Kéthavonta jelentkező rovatunkban Boka László egyetemi docens, az MTA (most ELKH BTK) Irodalomtudományi intézet tudományos főmunkatársa, valamint az idén Papp Sándor Zsigmond író egyazon tematikáról két (azonos vagy eltérő) írását olvashatják. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalókon túl rálátást biztosítson az egyes irodalmi életutak mögötti izgalmas történetekre és összefüggésekre, vagy figyelmeztessen elfeledett, háttérbe szorult aspektusokra.

Kisemberek, életszituációk és Kolozsvár-történetek megörökítője

Az 1945 utáni romániai magyar próza kétségkívül egyik legszínesebb egyénisége, és sokáig legnagyobb könyvsikerének a szerzője, aki – mint kortársai is megjegyezték róla – mindenkor, minden művében kicsit Kolozsvárt írta meg. A Zokogó majom (1969) egyszerre korrajz és önéletírás, városregény, autofikció és konkrét történelmi kulisszát működtető szépprózai kollázs. A regény alapvetően egy lumpenkörnyezetből jött gyermek életútját követi figyelemmel a gyermekkori kilátástalanságtól az újságíróvá válásig, miközben a cselekmény több szálon is fut, s azt érzékeljük, hogy a színre vitt kisemberek feje fölött elzúg a nagybetűs történelem. E kvázi-fiktív kulisszák közt és a nagyon is konkrét helyszíneket mozgató szituációkban rajzolta meg Bálint egy „élhetetlen család kálváriáját”, melyből egyedül Kálmánkának, a regény főhősének sikerül valamiképp kiemelkednie, szembefordulva a máról holnapra tengődő életformával, mindugyanakkor kamatozó értékként, öröklött világlátásaként az édesanyjától örökölt jóságát is megőriznie. Bálint itt, akárcsak korábbi rövidprózai írásaiban a kelet-közép-európai lumpenvilág szociológiai pontosságú leírását, tipológiáját adta, miközben erős pszichológiai hajlamának érvényesítésével teremtett teljes értékű, új hangú prózavilágot. 

Könyve sikerét mindezeken túl rendkívüli világképe, humora és stílusa biztosította, utóbbiról, azaz a szerző stílusáról mint legfőbb védjegyéről Hervay Gizella írta találóan egykoron, hogy az maga az író embersége. Utalt ezáltal az ábrázolásmódra is, hiszen Bálint Tibor hősei minden pátoszt nélkülöző kisemberek, akiknek helyzeteit, traumáit, kisebb-nagyobb lelki problémáit nagy megértéssel, empatikusan, szeretettel és humorral rajzolta meg egy viszonylag „szabadabb” szellemi légkörben, a hatvanas évek második felében. Persze ezt megelőzően a főleg rövidprózával jelentkező írót több ízben is elmarasztalta a dogmatikus, hivatalos irodalombírálat, mely éppen vele szemben mutatkozott a legtürelmetlenebbnek – amint azt a Kántor Lajos és Láng Gusztáv-féle, azóta legendássá vált irodalomtörténet is megjegyezhette –, novelláinak témáit periferikusnak, hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte, sőt igyekezett a szerzőt is lebeszélni az „elvarázsolt hétköznapok” ábrázolásáról. Szerencsénkre sikertelenül.

Első kötete – a Forrás-sorozatban jelent meg, Csendes utca (1963) címen, s leginkább „hangulatnovellákat” közölt. Ezekben valóság és ábránd, jelen és múlt, projekció és álomvilág egymást kiegészítik. Bálint mintaadói között ott találjuk Krúdyt, Gelléri Andor Endrét, Kosztolányit, ha tágabb kitekintésben mérjük, akkor az osztrák-német vonalat, (például bizonyos fokon a Kosztolányinak is mintául szolgáló Arthur Schnitzlert, vagy a jedermann prototípusával dolgozó Hofmannstahlt), ha pedig lokálisban, a két világháború közötti erdélyi prózaírók közt keressük képletes elődeit, az úgynevezett urbánus szerzőkhöz jutunk: Karácsony Benőhöz, Ligeti Ernőhöz, Molter Károlyhoz s másokhoz. Egyéni stílussal, eredeti hangon, de ezen „urbánus” erdélyi irodalomvonulatnak prózába vegyített életérzését és esendő karaktereit vitte némiképp tovább, vagy toldotta meg groteszk, abszurd, mégis valósnak érzett helyzetekkel és sok humorral, melyek egy egész kor hangulatait képesek voltak rögzíteni. Mindig alulnézetből indulva, de számos esetben példázatos, biblikus magasságokig, vagy akár mitologikus távlatokig jutva. Az 1969-ben, a mű születésekor harmincas éveiben járó író eleve a klasszikus realista próza és a 20. századi modern irányzatok egyedi, eredeti ötvözetéből hozta létre említett nagyregényét, amelyben a külső események mellett a belső történések pontos rögzítése legalább ilyen súllyal bír. 

A részletek „az igazság alkatrészei” – vallotta maga Bálint, miközben egy új, a groteszkhez és az abszurdhoz is vonzódó prózaíró-rajzással (főképp Páskándi 1968-as Üvegek című, súlyos gondolatokat hordozó, ugyanakkor játékos elemekben gazdag elbeszéléskötetét követően) Vári Attilával, Köntös-Szabó Zoltánnal, részben Szilágyi Istvánnal, s másokkal egy megújuló prózapoétika elkötelezettje lett, melyben a pszichológiai törekvések és lélektani narratív eljárások is bőséggel helyet kaptak. A lumpenvilágot, a sokszor sivárnak vagy üresnek, egyesek szemében értéktelennek gondolt külvárosi életet, de a valós és képletes mindenkori városközpontra iróniával és nagyfokú belső szabadsággal is figyelő „periféria” életét így emelte be mesteri módon az irodalomba, így tette kissé bohémmé újfent, s mégis egészen mássá, mint Krúdy idején volt. 

A miliő, amelyből az író maga is származott, valószínűleg igen korán meghatározta sorsát és alkotói világlátását is. Nehéz családi körülmények között, külvárosi környezetben nőtt föl, kilenc testvére volt, hét lány és két fiú. A kolozsvári Református Kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé, hogy mint tehetséges munkásgyermek bejusson a kollégiumba. Életének első, meghatározó éveitől és helyszíneitől nem akart elszakadni prózájában sem, a konkrét környezetet és élményeit írta meg újra meg újra, azokat mentette át termékeny karakterformálással és esendő élethelyzetekben fiktív, teremtett világaiba. E karakterformálás tette többek között egyedivé. Felejthetetlen figurákat teremtett ugyanis: a kajlafülű, izgága pincért, Hektort, s a vele meg-megszakadó, fluid kapcsolatban, tulajdonképpen vadházasságban élő Böskét, akiknek kapcsolatát – természetükből s temperamentumukból fakadóan is – maga Bálint így jellemezte: „fészküket a levegőbe rakták…”

Bálint e sikerregénye egyes leírásaiban is megőrizte novelláinak tömörségét. A regény színpadi változata (Sánta angyalok utcája címmel, 1972) sikerrel mentette át az alapmű számos etikai és esztétikai értékét, oldotta meg annak sajátos valóságlát(tat)ását. Későbbi munkáiban Bálint Tibor viszont eleve visszatért a rövidpróza műfajához, így a Zokogó folytatásaként létrejött Zarándoklás a panaszfalhoz (1978) lapjain is novellisztikus szerkezetek egymás mellé illesztésével találkozunk, melyekben persze szintén a hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárjának életérzése, a kiskocsmák, klubok, munkástelepek lumpen, vérbő világa ábrázolódik. Már a rendszerváltás után született a Bábel toronyháza (1996), mely szintén hosszabb elbeszélésekből összefonódó regény. Főszereplői ismét a könnyedén felismerhető „Szamosvár” lakói, illetve maga Hamudius államfő, akiben nem nehéz ráismerni Románia egykori diktátorára. Az események képszerűen bontakoznak ki egyes „újsághírekből”, miközben a vicces-tragikus, ámbár sokatmondó nevű karakterek (a hentes, a tanár, az anabaptista hittérítő, a vándorborbély vagy a cselédlányból örömlánnyá lett szereplők), afféle szent megszállottak töltik ki egy „bábeli” panelház olykor hallgatag, máskor zűrzavaros vagy éppen együgyű életét.

Kortársai szerint is az író Bálint Tibor e karaktereihez az ihletet a kész életből vette: szeretett emberek között időzni, szóba elegyedni velük, kiismerni természetüket, hobbijaikat, rigolyáikat. Sohasem volt elzárkózó típus, legkevésbé pedig egy írói magányba elmenekülő alkotó, épp ellenkezőleg. Mindenkoron nyitott szemmel figyelte a környezetében élőket, a regénybe, novellába illő karaktereket éppúgy, mint azok elmesélt történeteit, amelyeket aztán nem egy ízben kellő írói fantáziával színezve épített be írásaiba, s adott képletesen örök létet nekik. Bálint Tibor mindazonáltal legfőbb ihletforrását saját világából és életeseményeiből merítette. Mindenkoron azt vallotta: élj sűrűn és emlékezetesen, hogy legyen majd mit mesélned!

Boka László

Végig nem járt utcák

Nagymamám mindig a régi utcaneveket használta. A Széchenyi téri piacon vettük a krumplit, a Kazinczy utcán volt a szódás és a Deák Ferencen mindig megcsodáltam a kétoldalt futó fákat. Hóbortnak gondoltam, mert a valós Kolozsvár más nevekre hallgatott a nyolcvanas években, és nekem folyton egymáshoz kellett igazítani a kettőt: a nagyon is létezőt a csak álomban szendergőhöz. A fiúgyermek praktikus útmutatásra vágyik, ha már egyszer őt küldik a piacra, ha már egyszer a méltósága ellen intéznek beláthatatlan következményekkel járó támadást.

A fordulat után a Zokogó majom volt az első jel, amely erről a szendergő, épp csak ébredező városról adott jelet. Nem írták ki magyarul a vendéglő nevét, talán a tulaj nem akarta megkockáztatni az ezzel járó hisztériát a többség részéről, vagy mert eleve tapintatos volt, már soha nem derül ki, de a cégér, rajta a zokogó majommal mindennél beszédesebb volt. Akkor már tudtam a regényről, tudtam az élhetetlen család kálváriájáról, bár nem olvastam. (Akkoriban épp Orwell-lázban égtem, egymás után faltam fel az 1984-et és az Állatfarmot, mintha az a tény, hogy könyv formájában is viszontláthatom az elmúlt évek rendszerét, végképp megnyugtatna, hogy nem illúzió volt, amit átéltünk. Jobban hittem akkoriban a könyveknek, és kevésbé Nagy Testvér földi másainak.) De Bálint Tibor műve azok közé tartozott, amelyekről akkor is tud az ember, ha még nem vette a kezébe.

Csakhamar ez a helyszín lett ezen az újraéledő Kolozsváron a másik biztos találkahelyünk. (Az első – a ló farka a főtéren – hosszabb ideig kitartott.) Ott futottunk össze, ha a Fürdő utcán át a Sétatérre indultunk a Kaszinóhoz, ahol nemrég nyílt meg az első biliárdterem, vagy fel a Monostorra bulizni valamelyik ismerőshöz – a házibulik ekkor még nem haltak ki. A biliárdgolyók koccanásai összekeverednek azokkal a tavaszi napokkal, amikor egyszerre tanultuk ezt az új játékot és a szabadság új szabályait, ráadásul még szerelmesek is voltunk, mert tizennyolc évesen ez szinte kötelező, mondhatni munkaköri kötelesség. Regényben éreztük magunkat, egy poszt-orwelli műben, amelynek minden pillanatát az eufória fűti, és még nem lehet eltávolodni tőle, hogy papírra vessük, mert még túl friss, túl eleven volt, akár egy lüktető seb, amely csodák csodájára nem fájdalmat, hanem örömöt sugároz. 

Egy bécsi lánynak csaptam a szelet, pontosabban egy régi kolozsvárinak, aki a rendszerváltás után sietett haza, és együtt próbáltuk felfedezni a régi vagy újonnan előbújó várost. Caplattunk az utcákon, minden utca épp vedlett, átalakult, gombamód szaporodtak az új és hívogató helyek, már semmit sem éreztünk kopottnak, pedig még minden az elmúlt évek fakó és tompa fényében fürdött. Az utolsó estét a Zokogóban töltöttük, akkor már úgy tűnt, sikerrel járnak félszeg rohamjaim, beléphetek egy egészen másik városba, de akkor még arról beszélgettünk, hogy találkoznunk kell, Pesten vagy Bécsett, mindkettő nagyon közelinek tűnt, de mégis elérhetetlennek. (Azon igencsak meglepődtem volna, ha valaki akkor megsúgja, hogy mindkettőnek leszek lakója, nem csupán bekérezkedő turista, ügyetlen ká-európai látogató.)

Gyorsan felszívódtak az illúzióink, a szerelem is elpárolgott. Maradt az új és még újabb város, a saját, felfedezni való életünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam: egy napon majd az én regényem is csatlakozik a többihez, amelyben Kolozsvár valamelyik arca él. De akkoriban még én is csak bolyongtam a magam fikciójában, ahogy Vincze Kálmánka bolyonghatott az övében. Azóta kétszer is megvettem a regényt, antikváriumban és boltban, többször vittem magammal hosszabb útra, nem törődve azzal, hogy cipelnem kell a vaskos kötetet, Böske és Hektor hívott, hogy kukkantsak be hozzájuk. De soha nem érkeztem meg. Bizonyos könyvek arra ítéltetnek, hogy örök vágyakozásként testesüljenek meg. Most több társával együtt egy pesti raktárban várakoznak, hogy kicsomagoljam őket, hogy újra életet leheljek beléjük, s bennem napról napra nő a lelkiismeret-furdalás, hogy nem szabadítom ki őket. Egy könyv olvasó nélkül árvább minden létezőnél, felesleges, akár egy láb nélkül maradt cipő, tekintet nélkül maradt szemüveg. Sovány vigasz, hogy a tévéfilm egy-két epizódját láttam, Bánságira emlékszem, meg Szombathy Gyulára, az ismeretlenül ismerős figurákra, akikkel megbeszélt találkám van.  

Pedig az eltelt időben a szerzővel is találkoztam, nem is egyszer. Elevenségét, kerek arcát, kicsit mindig szűknek tűnő zakóit, beszédes szuszogásait, valamit vagy valakit mindig kereső tekintetét őrzöm, akár a jótanácsait, amelyekkel akkoriban még nem tudtam mit kezdeni. Naná, hogy nem, akkor ő már rég író volt, kicsit már meg is fáradt benne, én pedig nagy lendülettel érkeztem, nyomultam befelé az íróságba, alig törődve mással, csak magammal. A termete kicsit meglepett, szálfa emberre számítottam, mint Mészöly, mintha a regény súlyát és méretét valamiképp az alkatnak is tükröznie kellene. Sokért nem adnám, ha most futhatnánk össze, amikor már bennem is fárad az íróság, a két fáradtságnak sokkal több mondanivalója lenne egymásnak, úgy hiszem. Másként boroznánk, másként beszélnénk cselekményről és karakterekről, meg nem írt történetekről.

Nagymamám meghalt, elköltöztem, lélekben többször is. Látogatóként tértem vissza, ahogy annak idején a bécsi lány, keresve nagyszüleim és Bálint Tibor Kolozsvárját. A régi, végig nem járt utcákat. Az én névtelen városomat. Amely hiába bukkant fel azóta több regényben is, egyre távolodik. Pedig azóta többet tudok történelemről és szerelemről, többet az évek során ismét eltűnt vendéglőről, amely tudomásom szerint soha nem írhatta ki a nevét a cégér alá. De talán már nem is akarta. Ott kellett volna elolvasni, ott kellett volna jobban megélni kálmánkásságomat, a regénybeli kocsma helyén pipiskedő étteremben, ahol olyan ételeket szolgáltak fel, amilyeneket csak messziről láttak Bálint regényének esendő hősei. Kihagyott ziccer ez, másként sajgó seb. És most is úgy teszem ki az utolsó pontot, hogy erős bennem a fogadalom: elindulni a régi város és a pesti raktár árva könyvei felé. Végig a Kazinczy utcán a Széchenyi térre, amíg meg nem hallom az árusok türelmetlen és sürgető hangjait.

Papp Sándor Zsigmond