A szakácsnő

Már délután látszott, hogy a nagyobb asztalfoglalás nélkül kevés bevétel lenne – de mivel azt elfogadták, nem lehetett kitenni a ZÁRVA táblát. Az idő is pocsék volt, folyamatosan esett, ember nem járt az utcán. A kávézóban egy fiatal pár és egy magányos laptopos ült. Majd beállított a férfi egy ismerőse, cvikkerrel, mintha a múlt század elejéről érkezett volna. Beszélgettek fél órát, aztán a vendég rengeteget telefonált és elment.

Szép lassan érkeztek a foglalásra az emberek. Először ketten. Egyik csapolt sört kért, a másik üvegest. Két külön kultúra. A csapolt kedvelője igencsak szerencsétlennek tűnt. Autómosó vállalkozást indított, mint mesélte. A kétszázadik kocsi után jól ment a belső tisztítás. Már majdnem megél belőle. A kovid alatt hazaköltözött a szülőkhöz, szinte végig otthon kellett lenni velük, azóta sem igazán tért vissza az emberek közé. Feladata a fa behordása, a szülők azzal akarnak fűteni. Mégis meghízott. Nem talál magának párt. Az üveges sörös mesélte, nála minden rendben, projekteket visz, és egymás után jönnek a gyerekek, akiket el is tud tartani. Szivárogtak lassan a többiek, udvarias középkorú férfiak és nők. Egykori osztálytársak. Köztük egy pár. Ők egész este nem ültek egymás mellé, de mindig ugyanazt kérték, ami miatt a férfi úgy véli, ők ketten még teljesen megbíznak egymásban, de már gyengül a kapocs. A lányok többet késtek, jöttükre rögtön megtelt zsivajjal a terem. Melegszendvicsek, borok. Senki nem ivott sokat. Egyes nők különösen egészségtudatosak voltak: csak tea, limonádé.

A férfi aznap egyáltalán nem kívánta a munkát: a pultos betegsége miatt ugrott be, dolgozott már eleget, a többieknek ez volt a karácsony előtti utolsó munkanap, neki pedig enélkül is rengeteg feladata volt.

Ismét benézett egy barátja. Amikor délelőtt beszéltek, és megtudta, hogy ő lesz szolgálatban, jelezte: jönni fog. Diskuráltak. Csöngött a hely telefonja. A cvikkeres volt az. Nem hagyta-e ott a kulcsát. A pad alatt nem (elnézést kért az ott ülő nőktől, hogy benézhessen), a vécében nem, a fogason, na, ott igen! Akkor visszajön érte, mert így nem jut be a lakásba.

Újabb viszki a barátjának, fél deci bor neki. Sztori. Egy közös ismerős évente pár hétre egyszer-kétszer hazalátogat külföldről, és akkor, de csakis akkor összejön a régi nagy szerelmével, hogy szinte megállás nélkül azt tegyék, amit férfi és nő évezredek óta csinál. Jelenlegi párjaik ilyenkor becsukják a szemüket. A cvikkeres visszaért. Megörült a kulcsnak, még puszit is akart adni a férfinak, amit az nem fogadott el. Leültette a barátja mellé, kicsit magukra hagyta őket, felszolgált. A barát hazament. A cvikkeressel még hosszan diskuráltak, kísérleti filmek, Haiti, Najmányi László, Kim Korbisier, majd az is hazatekert.

Zárás. Minden mosatlanul maradt, eddig sem volt kedv, a rendrakáshoz végképp nincs, majd karácsony után. Kocsi.

A Rudas fürdő előtti megállóban valaki állt az esőben, stoppolva integetett. Idősebb, hajléktalan külsejű asszony. El mellette, visszapillantó tükör, megállt, visszatolatott. Hova megy. Moszkva tér. Oké, épp útba esik. Nem áll a szájára a Széll Kálmán – a férfi megérti. A hajléktalan külsejű asszony beszállt. Úristen, felkészült rosszabbra is, de a rántotthús és a sülő olaj intenzív szaga ebben a töménységben mindent olyan agresszíven betöltött, hogy kis híján felfordult tőle a gyomra. Ez az asszony biztos rabszolgakonyhán dolgozik. Pedig itt nincs is étterem. Nem itt, eddig egy kolléga hozta el – válaszolt amaz nyugodtan. A Bertalan Lajosban szakács. Mindent elkészít, nemcsak rántott húst. Az egyetlen baj az, hogy nagyon sokáig tart a munkaidő, ilyenkor már nincs, ami hazavigye. De élni kell, és nem panaszkodhat, itt mindig fizetnek. Egy éve még autózott, tavaly odaadta a lányának a kocsit, járjon vele az. Az ő reflexei 67 évesen már nem elég jók ehhez. Fiatalon sem félt felvállalni a sorsát, most már csak nem csapja be magát. És még a családnak is használt vele. Félretesz nekik emellett is elég sok pénzt. Az asszony kiszállt.

Hazafelé a hegyen már havazott. Egyesek gyászoltak, mások szeretkeztek a meleg szobában, miközben hullott a hó. Majd elolvad. Lucsok, sár lesz belőle, táplálva rothadást és növekedést.

Balogh Endre a PRAE.HU Informatikai és Kommunikációs Kft. ügyvezetője, a Prae Kiadó vezetője, a prae.hu művészeti portál főszerkesztője, a Kis Présház irodalmi kávéház és szórakozóhely egyik tulajdonosa, programszervezője, a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. 2007-ig csak kisprózát közölt, majd hosszú hallgatás után 2022 eleje óta verset, prózát ír.

8. A mosoly albuma

Viola épp le tud ereszkedni az osztrák óvodás gyerekek közt. Neki félelmetes ez a kék pálya. Ma mégis könnyű szívvel jön, nem kell a család spórolós táplálásával vesződni, ünnep lesz, idősebb fiúk tizenkilencedik születésnapja. Így a csúcson, a hüttében ebédelnek. Jobbra-balra fenyőerdő, fent a vékony felhőtakarótól fehérlő napkorong. A felvonónál találkoznak majd, a völgyben, ahol bőven lesz ideje nézelődni. Nem szereti, ha rá kell várni.

Zoltán már messziről kurjongat, majd magabiztosan fordul be a már lecsatolt lécekkel ácsorgó felesége mellé. Kicsit talán túlzottan heves is ez a tempó a tudásához képest, de sikerül még időben megállni. Mint aki ezzel ki is pipálhatta a szükséges aznapi nagy mutatványt, csak úgy, síszemüveggel a szemén, csókot nyom Viola ajkára. A gyerekek is ott vannak már, mindenki ebédre kész.

– Irány a nassfeldi csúcs! – vezényel Zoltán, már a négy gyereknek is szólva, akik a bejáratnál beszélgetnek. 

A fiatalok, így hívják őket a szülők. Ez most az egyetlen olyan év, amikor mindannyian gimnazisták. Nekik, szülőknek szinte repül, a fiataloknak vánszorog az idő. De rend van mindenhol. Nem mindegy, hogy milyen sorrendben fürdenek, Zoltánék ragaszkodnak az otthonihoz még itt, Hermagorban is. Enni egyszerre kell reggel, délben és este is. Nagy fegyelemmel nevelik őket.

A legidősebb, Zoárd ősszel egyetemre megy. A hormonok miatt a lányok, emellett a komoly műszaki pálya izgatja, legalábbis a szülők szeretik ezt feltételezni róla. Zala hetedikes, az iskolaváltás nem viselte meg, jól tudta, hova érkezik. Boróka és Bíborka a középsők súlytalan életét élik. A felvonó zsúfolt volt, nem tudtak egymással beszélgetni, nem is fértek be egy kabinba.

– Kóla, azt mindenhol ugyanúgy mondják, kérjetek azt. – Zoltán maga eszpresszót kért, azt is mindenhol ugyanúgy mondják, gondolta. Meg is kapta, de tej nélkül. Kétségbeesetten integetett, hogy egy kis tejet kér. „Little bit milk please!” A pincér mosolygott, és szó nélkül hozta a tejet. Violának már azt ecsetelte, hogy neki sosem adnak, holott ő azzal szereti, és állandóan jelezi nekik, mondja.

Felesége élénken bólogatott, majd mikor megérkezett a pincér a tejjel, ételt kezdett rendelni. Grillezett csirkeszárnyat kért, ami ott a szárnya combját jelenti. Boróka és Zala közösen Kaiserschmarrnt mondott a pincérnőnek, vihogva, aki visszakérdezett, hogy ketten egyet, vagy egyet-egyet. Ismét röhögcséltek, de válaszoltak: egyet-egyet.

Zoárd halkan mondta, hogy Knödel, amit kér, ehhez apja egyre hangosabban tette hozzá, hogy „knődli, knődli, mondd már nekik, Zoárd, hogy knődlit kérünk, te is, meg én is. Hát nem igaz, teszed itt egész nap az okosat, és képtelen vagy elintézni, hogy kapjunk egy knődlit?!”

Viola elhúzta férje büdös hónalja alatt az étlapot, és megkérdezte Zoárdot, melyik ételt kérik.

A hangos kiabálást felhúzott homlokkal és tágra nyitott szemmel bámuló pincérnőnek a feleség elmondta, hogy két Germknödel lesz. Zoárd közben az arca elé tette a két kezét, úgy fogta a fejét, mert apja még mindig kiabált. „Olyan vagy, mint az öregapád, az is mindenkinél mindig okosabb, de semmit nem csinál úgy, ahogy kell”. Bíborka kikérte a Wiener Schnitzelt, az a legegyszerűbb. Még emlékezhet a pincér a tejre, hogy azt sem hozta ki, joggal érezheti magát bűnösnek, ő is lenyugodhat, mindenki lenyugodhat, puffogott magában Zoltán.

Viola szíve szerint megnyugtatta volna a férjét, érti ő a versengést. Tiszta a kép, sajnálja. Naponta teremt olyan alkalmakat, amikor bebizonyíthatja, okosabb, ügyesebb, mint a fia. Most ez még így van, viszont érzékelhetően nyomul, nagyon nyomul a következő generáció. – Drágám, nem helyes, ha az étteremben a saját fiunkkal kiabálunk – mondja, mikor egy pillanatra kettesben maradnak. Nem olyan jó útravaló. A fiatalokat ahhoz kell segíteni, hogy amennyire csak tudnak, jók legyenek. Tanulmányban, sportban, emberként. Legyenek jó emberek, mint ők. Így a magyarokról is rossz képet festünk. Ha kell, kiabálj inkább velem, én tudom, hogy elmúlik, csak nagy rajtad a nyomás. 

A fiatalok visszabicegtek a síbakancsaikban. Boróka elővette a kis polaroid gépet, és megkérte apját-anyját, mosolyogjanak Zoárddal, a szülinapossal. Hirtelen mindenki beállt fotópózba. Szilikoncicííí! Létrejön a mosoly albumának következő darabja. Befotózza, és elküldi a büszke nagyszülőknek.