Mostanában mintha ódzkodnánk a temetőktől, a beteg emberektől, a temetésektől. Pedig az élet természetes része az elmúlás, a temető pedig egyszerre árulkodhat a múltról és a jelenről; az élőkről, de a holtakról is. Miért érdemes kimenni a temetőbe? Séta közben milyen árulkodó jeleket találunk? Mi köze a nagyvárosi temetőknek a romantikához? Ilyen kérdésekre kerestük válaszainkat.

(Balázs Lajos)

A temető, bárhol is legyen, árulkodik is, de inkább beszél, képet mutat, hogy akinek füle és szeme van, hallja meg, értse meg, mit mond és mutat a múltról, jelenről. A jövőről is. A temető különleges hely: csendjével a csendesen üldögélő, nézelődő lelkében, tudatában, akarata ellenére befele hangzó mondatok, emlékek, kérdések folyamát indítja el. Temetések alkalmával járt már temetőben, helyben is, máshol is, férfi és nő, gyermek és idős, alkotóereje teljében elhunyt, közelije, távolija koporsója mellett kifejezni együttérzését az ott álló fájdalmasokkal (gyászoló hozzatartozók). És mert az üldögélő nemcsak érző, hanem gondolkodó ember is, most rájött, hogy a temető(k) telepítése, kialakítása, időben való formai/alaki változásai nagymértékben függenek az élő emberi település történelmétől, hitéletétől, felekezeti, etnikai dominanciájától, kultúr- és civilizáció szintjétől, egyéni és közösségi viszonyaitól, a halottkultusztól, a végtisztesség megadásának hagyományos méltóságától, ahogyan Erdélyben, kiváltképpen a Székelyföldön szokták mondani.

Egyik orvos kollégámnak az édesapját a saját gyümölcsöskertjébe temették, noha Mária Terézia az általa kibocsájtott egészségügyi rendeletében ezt megtiltotta.^[1] Abban a mezőségi faluban a múlt század 60-as éveiben még nem volt köztemető. A halotti tort is ott rendezték. Mindezt azért, hogy a családból elhunyt az élő család közelében aludja örök álmát. Később az összetartozó család egyéni és társadalmi elvárásának képét a családi sírhelyek összevonása, csoportosítása által valósítják meg. Ez nincs másképp az erdélyi magyar városi temetőkben sem. A példák ezreit sorolhatnám fel. Székelyföldön, kiváltképpen a csíki katolikus falvakban tartja magát az a hiedelem, hogy a haldokló lelke nem ismeretlen halotti társaságba távozik, őt a családból korábban elhunytak lelki/szellemi közössége várja és fogadja, mert földi létük idejéből már ismerik. Még azt is, aki nem tért haza az első világháborúból, de a rokonságból való. Ezt a meghosszabbított földi valóságot, az összetartozás folytonosságát meg kell őrizni a családi sírok fenntartásának hagyományos szokásával is. A faluban is vannak olyan utcák, ahol a lakók rokonok, azonos nevűek! „Ahol nagyapám vagy anyám van, ott ásunk mű es, hogy ott legyünk mellettük. Azon vannak örökké, hogy a családtagok, rokonság egy helyre kerüljön” – mondják. „A házastársakat is egymás mellé helyezik, mint az életben, ahogy járnak. Jobbról örökké a fehérnépet szokták. Amelyik hamarébb hal meg, már előre oda teszik, ahova jár a helye.” (saját gyűjtés, Csíkszentdomokosról)

Ezt az örökségünket politikai argumentumként dobta be egyik leleményes parlamenti képviselőnk a rendszerváltás után elindított Har–Kov-jelentés parlamenti vitája során. A vita arról szólt, hogy ki honnan és mikor jött Székelyföldre. A perdöntőnek vélt javaslat így hangzott: „Mindenki álljon a nagyapja, dédapja sírjához.”

Ha néprajzosként, antropológusként keresem a választ és értelmezem, csak ezen a kis résen keresztül is számomra a temető egyféle geometriai, mértani entitás: az élő falu, halott falu szimmetriája. Ezen a csapáson haladnék tovább, néhány kicövekelt, olykor spontán felbukkanó jelenség irányában vagy mentén.

A temető tükrözni képes az élő falu rendjét, társadalmi szerkezetét, igényességét vagy annak ellenkezőjét. Annak ellenére, hogy bekerített tér, mégis reprezentatív tér, hiszen ott helybéliek és idegenek sokan megfordulnak, látnak és ítélkeznek. A rendben és tisztán tartott falu és a rendetlen, szemetes temető sértő és disszonáns példa. Az erdélyi magyarság temetői többnyire rendezettek, noha láttam és látok bekerítetlen, legeltetésre felszabadított, felcsapott temetőket is.

Minden temető hallgatása, csendes viselkedése, képzete ellenére beszélő is: az élőkről, a halottakról, egymás viszonyáról. Ezek között találni hivalkodó temetőket is, a közösség lelki, érzelmi, egyéni drámáiról csevegőket. Tulajdonképpen az elhunytakról éltükben kialakult kép átmentése, tovább vitele, rögzítése a szándék a közösség memóriájában. Kiemelkedő a Máramaros megyei szaploncai Vidám temető. Stan Pătraș többnyire színes síremlékei a halott valamilyen különleges tulajdonságát rögzítik a fejfára: iszákosság, verekedés, balesetek stb. Ábrázolásai – nevető/kacagtató – fejfák, többnyire karikatúrák, a temetőt turisztikai rangra emelték.

A temetőbe kihelyezett verbális gúny és humor szintén szimmetrikus – írott – változata a népköltészetből ismert tréfás költészetnek. Személyre célzó élük által a lakodalom és táncmulatságok ujjogtatóival, csujjogtatásaival rokoníthatók. Néhány példa jut eszembe: Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Kit megölt a borseprő. /Berúgott keményen,/ Kiugrott a kéményen; Itt nyugszik ökröcske,/ Ökör János gyermeke./ A Jóisten nem engedte, /Hogy nagy ökör legyen belőle. Ezek a példák a kegyelet tagadásai, de tagadásai a temetőről kialakult konvencionális, de még inkább a rendeltetéséhez méltó és megszokott képnek is.

A temetők vizuális elemei, jelrendszere tovább értelmezhetők, felvilágosítást nyújtanak a csendben lépegető, meditáló látogatónak az élő falu–halott falu valóságáról, tükröző képességéről.

A 70-es évek elején a csíki, gyergyói katolikus temetőkben megjelent egy-egy kopjafa a sírkeresztek rengetegében. Aztán az évek teltével még egy, s még egy. Kezdett érdekelni, hogy kik az állítók. Két dolog derült ki: az állítók mind katolikusok, és valamennyien értelmiségiek! A katolikusok nem állítottak kopjafa síremléket. Kezdtem sejteni a jelenség magyarázatát. Olvasmányaimból tudtam meg, hogy szintén a 70-es években a dél-szlovákiai magyar temetőkben és falvakban kezdtek kopjafákat és székelykapukat állítani. A jelenség hátterében a szlovák nacionalizmus erősödése volt, illetve a vele diszkréten, de határozottan szembeszegülő magyar értelmiség hangtalan, mozdulatlan szimbólumaink temetőbe való áthelyezése. Az etnikai szimbólum és síremlék, nevezhetném ravasz szimbiózisa ez, megkettőzött funkciója a temetőben.

Máskor gondoljunk a gyermek halott temetési szertartásának rituális eszközeire, arra, hogy miért szegeznek kis keresztet a nagyszülők sírkeresztjére, ahová beássák; miért leányok, legények viszik a koporsót, miért élő faággal, Csíkban fenyővel, a mesebeli égig érő fával díszítik a sírt, miért törik vissza az életfa csúcsát, miért öltöztetik menyasszonynak, vőlegénynek a halottat, miért szerveznek a keresztszülők keresztgyermeküknek halott lakodalma néven egy-két órás táncot a halotthoz korban illő fiataloknak? Összevonva: azért, mert a sors megfosztotta őket attól a természetes jusstól, ami nekik is kijárna, így holtában kell megadni neki, s azért is, mert megtörött az életfa növekedése, amit közölni kell mindenkivel, tehát a föld fele kell fordítani. A párosodásra érő fiatal házassági rítusait a halottak világába kell mímeléssel áttelepíteni. Harmadszor, a halott korát vizuálisan is meg kell jeleníteni a temetés idején, de az elhantolás utáni időre is.

Az élő falu–halott falu bensőséges kapcsolata épül a temető látogatása által is. Érdekesnek tekinthető a családi, rokonsági kapcsolat mint intézmény építése. Ebben az állandó folyamatban nagy szerepet játszanak a születési és házasságkötési szokások. Mindkettő eme intézmények erősödését, gyarapodását, a halál pedig viszonylagos gyengítését szolgálja, kiegyensúlyozó kapcsolatok fenntartása által. Ez legerősebben a temetőlátogatások, a temetések alkalmával és a halottak napja ünnepség által realizálódik. Itt látni az együvé tartozás megható pillanatait. Csak a családi szintű, élő és halott bensőséges kapcsolatát emelem ki, szintén a szimmetria példáját erősítve.

Találtam olyan esetet is, amikor egy be nem teljesedett szerelmi történet és párválasztási tilalom a temető spirituális, metafizikai világába megy át, végkifejletének egyéni szürrealista képe egyénivé válik. „Nálunk az a szokás, hogy nem szabad a haldoklóhoz olyannak odamenni, aki valamikor a szerelme volt. Ne menjen oda! Hogy ne idézze fel a múltat a haldokló szeretőben. Például, én magamról mondom: egy legény öt évig udvarolt nekem. S akkor elbetegedett, s én úgy tartózkodtam, nem es mentem oda látogatni, pedig, hogy férjhez mentem egy másikhoz, meg es komásodtunk. Hogy nehogy valami különöset csináljon ott, a felesége előtt. Tartózkodtam. S ahogy meghalt, megjelent nekem álmomba – ez olyan igaz, ahogy én most itt ülök. Mikor eltemették, akkor álmodtam, hogy a temetőben vagyok, ott ámbolygok a sírok között. Az ő sírja közel van az én uram sírjához. S hát a sír felnyílt – az övé –, felült a koporsóban, s azt mondta nekem, »Te akkor mét mentél férjhez?« S mondtam én, úgy álmomba neki: Hallgass te, hát itt van az én uram es közelbe, s meghallja! »Nem bánom, akárki hallja! Te akkor mét mentél férjhez?« Háromszor ezt így elmondta, s akkor úgy visszafeküdt, s visszaborult a sír. Na, én tartózkodtam, hogy ne menjek oda, mikor betegágyán feküdt, s megjelent ő nekem. Met ő úton-útfélen mutatta, hogy ragaszkodik hezzám, hogy szeret.” Egyszer azt mondta nekem – még élt –, má öt gyermekem volt, »Ha tíz gyermeked vóna, se állnék félre mellőled«”.

Ki gondolná, hogy a temető a bosszúállás helyszíne és eszköze is lehetett? Nem a temetőgyalázásra gondolok, amikor etnikai, felekezeti, politikai indulatok, leszámolások ejtenek sebet egy-egy temető testén, hanem egyéni sérelmek, bántalmak elkövetésére, melyekkel a sértett fél bosszulja meg egykori, már halott sértője fejfáját. Az előző rendszer túlkapásainak végrehajtói, besúgói közül jártak így, különösen az erőszakos kollektivizálás túlbuzgó szervezői közül. Sírjukra nem egyszer ürüléket öntöttek, sírkövüket ledöntötték, a traktorból lecsapolt fáradt olajjal öntötték le, a család koszorúit tépték szét, a sír virágait taposták ki. Hasonló leszámolások az élő faluban kocsmai verekedések, szóbeli sértések formájában történtek.

(Magyari Sára)

A temető olyan tükörként működő tér, amely a kinti várost, az élő közösséget, ennek értékrendszerét, világképét, működési mechanizmusait képezi le. Vizsgáltam már a nagyvárosi temetőkbeli hatalmi játszmákat és a polgári versus munkástemető szerveződését, majd a multikulturalitás jeleit, illetve a nyelvi sokszínűséget és a nyelvi tájkép temetőkbeli alakulását. De a nyelvhasználat, a tárgyi, növényi ornamentika, a térhasználat mellett érdemes foglalkozni az állatjelekkel is.

A temetőkbeli állatábrázolások ugyanazt a hármas funkciót töltik be, mint általában a népi kultúrában található díszítmények: valamilyen gyakorlati funkciót szolgálnak – jelen esetben információt hordoznak a sírban nyugvóról (főjelek), esztétikai funkciót töltenek be, például a közösség aktuális értékrendszerében jelzik, mi a szép, a kollektíven elfogadható esztétikai minimum, valamint mágikus funkciót látnak el, vagyis a halálkultuszra vonatkozó képzetek jelölői (mellékjelek).

Napjaink városi, főként nagyvárosi temetőit szemiotikai megközelítésben nem kutatják, sokkal gyakoribb a helytörténeti, kulturális emlékezethez köthető nézőpont (vö. Kordics Imre 1998, 2011; Ujj János 2009), esetleg a történelmi megközelítés érvényesítése, régebben pedig a néprajzi szempontok követése (vö. Kunt Ernő 1975; 1981). A temetőbeli állatjelekkel még kevesebbet foglalkoztak.

Vizsgálódásaimban a Bánság és a Partium hat városi települését vontam be: Bihar megyéből Nagyvárad és Nagyszalonta, Arad megyéből Arad és Lippa, Temes megyéből pedig Temesvár és Lugos temetőit kutattuk. A minta kiválasztásában fontos szempont volt, hogy városi temetőket vizsgáljunk, illetve a megyeszékhely mellett vonjunk be egy-egy kisebb várost is. Mivel az eddigi kutatások főként a falusi temetőkre korlátozódtak, illetve a városiakat főleg helytörténeti szemponton keresztül vizsgálták, fontosnak tartottuk a nagy települések irányából indítani munkánkat.

Nagyváradon 3 temetőt vizsgáltunk, Nagyszalontán 1-et, Lippán 6-ot, Aradon 2-t, Temesváron 14-et és Lugoson 7-et, összesen 33 temetőben kutattunk. Aradon, Nagyváradon és Nagyszalontán dominánsan vegyes temetőkről beszélünk, azaz nincs elkülönítve például a református temető a római katolikustól, ezzel szemben a másik három településen külön felekezeti temetőket találunk. Lugoson külön van az ortodox, külön a görög katolikus temető, és külön a római katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó és a cigány temető, ugyanez a felosztás jellemzi Lippa temetőit is.

A temetkezési helyeket csoportosíthatjuk a fenntartójuk alapján is, így tehát vannak egyházi temetők (pl. temesvári zsidó temető vagy ortodox temető) és vannak városi temetők (pl. nagyváradi Rulikowsky temető, temesvári szegények temetője), illetve ezen belül olyanok, amelyeket a város kiadott magáncégeknek (a temesvári lippai úti temető).

A Partium temetői jellemzően kétnyelvűek: román és magyar, a bánsági temetők viszont négynyelvűek: az előbbi kettő mellé bejön a német és a szerb, illetve a cigány. Etnikailag tehát a cigány, magyar, német, román és szerb közösség jeleire bukkanunk a temetőkben, vallásilag viszont szélesebb skálát ölelünk fel: az ortodox és görögkatolikus vallás mellett, a római katolikus, református, evangélikus, zsidó és baptista (Lippa) felekezet jelei datálhatók.

A mai temesvári temetők az 1870-es években nyílnak meg városi vagy egyházi temetőként. A romantika halálkultuszának hatására a régebbi temetőink parkszerűek, ligetszerű terek, amely az elmélkedés, emlékezés helyszínei. Ugyanakkor a polgári élet jelei is megtalálhatók: ugyanolyan fák, bokrok (gesztenye, hárs, akác) állnak itt, mint a város utcáin, parkjaiban. A sírkertek, kripták szerkezete gyakran a polgári ház szerkezetét utánozza, kicsiben.

A sírjeleket négy nagyobb kategóriába osztjuk: vannak a nyelvi jelek, a tárgydíszítmények, a növényszimbolika és az állatfigurák. Ha főjelként vannak jelen, akkor a halott adataira következtetünk általuk, ha viszont mellékjelként, akkor a halottkultuszra. A főjelekből tudjuk meg, ki nyugszik a sírban: mi volt a foglalkozása, milyen vallású volt, de azt is jelezhetik, hogy milyen módon halt meg az illető. A mellékjel a halottkultuszra utal: a lélek útját jelezheti vagy a túlvilági élettel kapcsolatos hiedelmekre vonatkozik.

A sírjeleket aszerint is csoportosítjuk, hogy szakrális vagy profán jelentést hordoznak-e. A fecske csak román sírokon található, egyértelműen profán jelként funkcionál, a halott foglalkozását jelöli meg postai dolgozóként. A galamb a magyar sírok díszítménye. Megtalálható mindegyik településen úgy a református sírokon, mint a római katolikusokon. Mellékjelként funkcionál, így a halottkultusszal van összefüggésben. Magyar nyelvterületen, ha egyetlen galamb található a síron, a halott égbe szárnyaló lelkét jeleníti meg, a Szentlélek jele is, de az ártatlanság és a szelídség jelképeként gyakran kerül a gyereksírokra is. Főleg református temetőkben, sírokon a házassági hűség jelképe, a síron túl tartó szerelem ábrázolására használják, ilyenkor párosával ábrázolják őket egymás felé fordulva.

A kígyó főjelként funkcionál, tehát profán jel, és megtalálható magyar, német és román sírokon egyaránt. Ha a kígyó feje felfelé néz, akkor a sírban nyugvó foglalkozására utal a figura, azaz orvos vagy patikus lehetett az illető. Amennyiben feje lefelé mutat, akkor a halál módjára reflektál, azt jelezve, az illető erőszakos halált halt, például balesetet szenvedett.

A ló az egyik legritkább állatfigura temetőinkben, szakrális jelként funkcionál, olyan mellékjel, amely a halottkultuszra utal. Csak Temes megyében található meg vagy a temesvári ortodox, városi temetők cigány kriptáin, vagy tipikusan a lugosi cigány temetőben. A néphit szerint azért kerül a sírra, hogy a túlvilágon is szolgálja az embert.

A sas a románság körében ismert sírjel, mely városi temetőkben főként emlékezethelyeken található, helyenként tömegsírok esetében. Mellékjelként, szakrális elemként szintén a halottkultusszal hozható összefüggésbe. A dicső halál jelképeként ismerjük, illetve a háború istenéhez kapcsolódik, valamint államhatalmi jelkép is egyben.

A hattyú főként a magyar római katolikus sírok dísze, ahol szakrális jelként fordul elő, Szűz Mária megtestesítője a tisztaság, a fehérség révén, de gyakori szerelmi szimbólum is, a házassági hűség jelölője Érdekes, hogy csak Arad megyében fordul elő, ennek okát nem sikerült feltárnunk.

Ha az állatábrázolások konkrét temetőbeli megjelenését vizsgáljuk, azt tűnik fel, hogy a legtöbb esetben (galamb, kígyó, sas, hattyú, ló) öröklött tudás hagyományozódik tovább. Például a galamb vagy a ló esetében a népi hiedelemvilág tükörképével találkozunk: ahogyan a ló segítője az embernek evilágban, úgy a túlvilágon is az lesz. A galamb népdalainkban szerelemjelkép, de az emberi lélek szimbóluma is, sírjelként az örökké tartó szerelem, a házastársi hűség jelölőjeként tér vissza. A kígyó, sas, hattyú esetében nem a népi hitvilág maradványai bukkannak fel, hanem az antikvitás hagyatéka, mely inkább a magas kultúra vagy állami apparátus kollektív emlékezetéhez kapcsolható.

Szeretem a temetőket. A temetőinket. Ha valahova kirándulok, kíváncsian bóklászom az ottaniban. Mindig látok valami újat. Kicsit érzem a múltat, és látom a jelent. Temetőben üldögélni érdemes, mert szemet, elmét gyönyörködtetnek a jelek, ha beleállunk az értelmezési játékba. A lelkünk pedig hozzászokik, megérti és elfogadja az elfogadhatatlant: egyszer mi is odakerülünk…

^[1] A Mária Terézia-kori Helytartó Tanács döntéséről van szó, melyben a lakott településeken belül lévő temetők bezárásáról döntöttek. Eme rendeletet 1777-től többször kihirdették. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Erdély-szerte sok település temetője a falu szomszédságában levő dombtetőre, magaslatra, kevésbő megművelhető területre került.

Borítókép: Kopjafa egy partiumi temetőben