett férfi bölcsessége mind a karakter része. Szalma pedig tud élni a figurában lévő lehetőségekkel azzal együtt is, hogy a film műfaja miatt a szerep a sztereotipizáltság csapdáját rejti magában.  

Az öreg huszárnak is van előképe a magyar irodalomban és filmben. Páger Antal önfeláldozó Öreg Pálja mutat hasonlóságot a Szalma által megformált Babochayval, de megidéződik egy kissé a mókázó tisztiszolgát hozó Derzsi János figurájában is. Illetve van némi idézet-faktora annak is, hogy Szirtesék a 80 feletti Tordy Gézára osztják Károlyi tábornok szerepét. Ugye, Tordy sem először hord magyar filmben zsinóros mentét. Jelenetében ő is felel némileg a pattogós, virtuskodó katonahumorért.  

Érdekes módon a humort Szirtesék kissé eltávolító módon használják a huszárokkal együtt tartó, de nem magyar szereplők bemutatásakor. A szász gyalogosok tulajdonképpen fehér uniformisok tömege, akik A Tenkes kapitányának császári katonáira emlékeztetnek. Pipogyák és pökhendiek. Ez igazából a Riedl ezredest alakító Szabó Győző jeleneteinél erős. De Reviczky Gábor Thun mestere is hasonló köntösbe van öltöztetve, bár ő inkább a jószándékú, habókos, piromán tüzér hadmérnök szerepében bolondozik a játékidő második felében.

A komolyság képét László Zsolt porosz katonatisztje ölti magára. A Von Bockot alakító színész játéka igazából rendben is lenne, ha Szirtesék nem rajzolnák túlságosan klisésre a figuráját. Az egykori hadakozás okán az arcán egy kardvágás stigmáját viselő negatív szereplő toposza kissé elcsépelt megoldás. Érdekes módon ez nem áll a másik fontos negatív karakterre. Annak ellenére sem, hogy a gyáva katonatiszt, aki intrikáival igyekszik a cselekményt előre vinni, hasonlóképpen elhasznált elem. Azonban Lábodi Ádámra alig lehet ráismerni alakítása közben. A megszokott szakáll nélkül (amit például a Tündérkertben visel) az arca megsegíti abban, hogy besimulóvá és puhává válva idomuljon figurájához. Játékát az teszi érdekessé, hogy míg mindenki egy kicsit ráerősít saját karakterére, ő ellenkezőleg, szinte láthatatlannak hat ebben az intrikus-szerepben.    

Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a női karakterek, legyenek azok királynők, császárnők vagy akár kantinosnők, nincsenek túlgondolva a filmben. A Hadik feleségét, Francit játszó Julia Jakubowska szinte csak egy hosszabb elkomorodásig kapott szerepet. A Mária Teréziát alakító Horváth Lilié már nagyobb feladat volt, de nem hagy túlságosan maradandó nyomot. Holott Mária Teréziaként meg kell küzdenie az udvar belső köreivel és a trónjára törő Frigyessel. Ennek precízebb kibontása talán kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a filmben. Mint ahogy Bordán Lili Erzsébete is egy szösszenetnyi alkudozás, incselkedés, majd egy zokonvétel erejéig volt hitelesítve. Ez utóbbi kettőt feleslegesnek éreztem.

Férfi film ez a javából, ha mondhatunk ilyet. A svungját pedig leginkább a Dyga Zsombor által megrendezett akciójelenetek adták meg. Jelzem, itt is inkább heroizáló cél lehetett kitűzve, mert bár látunk néha komolyabb harci sérüléseket, de azok akár nyugodtan megmaradhattak volna a vágószoba titkának. Szintén a heroizáltság képét erősíti az is, hogy a jelmezek általában makulátlanok, ami engem zavart, mert ha átvág a huszár a fél kontinensen, legyen már egy kissé maszatos. Illetve, ha beugrik a vizesárokba, nem bánom azt sem, ha csöpög belőle egy pettyet a szutyok, mert így sajnos kap egy kis Háry Jánosos gellert az ábrázolásmód. Még akkor is, ha a Berlinbe ért Hadik kezét egy kicsit be is fogta valami pipamocsok. 

Győri Márk operatőr munkája tetszett, mind a külsők, mind a belsők igényességet árultak, még ha néhol giccsbe hajlóak is a képek. A zenéért felelős Gulya Gergely már kevésbé győzött meg, mert nem éreztem, hogy a zene hangulatfokozása eredeti ötletekkel lett volna megtűzdelve, holott az fontos lenne, pláne egy ilyen zászlóshajónak szánt műfaji filmben. 

Szikora filmje minden hibája ellenére egy nézhető film, főleg, ha a Gyula vitéz…-ben megfogalmazott mondatra érkezett válasz első fecskéjének tekintem. Ha a nemzeti hősök teremtése a cél, akkor a Hadik minden gyermekbetegsége ellenére élvezhető, biztosan meg fog érni a tévében néhány ismétlést is, ahogy a megosztó platformok is jegyzik majd. 

A hősteremtés egyébként folytatódik, hiszen a Hadik forgatókönyvét író Kis-Szabó Márk jegyzi – Rákay Philippel és Szente Vajkkal közösen – a Lóth Balázs által rendezett Most vagy soha című, a márciusi ifjakról szóló forgatókönyvet. Az ebből készült film rekordbüdzsés, már csak ezért is megelőzte a híre. Elhamarkodott lenne most többet mondani ezzel kapcsolatban. A Hídember és a Kincsem is megszenvedte ezt. Egyelőre annyit jelzek, hogy a film teasere bárki számára elérhető a neten.

november 29, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nehezen elviselhető örökségünk

Kérdés, hogy jót tesz-e egy filmnek, ha megelőzi a híre. Reisz Gábor harmadik, Magyarázat mindenre című nagyjátékfilmjét már csak ezért is nehéz kellő távolságból látni. Hiszen a mozikba kerülést nem kis hírverés előzte meg, miután az alkotás elnyerte a legjobb filmnek járó díjat a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti (Horizontok) szekciójában. Ez nem az Arany Oroszlán, azt Jorgosz Lantimosz Poor Things (Szegény párák) című alkotása nyerte. A Horizontok egy olyan kategória, melynek elnyeréséért az esztétikájukban és kifejezésmódjukban a legújabb trendeket képviselő filmeket versenyeztetik. Nos, annak ellenére, hogy örülök a magyar-szlovák koprodukcióban készült film győzelmének, ez azért némi szemöldök-felvonásra késztet. Ugyanis Reisz három filmje közül formailag ez tűnik a legkevésbé kísérletezőnek, egyedinek. 

Ha az új trenden viszont azt kell érteni, hogy a film bátran reagál a magyarországi közállapotokra, akkor belátható az újdonsága, mert a magyar játékfilm helyett ez inkább a magyar dokumentumfilmnek lett az utóbbi időben a feladata. Gondoljunk, mondjuk, Hajdu Eszter 2008-as filmjére, mely már címében is erős: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. Szóval, nem minden előzmény nélküli Reisz filmje. Hajdu Eszter dokumentumfilmje / mediációs kísérlete akár a Magyarázat mindenre előtanulmánya is lehetne. 

A játékfilmesek, való igaz, óvatosabban fogalmaznak. Nem csoda, a játékfilmhez némileg eltérő fejlesztési rendszer, költségvetési keret, forgalmazás van hozzárendelve. A magyar játékfilm készítése egy többszűrős történet. Reisz filmje is könnyen fennakadhatott volna valamelyik szűrőn, ha a sokoldalú rendező-forgatókönyvíró-zenész, – aki olykor filmjében még főszerepet is alakít – nem a független filmkészítés szabadsága mellett tette volna le a voksát. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nem független filmben gondolkodik, nem valósíthatja meg azt, hogy filmjében reflektáljon a XXI. századi Magyarország közállapotaira és közérzetére. Annyi, hogy sok filmes a fókuszt szűkebbre, egy érzékeny témára állítja, és a háttérbe tolja a magyarországi közállapotokat. Szilágyi Zsófi Egy napja, Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmje szerintem ilyen, csak hogy párat kiemeljek. Illetve ne feledjük, hogy vannak még, akik a független film felől közelítenek. Hajdu Szabolcs utóbbi alkotásai például ilyenek. Egyébiránt ő a főszereplője egy másik idei szlovák-magyar filmnek, a Pinkler Mátyás által rendezett kriminek, a szintén politikai témát feszegető Hatalomnak, amely azért érdekes, mert a magyar színészek is szlovák nyelven beszélnek benne.

Reisz filmje annyiban is kuriózum, vagy ha úgy tetszik, trendi, hogy már totálisabb képet igyekszik festeni a magyar közállapotokról. Az ország megosztottságáról. A kokárda szimbolikus jelentésrétegeiről. Illetve behozott egy erdélyi szálat is.

Reisz egyébiránt régebbi filmjeinek mintáiból is nagyban építkezik. A mindennapjaikban is erősen politizáló fideszes szülők jelen vannak a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a 2018-as Rossz versek című filmben is. Az apát és az anyát azokban ráadásul ugyanaz a két színész, Kovács Zsolt és Takács Katalin alakítja. Figuráik komikusra vannak hangolva: az előző két film a humort használva vesz a Kádár-korban szocializálódott rendszerváltó generációról látleletet. Igaz, a rendező világlátása a 2010-es évek filmjei alapján derűsebbnek tűnik, sajátos humora az említett filmek védjegye. 

Legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre már nem folytatja ezt az irányvonalat. A rendező csak megvillantja humorát, szántszándékkal nem nevetett. Ez némileg hátrányára is válik a filmnek, hiszen Reisz leginkább ebben jó – a 2014-es VAN azt mutatta meg, hogy egy kis költségvetésű, szinte teljesen baráti együttműködésben készült produkció hogyan lehet sikeres. Ez, jelzem, Antal Nimródnak sikerült még leginkább, a pont húsz évvel ezelőtt készült Kontroll című filmjében. A két rendező abban tán hasonlít is egy kicsit, hogy szocializációjukat a külföld színesítette egy kicsit. Antalnak az Egyesült Államok a meghatározó viszonyítási pontja, míg Reisz hétévesen érkezett meg a rendszerváltó idők „eufóriájába”, Magyarországra, méghozzá Algériából.

Fontos, hogy a szerzői filmes Reisz az apjának ajánlja a filmet. És ha nem a politikai mondanivaló felől közelítünk az alkotáshoz, akkor a többrétegű cselekmény apa-fiú szála tűnik a legerősebbnek. A napjainkban játszódó történetben persze a viszonyítási a pontok a politikai hivatkozások, pontosabban a politikusokra való hivatkozások. Ez a dokumentumfilmekben nem szokatlan, de a játékfilmekben meglepő, hogy a szereplők a közbeszéd mindennapos nyelvi utalásrendszerét használják, és a dialógusokban, ha nem is röpködnek, de elhangzanak a Sargentinik, Sorosok, Gyurcsányok, Orbánok stb.

A Nemzeti Filmintézet (NFI) nem is támogatta a filmet. Van ilyen. Az simán elképzelhető, hogy a döntnökök az aktuálpolitikai felhang miatt húzták be a nyakukat. Nem csoda. Voltak már csörték hasonló ügyekben. Például Nemes Gyulának magának kellett rásatíroznia pár filmkockára, jelesül annál a jelenetnél, ahol a többi politikuséhoz hasonlóan szétlövik Orbán Viktor dinnyére biggyesztett fényképét. Lásd a 2015-ös Zéró című filmet. Illetve Gigor Attilát is kötelezték arra, hogy vágja ki Kálomista Gábor filmproducer Hír TV-s jelenetét. Kénytelen-kelletlen meg is tette. Ez volt a 2016-os Kút egyik jelenete.

Fontos megemlíteni, hogy a film a 2020-as évek terméke – az önéletrajzi ihletettségű alkotásokat készítő Reisz pillanatnyi világlátását tükröző mű. Egyébiránt a történeti keretet akár a profánság vádja is érhetné. Az érettségi előtt álló Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) szerelmes barátjába/osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont a jó karban lévő, családos történelemtanárukba (Rusznák András) szerelmes. A cselekmény fordulópontja a történelem érettségi, ahol Ábel leblokkol, és a zakóján felejtett kokárdát kiszúró történelemtanár egy megjegyzése lesz a történet berobbantója. (Egyébiránt nem kellene, mert Iulius Caesar kapcsán március idusa és a márciusi ifjak akár egy másik irányba is elvihetnék a történetet, de ez a lehetőség elsikkad a film történetvezetési szálai közben.) A kokárda-ügyet felfújja a média. És a hangsúly áttevődik az ideológiailag ellentétes oldalon álló apa és tanár konfliktusára.

A gond némileg az, hogy bár 151 perc a játékidő, mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy minden réteg érzékletesen kidolgozott legyen. A forgatókönyvet a magyar filmes szakma egyik nagyágyújával, Schulze Évával közösen jegyző rendező nem tudja úgy kibontani a figuráit, hogy karakterjegyeik ne legyenek túlságosan betömörítve. Az elhízott, a dohányzásról még nem teljesen leszokott, meccsnéző, hatvan felé evező építészmérnök apa, György nem a rendszerváltás nyertese, de nem is a vesztese. Olyan figura, akit nyomaszt saját apjának története, a szocializmus öröksége, a nyugatiakkal szembeni kisebbségi érzés és eleve az apaság felelőssége. A lakókörnyezet panel, a kilencvenes évek bútorzatával, a falon örökölt festményekkel. Személyiségét pedig, tetszik, nem tetszik, ez a felvállalt múlt alakította ki.

E szereplő erős inverze a történelemtanár, Jakab, a harmincas évei végén járó, jó svádájú, jógázó, futó férfi. A szakmája iránti elkötelezettségét nem tanítás közben láttatja a film, hanem azáltal, hogy Jakab egyes történelmi események még élő szemtanúinak megszólaltatásával – kamera elé állításával – próbálkozik. A forgatókönyvírók a magénéletet és a munkahelyi viszonyokat tudatosan elkülönítő ember képére erősítenek rá. Lakóhelye bár szintén szűkös, de trendi. Nem nyomasztja látványosan, hogy férjként, családfenntartóként, apaként helyt kéne állnia. A filmbeli jelenetek, ha nem is túl direkten, ezt a jellemvonását erősítik fel.  

A két vázolt férfitípusban egy közös van igazán: nem érzik jól magukat a helyzetükben. Mint ahogy a két női karakter, Judit (Urbanovits Krisztina) és Dorka (Sodró Eliza) sem – mellesleg ők a háttérben maradt feleségekként a kidolgozottabb férfi-szerepeket támogatják meg. Aki viszont boldogul, az a fiatal erdélyi újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) – az a határon túlról jött szerencsés fiatal, akire a médiagépezetnek pont szüksége van. Hatházi Erikája szintén egy – enyhén szólva – sztereotípiákat hozó karakter. Arról már nem is beszélve, hogy a szalonna-pálinka „poén”, meg az, hogy rosszul öltözik, a szerep része. Ez abban sántít mondjuk, hogy Hatházi Rebeka a film jelmeztervezője, és hát az általa alakított Erika azért véletlenül sem tűnik topisnak a filmben. Nem mellesleg a színész-családból származó Hatházi teljes természetességgel játszik a kamera előtt, habár nem szakmája a színészet.

Mivel Reisz iskolai környezetbe is helyezte a filmet, így a pedagógusi pálya állapotát is ábrázolja. Az iskola a regnáló politikai erő befolyása alatt álló intézmény. Az iskolaigazgató (Kocsis Gergely) pedig a botrányok elkerülése végett még az umbuldálásra is kész figura. Ennek a karaktertípusnak egyébiránt megvan a lenyomata a magyar filmtörténetben, ami már önmagában megérne egy komolyabb értekezést. Jelzem, Reisz az iskolai környezetet jó arányérzékkel illeszti be a film szerkezetébe. Ebben, mondjuk, már gyakorlatot szerzett az előző filmjében.

Azonban az igazság az, hogy a velencei díj és ennek következtében a film magyarországi visszhangja talán magasabb polcra helyezi a filmet, mint ahová illene, így a hiányosságok némileg eltöppednek. Azért is, mert egyetlen értelmezési csapásvonalra van mostanság ráerősítve. Az nincs általában kiemelve, hogy az érettségiző Jakab, az első viszonzatlan szerelmet megélő, identitását kereső fiatalember témája is jelen van, bár kissé elhalványul a filmben. 

Igaz, az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár így is néha meggörbül a szerep súlyától. Rusznyák András néha túl teátrálisnak hat, akárcsak Sodró Eliza, ami azért is érdekes, mert ők a való életben is egy párt alkotnak. A két éve, húszévesen már Ezüst Medvével díjazott Kizlinger Lilla pedig minden bizonnyal többet is megbírt volna, ha Janka szerepe nagyobb hangsúlyt kapott volna a végleges forgatókönyvben. Az „Apámnak…” ajánlás a film elején ígéretes, és valóban az apa, György lehet leginkább kidolgozva a forgatókönyvben – miközben, mint már írtam, a figura az előző filmekben, Kovács Zsolt megformálásában is hangsúlyos volt. Ezúttal a rendező-forgatókönyvíró Znamenák Istvánnal értelmeztette újra a karaktert, akinek az alakításában ez a Magyarázat mindenre legjobb, legárnyaltabb szereplője volt.

A cím annyiban találó, hogy Reisz nagyon el akart mondani mindent. Csakhogy ez a minden még az egyébiránt viszonylag hosszú játékidő ellenére is sok tömörítést igényelt. A film erénye, hogy Reisz tágra nyitja a fókuszt, és úgy vesz társadalmi látleletet, nem dugja azt el annyira a háttérbe, mint más, egyébiránt néha egyenletesebb művészi munkát végző játékfilmesek. Mindenesetre érdekes lesz tíz és húsz, harminc év múlva visszanézni a filmet, azokból a távlatokból vizsgálni, hogy mekkora a jelentősége.

szeptember 26, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagyobb volt a füstje…

Grandiózus projektnek indult Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer. Már csak azért is, mert a rendező azzal igyekezett növelni a film varázsát, hogy 70 mm-es IMAX-moziélményt társított hozzá. Igaz, a keleti végeken Prága volt a legközelebbi város, amelyben találhatunk olyan mozit, ahol az ember úgy nézhette meg a filmet, ahogy azt Nolan elképzelte. Nekem sajnos nem volt részem ebben az élményben. Azonban el bírom képzelni, hogy az alkotás hiányosságait pótolhatta egy ilyen mozis környezet. 

Mint ahogy szintén a mozitörténelem része az is, hogy az Oppenheimer körül sündörgő reklámszakemberek gondoltak egy nagyot, és igyekeztek a mozilátogatókat egy olyan trendbe szuszakolni, amely szerint a komoly hangvételű Oppenheimert és a rózsaszín világú Barbie-t egyazon napon megnézni sikknek hatott. Az akció sikerült is, a sajtó és a social media az újonnan kreált Barbenheimer-jelenségtől volt hangos.

A trükk elérte a célját, a jegyeladások megugrottak, mindkét film kasszasiker lett. Sőt, ez a társítás  abból a szempontból is érdekesnek hatott, hogy a sötétebb tónusú Oppenheimer hangulatvilágát kissé felhabosították a szervezők a Barbie-filmélménnyel. Így sok néző nem a mélabú érzésével koslatott ki a vetítőteremből, hanem némi felszínességgel örömködött azon, hogy teljesítette a challenge-t, és szétkürtölte ezt valamelyik profilján. 

Ez egyelőre a japánokra nem igaz. Ők csak később mutatják be a mozikban a Oppenheimert. Nem csoda. Hiszen, bár ők nem kapnak különösebb képviseletet a filmben (nem igazán van ázsiai szereplő az alkotásban), mégis, mivel ők az atombomba romboló hatásának tényleges megtapasztalói, érintettségük más lehet, mint a többi mozilátogatóé. És bár Nolanék nem illusztrálják Hirosima és Nagaszaki megsemmisítését, azért ez Japánban mégiscsak kényes kérdés. (Szó volt róla, hogy nem is vetítik ott a filmet a japán társadalomra mindmáig kiható trauma miatt.)

Egyébiránt a második világháború nem jelenik meg a képeken. Ami azért is fura, mert az atombomba ledobása mégiscsak a világháború kontextusában értelmezendő elsődlegesen. Igaz, Nolan ezt a puskaport már előtte a 2017-es Dunkirkben, ott a rendező nem spórolt a robbanásokkal, lövedékekkel a háborús állapotok filmes megragadása közben. Az Oppenheimer nem ilyen. Itt egy nagy explózióra van a történet befűtve, méghozzá úgy, hogy közben igazából a 30-as, 40-es és 50-es évek tudóstársadalmáról kapunk látleletet.

A címszereplő Oppenheimer, az atombomba atyja – Cillian Murphy visszafogottságot sugárzó megformálásában – az Einstein utáni tudományos időszak nagy tehetsége. Portréján keresztül nyerünk betekintést a huszadik század tudományos közállapotaiba, illetve abba, hogy milyen vívódásokon mehetett keresztül az, akinek a nevéhez fűződik az első tömegpusztító fegyver. Mondjuk, ezt a rendezőnek nem sikerült különösebben körbejárnia. Pár jelenetet kivéve egy fegyelmezett és egykedvű figura vázlatát kapjuk a háromórás játékidőben.

Mivel Murphy Oppenheimere szenvtelen, a figura árnyalásában leginkább az őt körülvevő mellékszereplők lennének hivatottak segíteni. Az igazság azonban az, hogy pont azok a szálak hiányoznak a filmből, amik rétegezetté tehetnék a legfőbb karaktert. Például, hogy hogyan is lett Oppenheimer akár a saját közegében nagyágyú, a Manhattan-terv irányítója, hogyan is lett ő a vezéregyéniség egy igen erős mezőnyben. Mint ahogy az sincs kibontva mélyebben, hogy a nőkhöz vagy a gyerekeihez való viszonya milyen. Egy erős visszatérő motívuma a filmnek, hogy szeretné, ha az öccse a közelében lenne. De a rendező azt a kapcsolatot is csupán egy sallangba fullasztja bele.

Értjük is ezt. A briliáns elmék kiváltságai, a társadalmi normák áthágásai finoman azért érzékelteve vannak az alkotásban. A portré erősebb  kontúrjainak meghúzásához azonban többre lenne szükség. És bár a figura már csak a világalakító tette miatt is önmagában érdekes lehetne, mégis rejtve marad. Titokzatosságát nem oldja fel, hogy egy sivatagi kutatóbázisra suvasztott tudós-társaság seriffje lett. És kár, hogy társai, a dokumentumfilmekből, riportfilmekből ismerhető, rendkívülinek ható figurák Nolan filmjében szintén egydimenziósra sikeredtek, emiatt sem igazán segíthetnek árnyalni Oppenheimer figuráját.

Nem látunk igazán öntörvényű zseniket, egoistákat, akik összeférhetetlenségéből konfliktusok adódhatnának. Oppenheimernek egyetlen komolyabb ellenlábasa akad. Teller Ede, aki Benny Safdie megformálásában mutat némi krakélerséget, de ennyike. Ha Teller nem tűnne hólyagnak olykor, akkor a film a történeti szálat tekintve dögunalom lenne. Nolan, mintha direkt árulna bennfentességet, nem tölti be a filmjével a tanító szerepet. Egy ezen a téren nem felvértezett iskolás például nem innen fogja elsajátítani a kellő ismereteket, nem fog a mű ki-kicsodaként működni, gyanús tehát, hogy az atom-korszakban nem túl járatos mozinézőnek inkább megmarad a Barbie filmélménynek.

Kár, mert az Oppenheimerben igazi sztárparádé van felvonultatva még a tudósok megformálására is. Mondjuk, hiába. Mert Tom Conti Einsteinje, Kenneth Branagh Bohrja vagy a magyar színész, Haumann Máté Szilárd Leója, mint már szó volt róla, nincs kibontva. A súlyozott szerep Matt Damoné inkább, akinek a Manhattan-projektért felelős főtisztje emlékezetes. Illetve a Robert Downey Jr. által megformált Strauss az, aki még leginkább megmaradhat a nézőben, de ő is leginkább azért, mert a színész a politikusi karriervágynak és kicsinyességnek állít szobrot, ami azért hálás szerep a filmben.

Downey figurája vezérelem. Igazából rajta keresztül láthatunk bele, hogyan is működik az amerikai politikai gépezet a háborús időkben, majd az azt követő McCarthy-korszakban. Illetve milyen közállapotok uralkodnak a 30-as, 40-es, 50-es években, legalábbis a tudős berkekben. Több oldalról villan fel az antiszemitizmus kérdésköre, antifasiszta, és majd egy kissé antikommunista összefüggésben. A film mellesleg ritkaságnak számít abból a szempontból is, hogy szinte kizárólag fehér szereplőket látunk benne. Ez feltűnő, manapság szinte kuriózumszámba megy. 

A Nolan által választott filmnyelv arra enged következtetni, hogy a rendező úgy akarta közel hozni Oppenheimert és eleve a Manhattan-projektet, hogy mégse tegye érthetővé. A több idősík érzékeltetésére a rendező-operatőr-vágó hármas képileg jól elkülöníthető szakaszokban gondolkodik, mégsem sikerül maradéktalanul segíteniük a néző eligazodását. A hanghatások, a zene bevonása a víziók érzékeltetésére érdekesek ugyan, de mintha nem találták volna meg a helyüket rendesen a film szövetében  – bár el tudom képzelni, hogy a prágai vetítéseken ezt másképp láthatta az a néző, aki a gigantizmus élményével lett gazdagabb.

Mindazonáltal, úgy tűnik, túl nagyot akart markolni Nolan, mikor az Amerikai Prométheusz című bestsellert választotta filmjéhez kiindulási alapként. Az ugyanis, amit a Kai Bird-könyv címe sugall, nem érhető tetten a filmen. Az istenek tüzének ellopóját nem látjuk igazán szenvedni. Nolan Oppenheimere szenvtelenül halad tervének megvalósítása felé, melynek véghezvitele után egy időre kispadra ültetik, de csak azért, hogy az idő feledtető múlásával valamiféleképpen majd rehabilitálják. 

Fontos azt is megemlíteni, hogy Nolan filmje nélkülöz minden esetlegesen elvárt bocsánatkérést. Az Egyesült Államok nem mea culpázik a filmben az atombomba ledobásáért. Sőt, egy olyan amerikai elnököt látunk, Trumant, aki megveti az ehhez köthető gyengeségeket. A film suttyomban beemel egy másik, későbbi elnököt is, az Oppenheimer meghurcoltatásán elégedetlenkedő J. F. Kennedy említésével. Persze, ettől a film még nem lett történelemlecke. Nem hozta elérhető közelségbe az atombomba-projekt mában is ható veszélyeit, és nem hozta emberi közelségbe sem Oppenheimert, sem a vele együtt dolgozó zseniket. 

Persze, a filmnek megvannak a stiláris egyediségei. Plusz a roncsolt felvételekkel való játék, a zenei aláfestések, a színészi teljesítmények önmagukban nem hagynak kívánnivalót maguk után. De mégis úgy tűnik, hogy a rendezőnek nem sikerült kiaknázni sem a korszakban, sem a figurákban, sem a történetben rejlő lehetőségeket. Nagyobbat szólhatott volna, de inkább megmaradt kísérletnek.

március 13, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Pótvizsga

Kritika A játszma című filmről

Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.

A játszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez. 

Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.

Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.

Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.

És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.

Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. 
A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje. De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.

november 9, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A ripacs és a pojáca

Kritika az Út a díjesőig című filmről 

Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.

És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak. 

A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.

A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.

Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.

A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.

Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.

Út a díjesőig (Official Competition)

Spanyol-argentin film 

Rendező: Mariano Cohn, Gastón Duprat

Forgatókönyv: Andrés Duprat, Gastón Duprat, Mariano Cohn

Operatőr: Arnau Valls Colomer

Vágó: Alberto del Campo

október 2, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Neonparádé és szemfényvesztés

Elvis Presleyről vagy az Elvis-jelenségről filmet készíteni jól illeszkedik abba a reklámipari tevékenység-sorozatba, amely a legelső rocksztárhoz szorosan kötődött addig is, amíg élt, és azután is, már ha egyáltalán meghalt. Nincs ez másként ezúttal sem: Baz Luhrmann friss filmje is szépen beleillik a sorba. A 2022-ben a cannes-i filmfesztiválon debütált film címe sem komplikált, a brand maga, azaz: Elvis. Annak ellenére ez a címe, hogy Luhrmann a menedzser-háttérember, Tom Parker, vagy ahogy annak saját brandje megkívánja, Parker ezredes (Tom Hanks) szemszögéből próbálja láttatni Elvist, illetve a sztárt övező varázslatot.

Luhrmann ugyanúgy lódít ezzel a filmmel, ahogyan az általa elvileg központba állított Tom Parker is ügyeskedik. Megcsillantja az ígéretét annak, hogy közelebb hozza majd hozzánk az első rocksztárt mint magánembert, egy vele szimbiózisban élő figurán keresztül, ám igazából porhintés az egész. Ugyanis sem Elvishez, sem Tom Parkerhez nem kerülünk különösebben közel ezzel a filmmel. Parker is megmarad ugyanannak a misztikus háttérembernek, akinek a neve egybeforrt az ikonikus dalszerző-énekes showmanével. Luhrmann bulvárfilmet készített. Igaz, annak egy érdekes, egyedi változatát hozta össze. Jelzem, nem előzmények nélküli ez a rendező életművében, a Leonardo Di Caprio karrierjének lökést adó 1996-os Rómeó és Júlia vagy a zenés filmrevüt modern köntösbe öltöztetni vágyó Moulin Rouge! is ilyen. Egy klasszikus kulturális közkincs újradefiniálása tehát nem példa nélküli a filmje forgatókönyveit sokszor maga jegyző rendező karrierjében. 

A szembeszökő különbség a felsoroltakhoz képest az, hogy az Elvis-filmben a mozgóképi emlékezetben elevenen élő ikon újraértelmezése volt célul kitűzve. (Shakespeare XX. század végi poposítása vagy a XIX. századi mulató közegének aktualizálása közben nagyobb szabadsága lehetett a rendezőnek.) Elvis azonban örök, legalábbis a képi emlékezet stabil, maradandó alakja. Újraszínezhető kulturális ikonként folytonos szereplője a félmúltnak és a jelennek. Az Elvis-jelenség annak is jelenthet valamit áttételesen, akinek semmi köze a „király” zenéjéhez. Elvis a popkultúra állandó hivatkozási pontja, melyben időről időre újra fókuszba kerül. Gondoljunk itt egy Warhol-képre, egy Texas-klipre (Inner Smile), vagy egy Eminem-utalásra (The King and I) vagy akár David Lynchre (Veszett a világ). De ide tartozik Elvisnek mint ikonnak sorozatokban felbukkanó tárgyi emlékezete is, legyen az akár egy kocsi kesztyűtartójának műanyag bábja, vagy egy rá jellemző napszemüveg-viselet, hogy az Elvis-imitátor-kultusz kellékeit csak épphogy beemeljem. 

Abban, hogy Elvis kulturális közkincs lett, nagy szerepe van annak, hogy az Elvis-jelenség szinte egyidős a televíziózás elterjedésével. Számos felvétel készült róla már karrierje kezdetétől. Sőt, arcának, hangjának, mozgásának számos mozifilm is az emlékét őrzi. Ő az első filmen konzervált rocksztár, s részben emiatt mint jelenség a leghíresebb, a legelterjedtebb is. Hiszen az 1935-ben született Elvisről már 1956-ból, azaz 21 éves korából van felvétel. Nem is akármilyen. Olyan, amin elhíresült láb- és csípőmozgását a kamera már rögzíti. Ezért Luhrmannra is vonatkozott az, mint ahogy szinte mindenkire, aki az Elvis-jelenségről forgatókönyvíróként vagy rendezőként gondolt valamit, hogy ehhez a képi örökséghez igazodni illik.  

Abba, hogy Elvisről az első húsz évéből nincs mozgóképes emlék, a rendező némileg igyekszik belekapaszkodni. A kulturális behatást, a spirituálét, a zene és a vallásosság fontosságát megpróbálja ezekben a visszatérő jelenetekben kiemelni. De Luhrmann igazán a gyerekkort megidéző részeknél sem él különösebben az alkotói szabadsággal. Kár, mert a mozgóképes dokumentációk csak itt nem kötik meg a kezét. Sokkal inkább az összes eddigi feldolgozásból készít tablót, és azt újraszínezi. Még a gyerekkort megragadó részt is erősen plagizálja, igazából a This is Elvis című dokumentumfilm fikciós betétjét másolja ki. Ez is azt bizonyítja, hogy Luhrmann nem akar mélyre ásni, igazából Parker kottájából játszik. Hiszen a megidézett mozgóképek, még az Elvis halálával indító és a gyerekkort is megelevenítő 1981-ben készült dokumentumfilmből valók is, mind Tom Parker produceri felügyeletét, látásmódját jelzik. 

Miben egyedi akkor Luhrmann Elvis-filmje? Abban, ahogy az ausztrál rendező glammesíti és modernizálja a hagyományos életrajzi film által már talán elhasznált paneleket. Igyekezett ráfrissíteni arra a komolyságra, amit John Carpenter és Kurt Russell közös munkája, az 1979-es Elvis alapozott meg. Illetve arra is ügyelt, hogy ne bagatellizálja el teljesen, humorba mártva, az életrajzi sémát, mint ahogy azt Liza Johnson tette az 2016-os Elvis és Nixon című, Kevin Spacey és Michael Shannon nevével fémjelzett, valós tényeken alapuló vígjátékban, csak hogy a közelmúltból is említsek egy filmet. 

De nézzük, hogyan lehet ábrázolni Elvist, aki a saját paródiájaként is ikonikus figurája lett a kulturális emlékezetnek. Az egyedi mozgáskultúra, beszédmodor és kinézet hiteles ábrázolása már csupán ez utóbbi miatt is nehéz feladat lehetett a rendező által választott, húszas évei legelején járó színésznek, Austin Butlernek. Az igazság, hogy különösebben nem is tudta visszaadni azt, ami sugárzik a számos eredeti mozgóképről, amin Presley maga látható. Az ikon megragadása ily módon Butlernek nem igazán sikerül. Érdekes, hogy a negyvenes éveiben járó, napszemüveg mögé rejtőző Elvist a fiatal színész jobban megragadja. Míg a huszonéves Presley kissé olyanra sikeredett, mintha John Travolta parafrázisa bukkanna olykor-olykor fel a Grease-ből. Egyébiránt a Grease-féle könnyed ábrázolásmód, illetve a drámaiság bohókás feloldása nem állhat távol a rendezőtől. Bizonyíték erre, hogy a magánéleti vívódásai közben ábrázolt Elvis jelenetei sokszor banálisnak hatnak. Ez részben a színészválasztás számlájára írható, ám nagyban köszönhető a forgatókönyvnek és a rendezésnek is.

Az, hogy Luhrmann Parker ezredes prizmáján mutatná be az Elvis-jelenséget, szemfényvesztés csupán. Tom Hanks játéka az elmaszkírozással együtt nem hagy különösebb kívánnivalót maga után, de azt sem lehet mondani, hogy a színész lehengerlő módon domborít a filmben. Hanks Parkeréhez nem kerülünk közel. Elnagyolt, egyszerű figurát kapunk. Nehéz elhinni, hogy ez a Parker tudna irányítani egy nagy sikerű médiagépezetet. Mint ahogy a két figura kapcsolata sincs mélységeiben megjelenítve, holott a két szereplő több évtizedes szimbiózisa adná, hogy a filmesek e viszonyt árnyalataiban feldolgozzák. Sajnos a női karaktereket sem értjük meg mélységeikben. A nagy szerelem, Priscilla (Olivia DeJonge), illetve Elvis anyja, Gladys (Helen Thomson) lehetnének azok, akik színesítik Elvis figuráját, illetve eltérítik kissé a figyelmet a két fő karakterről. De Luhrmann nem él ezzel a lehetőséggel. Mint ahogy az apa-figura, Vernon (Richard Roxburg) is kedves díszletelem marad a filmben.

A film egyik alaptétele, hogy Elvis a feketék tiltott zenéjének társadalmi elfogadtatója lenne az ötvenes évek erősen szegregált Amerikájában. Luhrmann ezt a szálat igyekszik erősebbre fűzni, mi több, valamelyest aktualizálni az életrajz ezen részletét. A B.B. Kinggel (Kelvin Harrison Jr.) való barátság, vagy a Little Richard-jelenség felvillantása fontos elemei a filmnek. Az, hogy Luhrmann mostani rap-előadók számait fűzi az Elvis-dalok közé, szintén arra utal, hogy a rendező igyekszik az Elvis-jelenséget a mából láttatni. Pontosabban arra a mítoszra ráerősíteni, hogy Elvis a társadalmi újítók közé tartozó figurák közé sorolandó, akit a show-business vont el eme nemes feladattól. Így a filmnek van egy kapitalizmuskritikaként értelmezhető üzenete is. De ez szinte teljesen elvész ebben a „neonparádé”-ban. Kár, mert így azt látjuk, hogy készült egy film, amely átszínezett egy ikont, alkalmazkodva a legfiatalabb generáció fogyasztási igényeihez is. Ezáltal pedig az történik, hogy most az Elvis-jelenségre nem az ezredes, hanem Luhrmannék építettek fel egy bizniszt. 

Elvis (2022) amerikai életrajzi film. Rendező: Baz Luhrmann, forgatóköny: Baz Luhrmann, Craig Pearce., operatőr: Mandy Walker, zene: Elliott Wheeler, vágó: Matt Villa

április 21, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Újjászületéstörténet?

Krasznahorkai Balázs legújabb filmje, a Hasadék romániai vonatkozású történet, részint határon túli szereplőkkel és színészekkel. Nem meglepő ez. Elvégre az utóbbi évek magyar filmművészetének van ilyen vonulata. Elég, ha Mundruczó Kornél Deltájára gondolunk, esetleg Hajdu Szabolcs filmjeire, de biztos van, akinek a Valan, az angyalok völgye jut az eszébe.

Az, hogy a filmesek hogyan használják ki a közeg sajátosságait, a fenti példák is bizonyítják, különféleképpen. A természeti táj, a kulturális sokszínűség, a kommunista múlt árnyképei vagy a balkáni varázs villan fel, ha a fentiek eszünkbe jutnak. A filmesek hol egzotikus fűszerezésre, hol komfortzónán kívüli vadregényességre, hol a misztikumra építenek. Az erdélyi közegnek már csak a hangulatteremtő jellege is nagyban meghatározhat egy filmet.

Talán ezért sem túlságosan meglepő, hogy a Hasadék forgatókönyvírói, Lengyel Balázs, Lovas Balázs és Krasznahorkai Balázs Máramaros környékére helyezték a történetüket, vagyis olyan vidékre, ahol magyar, román, roma és ukrán szereplők érintkeznek egymással napi szinten. Legalábbis ide juttatják el/vissza az alkotók Budapestre elszármazott szülészorvos hősüket, az egyszerűség kedvéért Balázst (Molnár Levente), aki várandós feleségét hagyja hátra, hogy az apja temetésére hazaérkezhessen.

Ez a megágyazottság is utal arra, hogy a generációk viszonya kiemelt jelentőséggel bír a történetben. A megtért fiú ugyan az apja, a környék köztiszteletben álló orvosa búcsúztatására érkezik, de egy szekusnak tartott nagybácsival is találkozik (Kovács Lajos), és tizenhét éve nem látott félárva fiába, Simonba (Babai Dénes) is belebotlik. Jelzem, a nők ábrázolásába nem fektettek sok energiát a film szerzői. A család nőtagjai jó, ha egy pár mondat erejéig szerepelnek egy-egy párbeszédben, akkor is csak azért, hogy a férfi hősökön kissé színezzenek egyet.

Rájuk is fér, mi tagadás. Mert sem az egymáshoz való viszonyuk, sem a múltból elővillanni látszó háttértörténetek nem árnyalják különösebben ezeket a férfi karaktereket. Valószínűleg ez volt a szerzői szándék is. Mert Molnár Levente minimáljátéka és Babai Dénes semlegességet árasztó lénye mintha e tájra jellemző karakterjegyként lenne feltüntetve. Lásd, a hallgatag férfiak nem érzelegnek. Érdekes, hogy hasonló visszafogottság érzékelhető a helyi alvilági vezért, Dumitrut alakító Orbán Levente játékán is, holott az ő figurája lehetne parancsolóbb és fenyegetőbb. A színésztől láttunk már hallgatag elfojtottságból előtörő őserőt, elég, ha Kostyál Márk Kojotját vesszük elő.  

Igaz, az, hogy Dumitrunak és a hazatérő Balázsnak pontosan mi a közös háttértörténete, nem válik teljesen világossá a filmben. Ellenfelek, az világos. A köztük levő viszony azonban homályos egy kissé, nincs különösebben kibontva a filmben. A múltban gyökerező birtokvita inkább érzelmi, szimbolikus jelleget sejtet, mintsem azt, hogy valódi anyagi tétje lenne az „ellenszenvnek”. Krasznahorkaiék erre élezik ki a konfliktust. Hiszen ekképpen tudják a középpontba állítani az apa nélkül felnőtt Simont, aki nemrég elhunyt anyja mellett részint a nagyapja, részint Dumitru „védnöksége” alatt nőtt fel.

Ezeket a férfisorsokat igyekszik boncolgatni a film, úgy, hogy szereplőiről egy összefüggő pszichológiai térképet rajzol fel. Azért említés szintjén pár mellélszálat is bevarrtak a műbe a szerzők, hogy a szikár férfisorsok megértésre leljenek. Ám ezek a szálak elég rövidre sikerültek. Végül, kissé sematikus módon, a két középkorú férfi párharcának tárgya a fiú élete lesz. Egy morális fordulat után Simon és az apja sorsközösséget vállalnak. Egymás iránti idegenség-érzésük oldódik. Együtt menekülnek, a hajtóvadászat elől való bujkálás pedig közelebb hozza egymáshoz őket.

A történet azonban mégsem ennyire egyszerű. Bár a dramaturgiai fordulat után a szereplők önmagukhoz és egymáshoz való viszonya nem tisztul különösebben, sőt, talán még ködösebb lesz, a jó hír viszont, hogy ettől a ponttól mindhárom színész játéka felszabadultabbá válik. Azaz a játékidő nagy részét kitevő szenvtelen játékstílust egy árnyaltabb játékmód váltja fel. Ennek külön jót tesz, hogy az apa és a fiú egy katlanba szorul, és emiatt Réder György követő kamerájának képei helyett a hangsúly átkerül az operatőr közelijeire. Az arcoknak a katlanbeli fénybeállítások is határozottan jót tesznek.

Egyébiránt a természeti tájak Réder képein szikárak, mint a film szereplői, és olykor a fenségesség, olykor a misztikum érzetét közvetítik. Ezek ugyanakkor a dágványba ragadtság érzetével is ötvöződnek, amely áttételesen Balázs, másként Grassai doktor történetének kezdő hajtóerejét engedi sejtetni. A képek az ebből való kikecmergést és elmenekülést sugallják, majd a visszatérés utáni fogvatartó erő képzetét is erősítik. Krasznahorkai használja a természeti képeket, néha kissé talán túlzottan is. Mint ahogy aránytalanul erős a filmben a játékkal szembeni szövegközpontúság. A párbeszédek kissé művivé váltak – egy olyan irodalmi formára emlékeztetnek, amely az élőbeszédtől távoli, vagyis a túlzott stilizáltság felé billent benne a mérleg.

Krasznahorkai így óvatlanul és talán szándéka ellenére csempészi bele a filmbe az elidegenítés gesztusát. Az elnagyolt háttértörténet, a minimalista játékmód, a kissé művi szövegek egy olyan forgatókönyvírói világot sejtetnek, amely valóságábrázoló gesztusokkal erősítené a filmet, ám a produktum ennek ellenére mégis mintha csak működgetne. Sem a környezeti háttér, sem a színészvezetési koncepció, sem a történet nem áll össze egy teljes egésszé, és ezt Réder György képalkotói módszere sem menti meg. Ezzel együtt Krasznahorkai első nagyjátékfilmje megéri, hogy megnézzék. Különösen azok, akik számára hordoz szekunder jelentést a máramarosi közeg, illetve a filmben tipizált férfikép. Az ilyen nézők véleményére kiváltképpen kíváncsi volnék.