Egy szeles, mégis melegbe hajló, virágillatú április közepi napon Benedek püspök visszatért Váradra. Egészen másmilyen állapotban, mint ahogyan eltávozott. Kísérete alig néhány, meglehetősen zilált külsejű emberből állt. Maga a püspök ruhája szakadozott és foltos, erősen viseltes volt, máskor pirospozsgás arca kifakult, vonásai beestek, tekintetében soha nem látott rémület tükröződött, időnként meg úgy verdesett a karjaival, mint valami fészekből kiesett, apátlan-anyátlan madárfióka. Annak a szekérnek, amely a személyes holmiját szállította a királyi táborba, nyoma veszett, a püspök és szerénnyé fogyatkozott kísérete lóháton érkezett, ám olyannyira csatakossá hajtották az állatokat, hogy szegény párák egyfolytában remegtek, mikorra végre megállhattak a vár alatt. Egyik-másik a szó szoros értelmében összeesett a fáradtságtól. Még jó, hogy lovasát nem temette maga alá.

– Ezek nem emberek – mondta még mindig zihálva Benedek püspök, miután összehívta a kanonokokat, akik csodálkozva nézték máskor mindig harsány, tettre kész és életvidám feljebbvalójuk színeváltozását, azazhogy elszíntelenedését –, ezek a Pokol fiai, akiket a Sátán küldött, hogy elpusztítsa a lelkeket. Emberekkel lehet harcolni, csatát is lehet ellenük nyerni, ám a pokolfajzatokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Ahogy a Jelenések könyvében is írva van, ez bizony az a lovas, akinek a neve Halál. Nem tudunk mást tenni, mint elfutunk és elbujdosunk előle, mielőtt mindnyájunkat elpusztít. A Tartarosz tüze okádta ki magából Belzebub katonáit, akikkel szemben csupán az égi hatalmak segítségében reménykedhetünk.

Majd miután a körülményekhez képest úgy-ahogy össze bírta szedni magát, mesélni kezdett.

A királyi had a Sajó mellett megütközött az országra törő tatárok főseregével, és súlyos vereséget szenvedett. A csatamezőn vérbe fagyva maradt nemcsak a vármegyékből összeverbuvált katonaság java, de a nemesség és az előkelők színe-virága is. Velük együtt a Biharból érkezett hadtestet is szinte teljesen levágták a tatárok, csak az a néhány ember menekült meg, akik Benedek püspököt visszakísérték Váradra – vagyis idáig futottak vele. 

Azon persze lehet majd alkalmasabb időben mélázni, hogy a magyarok miért nem vették észre a tatárok csapdáját, miután azok olyan helyre vezették őket – mintha menekülnének előlük –, ahol csupán egy vékonyka hídon lehetett átjutni a tavaszi áradástól földuzzadt Sajón, miközben ők találtak egy gázlót, és azon átkelve bekerítették a híd előtt letáborozó magyarokat, majd halomra ölték őket. Mint ahogy az is igaz, hogy a bárók között akadt néhány, aki nem is titokban azt mondogatta, hogy talán nem is árt, ha a király elveszíti az első csatát, akkor majd jobban fog hallgatni rájuk. Ekkora vereségre azonban senki nem számított. Az ég feketébe borult a tatárok nyílvesszőitől, és akik utána a magyarok közül még életben maradtak, azokat szablyákkal és lándzsákkal döfték le Tartarosz lovasai. A Sajó vizét vörösre festette a vér, szerte mindenfelé hullák hevertek. Az erdő vadjai olyan lakomát csaphattak, hogy napokig mozdulni se bírtak, úgy degeszre zabálták magukat.

– Kis híján a király úr is odaveszett – mesélte időnként még mindig levegő után kapkodva Benedek püspök. – Egyedül annak köszönhette életét, hogy a nádorispán úr fölvette a királyi páncélt, és a tatárok őrá támadtak, miközben a király úr el tudott a csatatérről menekülni. A tatárok megölték a nádort, aztán persze rájöttek, hogy nem Béla urunkkal végeztek, amitől végképp a magasba hágott a dühük. Nemcsak a világi urak maradtak holtan a Sajó mentén, hanem egyházunk vezetői, így Ugrin kalocsai érsek, György győri püspök, Rajnald erdélyi püspök és mások.

A bajokat tetézte, hogy a csatából menekülő váradiakat utolérte egy kisebb tatár sereg, amelyik nem sokkal korábban Eger városát gyújtotta föl, és mind egy szálig megölte annak lakosait. Ezúttal azon váradiak nagy részét is elpusztította, akik a Sajó menti vereséget még túlélték. Akkor esett el Both váradi ispán is, valamint számos harcosa, úgyhogy azzal a valóban alig néhány emberrel, akik megmaradtak, Benedek püspök délkelet felé fordult, és visszatért Váradra, leginkább azért, hogy a többieket figyelmeztesse és menekülésre intse.

– El kell vinnünk innen mindent, és az ittenieknek is menekülniük kell. Olyan messzire, amilyenre csak lehet. A tatárok inkább előbb, mint utóbb, de ide is el fognak jönni, és ezek az ördögfiak nem ismernek könyörületességet.

– De hát hova mehetnénk? – kérdezte az egyik kanonok, a többiek nevében is.

– Nyugati irányba, amerre a király úr is menekült. Át kell mennünk a Dunán, azon talán nem bírnak átkelni Tartarosz veszett lovasai, bármennyire is jól úsznak a lovaik. A Duna erős sodrású, széles és mély folyam, számtalan mocsárral, azon legalábbis télvíz előtt nem lesznek képesek átjutni. Addig pedig király urunk bizonyára segítséget tud szerezni a keresztény országoktól, akikkel együttesen, Isten segedelmével, meg fogja tudni állítani a veszedelmet.

A kanonokok félretették a korábbi ellentéteket, és kivételesen azok is egyetértettek a püspökkel, akik évek óta fúrták, és nagy szerepük volt abban, hogy még mindig nem érkezett meg a kinevezését megerősítő pápai bulla. Szedelőzködni és pakolni kezdtek. A püspöki vár udvara megtelt szekerekkel, ahova földobálták a székesegyház kincseit, meg a kanonokok és a városi elöljáróság személyes holmiját. Benedek püspök sürgette őket, úgyhogy alig két nap leforgása alatt összepakoltak minden fontosat, és a menet nekivághatott.

Kivéve Rogeriust, aki úgy döntött, marad. Hiába biztatta Benedek püspök, amaz egyre csak rázta a fejét. A teljes lakosság úgyse bírja elhagyni Váradot, valakinek törődnie kell az itt maradt hívek lelki üdvével. Különben is, a várat erős falak veszik körbe, majd oda behúzódnak.

– Hát jó – mondta végül Benedek püspök. – Végtére is mi lenne egy pap számára szebb halál a pogányoktól elszenvedett mártíromságnál?

Egy mai, megkeseredett ember bizonyára gúnyolódásként értelmezte volna Várad püspökének megjegyzését, ám akkoriban ezt teljességgel komolyan gondolták.

Miután a többiek távoztak, Rogerius arra készült, hogy végre-valahára beköltözzön a püspöki várba. Ráadásul azzal is számolhatott, hogy amennyiben a menekülőket útközben netán baj éri, ő örökölheti meg a püspöki süveget. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez – bármennyire is nem volt illendő egy ilyen helyzetben erre gondolni – a mártíromság mellett nem fordult volna meg a fejében, noha természetesen erősen szégyellte magát miatta. Mindazonáltal a vár tűnt a legbiztonságosabbnak, az volt a városon belül a leginkább védhető rész. Várad síkságon terül el, tőle keletre kezdenek el emelkedni a hegyek és következik a Királyhágó, amelyet Erdély is kapujaként emlegettek. Márpedig egy síkvidéki várost akkortájt leginkább az erős falak védhettek meg az ellenség pusztításától.

Ezek mögött a falak mögött remélt menedéket a környékről idáig futott embersereg is. Míg ugyanis Várad lakosainak egy része a püspök vezetésével távozott, addig a helyükre megérkeztek a környékbeli falvak és majorságok lakói. A tatárok közeledésének híre jócskán megelőzte jöttüket. Miközben a fősereg Batu kán vezetésével az Orosz kapun betört az országba, ahonnét egyenesen annak szívébe hatolt, addig egy másik sereg a Borgói-szorosnál Erdély területére lépett – ugyanott, ahová hat és fél évszázaddal később az ír születésű, ám angol nyelven alkotó író, Bram Stoker Drakula kastélyát képzelte. Onnét erdőkön, berkeken, sziklákon és szakadékokon keresztül befelé haladva elpusztították Brassót, Küküllővárt, Szebent és Gyulafehérvárt. Lépteik nyomát patakban ömlő vérözön, brutálisan megcsonkított hullák és meggyalázott, majd megölt nők kísérték. Továbbá fölgyújtott városok és falvak, földig rombolt tanyák és majorságok, megszentségtelenített templomok és hasonló bestiális kegyetlenséggel legyilkolt, a vadak jussára hagyott csordák. Azt a sereget Dzsingisz egy másik unokája, Batu unokatestvére, Kádán vezette.

– Kádán! – kapta föl a fejét a jegyzeteiből Spalatói Tamás. – Hiszen vele találkoztunk itt mi is.

Rogerius komoran bólintott:

– A sorsunk az ő személye által is összefonódik, főesperes uram.

Miután a külső városrészeket nem találta elég biztonságosnak, Várad lakóinak nagy része a püspöki várba vackolta be magát. Ugyanoda tartottak a máshonnan idemenekülők is, aminek következtében némi csetepaté alakult ki a zsúfoltság és a vár szűkössége okán. Rogerius ezt úgy próbálta orvosolni, hogy kiadta a parancsot: sebtében építsenek egy másik falat a Körös és a vár közé, hogy még egy másik városrészt el tudjanak keríteni az ellenség elől. Az emberek hallgattak rá, nem csupán azért, mert kanonokként Rogerius maradt a városban a rangidős, hanem mert a saját érdekük is egy újabb fal fölhúzása volt. Mivel azonban Várad környékén nem volt elég kő, arra meg már nem volt idő, hogy a Királyhágó hegyeiből ide szállítsanak, le kellett bontani néhány házat, hogy azokból építsék föl az új védőfalat.

Rogerius éppen ezeket a munkálatokat felügyelte, amikor megszólították:

– Ha jót akarsz magadnak, hagyd ezt az egészet, és gyere velem.

A kanonok csodálkozva fordult meg a hang hallatán. Egy nő állt mellette, akiről első látásra nem lehetett megállapítani, hogy kiféle és miféle. Egyszerű külleme nyomán parasztlánynak lehetett volna gondolni, ám nem az övékéhez hasonló öltözéket, hanem zsákszerű, egyben kiszabott és megvarrott ruhát viselt. Magas termetű, fiatal nő volt, derékig érő, egyenes szálú hajjal, lágy vonásokkal és különös nézéssel, amely leginkább a belőle áradó, már-már földöntúli tisztaság okán bírt babonázó erővel. Rogeriusnak tátva is maradt a szája a meglepődéstől. Úgy tűnt, mintha valami erdei tündér vetődött volna melléje. Erdélyben számtalan róluk szóló történetet lehetett hallani, a tartományt egy időben Tündérkertként is emelgették.

A nő megszokhatta, hogy ennyire megbámulják, vagy pont önnön hatását akarta tompítani, amikor magyarázatképpen hozzátette:

– A tatárok ellen mit sem ér egy ilyen fal. A többi várost talán nem vették körbe effélék? Mégis úgy mentek keresztül rajtuk, mintha ott se lettek volna. Ezek a Sátán fiai, akik a Pokolból érkeztek ide, hogy elpusztítsák az elbizakodott és magukat nagyra tartó, valójában ostoba és gyenge embereket. Akik akár akkora falat is emelhetnek, amely az égig ér, mégse fogják elkerülni a büntetésüket.

A nő egyszerű, hétköznapi szavakat használt, ennek ellenére úgy beszélt, mintha szószékről szónokolna. Csak a hangját nem emelte föl hozzá. Azt pedig, amit mondott, akár látomásnak vagy próféciának is gondolhatnánk, holott nagyon is valóságosan hangzott. Rogerius – aki addigra már kiválóan beszélte és értette a főként a közrendűek által beszélt magyar nyelvet – a lelke mélyén tudta, hogy ennek a semmiből idekerült tündérnek igaza van. Csakhogy ezt nem mondhatta meg azoknak, akik a környékről idemenekültek és bíztak benne.

– Mit akarsz hát – kérdezte, és csupán utólag lepődött meg azon, hogy tanácsot kért egy sose látott nőtől –, mit tegyek?

– Ha mártíromságot akarsz halni a híveid között, maradj velük, és várd meg a halált. Ha viszont úgy gondolod, hogy annak a néhány életben maradottnak, aki elmenekül, idővel szüksége lesz rád, bujdoss inkább el te is. De ne habozz sokat, a Sátán lovasai már nagyon közel járnak.

Rogerius az épülő falra nézett, majd megint a nőre. Amaz szelíd, már-már nem evilági mosollyal az arcán csöndben várt még néhány pillanatig, aztán megfordult, és elindult a városból kifelé. Rogerius gondolkodás nélkül, megbabonázva ment utána, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak felőle az emberek.

A nő nem nézett se jobbra, se balra, ment határozott léptekkel előre. Rogerius, mintha láthatatlan karok vezetnék, szótlanul, megszeppenten ment a nő nyomában. Átgyalogoltak a külső városrészeken, ahol azok a kevésbé szerencsések bujkáltak, akik a várba nem fértek be, és az ideiglenesen fölhúzott fal mögött se jutottak menedékhez. A házak pincéiben és padlásain reménykedtek a megmenekülésben. A tető rései mögül csodálkozva figyelték a különös látványt: egy csavargó kinézetű nő vezet egy papot a városból kifelé. Az embernek ettől vagy pajzán gondolatai támadnak, vagy rémült ingerültséggel és meglepett nehezteléssel keresztet vet.

Nem mentek messzire, csak a közeli, sűrű erdőbe, amely Várad keleti szélénél kezdődött, és amelyet bihari erdőként, vagy a közeli Királyhágó okán Király-erdőként is emlegettek. Kiváló vadászhely volt, az ispán, de más környékbeli nemesek is odajártak vadászni. Holott túl azon, hogy valóban tele volt mindenféle méretű és fajtájú vadállattal, rendkívül sűrű is volt: a fák olyannyira közel nőttek egymáshoz, hogy összekapaszkodtak a lombjaik, a buja aljnövényzet pedig még tovább nehezítette az előrejutást. A vadászok nem is mertek egyedül maguk bemerészkedni, vezetőt fogadtak, aki ismerte a járást. Ám aki vállalta a sűrű rengeteg jelentette kockázatot, az zsákmány nélkül nem jött ki a bihari erdőből. Hol vadkan, hol szarvas, hol farkas, hol medve vagy bölény került lándzsavégre, az apróvadakról nem is beszélve.

Persze nem mindenki úszta meg. Több mint két évszázaddal történetünk előtt itt szenvedett halálos vadászbalesetet Szent István király fia és szépreményű trónörököse, az ugyancsak szent életű Imre herceg, ezzel egyidejűleg ekkor vonult be a vadkan lehetséges orgyilkosként és históriaformáló alakként a magyar történelembe. De ugyanerről az erdőről mesélt az eggyel korábbi Béla király névtelenségbe burkolózó jegyzője, a mesternek mondott P., akit Anonymusként emleget a történeti emlékezet, és aki a magyarok cselekedeteiről írott krónikájában Igfon-erdőként említi azt a helyet, ahova a rejtélyes Mén-Marót vezér bemenekült honfoglaló őseink elől. Az erdőn keresztül pedig manapság szerpentines út vezet Kalotaszeg, valamint Kolozsvár és Erdély szíve felé.

Rogerius a lelkiismeretével viaskodott: vajon jót cselekszik-e, nem volna üdvösebb mégis a mártíromság? A nőnek azonban minden szelídsége és csöndessége ellenére sem lehetett ellentmondani. Volt valami megfoghatatlan határozottság a szavaiban és a cselekedeteiben, amelyek akkora nyugalomról és magabiztosságról tanúskodtak, hogy az ember önkéntelenül engedelmeskedett neki. Igaz, nem is mentek túlságosan messzire. Az erdő szélén, egy jókora fa alatt megálltak, és a nő azt kérdezte a kanonoktól:

– Föl tudsz ide mászni? – Baljával a lombkoronák közé mutatott.

„Balkezes” – állapította meg Rogerius, és nehezen bírta megállni, hogy lopva ne vessen keresztet. A balkezességet akkortájt nem rendes, sőt egyenesen az ördögtől való dolognak tekintették. 

– Mi a neved? – kérdezett vissza felelet helyett Rogerius, mintha abban reménykedne, hogy amennyiben amaz elárulja a nevét, kevésbé tekinthető démonnak. Elvégre azok csak hosszas fenyegetőzés után mondják meg a nevüket az ördögűzés során.

– Lelle vagyok – válaszolta minden erőlködés nélkül a nő.

– Én pedig… én pedig… – dadogta Rogerius, ám a nő megelőzte:

– Te Rogerius vagy, az egyik váradi kanonok. Most arra felelj inkább, hogy tudsz-e fára mászni.

Rogerius gyerek- és kamaszkorában valóban mászott fára. Csakhogy azok ott, a napsütötte Itáliában egészen másfajták voltak – citrus- és olajfák –, mint amilyenek itt, a sűrű erdőben nőttek. Mi tagadás, most megküzdött az ágakkal. Lelle segítsége kellett ahhoz, hogy végre sikerüljön a lombok közé fölkapaszkodnia. Bele is borzongott: az anyjáé volt az utolsó női kéz, amely hozzáért. Alkalmas időben ezt majd meg kell gyónnia, és bizonyára szigorú penitenciát fog kapni érte.

A fáról egyenesen Váradra láttak rá. Nem kellett sokáig várakozniuk, épphogy belefészkelték magukat a lombkoronába, megjelentek a tatárok. Ahogy számítani lehetett rá, délkelet felől érkeztek. Csupa rémisztő külsejű, állig fölfegyverzett lovas, akik ábrázatát ördögi álarc fedte. A legijesztőbb pedig az volt, hogy egyetlen kiáltás nélkül rontottak a városra. Akár a farkasfalka, amely tisztában van az erejével, és vezényszavak és kaffogás nélkül is eléri célját.

Rogerius kikerekedett szemekkel és torkában dobogó szívvel nézte a nem evilági látványt. Egyszeriben megértette Benedek püspök páni félelmét, egyúttal csodálkozott a balgákon, akik nevettek és legyintettek a közelgő veszedelemre. A tatárok bementek a pincékbe és legyilkolták az ott rejtőzőket, a padláson megbújókra pedig rágyújtották a tetőt. Ahogy közeledtek, sokan inkább kifutottak a házaikból és megpróbáltak az erdő felé menekülni, ám hiába: a tatárok nyílvesszői vagy kardcsapásai ott is utolérték őket. Mindez nem is telt hosszú időbe. Alig két fertályóra múltán Várad épületei lángokban álltak, a város fölött fekete füst gomolygott, és addigra a sikoltozás meg a halálhörgés is alábbhagyott. A tatárok végeztek minden élővel, akit a város utcáin és házaiban találtak. Mindezek után, mint aki jól végezte a dolgát, megfordultak és elvágtattak délkelet felé.

– Elmentek? – kérdezte megkönnyebbült csodálkozással Rogerius. – Ilyen hamar?

A kérdésében egyúttal az afeletti öröm is benne volt, hogy ezek szerint legalább a vár és a székesegyház megmenekült. A lombkoronából az is látszott, hogy amikor a tatárok megpróbálták a Körösből idevezetett vízzel teli árokkal körbevett vár falait megközelíteni, felülről nyílzápor fogadta őket, amit viszont ők nem tudtak viszonozni, lévén, hogy a védők fedezékek mögül lőttek rájuk. A tatárok elvonulása után a várba menekültek tehát a falakon kívül rekedtekkel ellentétben életben maradtak. Ami nem csökkentette a Rogeriusra váró kötelességek súlyát. A halottaknak meg kell adni a vésztisztességet, még akkor is, ha nemigen találni akárcsak egyet is, amelyik egy darabban lenne. Az élők pedig vigasztalásra és bátorításra szorulnak.

Rogerius ereszkedett volna a lombokból lefelé, hogy elvégezze a lelkiismerete és az egyházi kötelességek diktálta feladatait, ám Lelle egy intéssel megállította:

– Várj. Ne légy olyan balga, mint ők.

– Mint kicsodák?

– Légy türelemmel. Meg fogod látni.

Rogerius, maga se értette, miért, de engedelmeskedett. Maradtak az ágak között. Két napon át ott kuksoltak, jószerivel étlen-szomjan. Lelle időnként lejjebb mászott, és korai tavaszi bogyókat tépdesett egy erdei bokor ágairól, hogy azokkal csillapítsa a szomjukat és az éhüket. A kanonok már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, annyira elkapta a mehetnék és a vele járó viszketegség, ám akárhányszor Lellére nézett, végül mindig úgy döntött, hogy inkább marad. Legalábbis addig, amíg minden erejét megfeszítve bírja. Ami meglehetősen véges és behatárolható dolog.

Két teljes napon keresztül egy lélek se mutatkozott. A környéket vészterhes csönd lepte be. Várad házai leégtek, a tűz se ropogott már, csak a hullaszaggal keveredett émelyítő füst kavargott a város fölött. A szokatlan némaság és a vér messziről érződő szaga becsalogatta a házak közé az erdő vadjait, akik valóságos lakomát csaptak a holtestekből. Rogerius elborzadva hallgatta – persze az is lehet, hogy csak rémültében odaképzelte a faágak közé hangokat – a fenevadak csámcsogását, az állkapcsok csattogását, és a morgást, ahogy időnként egy-egy jobb falat (egy vaskosabb emberi comb, vagy zsírosabb lapocka) fölött verekednek.

Két nap múltán kinyílt a vár kapuja. A bent lévőket előcsalogatta az éhség és szomjúság, elvégre sokan voltak bent, és a fölhalmozott élelemmennyiség rohamosan fogyatkozott. Másrészt minden jel arra mutatott, hogy a tatárok elvonultak, letettek arról, hogy Váradot teljesen elpusztítsák, inkább könnyebb prédát keresnek. Harmadrészt keresztényi kötelesség, hogy az embertársaink maradványaiból lakmározó vadakat elkergessük, és ami még föllelhető volt belőlük, azt tisztességgel eltemessük, még akkor is, ha azt már nem lehetett eldönteni, melyik testrész kihez tartozott. Ugyanezek a gondolatok Rogeriust is arra késztették, hogy Lelle intésével nem törődve, most már lemásszon a fáról, mivel a türelme amúgy is elfogyott, és nem bírt már veszteg maradni. 

Amikor pedig elkezdett lejjebb mászni az ágakon, mint valami hirtelen kerekedett, előjelek nélkül vihar, valósággal kirobbantak Tartarosz lovasai az erdőből, és megállíthatatlan förgetegként ismét lecsaptak a városra.

– Máig nem tudom, hol voltak odáig – mesélte Rogerius majdnem két évtizeddel később, a spalatói érseki palotában, miközben tekintete valahova a messzeségbe, a cella keskeny ablakán keresztül a tenger felé révedt. – De hát nincs rá más magyarázat, minthogy ott lapultak az erdőben, a fák között, közvetlenül alattunk. Olyannyira mozdulatlanul, hogy én bizony semmit nem vettem addig észre belőlük.

– És a veled lévő nő? – kérdezte Tamás, aki észre se vette, hogy annyira figyelt az érsek szavaira, hogy közben elfelejtett jegyzetelni, sőt a lúdtollat is letette. – Ő ezek szerint tudta, hogy ott vannak?

– Úgy sejtem, hogy igen. Különben miért tartott volna a fán, és miért figyelmeztetett volna a veszélyre? Csodálom, hogy miközben az ördögfiak ott rejtőztek alattunk, ő végtelen türelemmel és a félelem legkisebb jele nélkül kibírta ezt, mi több, anélkül intett kitartásra, hogy megsejttette volna velem a közvetlenül alattunk lévő veszedelmet. Amiről, ha tudok, bizonyára páni félelembe estem volna.

Az utcákon, a romok között bóklászókat alaposan meglepte a tatárok második rohama. Újabb öldöklés kezdődött. A vár kapui elővigyázatlanul nyitva maradtak, hiába menekültek volna vissza az emberek, a tatárok vérszomjas förgetegként beözönlöttek utánuk. A frissen fölépített falat az erdőből hozott husángokkal és farönkökkel ledöntötték. (Vajon milyen messzire kellett a várostól elküldenie a katonáit Kádánnak ahhoz, hogy a váradiak ne hallják a fejszék csattogását, és észrevétlenül a közelbe tudják szállítani az embernagyságú fadarabokat?) Egyedül a székesegyház adott átmenetileg menedéket, aminek a kapuját annak idején jó vastagra és erősre építtette László király, hogy az Erdélyben kóborló úzok, kunok, besenyők és más pusztai rablónépek ne tudják betörni. A tatárokon azonban ez se fogott ki. A faltörő farönkökből és az emberi hullákból jókora máglyát emeltek, és a lángnyelvek átterjedtek a székesegyházra is. Az épület hamarosan égni kezdett, pompás kapuja az enyészeté lett. A bestiák nem féltek a tűztől sem: a székesegyház még javában lángolt, amikor ők bementek, és akiket addig nem pusztított el a tűz és a füst, azokkal is végeztek. Azokat az egyházi kincseket pedig, amelyeket Benedek püspök nem bírt elszállítatni, sorra kihozták, és fölkötötték őket zsákokban a lovaikra. 

Váradról délnyugat felé vették az irányt, hogy az Alföld keleti peremét végigpusztítva Szegedet és környékét is lerombolják, miközben a királyt üldöző Batu a seregével északnyugat felé nyomult. Bármerre jártak, nem maradt más utánuk, csak hullaszag, pusztulás, leégett települések, megalvadt vér, lecsupaszodott csontok, és a legborzalmasabb képében megnyilvánuló halál.