Benedek Levente képzőművésszel, plakáttervezővel Horváth-Kovács Szilárd beszélgetett.

Feltűnt, hogy a számos munkádra használod azt a szót, hogy „projekt”. Ami valamilyen perspektivikus tervezésre, folyamatra, egy a jövőben megvalósuló dologra utal, s mint ilyen visszautal a múltra. Hogyan látod a jövőt, mi a következő projekted? 

A rajtam kívülálló jövőt elég szörnyűnek látom, ami engem illet, elég sok tervem van, általában tényleg hosszú távra tervezek, akár évekre előre.

A következő projekt egy olyan kiállítás, ahol egymás mellett lesz látható a megalkotott tárgy és az általa készült plakát. Ennek a tervnek 2019-ben fogtam neki és az idén, a kolozsvári Interferenciákon szeretném kiállítani. Nem csak színházi plakátokról van szó, hanem például egy temesvári borfesztivál plakátjáról, amelynek a bevételeit a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek juttatják. Mert nyilván fontos, hogy élvezzem a munkát, de számomra az is fontos, hogy legyen valami társadalmi haszna is. Nagyon válogatós vagyok ebből a szempontból, nem vállalok el olyasmit, amivel nem tudok azonosulni.

Úgy kapcsolódik a múltamhoz, hogy textil szakosodással végezetem a székelyudvarhelyi művészeti líceumban és a temesvári egyetemen is arra mentem. Akkor a textilművészet kereteit próbáltam tágítani, és egyértelmű volt, hogy az installációk, assemblage-ok, enviromentek felé lehet elmozdulni. Közben egyetem alatt két évig dolgoztam kárpitos műhelyben, ahol bútorkárpittal, illetve női cipők és táskák készítésével foglalkoztunk. Mivel meg kellett élni, kézenfekvő volt, hogy elmenjek egy céghez dolgozni, ahol grafikus és dekoratőr lettem, így tervezőgrafikát is csináltam. Ebből két év alatt elegem lett, és valamilyen kulturális területen akartam dolgozni: így kerültem a színházhoz, ahol menet közben tanultam meg a színházcsinálást és a plakáttervezést. Így kerül egymás mellé a következő projektben egy megalkotott objektum és a plakát. 

Mi az, amivel biztosan nem tudsz azonosulni, nem vállalod el? 

Ami mondjuk rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő – azt nem vállalom. Másrészt a l’art pour l’art jellegű szépművészettel nem tudok azonosulni. Tudom tisztelni azt, aki ezt csinálja, csak engem nem foglalkoztat.

Amikor Székelyudvarhelyről elindultál, akkor mi volt a „projekt”? És az sikerült? 

Már gyerekkorom óta ott volt a fejemben, hogy szeretnék megélni a képzőművészetből. Ez egy terv tud lenni. Ebben a formájában nem igaz, hogy összejött, de azért mégiscsak azzal foglalkozom.

Miért az ország másik végébe mentél egyetemre, éppen Temesvár? 

Az volt a célom, hogy minél messzebb kerüljek Székelyudvarhelytől, Székelyföldtől. Az az igazság, hogy valamiért nem éreztem jól magam otthon – a mai napig azt érzem, hogy otthon nagyon egyoldalú a gondolkodásmód, ami a művészetre is vonatkozik. Székelyudvarhely képzőművészeti szempontból egy halott város.

Egyetlen nagyon jó élményem van: tizenegyedikes koromban volt egy Retus című kortárs kiállítás, ahol helyi, marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi alkotók állítottak ki. Akkor megtapasztaltam, hogy a művészet lehet teljesen más is, mint amit én addig láttam, mint amit nekünk tanítottak a művészetiben. Akkor találkoztam videóművészettel, utcai installációval, performansz-szal, és megismertem kortárs hazai és magyarországi művészeket. Ez mély nyomot hagyott bennem. 

Talán innen indult, hogy Temesvárra menjek: egyrészt multikulturális környezetre vágytam, másrészt meg akartam tanulni románul. Azt is tudtam, nem szeretnék Kolozsvárra menni, mert ott ilyen kis magyar – sőt udvarhelyi – klikkek alakulnak ki, mintha ugyanabban a városban élnének, ahonnan jöttek. És a kolozsvári egyetemnek a felhívása sem tetszett, nagyon a rajztudásra mentek rá, amivel én a mai napig nem rendelkezem. Én nem tudok egy portrét jól megrajzolni, ami sokáig frusztrált, de később mással kompenzáltam: a témaválasztással, az üzenet jó megfogalmazásával, a mű koncepciójának a kidolgozásával. 

Temesvár egy nyugati város, más felvételi rendszerrel. Oda mentem. Igazából az egyetemtől nem kaptam meg azt, amire számítottam, de a várostól igen. Ott találkoztam a város képzőművészeti múltjával, a Sigma csoporttal, a performansz-fesztivállal, a videóművészettel, amelyek ott már a rendszerváltás előtt megjelentek, mint ahogyan a temesvári művészek sok külföldi folyóirathoz hozzájutottak már akkor. Ez kialakított egy sajátos világot, ami tetszett. 

Elsőéves koromban meghalt a textiltanárnő, Zimán Vitályos Magda, akit nagyon szerettem. A további három évet tanár nélkül, az asszisztenssel végeztük. Bejártam más órákra is, grafikára, festészetre, mindenből egy kicsit lopkodtam, és igyekeztem témákat adni saját magamnak. Kitaláltam, hogy irodalmi műveket dolgozzak fel textilművészeti alkotásban. Akkor olvastam George Orwell 1984 című könyvét, ebből készítettem egy installációt, ahol Winston ül otthon egy drótból készült széken, amire vörös lepel van ráfeszítve, ám a főhős teljesen átlátszó drótszerkezet. Mert mi történik, mikor a politikai hatalom megfigyel és átnéz rajtad? 

Mi motivált udvarhelyiként, hogy multikulturális városba menj és románul tanulj? Kérdezem ezt úgy, hogy 2004-ben az Euromaniac kiállításon való részvételedkor visszaütött, hogy te magyarként nyúltál hozzá román politikai témához.