Greta Gerwig: Barbie

Pasztellszínű metamozit rendezett a Mattelnek Greta Gerwig, a függetlenízű filmjeiről ismert forgatókönyvíró-rendező, akit korábban Lady Bird és Little Women című alkotásaiért Oscar-díjra is jelöltek. A Barbie a tavalyi nyár egyik várt-váratlan slágerfilmje lett, amely nemcsak nézők tömegeit vonzotta (vissza) a mozitermekbe, hanem a közvéleményt is alaposan megosztotta.

Rózsaszín ruhás lány lebeg rózsaszín háztetőről a rózsaszín Cabrio volánja mögé. Nemcsak ő, hanem egész környezete rózsaszínűn tökéletes. Mintha kislánykorunk Barbie-babája elevenedett volna meg, és nem is testesülhetett volna meg másképpen, csakis Margot Robbie-ként – és nem is lehetett volna belőle más, csakis filmszatíra. Ez legkésőbb a film első jeleneteinek egyikében világossá válik, amikor a Robbie által alakított Sztereotipikus Barbie egy fergeteges buli közepén váratlanul felteszi a kérdést: szoktak-e Barbie-társai a halálra gondolni. Hogy kiderüljön, honnan erednek ezek a – műanyag gyerekjátéktól merőben szokatlan – gondolatai, olyan útra kell lépnie, amin még nem járt Barbie: át kell kelnie a valóságba, és meg kell keresnie azt, aki épp vele játszik. Nincs azonban egyedül, hiszen vele tart lerázhatatlanul hűséges udvarlója és hívatlan lovagja, Ken (Ryan Gosling).

A film egyik erőssége a gyerekjátékhoz való felnőttes hozzáállás, jelesül az, ahogyan a pasztell Barbie-világot szembeállítja az egzisztenciális kérdésekkel, meghökkentő és humoros kontrasztokat hozva létre. Sok olyan téma felvetődik, amelyről a Barbie-baba mint jelenség kapcsán évtizedek óta folynak a viták, hiszen magának Barbie-nak a léte is kétélű. Egyrészt, a gyártó Mattel reklámszlogenje szerint, azt jelképezi, hogy a kislányok bármivé válhatnak és bármit elérhetnek, és ez az üzenet a baba megjelenésekor, a 60-as években még nem volt elcsépelt. Másfelől azonban a baba által megjelenített nőalak természetesen köszönőviszonyban sincs a valódi női testtel, így Barbie nemcsak a női karrierlehetőségeket, hanem a testképzavart is korát megelőzően „divatba hozta”. Nyilván mindebből nagyon sok ma is aktuális problémára lehet reflektálni, nem utolsósorban a nő és vele együtt a férfi szerepéről és helyéről a változó világban, és Gerwigék tőlük telhetően ki is maxolják ezeket a lehetőségeket. Kár, hogy sokszor kínosan didaktikus módon teszik ezt – ezek a sokat idézett, tömegek által imádott és további tömegekben felháborodást keltő monológok és jelenetek a film gyenge pontjai.

Ami viszont emlékezetes, az a Barbie látványvilága, amelyet az alkotók a lehetőségekhez mérten hagyományos módon, számítógépes grafika használata nélkül hoztak létre. A vibráló rózsaszínek mellett a plasztik berendezési tárgyak, a nyitott babaházak, csúszdák, műanyag cipők, víz nélküli medencék, tej nélküli tejesdobozok hihetetlen gyorsasággal repítik vissza az időben mindazokat, akik valaha játszottak ilyen babával. A Barbie-világból a valóságba való átlépés képsorai valódiak, gyönyörűen koreografáltak, a jelmezek mintha tényleg az egykori babákról elevenedtek volna meg. És akiktől mindennek lelke lesz: a valószerűtlenül tökéletes Margot Robbie, aki finom (ön)iróniával játssza a naiv, butuska, szeretetreméltó, az élettel most először találkozó játékfigurát, és az elképesztő komikusi tehetségű Ryan Gosling, aki a film egyértelműen legerősebb jelenetében, egy musicalbetétben előre bezsebelte a 2024-es díjszezon összes mozis vígjátékszínészi elismerését. Ő a film igazi revelációja, egy olyan mellékszereplő, aki nélkül semmi nem működne, hiszen olyan tűpontosan találta meg a figura kulcsát, a jóravaló, mindig reménykedő szerelmest, akinek valójában fogalma sincs a szerelemről, és kétségbeesésében akár a férfiuralmat is kiharcolná – míg csak rá nem jön, hogy nincsenek benne lovak.

Mellettük pedig ott sorakoznak a kreatívabbnál kreatívabban kitalált mellékszereplők: a leharcolt Barbie (Kate McKinnon), akinek a haját lenyiszitelték, arcát filccel összefirkálták, egyik lába pedig már többé nem tud visszaállni eredeti helyére, mindannyiunk gyerekszobájában több példányban is megtalálható volt. A Mattel főnöke (Will Ferrel), aki csupa férfiakból álló igazgatótanácsával magabiztosan megjósolja, mit is akarnak a nők, a valóságból is kiléphetett volna. Gloria (America Ferrera), a Mattel alkalmazottja, aki akaratlanul sodorja Barbie-t egzisztenciális válságba, valójában bármelyikünk lehetne. 

Greta Gerwig üdítően vidám marketingkampánnyal megtámogatott filmje nem fogja megváltoztatni a világot vagy megdönteni a patriarchátust (amelyben a lovak száma amúgy is tragikusan alacsony), de velejéig szórakoztató, káprázatosan látványos moziélményt nyújt, és garantáltan többször is megnevettet – arról nem is beszélve, hogy nem folytatás, nem előzményfilm és nem remake, ez pedig napjainkban nem kevés.

Barbie (2023)
Rendezte: Greta Gerwig
A forgatókönyvet írta: Greta Gerwig és Noah Baumbach
Fényképezte: Rodrigo Prieto
Zeneszerző: Mark Ronson, Andrew Wyatt
Szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrera, Kate McKinnon