Címke: bakó endre

szeptember 5, 2024 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Zilahy Lajos a „Nyugat”-ban

1.

Beke Albert irodalomtörténész olykor nagyvonalúan kezeli a filológiai tényeket és nyilvánít véleményt irodalmi kérdésekben. Azok közé tartozik, akik tépázni próbálják a Nyugat folyóirat nem fakuló nimbuszát, alighanem világnézeti alapállásból, semmint esztétikai meggyőződésből. Az az állítása ugyan, hogy voltak jeles írók, akik elkerülték a Nyugatot, megállja a helyét, de Beke közéjük sorolja Harsányi Zsoltot, Herczeg Ferencet, Márai Sándort, Molináry Gizellát, Surányi Miklóst és Zilahy Lajost is.[1] Ez akkor is tévedés, ha csupán egy-két közlemény jelent meg tőlük. Kivéve Zilahy Lajost, aki ugyan nem mondható a Nyugat törzstagjának, ám a folyóirat tizenöt írást közölt tőle: két verset, kritikákat és egy színművet! Az első verset 1915-ben, az utolsót 1943-ban, ha a Magyar Csillagot a Nyugat szerves folytatásának tekintjük. Műveivel, főleg színdarabjaival, pedig csaknem ötven recenzió foglalkozott. Ebből több mint húszat Schöpflin Aladár, a folyóirat „ügyeletes” színikritikusa írt. 

A két vers közül az első (Életem) 1915-ben jelent meg, amikor Zilahynak még nem volt kötete.[2] Simán gördülő, hármas belső szerkezetű vers, amelynek azonban nem meggyőző az élményi háttere, így egy kissé szenvelgőnek tűnik fel, a költő engedte, hogy a századfordulón divatos spleen benyomuljon a költeménybe:

(…)

Csak ülök, ülök, várok és
Szivem kelyhében, mint a borszesz
Kék lánggal ég a szenvedés.

Ez a vers szerves folytatása a diákkorában írt halálvággyal telített Finale c. versének, amely első nyomtatásban megjelent írása. Zilahy mindkettőt felvette kötetébe. A második vers (A gondolat köszöntése) jóval később, 1923-ban keletkezett, s több szempontból is figyelemre méltó, különösen annak ismeretében, hogy Zilahy Osvát Ernőnek ajánlotta, s az Osvát-számban jelent meg. Ez a folyóirat és az író élő kapcsolatára utal. Kérték tőle vagy maga ajánlkozott? Mindenesetre tudnia kellett a készülődésről! Maradandó értéke, hogy a Halálos tavasz, a Szépapám szerelme és a színházi komédiák által immár országos ismeretségre szert tett, népszerű írónak az alkotói dilemmáját foglalja versbe rossz lelkiismerettel. E költemény belső vívódása az életmű ismeretében még aktuálisabb, hiszen az író több értékes munkája mellett sokszor a színházi piacra dolgozott.

                                A gondolat köszöntése

Osvát Ernőnek ajánlom

Hová a száraz, bús kenyérért bújtam
Redakciókban, lármás, szűk odúkban
Lomos, garázda asztalok felett,
Miken a perc lidérce reszketett,
Ó hányszor cseppent szívemből a vér
A le nem írott tiszta szavakért,
Amik kínlódva tüzesedtek bennem
És amiket csak kezemre leheltem,
Kezemre, amely fogta azt a tollat,
Amiért a költők mindig meglakolnak!
Míg déli árján dörgött lent az utca
Ó hányszor írtam így szívemre bukva, –
mert rohanunk mi végzetes rohammal,
A szél szívünkbe és arcunkba vagdal, –
Süvöltő, tarka zászlókat emelve
Rohanunk árkon át és rohanunk hegyre
S míg napok, évek is velünk rohannak
Mi néha oldalt nézve s integetve
Köszönünk egy-egy tiszta gondolatnak![3]

Zilahy ezután mindössze egy pár verset írt: Herczeg Ferencet köszöntötte munkásságának negyvenedik évfordulóján, megverselte lebombázott villája kertjét, a békét köszöntötte 1945-ben, Illyés Gyulát üdvözölte 60. születésnapja alkalmával stb. Tehetségének belső iránytűje eleve a próza- és a színműirodalom felé mutatott. A Nyugat közölte A házasságszédelgő c. egyfelvonásos komédiáját is, ami némileg meglepetés, hiszen a darab egy-két újabb keletű szituáció és poén ellenére voltaképpen népszínmű-utánzat, erőtlen befejezéssel.[4] Más kérdés, hogy a színházak nagy sikerrel játszották, a Nemzetiben a főbb szerepeket Bajor Gizi, Márkus Emília, Rákosi Szidi stb. alakította.

2.

A teátrum világa iránti ébredt korai elkötelezettségét színházi cikkei bizonyítják, amelyekből néhány a Nyugatba is jutott. Színműíró lévén, kritikára természetesen nem vállalkozott, ez etikailag visszatetsző lett volna. Pedig bevett gyakorlat volt a Nyugatban, hogy azonos műfajban dolgozó írók egymást műveit recenzálták, rendszerint szubjektív hangnemben méltatták. Zilahynak ebben a tárgykörben első cikke Újj Kálmán elparentálása volt. „A színészdinasztiából származó Újj Kálmán tizennyolc évig játszott vidéki városokban, Kassán, Sopronban, Aradon, Temesváron. (…) Két esztendővel ezelőtt végre felkerült Pestre. És ettől kezdve útja felfelé vitt, legutoljára már Molnár Ferenc egyik darabjának főszerepét játszotta a Magyar Színházban. Egyike volt a legszebben beszélő színészeinknek. (…) Legszebb sikerének napjaiban, művészi sorsa zenitjén egy vasárnap délután egyetlen sóhajtással lehanyatlott a magyar színpadról. Élt harmincnyolc évet.”[5]

Dramaturgiai jellemrajznak számít a Jászai Mari és Márkus Emília c. írás. 1922-ben. „E két pálya és mindaz, ami e két pálya körül van, a magyar színjátszás fénykorát jelenti.” Lehetnek majd tökéletes kinematográfiai eszközök, – vélekedik az író – amelyek segítségével akár 1997-ben is láthatók lesznek Jászai Mari alakításai, de a gépi másolat nem képes megmutatni az eleven embert. A nagy színésznő művészetének karakteréből fakadó lényegét így határozza meg: „Jászai Mari a megdöbbentő, komor fenség arca, a koturnusokban járó heroina, az emberi eszmény földöntúlisága, akinek színészi erejét, hangja zengését – ha ez egyáltalán lehetséges lenne – Vörösmarty hősi hexameterjeihez szeretném hasonlítani. Ő a magyar színpad legklasszikusabb asszonya, aki formáiban változó, de művészi lényében ugyanaz Szophoklésztól kezdve Shakespeare-en, Katonán és Vörösmartyn keresztül egészen a legmodernebb Szomory Dezsőig. Ő a pátosz. Nem a kulisszahasogatás pátosza, hanem a lélekkel és vérrel telített pátosz, a földi élet megszépült hangja, e hangnak magas és tiszta regiszterekbe való emelkedése, amely bármily messziről jön, mégis az asszonyi szív eleven rostjain szűrődik át. E pátosz maga az élet, mert hiszen «a legközönségesebb élet néha olyan patetikus, hogy megáll tőle a szívverésünk.”

Vele ellentétben Márkus Emíliát így látta: „Jászai mellett egészen külön jelenség a magyar színpadon Márkus Emília. Ha lárvákat kellene szétosztani köztük és Jászaié a tragikus királynők fenséges, komor és megdöbbentő lárvája lenne, Márkus Emilia az új kor asszonyának, a modern nagyvilági asszonynak ideges lárváját kapná. Vonagló lárva! Az az arc, melyet a francia naturalista drámaírók, Augier, Dumas fils és Sardou rajzoltak, az a gonosz, gyönyörű asszonyi arc, amelyen szenvedések és szenvedélyek paroxizmusában kígyózik a szemöldök, görbül boszorkány vonalakba az ajak, bűvöl a tekintet, az az arc, amelynek viselőjéért meg kell halni, vagy sikoltva mutatni rá: «Tue la!» (…) Márkus Emiliánál a színpadon szerelmet vallani, hízelegni és haldokolni senki sem tud jobban.”[6] Illőnek érezte Hegyesi Mariról is a megemlékezést. „A legszebb asszony volt” – írja többek között. „Arcára emlékezve a Duse arca jut eszembe és mindez nem csupa fantázia, hiszen testvére volt Dúsénak, olasz volt és Páduában született hatvanhárom esztendővel ezelőtt. (…) A Hegyesi Mari színészi lénye tele volt árnyékos szépséggel, sötét, bársonyos melegséggel és mindig és mindenütt az egyszerűség monumentalitásával.” [7]

Foglalkoztatta a színházművészet története, elmélete is, ezért vállalkozott Pataki József A magyar színészet története c. könyvének ismertetésére.  Megtudjuk, hogy Pataki három részre osztotta feladatát. Az első részben az országos magyar színészet történetével foglalkozik, melyet 1837-ig, a Nemzeti Színház megnyitásáig tárgyal. Ez a kor az úttörőké. (…) A második rész a Nemzeti Színház történelmét tárgyalja. A harmadik rész a magyar vidéki színészet történetét ismerteti. Véleményét így összegzi: „Munkája mint kézikönyv is hézagpótló, mégis – anélkül, hogy lélekkel, szeretettel, sok munkával és odaadással írott munkájának értékét csökkenteni akarnám – az az érzésem, hogy a magyar kultúrhistóriának ez a része még mindig megoldatlan írói feladat. Ez különben nem csupán a magyar drámajátszás, hanem a magyar drámaírás történetére is vonatkozik.”[8]

A folyóirat 1928-ban a magyar drámaírás válságának okait feszegette. Véleményt nyilvánított e kérdésben többek között Rákosi Jenő, Babits Mihály, Barta Lajos, Füst Milán, Hevessy Iván, Márkus László stb. Zilahy is kifejtette álláspontját. Tagadja, hogy a drámai műfajt formai oldalról meg lehet újítani, hiába kísérlteznek egyesek vele, például a világhírű Piscator is. „Az élet iránya az utolsó két évtizedben hatalmas fordulatot vett. Az élet új irányát kell tehát figyelemmel kísérnem, hogy megtaláljam az új dráma irányát. A kettő elválaszthatatlan. És mi az élet új iránya? Nyilvánvaló, hogy az individualizmus helyébe a kollektivizmus lépett. (…) Annyi bizonyos, hogy ma már mindenütt az egész emberiséget átfogó gondolatok ideje következett el és hogy egyebet ne mondjak, a legszűkebb szülőföldemből felsajdult magyar faji problémámat sem tudom megoldani az emberiség nagy és általános kérdéseinek figyelembevétele nélkül. (…) Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezután csak politikai, vagy társadalomtudományi tételek szerepelnek majd a drámában és száműzve lesz belőle a szerelem.” Új irányba indulónak tartja Shaw Johanná-ját és Jules Romains Diktátor-át.  Véleményét interjúban is megismétlte. [9]

Kádár Endre kihullott az emlékezetből, jóllehet Balalajka c. regénye 1918-ban eseménynek számított. A Balalajka férfihőse orosz forradalmár, asszonyhőse pedig vérbeli francia nő. Zilahy éppen ezért nem tartja véletlennek az orosz és a francia klasszikusok hatását, amiről elsősorban a kissé erőltetett lélekábrázolás árulkodik. A regény nehezen indul, de aztán írót és olvasót egyaránt felmelegít az elbeszélés tiszta tüze. „Amilyen különállásnak számított regénye az új magyar prózában, ugyanolyan egyéni utat jelez háromfelvonásos színműve, A szerelem elmegy az új magyar drámában.” Mégpedig azért, mert Kádár nem törődik a pénztári kasszával, a színházat ugyanis költészet dobogójának tartja és nem a tömegek szórakozóhelyének, mint az új magyar színműírók.

Mi történik ebben a drámában három felvonáson keresztül? Az asszony megcsalja a férjét. Lábát egyszer maga alá húzta a fotelben, pedig máskor nem szokott ilyen illetlenséget elkövetni. És egyszer cigarettára gyújtott. Ez a csalás materiális tartalma. Szinte vakmerőség házasságtörési drámát építeni ezekre a drámailag lényegtelennek látszó motívumokra, ha nem éreznénk az író szándékát, hogy e cigarettafüst fátyolán keresztül az asszonyi lélek fájdalmas, érzékeny gyöngyház fényét mutatja. Valóban ebben a drámában semmi egyéb nem történik, mint ’a szerelem elmegy’. (…) Igaz, hogy Kádár Endre legfinomabb művészi eszközeinek, a megírás verdeső drámaiságának sem sikerülhet megváltoztatnia azt a tényt, hogy ez a téma így eseménytelenül inkább epika, mint dráma, de Kádár Endre első darabjának irodalmi jelentőségét nem is ebből a szempontból kell mérlegelni.[10]

3. 

Prózai művekről élménybeszámolókat írt lírai hangnemben, nem kritikát, recenziót. Elsőnek Krúdy Gyula N.N. c. regényét méltatta. Krúdy művészi eszközeiről szólva nem mondott újdonságot, hiszen az már közhelyszámba ment, hogy Krúdy nem mesemondó, regényeinek alig van cselekménye, de van egy belső, „barna” gordonka hangja, amely a szívnek, a léleknek szól. Nem lehet besorolni sem a naturalizmus, sem a romantika skatulyájába: amit ő művel, az a prózában élő líra. Az N.N.—Zilahy megfogalmazásában – a férfiszív nosztalgiája a gyerek- és az ifjúkor, valamint a nyírségi táj iránt. „Nem tudom, vajon szimbólumnak szánta-e Krúdy ezt a regényét? Nem tudom, szabad-e belemagyaráznom azt a szimbólumot, amelyet lehetetlen nem éreznem: a földjétől elszakadt, fáradt és tönkrement kurta nemest visszarántja a föld, a nyírségi táj, mint iszonyú mágnes. Visszarántja, de vágyai nem a kúriák romjaira hullnak, hanem oda, ahol a mágnes ereje élet és egészség: a tanyaházba. Ezen a vonalon Krúdy Gyula új regénye már olyan mélyen bontja fel a magyarság problémáját, mint Justh Zsigmond. És hangjában Krúdy talán még sohasem volt ilyen színeiben tiszta, mint ebben a regényében. (…) Szeretném azt mondani, hogy Krúdy könyvei között a ’Napraforgó’-t szeretem a legjobban és szeretném azt mondani, hogy az ’N. N’- regényke egy szerelemgyermekről – több, szebb, súlyosabb, fájdalmasabban magyar, mint a Napraforgó.”[11]

         A méltatáshoz kívánkozik, hogy Zilahy első regényének (Halálos tavasz) sem a cselekmény a fő erőssége. Érdekes, hogy Tóth Árpád csaknem ugyanazokkal a szavakkal jellemzi a regényt, mint ő Krúdyét: „Első személyben írt regény, a lírai próza egyéb sajátosságaival együtt, több muzsikával, mint határozott körvonallal.”[12] Justh Zsigmond említése viszont Zilahynak az író-elődhez való kivételes vonzódásáról árulkodik. Filmvállalkozó korában meg akarta filmesíteni Fuimus c. regényét. A forgatókönyvet elkészítette, de filmre vinni már nem tudta.[13]

Legközelebb Majthényi György Majális c. regényét szemlézte, amely már bíráló mozzanatokat is tartalmaz. Az írónak valamikor szép számú olvasótábora volt, de mára szinte ismeretlen az irodalmi tudatban. A regény egy asszony életét kíséri húsz éven át. A módszer a Flaubert-é, az iskola a naturalistáké, bár szándéka szerint romantikus – állapítja meg Zilahy. A jómódú leányt az apja rákényszeríti, hogy férjhez menjen a szorgalmas, tisztességes kereskedőhöz, aki közömbös számára. Gyermekeket szül és gyermekeket nevel. Magda asszony élete vég nélküli unalom. A közöny, amit férje iránt érez, lassanként gyűlöletté válik. „Majthényi érezte, hogy ilyen húsz esztendő még nem regény. (…) A húsz esztendeig kanyargó élet folyójába bedobott egy rózsát. Ezt a rózsát viszik és ringatják a habok. Ez a rózsa: egy régi majális emléke, az első gyerekszerelem édes-bús fájdalma. (…) A folyóba dobott rózsa azonban – csináltvirág. Nem az élet fájó nedveitől dús, nem az asszonyi szerelem bódító illatától terhes. Az az érzésem, hogy Majthényi, aki az élet nem ájuló, nem fulladó szívű, de komoly és meghatott figyelője, tisztábban oldotta volna meg feladatát, ha jobban bízik önmagában és nem folyamodik a színfalak mögötti zenéhez.”  Bíráló szavait utolsó mondataival tompítja: „De remélem, hogy azt a bizalmat, amit megtagadott önmagától, meg fogja kapni olvasóitól. Előadásának széles, nyugodt gesztusa van. Nyelve, ahol felül akarja múlni saját erejét, néhol megbotlik, (’az élet felsrófoltsága’) a nyugodt részeknél azonban tiszta, világos, nem ízes és nem zamatos, nem színekben tündöklő, de erős, kifejező, kiforrott nyelv: rozsdátlan, tiszta szerszáma a regényírásnak.” [14]

Az életfolyóba dobott rózsa szemléletes kifejezése a könnyebb regényírói megoldásnak, amellyel olykor Zilahy is élt, jóllehet lektűrírónak bélyegezni – mint ahogy ezt 1945 után néhányan megtették – nem indokolt.

A Móricz Zsigmondot köszöntő számban Zilahy a Kerek Ferkó (1913) kapcsán rótta le tiszteletét a magyar próza nagymestere előtt. Noha személyesen nem láthatta Arany Jánost – a belső empátia folytán – Móricz Zsigmondot mégis hozzá hasonlítja. Nem láthatta Kerek Ferkót sem, hiszen fiktív alak, de katonakorában Halason, a háború végén, a kávéházban az ottani magyar élet atmoszférájának tipikus alakjaiban, az alakok mentalitásában a Kerek Ferkó regénye kelt életre benne, szinte érzéki módon: „Olyan szél kerekedik ebben a regényben, mint a pusztán, amely szétbontja a szénakazlat!” Felsőfokon dicséri, Móricz ábrázolóművészetét, ahogy például leírja Kerek Ferkó táncát: „A magyar táncnak ebben a leírásában a művészi meglátáson túl van valami, ami szívdobogtatóvá teszi a képet. A tánc ritmusán túl egy másik ritmusnak megérzése, amely a magyar élet csodálatos, titokzatos ritmusa. Döng a talaj alattunk, akár Kerek Ferkó, akár Túri Dani, akár Báthory Gábor lépked rajta. A belső erő szinte szétveti a mellkasukat és a vérük sűrűn, fekete-bíborosan ég a halántékukban.” Kevesen fogalmazták meg ilyen érzékletesen Móricz-művészetének legfőbb értékét! Idézi a regényből piaci háttérrel a hajnal leírását, amely valósággal elbűvöli. „Szeretném megkérdezni most Móricz Zsigmondot, hogy élt-e valaha Szalontán, mert aki szalontai ember kezébe kerül ez az írás, tegyen hitet mellettem, hogy nincs olyan kép, vagy fotográfia, amely tökéletesebben visszaadná, legkisebb részleteiben is a szalontai hajnalt, a szalontai piacot, a szalontai artézi kutat.” Miután szétbontotta a regény szerkezetét, és megnézte jobbról-balról a figuráit, úgy érezte magát, mint Kerek Ferkó, aki belenézett és beleveszett a csillagos magyar égbe…[15]

Zilahy Lajos és Móricz Zsigmond irodalomszemlélete, tematikai világa – egy-két falusi tárgyú színdarabjuk hasonlósága ellenére – távol esett egymástól. Ennek ellenére jó barátok voltak, amit nem lenne nehéz dokumentálni, de az egy másik írás feladata. Ezúttal csak apjáról szólva Móricz Virágot hívjuk tanúnak: „Zilahy, mint a Magyarország főszerkesztője, az utolsó munkaadója volt. Szerette is, hiszen Zilahy derék ember volt, amellett bájos, szeretnivaló, elég jó író, és az élethez is értett. Megérdemelte azt a szomorú levelet, amelyben elsajnálja a tétova középosztályt, mely nem tudja, se eddig, se az új helyzetben, mit csináljon.” [16] 

4.

A Nyugat 1933-ban konferenciát rendezett A mai Amerika címmel. A referátumot Zilahy tartotta, aki ekkorra már háromszor járta meg Amerikát. Hosszadalmas szövege – maga is elismeri – deprimáló gondolatokon nyugszik mind Amerika, mind az egész emberiség jövőjét illetően. A történelmi visszapillantást azért tartja szükségesnek, mert szerinte a modern Amerika társadalmi berendezkedését a múlt, főképpen az Észak-Dél ellentét, tehát a polgárháború nagymértékben determinálta. A republikánus és a demokrata párt nem európai értelemben vett pártalakulatok, programjuk alig különbözik, regnálásukat nem a szocialista meg a kommunista párt veszélyezteti, hanem a szervezett alvilág, mely a prohibíciós törvényt (szeszetilalom) kihasználva milliók életére tör. Nagy Endre egyoldalúnak véli Zilahy borongós helyzetképét, figyelmeztet rá, hogy hatalmas építkezések folynak Amerikában, a tudomány legkiválóbb elméi is ott működnek, nem hiszi, hogy valaha is bekövetkeznék a gengszteruralom. Lengyel Menyhért is nagy erkölcsi energiákat sejt az amerikai népben, ami lehetővé teszi a megtisztulást. Móricz Zsigmond mintegy önmagának teszi fel a kérdést: valóban kialakulóban van egy gengszterpárt?[17] 

         A referátumhoz a következő számban Braun Róbert szólt hozzá. Voltaképpen Zilahy minden állítását cáfolja, kivéve a kriminológiai helyzet romlását, ami azonban nem nyújt alapot politikai következtetésekhez. Az USA kultúrája nem új, hanem egy régi kultúrának az átültetése. Hogy Csikágóban 200.000 géppuskával fölfegyverzett gengszter volna, ami a felnőtt férfi lakosságnak kb. 25 százalékát jelenti, az nonszensz. Az Egyesült Államok területén soha nem élt 12 millió indián. Nem helytálló az sem, amit Zilahy Lajos az északi és déli államok közti különbségről mond. Amerikában persze most nagy és komoly bajok vannak: Amerika technikai tekintetben a világ legfejlettebb országa, de szociális intézmények dolgában – persze csak relatíve – igen elmaradt ország. A 15 millió munkanélküli egyelőre megoldhatatlan problémának látszik. De az amerikai népben van erő ahhoz, hogy tovább lépjen ezen a válságos helyzeten. [18]

         A Nyugatnak ez a száma eljutott Amerikába, Steiner Árpádhoz, aki tudós ember, a Hunter College tanára volt.[19] Levelére Zilahy Lajos válaszolt. Elismeri, hogy sokan vitába szálltak vele. Nem akar pápa lenni, de írói joga, hogy benyomásait azon a hőfokon hozza nyilvánosságra, ahogy benne megfogant. Válaszol Steiner tanár úrnak arra a vádjára, hogy nem ismeri az amerikai irodalmat. Bizonygatja, igenis vannak ismeretei az amerikai egyetemekről, könyvtárakról és többek között a new-yorki operáról is. De Los Angelesnek másfélmillió lakosa van, a világnak talán leggazdagabb, mindenesetre legmodernebb városa, az arany és olaj székhelye, Kalifornia szíve, és egyetlen színháza sincs. Le a kalappal az amerikai pedagógia előtt, de az amerikai népet a film neveli. Visszautasítja, hogy ponyvaregények hatása alatt szemlélné Amerikát, de meggyőződése, hogy a honalapítók nem ilyen Amerikáról álmodtak. Ami az alvilág kérdését illeti, egy amerikai szerző tanulmánya szolgáltatta hozzá az adatokat. Summázata: az európai ember elvesztette az Amerikáról táplált illúzióját. Ez bizonyára az ő saját illúzióvesztése volt! [20]

 5.

A Nyugat 1934-ben ankétot indított Mit tegyen az író a háborúval szemben címmel. [21] Az első közlés Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Zilahy véleményét tolmácsolja. Babits pacifistaként iszonyodik a háborútól, ezt már kifejtette az első világháború idején, (a háború az élet eszméjétől idegen, ősemberi dolog) s ezúttal is egy igazi humanista békevágya csendül ki szavaiból. Kosztolányi meglepő módon fölényesen bizonygatja a háború szükségességét, (mert az az ember ösztöneiből ered), holott máskor hitet tett a béke mellett.[22]  Zilahy azzal érvelt, hogy ha a mai író igényt tart arra, hogy az emberiség gondolkodó részének tekintsék, szembe kell szállnia azzal a rendkívül gyanús forrásból eredő megállapítással, hogy a háború szükséges rossz, elkerülhetetlen természeti jelenség, az emberi túlszaporodás meggátlására. „Nem igaz, hogy a művelésre alkalmas földterületek és a rendelkezésünkre álló és egyre fejlődő gépek ne volnának képesek igen magas színvonalon álló életet biztosítani a mainál sokkal nagyobb mértékű népességnek.”[23]

X X X

Mint látható, Zilahy – egy-két kivételtől eltekintve – nem periférikus, hanem jelentős témákról cikkezett a Nyugatban, amelyekre minden bizonnyal felkérték. Írásainak többsége ma is érdekes, mert – mutatis mutandis – aktuális mozzanatokat is tartalmaz. Hogy miért szakadt meg ez a munkakapcsolat, arra talán az a felelet, hogy a Két fogoly c. regénye (1927) után a magyar irodalom egyik leolvasottabb írója lett, másrészt lekötötték színházi feladatai, sőt, mivel világirodalmi terepre lépett, nemzetközi szereplései, később főszerkesztői munkája, filmes vállalkozásai. De irodalmi munkásságát a Nyugat végig kísérte.

[1] Beke Albert: Miért nem népszerű Nagy Lajos? In.: Emlékezés a tegnapelőttre; Mikes International, Hága, 2009. 223

[2] Életem, Nyugat, 1915. II. 1205. (A továbbiakban Ny.)

[3] A gondolat köszöntése, Ny. 1923. I. 830.

[4] A házasságszédelgő, Ny. 1926. I. 786-798.

[5] Újj Kálmán. Ny. 1921. II. 1850.

[6] Jászai Mari és Márkus Emilia. Ny. 1922. 208-209.

[7] Hegyesi Mari, Ny. 1925. IIí. 603-604.

[8] Pataki József: A magyar színészet története, Ny. 1922. 1178.

[9] A magyar drámaírás válsága, Ny. 1928. I. 272-274.

[10] Kádár Endre, Ny. 1922. 624-625.

[11] Krúdy Gyula. N.N. Ny. 1922. 363-364.

[12] Tóth Árpád: Az Est, 1922. ápr. 6.

[13] Fuimus. Szerző Justh Zsigmond. Átdolgozta Zilahy Lajos és dr. Beszedits István. Szereplők és törzskar tárgyalás alatt. Karcsai Kulcsár István: Zilahy Lajos szerepe  a magyar film törtélnetében. . In.: Filmtudományi Szemle, 1976. 28-29.

[14] Majthényi György: Majális. Ny. 1922. 493.

[15] Kerek Ferkó, Ny. 1924. I. 259-260.

[16] Móricz Virág: Tíz év. II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.  1981. 414.

[17] A mai Amerika, Ny. 1933. I. 156-162.

[18] Braun Róbert: A mai Amerika, Ny. 1933. II. 247-250.

[19] Steiner Árpád: A mai Amerika, Ny. 1933. II. 244-246.

[20] II. Zilahy Lajos: A mai Amerika, Ny. II. 247-250. 

[21] Mit tegyen az író a háborúval szemben? 1934. II. 559-560. Az ankét több számban folytatódott,

[22] Idézi Bakó Endre: Háborús anthológiák. In.: Művek, mesterek, kapcsolatok. Debrecen, 2022. 194.

[23] Álláspontját üdvözölte Fejtő Ferenc is: ”Zilahy Lajos felteszi e kérdést és meg is felel rá becsületesen.” Három magyar író és a háború. Szocializmus, 1935. 31-32. 

június 20, 2024 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Jókai napjai Nagyváradon

Az író halálának 120. évfordulójára

Jókai 1853-ban járt életében először Nagyváradon, átutazóban Kolozsvárra. Erről Úti levelei tanúskodnak: „Végre megérkeztünk Váradra. Itt már épen egy napja, hogy várakozunk a váltott lovakra, ami meglehetős fogalmat adhat a gyorsútazási rendről. Quoniam deus nobis haec otia fecit, meglátogattam az itteni színházát, melyben Havi és Gózs dalszíntársasága működik s melyben különösen a férfitagok között több igen jeles fiatal ‘művészt volt szerencsém megismerhetni, bár az előadott mű (Lumpaci) nem volt is egészen alkalmas tehetségeik kellő kitüntetésére. A női szereplőket a dalművekben mondják erősebbeknek. Ezúttal búcsút kell tőled vennem, kedves Sajóm, mert lovaink be vannak fogva. Isten veled. Vigyázz magadra, hogy mikor hazaérkezem, jó egészségben találjalak. Őszinte barátod J. M.[1]

Személyes kapcsolat a várossal ekkor nem jött létre. Hogy Várad érintésével tért-e haza, arról nincs adat. Rávonatkozó dokumentummal legközelebb az 1870-ben alapított Nagyvárad c. lap szolgál: az egyre híresebb írótól megjelentette Nem vagytok halva, ti hősök c. ódáját, melyet az aradi vértanúk 25 évfordulójára küldött Aradra. „E gyönyörű költeményt jónak láttuk a ’Hon’ után lenyomatni.” – olvassuk csillag alatt.[2] Hogy ez Jókai tudtával, vagy anélkül esett meg, nem tudjuk. Nem sokkal később Csepreghy Ferenc köszöntötte 50. születásnapján az „írókirályt.”[3] Ezután gyakrabban – noha nem sűrűn – találkozunk Jókai versekkel a váradi lapokban. (Első Lendvay Márton emlékére, Szeged feltámadása, Üdv Fiuménak, Mátyás király stb.) Megjelent egy részlet a Kőszívű ember fiai drámai feldolgozásából Keresd a szíved címmel.[4]

Jókai második látogatására 1878. március 8-án került sor, amikor Szigligeti Ede Nagyfüzes utcai szülőházán felavatták a színműíró emléktábláját. Jókai a Magyar Tudományos Akadémiát képviselte.[5] Fehér Dezsőnek, akivel 1902. október 10-én Kolozsvárra tartva Nagyváradig egy fülkében utazott, azt mondta, még dikciózott is a Fekete Sas erkélyéről.[6]

Amikor az író működésének 50 éves jubileumát ünnepelte, Bihar vármegye és Nagyvárad egyaránt kitett magáért, kifejezte nagyrabecsülését, bensőséges ragaszkodását, az akkori újságnyelvén szólva: lerakta lábaihoz hódolatát. Bihar vármegye közgyűlése tett egy szép gesztust: a közgyűlésen Szunyogh Péter főjegyző  indítványozta „hogy a jubileumi ünnepélyen a törvényhatóság képviseletében leendő megjelenére, az ünnepelt üdvözlésére egy Bölöny Sándor, Hegyesi Márton és Lovassy Andor tagokból három tagú küldöttséget kiküldeni, egyúttal pedig a Jókai összes műveinek díszkiadását a vármegye közkórházának könyvtára számára megrendelni, s engem megbízni méltóztassék, hogy ennek ára fejében a közszükségleti alapból 200 frt-ot fizethessek ki. Nagyvárad, 1893. évi deczember 6-án. Alispán helyett Szunyogh Péter főjegyző. (Az alispán írta alá!) amelyet a falvak követtek.[7] Jókai levélben mondott köszönetet Szunyogh Péternek és a megye közönségének: „Irodalmi munkásságom legszebb jutalmát találom e megtiszteltetésben, s életemnek hátralévő napjait arra szentelem, hogy azt megérdemeljem.”[8]

Nagyvárad városa díszes levélben intézett feliratot az ünnepelthez:

Nagyságos Úr! Mélyen tisztelt nagy hazafi! Nagyvárad törvényhatósági joggal felruházott város közönsége  mai alulírott napon tartott rendes közgyűlésén egyhangú lelkesedéssel határozta el, hogy ötvenéves irodalmi működésének ünnepélye alakalmából, midőn a magyar nemzet az őszinte hála  s az osztatlan elismerés koszorújával ékesíti   föl a magyar írók fejedelmének fenséges homlokát: ő is leróvja  igaz tiszteletét s kinyilatkoztatja  határtalan szeretetét azon  férfiú iránt, ki félszázadon keresztül folytatott bámulatos munkásságával a magyar nemzeti szellem oly alkotásait hozta létre, amelyek míg egyrészről  a nemzeti öntudatot erősítették, másrészről a mívelt világ tiszteletét és becsületét szerezték meg a magyar nemzet javára és büszkeségére. számára.

Keressük a szavakat és nem találjuk, hogy érzelmeinket méltóképpen fejezzük ki a nagy íróval szemben, akit a mindenható akkor adott nekünk, midőn reá a legnagyobb szükség volt; akkor tanított Hazát lángolóan szeretni, feltámadásában kitartóan hinni, midőn a haza szeretete bűn volt; midőn a feltámadásban való hitről a nagy és nehéz időket átélt legjobbjaink már-már kétségbeesve lemondottak.

A nemzedék, amelynek lelkébe te öntötted hitedet, melyeknek akaraterőit Te acéloztad, melyeknek szívébe a honszerelem szikráját Te élesztgetted lobogó lánggá: íme hódolnak neked; nemes büszkeséggel számlálva benned a magyar faj kiváló erényeit, a magyar talentum magas szárnyalását. 

A messze terülő Alföld egyik végpontjáról, Szent László városából, mely viszontagságos történelmének egyes epizódjaival oly sokszor szerepel halhatatlan műveidben: megosztjuk a magyar nemzet örömét, kivesszük a hódolatból a magunk részét, kérve a Mindenható Gondviselést, hogy téged, hazánk nagy fiát még sokáig tartson meg ép testi és szellemi erőben a magyar nemzet javára. (Kelt Nagyvárad törvényhatósági bizottságának 1893. évi november 9-én tartott üléséből Sal Ferenc, királyi tanácsos, polgármester)

Az újság azt is elárulta, hogy a szöveget Rácz Mihály főjegyző (egyébként többkötetes költő) szövegezte, az üdvözlő iratot Fiedler Károly nagyváradi műintézete állította elő, „igen csinosan, mely az ismert cégnek dicséretére válik.”[9]

A váradi lapok helyi és vendégszerzők (Mikszáth, Endrődi Sándor stb.) tollával oldalakon keresztül méltatásokkal, emlékezésekkel, sztorikkal ünnepelték a nagy regényírót és hazafit. Minden egyesület, iskola – felekezeti különbség nélkül – lerótta háláját a nagy író iránt. „Csak egyben maradtunk el a többi városok mögött. Aradon, Debrecenben, Temesvárt és Szegeden Jókai- díszelőadások vannak ma a színházakban, ünnepi ódákat szavalnak és egy Jókai-színművet adnak elő. Hát minekünk ilyen gyönyörűségekben nem lehet részünk, (…).”[10]

„Meg akarta a Társaság ünnepelni legnagyobb élő írónk, Jókai Mór 50 éves írói működését, még 1892-ben. Lelkes levélben felkérte, hogy a tiszteletére rendezendő ünnepélyre eljöjjön. Jókai késznek nyilatkozott az eljövetelre, csak az volt a kérése, hogy a tervbe vett irodalmi ünnepet az országos ünnepély után rendezzük. Az országos ünnep Budapesten 1894 január 6-án volt, azon a társaság képviselője is részt vett.”[11]

2.

1902 októberébe végre a kolozsvári Mátyás-szobor avatása után visszatérőben két napot időzött feleségével a városban, de már 1901-ben várták a házaspárt, ifjú felesége színházi fellépése ígéretében. A megözvegyült, 76 éves író ugyanis újraházasodott, feleségül vett egy Nagy Bella nevezetű 20 éves színésznőt, akinek néhány hónap múlva Pozsonyban lett volna fellépése, amit azonban a pozsonyi Jogakadémia antiszemita hallgatói megzavartak. Novemberben fogadott lánya, Feszty Árpádné letépte az író koszorúját Laborfalvy Róza sírjáról. „Mint az országban igen sokfelé, úgy Nagyváradon is a történtek megdöbbenést keltettek. Ez a város elégtételt akart szolgáltatni a legbensőbb érzéseiben megsértett írófejedelemnek. Elégtételt azzal, hogy feleségét meghívták a nagyváradi Szigligeti Színházba, vendégszereplésre. A meghívást a Szigligeti Társaság megbízásából Sipos Orbán és Dr. Bodor Károly főttkár írták Jókai Mórhoz Az ünneplés prelúdiumaképpen pedig Ady Endre irt Jókait glorifikáló vezércikket a Nagyváradi Napló 1901. november 7-iki számában: „A poéta király és felesége” címen, amelyben ő is Jókaiék meghívását sürgeti. Cikkét Ady Endre így fejezi be: „A Jókai pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és — elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagyhullámú ünnepben, mely elfojtja teljesen a hitvány obskúrusok aljas lármáját. Hangos nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, belsőségét teljes erejében érezzék meg a szent öregember és az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket…! Várjuk, nagy ünneplő kedvvel várjuk a királyt és királynőt, kikről tündérmesék fognak majd tündérien zengeni sok száz esztendő múlva is.”[12] Ady rövidesen egy tárcában francia és német példák segítségével foglalt állást amellett, hogy Jókai nem követett el bűnt. Jókai megköszönte a Szigligeti Társaság meghívását, de „közbejött akadályok miatt ez a vendégszereplés és a Jókai ünnep elmaradt.[13]

1902. október 13-án a Jókai-házaspár megérkezett Váradra, és két napot időzett a városban.[14] Kristóf György szerint ez volt tizedik erdélyi útjának végállomása.[15] E látogatásnak bőséges egykori sajtó- és tanulmány forrása áll rendelkezésükre. A Nagyváradi Napló már október 10-én közli, hogy a Jókai-pár átutazott Nagyváradon és hétfőn (13-án) fognak visszatérni. Ady Endre üdvözlő cikkben fogadta a házaspárt, többek között ezekkel a szavakkal: „(…) Nyolc milliós embertömegből sohsem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni… (..) Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, – mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót. Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. (…) Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar. (…) Az ő! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk őket s aki hisz az imádságban – imádkozik értük. – A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel folytassa a sors az ő csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb is. Őirántuk az is kevés volna.”[16] A lapok nagy terjedelemben, a Nagyvárad és a Nagyváradi Napló egyaránt két teljes oldalon számolt be a házaspár érkezésről és első napi programjáról, majd egy oldalon a második nap eseményeiről és az elutazásról.

Az író fogadására a pályaudvaron (amelyet rövidesen le kellett zárni, mert a vegyes összetételű sokaság ellepte a vasúti síneket is, veszélyeztetve a közlekedés biztonságát) óriási tömeg gyűlt össze jóval a vonat érkezése előtt. Jelen volt a város közönségének színe-java, a Szigligeti Társaság tagsága, a hírlapírók és a színtársulat stb. Jókaival és feleségével délután 4 óra 9 perckor futott be a vonat. Amikor az elsőosztályú kocsi ablakában feltűnt Jókai feje, hatalmas éljenzés tört ki, a várakozók egymást tiporva igyekeztek az író közelébe jutni. A leszálló írót az újságírók fogták karon. Jókait Nagyvárad nevében Rimler Károly polgármester üdvözölte, amit az író meleg ovációtól kísérve röviden megköszönt. Hegyesi Márton tízéves kislánya is köszöntötte az írót, majd a házaspár és kísérete iskolás lányok sorfala között jutott el a város díszfogatáig, amely eleinte a tömeg miatt csak lépésben tudott haladni. Impozáns hosszú, kb. kétszáz kocsiból álló konvoj kísérte az ünnepelteket a Rimanóczy-fogadóba, ahol a Körös partjára néző, erkélyes két szobát kaptak. Búcsúzás előtt Somogyi Károly színigazgató még egyszer köszönetet mondott, hogy a meghívást elfogadták, Jókai meghatva válaszolt a lelkes fogadtatásra. Majd amikor a több ezer főnyi tömeg viharosan éljenezte, és követelte megjelenését, Jókai kilépett az erkélyre és rövid beszédében többek között ezt mondotta: „…tudom, hogy ez (a fogadtatás) nem annyira az én személyemnek szól, hanem a magyar irodalom ünnepeltetése ez, amelynek én is lelkes munkása voltam.”

Délután fél 6 órakor a Szigligeti Társaság tagjai tisztelegtek az írónál Rádl Ödön vezetésével. Jókai válaszában a költészet, a kultúra vezető szellemeihez intézte szavait, a várost a kutúra metropoliszának nevezte, Jókainé pedig megkösztönte a városnak, hogy olyan jó volt hozzá. (Nyilvánvalóan Ady Endre fentebb idézett cikkére gondolt.) Este 7 órakor zsúfolt ház előtt diszelőadást rendeztek a színházban, maga Somogyi Károly igazgató vezette fel a vendégeket a városi páholyba, majd Hoványi Géza dr., a színügyi bizottság nevében köszöntötte az írót. A Szigetvári vértanúk és a Cigánybáró első felvonását vitte színre a társulat. Színház után a Fekete Sas vendéglőben, a nagyváradi elit részvételével fényes lakomát rendeztek az író tiszteletére. Itt Rádl Ödön mondta az első, hosszú felköszöntőt, amelyben az irodalom feladatát abban határozta meg, hogy felemelje az ember lelkét, és ne a vigasztalan meztelen igazságot tárja fel. Válaszában Jókai kifejezte egyetértését, megvédte idealizmusát, romantikus szemléletét, elhatárolta magát az úgynevezett veristáktól, tagadja, „hogy, ami szép, ami lélekemelő, az ne volna igaz, tagadja, hogy ne volna női erény, férfibecsület.” „De ehhez kell egy Nagyvárad. Sok évtized óta ismerem a város lelkesülő közönségét, mely mindig legnemesebb célokra törekedett.” Dési Ödön szellemes beszéd kíséretében Jókainéra ürítette poharát. Az éjfélig tartó vacsorán több pohárköszöntő hangzott el, beszélt Fehér Dezső és Iustin Ardelean román újságíró. Jókai válaszában „utalt arra, hogy a nagy időkben románok is küzdöttek a nemzeti hadseregben. Kívánja, hogy magyarok és románok nemes versenyben egyesüljenek a haza közös javára.”[17] A Napló a rengeteg név felsorolása mellett még azt is fontosnak tartotta megörökíteni, hogy a házaspárt a szállóban forró teával várták, és közli Pintér Imre üdvözlő versét, aminek nincs irodalmi értéke.[18]

Másnap a Jókai-pár a város díszkocsiján sétát tett a városban, a Rhédey-kerti sétaúton is végighajtottak, majd (előzetes programon kívül) a Hadapródiskolába látogattak, ahol a 400 növendék viharos éljenzéssel fogadta őket. Bordé Ferenc főjegyző vezetésével felkeresték a Püspök-és a Félix-fürdőt, ahol rövid sétát tettek, majd a kúr-szalonban 15 terítékes bankett volt a pár tiszteletére, melyen a főjegyző mondott pohárköszöntőt. Jókai válaszában minden magyar emberre ürítette poharát. Váratlan epizódja volt a bankettnek, hogy egy parasztgazda és felesége is „alázatos hódolattal köszönte meg az író gyönyörű regényeit.” Három órakor a társaság visszahajtatott Nagyváradra. Míg Jókaiék odavoltak, szállásukon a város számos előkelősége adta be névjegyét. A 4 órakor induló gyorsvonatot a vasúti vendéglőben várták be néhány váradi személyiség társaságában. (Adyt a lap nem említi.) Felszálláskor egy kis probléma adódott: a vonat elsőosztályú kocsija túlzsúfolt volt a kolozsvári szoboravatásról hazatérő utasok miatt, így Jókaiék kénytelenek voltak másodosztályon utazni. Jókai búcsúszavai ezek voltak: „Nagyon kedves napok voltak azok, amelyeket itt töltöttem, sohasem fogom elfelejteni az önök szíves vendégszeretetét.”

Tabéry Géza így fejezi be idézett dolgozatát: „Rengetegen kísérték ki elutazáskor a magyar írófejedelmet, aki a búcsúzáskor átölelte, megcsókolta Ady Endrét, így köszönte meg a felejthetetlen ünneplést: ’Amiket rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.’[19] E sorokat szó szerint reprodukálja Vita Zsigmond.[20] Ez olyan kiemelkedő gesztus lett volna, amit a lapok nem hagytak volna említés nélkül, hiszen a legapróbb részletekig reprodukálták az eseményeket. Még azt is nyilvánosságra hozták, hogy a Fekete Sas-ban a vacsorát Friedlander Sámuel fizette.[21] De sem a Nagyváradi Friss Újság,[22] sem Nagyváradi Napló nem tud erről a megható jelenetről, bár utóbbi Adyt is említi a búcsúztatók között.[23] Alighanem irodalomtörténeti legendával állunk szemben.

A Szabadság egy kedves Jókai levelet közölt, melyet az író Liszaky Györgynek, egykori munkatársának írt, de eltévesztette a címzett nevét. „Ha az arcképre is Lisznyay van írva, akkor dobd el, majd küldök másikat, igazi dedicatióval. Tudasd velem. J. M.”[24] (Itt jegyezzük meg, Laszky Ármin (Jókai Kakas Márton c. élclapjának egykori korrektora) szerint a Szabadság közölt egy eredeti Jókai-regényt, ami azonban kételyt ébreszt bennünk, a Jókai-bibliográfiban nem találtunk erre vonatkozó utalást. (Laszky sem a regény címét, sem a folytatásos közlés időpontját nem jelzi.)[25]

3.

Az író halála gyászba borította Nagyvárad népét is. A lapok már aggódva adtak hírt Jókai Mór betegségéről is: „Budapest, máj. 4. (Saját tudósítónktól.) Jókai Mór megrongált egészségének helyreállítása végett a Riviérára utazott, ahol a téli hónapokat akarja tölteni. Jókai Nizzában telepedett meg, ahol csendes visszavonultságban tölti napjait a Promenade des Anglais-n levő Villa Perrotban.[26]

Somogyi Károly színigazgató az előzetes aggasztó hírek ismeretében a május 5-ei előadás megkezdése előtt talpig fekete ruhában lépett a lámpák elé és megható szavakkal emlékezett meg a haldokló költőről. A halál este 9 óra után húsz perccel valóban bekövetkezett. A magyar Géniusznak emlegetett író halálát a váradi lapok katasztrófaként tudatosították. A Nagyvárad saját tudósítójának távirat-jelentése alapján szinte óráról órára ismertette az író utolsó napjának történéseit, és már másnap gyűjtést indított egy Jókai-szoborra, továbbá sürgette a gyászlobogókat a házakra, mert „Nagyvárad tán az egyedüli város, mely ezúttal nagyon is lemaradt. Mindössze egy-két középületen lengenek a fekete lobogók…”[27], Értesíti az olvasókat, hogy a Szigligeti Színház igazgatósága a megrendítő gyászesetre tekintettel levette műsoráról a mára kitűzött Suhancot (…) ehelyett kitűzte Jókai legpoétikusabb művét, az Aranyembert. A színművet nagy tabló előzi meg, amelyben a költőkirály életét és működésének legkimagaslóbb jeleneteit allegóriálják. Vasárnap este megismétlik a Cigánybárót a ma esti tablóval együtt. Tudósítanak továbbá a Szigligeti Társaság választmányi ülésérő, ahol Rádl Ödön elnökletével Jókai Mór emlékének hódoltak. A következő napon újabb információkkal szolgáltak az újságok, többek között a család gyászjelentésével, a temetési előkészületekkel (a ravatalt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában építik fel), a király, a kormány, Tisza István stb. az özvegynek szóló részvét-nyilvánításával. Jókai holttestét bebalzsamozták.  

A város törvényhatósági tanácsa rendkívül tanácsülést tartott. Rimler Károly polgármester a következő szavakkal nyitotta meg az ülést. „Mélyen megrendülve emelek szót a tanácsülésünkben, hogy az egész magyar nemzetet ért kimondhatatlan csapásban Nagyvárad város és tanácsa nevében kifejezzem részvétemet ama óriási veszteség felett, mely Jókai Mór a koszorús költőkirály halálával mindnyájunkat ért.” A tanács úgy határozott, hogy a részvétének kifejezést ad, elrendelte a középületekre és az iskolákra a gyászlobogó kitűzését, a temetésen koszorúzó küldöttség fogja képviselni a várost.[28] A koszorút négytagú deputáció viszi a fővárosba: Rádl Ödön, Mezey Mihály, Szokoly Tamás és Lukács Ödön. „A hatalmas babérkoszorú szalagján ez a fölirat áll: „A nemzet nagy halottjának – Nagyvárad város közönsége.”[29]

Bihar vármegye Miskolczy alispán aláírással részvéttáviratot küldött Jókai özvegyének, a Szigligeti-Társaság is résztvevő és vigasztaló írást intézett Jókainé Nagy Bellához: „Méltóságos asszony! Még világit és melegít közöttünk sugara, fénye ama látogatásnak, mellyel az elhunyt költő-király Méltóságod kíséretében Társaságunkat megtisztelte. És ma már, olyan rövid idő múlva, a kérlelhetetlen halál kiragadta őt, a nemzet és a magyar irodalom pótolhatatlan veszteségére az élők sorából. A nemzettel, az irodalommal együtt gyászol a mi szerény társaságunk is, melynek igaz, meleg részvétét tolmácsoljuk ma Méltógod előtt, kifejezve egyben soha el nem múló hálánkat ama szeretetért és gondosságért, mellyel drága életét körülvette. Isten áldja érette Méltóságodat! Dr. Bodor Károly, Rádl Ödön, főtitkár, elnök.

A másik üzenet a Petőfi-társasághoz szól: „Mélyen tisztelt Társaság! A Szigligeti Társaság fájdalommal teli mély részvétét tolmácsolja a Petőfi Társaságnak’ Jókai Mór elhunyta fölött! A pótolhatatlan veszteséget, mely a magyar irodalmat az ő elhalálozásával érte, kétszeresen kell, hogy érezze a „Petőfi Társaság”, melynek a megdicsőült megalakulása óta elnöke, éltető lelke volt. Két név fénye ragyog immár vezető csillagként a „Petőfi Társaság” működésére: a Petőfi Sándoré és Jókai Móré. Vezesse a nemzeti irodalom és művelődés hasznára, míg magyar él! Dr. Bodor Károly, Rádl Ödön, főtitkár, elnök.[30] A váradi lapokban a temetés előkészületei és lebonyolítása az ünnepi beszédek kivonataival együtt ugyanúgy megtalálhatók, mint a fővárosi lapokban.

Nagyvárad fejedelmet megillető tisztességgel fogadta és búcsúztatta Jókai Mórt, annak ellenére, hogy nem avatta díszpolgárai közé. Emlékének ápolását egy másik dolgozat feladata bemutatni.

[1] Délibáb 1853. évf. 898-899. 4. Jókai Kolozsvárt; Jókai Mór Úti levelek

[2] Nagyvárad, 1874. okt. 8. 1. Segítséget adott dolgozatunkhoz Indig Ottó négykötetes bibliográfiája (A nagyváradi sajtó 1870-1914 közötti irodalmi anyagának bibliográfiája), de nem hallgathatjuk el, hogy helyenként hiányos

[3] Jókai Mórhoz, Nagyvárad, 1875.  febr. 23. 1.

[4] Mutatvány Jókai drámájából. Nagyvárad, 1886. nov. 26. 1-2.

[5] Vasárnapi Újság, 1878.  160.

[6] Fehér Dezső: Emlékezés Jókai Mórra. Nagyváradi Napló, 1904. május 7. 1-2-3.

[7] Hajdú-Bihar megyei nemzeti levéltár IV. S  62/1894

[8] u. o. IV. B. 404/a 50.

[9] Nagyvárad város Jókaihoz. Nagyvárad, 1904. január 3. 2-3. A díszes üdvözlő irat megtalálható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Jókai-hagyaték, JJ 91. o., HSZ 81., JM1 147., Régi It. sz. 4151., PIM R.62.295.4. 66

[10] Alba: A hétről. Nagyvárad, 1894. jan. 6. 4-5. Itt jegyezzük meg, hogy egy-két írásmű Jókait Nagyvárad díszpolgáraként emlegeti, ami azonban nem felel meg a valóságnak.

[11] Láng József: A Szigligeti Társaság első tíz éve. Nagyvárad, Láng József kiadása. 34.

[12] Jókai Erdélyben. A legnagyobb magyar regényíró születésének 100. évfordulóján összeállította Tabéry Géza és Incze Ernő M-V-C- C-c-X-X-V.  Oradea, 1925, Sonnnenfeld Adolf  R. T. 179.

[13] Láng 35.

[14] Tabéry Géza és Vita Zsigmond egyaránt tévesen október 14-re, 15-re datálja a látogatást!

[15] Jókai napjai Erdélyben. Pásztortűz kiadás, Cluj-Kolozsvár, 1925.

[16] Jókai és Jókainé. Nagyváradi Napló 1902. október 14. 1.

[17] Jókai Mór Nagyváradon. Nagyvárad, 1902. október 14. 3-4.

[18] Jókai Mór és neje, Nagyváradi Napló, 1902. okt. 14. 3-4.

[19] Tabéry Géza i. m. 186.

[20] Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.269.

[21] Jókai Mór és neje Nagyváradon. Nagyváradi napló, 1902.okt. 14. 3-4.

[22] Jókaiék elutazása- A tegnapi program.1902. okt. 15.

[23] A Jókai-pár Nagyváradon, okt. 15. 1-2.

[24] Ismeretlen szerző: Jókai Mór levele, Szabadság, 1903. dec. 29. 3.

[25] Jókai Mór és a Szabadság. In.: A Szabadság negyven éves jubileumi albuma. 1874-1914. Laszky Ármin Könyvnyomdája. 144.

[26] Szabadság, 1903. dec. 5. 6. 1904. 

[27] Nagyvárad, 1904. május 7. 4.

[28] A város részvéte. Nagyvárad, 1904. május 7. 3.

[29] Nagyvárad Jókai temetésén. Nagyvárad, 1904, május 8. 4.

[30] Szabadság, 1904. május 21. 4.

augusztus 4, 2023 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Néhány vonás Horváth Imre és Bélteky László barátságához

Bélteky Lászlót be kell mutatni még a váradi olvasóknak is, pedig több figyelmet érdemelne. Nem volt ugyan élvonalbeli költő, létformája az újságírás volt, de 1932-től egy évtizeden át lírikusként is jelen volt Nagyvárad szellemi életében: továbbá lépten-nyomon szereplője irodalmi esteknek, társasági összejöveteleknek. Olykor Horváth Imrével együtt. Meghívták a Vásárhelyi találkozóra is.[1]

Pályaképét a romániai magyar irodalmi lexikon így rögzítette: Bélteky László (Székelyhid, 1909. ápr- 2- Budapest, 1995.?)[2] költő, szerkesztő, Középiskoláit Nagyváradon, a premontrei gimnáziumban végezte. 1929-től 1931-ig a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia hallgatója. Újságírói pályáját az Ellenzéknél kezdte, 1932-től az Erdélyi Lapok belső munkatársa, 1934-től az Erdélyi Néplap, 1942-től az Estilap felelős szerkesztője Nagyváradon, majd 1943-tól a Magyar Nemzet belső munkatársa Budapesten. Első versét az Erdélyi Halikon közölte, szerepelt az Új Arcvonal (Kv. 1932) s a Tíz tűz (Nv. 1932) c. antológiákban. 1941-ben a Szigligeti Társaság adta ki Jelszó nélkül c. verseskötetét, mely az ősz, a céltalan érmelléki bolyongások s a növekvő értelem- ellenesség leverő hangulatából egy népi-paraszti világ vágyálma felé keres kiutat. Újságírói működését a felszabadulás után is folyatta Budapesten, a Magyar Rádió 1957-58-ban rádiókomédiáit mutatta be.”[3]

1984 őszén látogattam meg Budapesten, Aranykéz utcai lakásán, hogy nagyváradi irodalmi emlékeiről faggassam. Szívesen állt rendelkezésre, sztorikat idézve beszélt múltjának erről a küzdelmes, de lényeges szakaszáról, végül váradi írók fényképeivel, Gulácsy Irén-, Arató András- s egy Horváth Imre-levéllel, továbbá egy nevezetes Horváth Imre-levelezőlappal ajándékozott meg. Arató András leveleit rövidesen visszakérte, „azok annyira személyes természetűek, hogy azokat csak Neked betekintésre adhatom oda.” Ajándékba kaptam Indig Ottó kismonográfiáját is, amelyben Horváth Imre néhány javítást végzett saját kezűleg A könyvet 1982. január 21-én dedikálta: Lacimnak, sok szeretettel: Imre. Horváth Imréről különösen meleg hangon beszélt: „Legmeghittebb fiatalkori barátaim közé tartozott. Örökös egzisztenciális problémákkal küzdött, amiben neki is volt felelősége, mert erősen alkoholizált. Csoda, hogy kilábalt belőle. Segítettem, ahogy tőlem telt. Én Dsida Jenővel egyenrangú költőnek tartottam, mert minden sorában megcsillan a költőiség, amit nehezen lehet megfogalmazni. Ez különösen aforisztikus verseire vonatkozik, melyeknek racionális magva van, de lírai aurája. Ilyet csak költő tud hallani, érezni: „Furcsán rikkan egy rigó füttye, a csend lágy testén sebet ütve.” Úgy volt váradi költő, hogy nem esett a provincializmus csapdájába. Sajnos, az ötvenes években, ahogy egy versében írja, ő is az „első vonalban küzdött”, de aztán ebből is kigyógyult, mint az alkoholizmusból. Lazán, de tartjuk a kapcsolatot, amint ezt legújabb könyvének dedikációja is bizonyítja: „Bélteky Lászlónak – Lacimnak – az igaz költőnek, szavaihoz igazodva, szeretettel Imre. Várad, 1984. VIII. 30.”  

Íme Horváth Imre levele:

Kedves Laci,

mélyen meghatva, sőt megrendülve olvastam lélekbe markoló, őszinte kritikádat. Azt talán hangoztatnom is felesleges, hogy milyen örömmel töltött el. Az örömöm zavartalan, a megrendülés azonban őszintén szólva már elmúlt, mert sorsomat korántsem látom olyan sötét színben, mint Te. Ami az „éhhalált” illeti, ahhoz sosem álltam közelebb, mint most. A kétségbeesésem azonban ennek ellenérre korántsem akkora, mint képzeled. Nem csupán azért nem, mert bízom barátaim támogatásában, de azért sem, mert életem célját már elértem. Ugyan ki mondhatja ezt velem együtt ilyen nyugodtan el?  Életem célja a kritika elismerésének kivívása volt, szebb kritikákat pedig álmodni sem mertem, mint amilyeneket kaptam kötetemre. Lehet, a következők kedvezőtlenebbek lesznek, becsülöm azonban annyira eddigi kritikusaim tehetségét, írói értékét és írói objektivitását, hogy a tehetségembe vetett hit, amelyet ítéletükre építettem, meg nem rendülhet. Bízom kritikusaim bírálataiban, és bízom abban a „boldog és büszke irodalomtörténészben, aki egy könyvtár elfelejtett poros zugából majdan kiássa verseskönyvemet”, s visszaadja azokat az éveket, amelyek nem számítnak életnek akkor sem, ha látszólag még itt kószálnék közöttetek. Ennyit a kritikáról, amelyet nem csak e sorokban, de a valóságban is előbbre helyezek, fontosabbnak tartok siralmas helyzetemnél, amelyről csak másodsorban emlékszem meg. Bár talán a Molnár Tibor barátom közbenjárásáért neki s hozzá intézett soraidért, amelyeket sietett felolvasni Neked, nem kevesebb hálával tartozom. Helyzetem, amit Tibor barátunk részletesen ismertetett is talán, a következő: A Reggel, amelynek három esztendeje munkatársa vagyok, február 15-én megszűnik. Felmondási időm három hónap, vagyis a felmondás május 1-re szól, e hó 15-én azonban már „szabad” vagyok. Elhelyezkedési lehetőségem az elmúlt évek alatt itt helyben is szépen akadt, – most azonban nincs. Nem okolhatom magamat, hogy elhalasztottam ezeket a lehetőségeket, mert nem számítottam arra, hogy egy hét éve fennálló lapvállalat ilyen hirtelenséggel megszűnik. Fizetésem, tekintve, hogy a lapnál tartozásaim vannak, csak kis részben kapom meg, vagyis a levonások miatt 3.000 lei helyett mindössze 738 leit vehetek kézhez.

Kétségtelen, hogy kiadómnak ehhez joga van. Hogy a méltányosság mit kívánna, ez más kérdés. Na de érzelmi momentumok csak nálam szerepelnek, nálam, aki itt maradtam utolsó patkánynak a süllyedő hajón.

Mindezek ismertetése után Hozzád azzal a kéréssel fordulok, ha nem esik terhedre, tudakozódj: nem lehet-e nálatok vagy valamely más váradi lapnál elhelyezkedni és, ah igen, mennyit remélhetek? Mondanom sem kell mennyire szívesen dolgoznék ott, ahol a szellemi iránytás általad történik, sajnos azonban remélni is alig merem ezt. Nagyon kérlek, kedves Laci, kivételesen minél előbb válaszolj, s egyszersmind elnézésed kérem az alkalmatlankodásért, amelyre csak a végső megszorultság kényszerít. Amennyiben komoly eshetőség kínálkozik, úgy azonnal átmegyek, nem akarom azonban az útiköltséget esetleg teljesen eredménytelenül megkockáztatni, különösen most, amidőn minden leire néznem kell. Címem nem a Reggel szerkesztősége, str. Buteanu 5. I. emelet. A Reggel ugyanis talán már meg sem lesz, mire remélt és várt válaszod megérkezik.

Eddigi jóságod s remélt közbenjárásod előre is köszönve ölel barátod: Horváth Imre

***

A szöveget a kézzel írott betoldásokat is figyelembe véve szó szerint közlöm. Mindössze vesszőhibákat javítottam. A géppel írott, kézzel aláírt levél boríték és dátum nélküli. Más forrásokból igazolható azonban, hogy 1937-ben íródott, amikor költőnket Aradon a Reggel c. laptól elbocsátották. Nagy kár, hogy a korszak bibliográfiája nem tartja számon Bélteky László kritikáját a Hangtalan beszéd c. kötetéről (Arad, 1936, a Reggel kiadása)[4], amely Indig Otto szerint – ha jól olvasom – az Esti Lapokban jelent meg. A kismonográfiája hiányossága, hogy egy-két kivételtől eltekintve elmarad a hivatkozások pontos hely- és időjelölése.[5] A levélben említett Molnár Tibor, az Aradi Közlöny szerkesztője, Horváth Imre barátja, ahogy emlékezéseiben emlegeti: „az élő lelkiismeret”.[6] Sikerült álláshoz jutnia: „Az új felelős szerkesztő Bélteky, aki Perédit – Horváth régi ellenlábasát – váltja fel hivatalosan, természetesen kezdőknél jóval több, kétezer lejes fizetéssel alkalmazza a segítségre ezúttal is rászoruló pártfogoltat.[7] 

Érdekesek a levélnek azok a sorai, melyek a kritikákra utalnak, méghozzá pozitív beállításban. Ha azonban vesszük a fáradságot és fellapozzuk őket, az elismerés mellett inkább több fenntartással találkozunk. Gaál Gábor szerint „Horváth Imre fiatal ember. Verseskötete (Örvény felett, Reggel lapkiadó, Arad) mégis teljesen a régi Oradea hangulatát árasztja, valami érzelmes, Dutka Ákosra, Emőd Tamásra emlékeztető melódiával. A fiatal lírikus teljességgel e ma már letűnt hangulatvilágban él.”[8] Kiss Jenő talán meg szigorúbb: „Horváth Imre néha falutamási ötleteket Áprily zenéjével hangszerel s ilyenkor, minden utánérzés ellenére is, megkap. Legtöbbször azonban jóval alatta marad annak a vonalnak, ami a jó vers szintjét jelenti. Tény, hogy aránylag fejlett technikával rendelkezik, de ez a rutin nem megy túl a pontos rím és formás versszak határán. Horváth egyelőre még csak verselő és nem költő, de éppen többrétű egyénisége jelzi, hogy költő is lehetne, ha szabályok helyett a mondanivalóra, meggyőződés helyett a meggyőzésre fektetné a fősúlyt.”[9] Hasonlóan vélekedett Méliusz József: „Horváth Imre csendes, elvonuló, befelé forduló lényével mindenképp a századeleji finom rezdülésű magyar érzelmesek ivadéka. (…) Mindezeken túl azonban, a lírai elmélyülésre és menekülő társadalmi elkülönülésre hajlamos Horváth Imre kibontakozó friss költészete előtt is példaként állhat Fodor József költői megújulása, mely az elfúló szubjektivizmusból és én-lírából az örök ember és társadalmi szabadságvágyak tágasságába emelkedett.[10] Hegyi Endre is elismeri költőnk tehetségét, de a kötet színvonalát hullámzónak tartja: „Verseinek színvonala a kötet sorrendje szerint esik, míg végül utolsó versében ilyen sorokat ír: „Egy csók? Egy sír? Egy könny? Egy tangó?” (…) Vagy komolytalan tréfának veszi költészetét is, mint Tréfa című versében az életet? A választ költői fejlődésének irányától várjuk.”[11]  Szemlér Ferenc is sok értéket talál, de „A részletek még nem állanak össze verssé, a hatásokat nem dolgozta fel az egyéniség — valahogyan az az érzésünk van, hogy ezek a versek nem igazak. Hiányzik belőlük valami, amit nem pótol a külső forma csillogó máza. — E versekből hiányzik még az ember. Pontosan az, amit a napilapok felfedezni véltek. Ezekből a versekből még egyelőre hiányzik az igazi költő.”[12] 

Meglehet, Horváth Imre azokra a kritikákra hivatkozott, amelyek az említett bibliográfia nem tart számon, de Indig Ottó tud róluk: „Molnár Tibor a Rendkívüli Újság lapjain, Károly Sándor az Erdélyi Hírlapban, Jakab Géza az Aradi Közlönyben írtak.”[13]

***

Kuriózum a Debrecenből Bélteky Lászlónak küldött Horváth Imre-levelező lap, amely a Krematóriumot ábrázolja, szövege egy versike:

Debrecenbe vezetett az utunk.

Se maradni, se menni nem tudunk.

Bármit teszünk: ne érjen ódium.

Boldogít majd a krematórium.

Imre és Viktória, 1941. április 9. Arany Bika szálló, II. emelet 235.

Címzés: Bélteky László szerkesztő úrnak. Nagyvárad, „Estilap” szerkesztősége, Madách ucca 3.

A költő az ezzel kapcsolatos történetet több helyen megírta, e sorok írójának személyesen is elmondta. „Nehéz idők, könnyű napok voltak Viktóriával, aki igényes volt: napi 6 pengőért laktunk a Bikában, kb. 20-22 pengőt költöttünk naponta. A Pál sörözőbe jártunk ebédelni és vacsorázni, akkora adagokat adtak, hogy az csoda. Néztünk egy olcsóbb szállást, Ferenc József vagy mi volt a neve, nem a főutcán volt, de nem is eldugott helyen. Napi négy pengő lett volna a szállás, de olyan ronda volt, hogy akkor inkább a Bika. Viktória, aki hajlandó volt paráználkodni anélkül, hogy legalizáltuk volna a viszonyunkat, vett egy levelező lapot, amely a Krematóriumot ábrázolta, noha az éppen nem működött. Arra írtam Bélteky Lacinak címezve a rímes szöveget. Laci megnézte a lapot, s mikor látta, hogy a címünk az Arany Bika, azt mondta, akinek az Arany Bikára telik, annak egy fillért se! Végül Viktória egy könyvemmel elindult házalni és összeszedte az összeget. Keserves dolog volt, de akkoriban ebből éltünk. [14] Gyűrű című versemben áldoztam emlékének.”

***

Bélteky László szerepét Horváth Imre életében, fejlődésében maga a költő is hangsúlyozta és dokumentálta. „Én magam még a ’kegyelemlakásban’ is viseltem az előnevem. Az első versemet is előnévvel nyomatom ki, ha Bélteky László baráton és első mesterem, rám nem förmed: az írónak nincs más rangja, csak a neve! Ettől kezdve azért dolgoztam, hogy a szürke név bejusson a köztudatba.”[15] Az Erdélyi Lapok, majd a rövid éltű Új Lapok Bélteky jóvoltából elég sűrűn hozta verseit, s ő bíztatta arra is, hogy jelentkezzen a Színházi Élet verspályázatán, sőt jelentkező sorait ő diktálja…[16] A színházi lap közölte a Régi vers-et 1932 augusztusában, majd újabbakat is hozott tőle. 

Bélteky lényegi megjegyzést is tett alkotói szemléletére: „Nagyon szeretem a színeket, a zenét, az alliterációt. Egyik váradi költőbarátom, Bélteky László, sajnos nagyon régen elhallgatott, figyelmeztetett: a nyelv elévül, csak a gondolat marad.[17] Ezt később is fülében csengett: „Drága Laci! Örülök, hogy hírt adtál magatokról, bár eddig is sokat tudtam Rólatok. Hallgattalak a rádióban és láttalak a tévében Péterrel. Magamat is mellétek képzeltem, mintha a régi Újságíró Clubban beszélgetnénk Váradon és újra azt mondanád: ’Vigyázz, vigyázz, ne hajszold az alliterációt, a nyelv elévül, nem marad meg csak a gondolat.’[18] Külön történet a Horog c. vers közlésmizériája, amely félreérthetetlen antifasiszta költemény. Erről a költő így emlékezett: „{én} a háború előtt is írtam verseket napi problémákról, meg is dátumoztam őket, például a Horog címűt, mely eléggé komoly antifasiszta kiállásnak számított, nem sokan merték vállalni, a Korunk nem is fogadta el közlésre, egy aradi minorita lapban jelent meg”[19] A költeményt Bélteky László hamarosan átvette a Vasárnap-ból a Magyar Lapok számára.[20]

***

E váradi baráti közösség szellemi, lelki összetartozása a történelmi helyzet folyamatos abszurditása ellenére megállta a próbát. Ruffy Péter is tanúsítja a fiatal váradi írógárda lelkes összetartozását: „A harmincas évek elején egy induló váradi katolikus újság szerkesztőségében, amelynek mindketten újdondász munkatársai lettünk, megismertem egy nyúlánk, csöndes, végtelenül szerény és kopottas fiatalembert. (…) A közös sors, amely voltaképpen kilátás nélküli sorstalanság volt, kovácsolt olyan barátokká, akik az elsuhant közel fél évszázad alatt egymással soha nem pöröltek, még félreértést sem tudnék kibányászni a múltak vermeiből. Nappal hírekért loholtunk, éjszakánként együtt róttuk az utcákat a közös barátokkal, Bélteky Lacival, a költővel, Arató Bandival, a hírlapíróval, Bárdos Lacival, a szerkesztővel, bölcsekkel, bohémokkal, bolondosokkal… (…)  ”[21]

[1]  Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 148.

[2] A szerző tulajdonában lévő gyászjelentés szerint 1995. április 12-én halt meg. A budapesti Szervita templom altemplomában helyezték örök nyugalomba. Első verseit

[3] Balogh Edgár szerk.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. k. Kriterion, Bukarest, 1981. 

[4] Záhony Éva: Romániai magyar szépirodalom a két világháború között 1919-1944. (Bibliográfia) Az Országos Széchenyi Könyvtér kiadása, Bp. 1984.

[5] Indig Ottó: Csak egy igaz verséért élek. Dacia Könyvkiadó – Kolozsvár – Napoca, 1981.

[6] Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kelne…- Élmények é reflexiók. Kriterion, Könyvkiadó, Bukarest, 1984. 123.

[7] indig, 74.

[8] Gaál Gábor: Korunk, 1935/ 5.  407-408.

[9] Kiss Jenő: Horváth Imre: Örvény felett. Erdélyi Helikon, 1935/3. 146-147.

[10] Méliusz József: Horváth Imre: Hangtalan beszéd.  Korunk, 1937/5.  474-475.

[11] Hegyi Endre: Horváth Imre. Hangtalan beszéd, Pásztortűz, 1937/10. 226.

[12] I. Szemlér Ferenc: Hangtalan beszéd, Erdélyi Helikon 1937/3. 234.

[13] Indig 56.

[14] A beszélgetés 1890. november 13-án zajlott le, jelen volt Margit asszony és Köteles Pál

[15] Ha a múzsa táncra kérne …. 6. 

[16] Indig Ottó: 46.

[17] Marosi Ildikó: A belső örömforrás. In.: Közelképek-Húsz romániai magyar író. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. 78.

[18] Tavaszi Hajnal: Három levél Horváth Imre hagyatékából. Várad, 2003/2.  53-54.

[19] Bakó Endre: Egyetlen vers…- Nagyváradi beszélgetés Horváth Imrével, Hajdú-bihari Napló, 1985. júl. 16. 5.

[20] Indig Ottó: 101.

[21] Ruffy Péter: A hetvenéves Horváth Imre- Magyar Nemzet, 1976. dec. 25. 16.

október 5, 2022 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Néhány vonás Horváth Imre és Bélteky László barátságához

Bélteky Lászlót be kell mutatni még a váradi olvasóknak is, pedig több figyelmet érdemelne. Nem vált ugyan élvonalbeli költővé, létformája az újságírás volt, de 1932-től egy évtizeden át lírikusként is mutatkozott Nagyvárad szellemi életében: továbbá lépten-nyomon szereplője irodalmi esteknek, társasági összejöveteleknek. Olykor Horváth Imrével együtt. Meghívták a Vásárhelyi találkozóra is.1

Pályaképét a Romániai magyar irodalmi lexicon így rögzítette: Bélteky László (Székelyhid, 1909. ápr. 2. Budapest, 1995.?)2 – költő, szerkesztő, Középiskoláit Nagyváradon, a premontrei gimnáziumban végezte. 1929-től 1931-ig a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia hallgatója. Újságírói pályáját az Ellenzéknél kezdte, 1932-től az Erdélyi Lapok belső munkatársa, 1934-től az Erdélyi Néplap, 1942-től az Estilap felelős szerkesztője Nagyváradon, majd 1943-tól a Magyar Nemzet belső munkatársa Budapesten. Első versét az Erdélyi Helikon közölte, szerepelt az Új Arcvonal (Kv. 1932) s a Tíz tűz (Nv. 1932) c. antológiákban. 1941-ben a Szigligeti Társaság adta ki Jelszó nélkül c. verseskötetét, mely az ősz, a céltalan érmelléki bolyongások s a növekvő értelem- ellenesség leverő hangulatából egy népi-paraszti világ vágyálma felé keres kiutat. Újságírói működését a felszabadulás után is folyatta Budapesten, a Magyar Rádió 1957-58-ban rádiókomédiáit mutatta be.”3

1984 őszén látogattam meg Budapesten, Aranykéz utcai lakásán, hogy nagyváradi irodalmi emlékeiről faggassam. Szívesen állt rendelkezésre, sztorikat idézve beszélt múltjának erről a küzdelmes, de lényeges szakaszáról, végül váradi írók fényképeivel, Gulácsy Irén-, Arató András- s egy Horváth Imre-levéllel, továbbá egy nevezetes Horváth Imre-levelezőlappal ajándékozott meg. Arató András-leveleit rövidesen visszakérte, „azok annyira személyes természetűek, hogy azokat csak Neked betekintésre adhatom oda.”

Ajándékba kaptam Indig Ottó kismonográfiáját is, amelyben Horváth Imre néhány javítást végzett saját kezűleg. A könyvet 1982 január 21-én dedikálta: Lacimnak, sok szeretettel: Imre. Horváth Imréről különösen meleg hangon beszélt: „Legmeghittebb fiatalkori barátaim közé tartozott.

Örökös egzisztenciális problémákkal küzdött, amiben neki is volt felelősége, mert erősen alkoholizált. Csoda, hogy kilábalt belőle. Segítettem, ahogy tőlem telt. Én Dsida Jenővel egyenrangú költőnek tartottam, mert minden sorában megcsillan a költőiség, amit nehezen lehet megfogalmazni. Ez különösen aforisztikus verseire vonatkozik, melyeknek racionális magva van, de lírai aurája. Ilyet csak költő tud hallani, érezni: „Furcsán rikkan egy rigó füttye, a csend lágy testén sebet ütve.” Úgy volt váradi költő, hogy nem esett a provincializmus csapdájába. Sajnos, az ötvenes években, ahogy egy versében írja, ő is az „első vonalban küzdött”, de aztán ebből is kigyógyult, mint az alkoholizmusból. Lazán, de tartjuk a kapcsolatot, amint ezt legújabb könyvének dedikációja is bizonyítja: „Bélteky Lászlónak – Lacimnak – az igaz költőnek, szavaihoz igazodva, szeretettel Imre. Várad, 1984. VIII. 30.”

Íme Horváth Imre levele:

Kedves Laci,

mélyen meghatva, sőt megrendülve olvastam lélekbe markoló, őszinte kritikádat. Azt talán hangoztatnom is felesleges, hogy milyen örömmel töltött el. Az örömöm zavartalan, a megrendülés azonban őszintén szólva már elmúlt, mert sorsomat korántsem látom olyan sötét színben, mint Te. Ami az „éhhalált” illeti, ahhoz sosem álltam közelebb, mint most. A kétségbeesésem azonban ennek ellenérre korántsem akkora, mint képzeled. Nem csupán azért nem, mert bízom barátaim támogatásában, de azért sem, mert életem célját már elértem. Ugyan ki mondhatja ezt velem együtt ilyen nyugodtan el? Életem célja a kritika elismerésének kivívása volt, szebb kritikákat pedig álmodni sem mertem, mint amilyeneket kaptam kötetemre. Lehet, a következők kedvezőtlenebbek lesznek, becsülöm azonban annyira eddigi kritikusaim tehetségét, írói értékét és írói objektivitását, hogy a tehetségembe vetett hit, amelyet ítéletükre építettem, meg nem rendülhet. Bízom kritikusaim bírálataiban, és bízom abban a „boldog és büszke irodalomtörténészben, aki egy könyvtár elfelejtett poros zugából majdan kiássa verseskönyvemet”, s visszaadja azokat az éveket, amelyek nem számítnak életnek akkor sem, ha látszólag még itt kószálnék közöttetek. Ennyit a kritikáról, amelyet nem csak e sorokban, de a valóságban is előbbre helyezek, fontosabbnak tartok siralmas helyzetemnél, amelyről csak másodsorban emlékszem meg. Bár talán a Molnár Tibor barátom közbenjárásáért neki s hozzá intézett soraidért, amelyeket sietett felolvasni Neked, nem kevesebb hálával tartozom.

Helyzetem, amit Tibor barátunk részletesen ismertetett is talán, a következő: A Reggel, amelynek három esztendeje munkatársa vagyok, február 15-én megszűnik. Felmondási időm három hónap, vagyis a felmondás május 1-re szól, e hó 15-én azonban már „szabad” vagyok. Elhelyezkedési lehetőségem az elmúlt évek alatt itt helyben is szépen akadt, – most azonban nincs. Nem okolhatom magamat, hogy elhalasztottam ezeket a lehetőségeket, mert nem számítottam arra, hogy egy hét éve fennálló lapvállalat ilyen hirtelenséggel megszűnik.

Fizetésem, tekintve, hogy a lapnál tartozásaim vannak, csak kis részben kapom meg, vagyis a levonások miatt 3.000 lei helyett mindössze 738 leit vehetek kézhez. Kétségtelen, hogy kiadómnak ehhez joga van. Hogy a méltányosság mit kívánna, ez más kérdés. Na de érzelmi momentumok csak nálam szerepelnek, nálam, aki itt maradtam utolsó patkánynak a süllyedő hajón.

Mindezek ismertetése után Hozzád azzal a kéréssel fordulok, ha nem esik terhedre, tudakozódj: nem lehet-e nálatok vagy valamely más váradi lapnál elhelyezkedni és, ah igen, mennyit remélhetek? Mondanom sem kell mennyire szívesen dolgoznék ott, ahol a szellemi iránytás általad történik, sajnos azonban remélni is alig merem ezt. Nagyon kérlek, kedves Laci, kivételesen minél előbb válaszolj, s egyszersmind elnézésed kérem az alkalmatlankodásért, amelyre csak a végső megszorultság kényszerít. Amennyiben komoly eshetőség kínálkozik, úgy azonnal átmegyek, nem akarom azonban az útiköltséget esetleg teljesen eredménytelenül megkockáztatni, különösen most, amidőn minden leire néznem kell. Címem nem a Reggel szerkesztősége, str. Buteanu 5. I. emelet. A Reggel ugyanis talán már meg sem lesz, mire remélt és várt válaszod megérkezik. Eddigi jóságod s remélt közbenjárásod előre is köszönve ölel barátod: Horváth Imre

*

A szöveget a kézzel írott betoldásokat is figyelembe véve szó szerint közlöm. Mindössze vesszőhibákat javítottam. A géppel írott, kézzel aláírt levél boríték és dátum nélküli. Más forrásokból igazolható azonban, hogy 1937-ben íródott, amikor költőnket Aradon a Reggel c. laptól elbocsátották. Nagy kár, hogy a korszak bibliográfiája nem tartja számon Bélteky László kritikáját a Hangtalan beszéd c. kötetéről (Arad, 1936, a Reggel kiadása),4 amely Indig Otto szerint – ha jól olvasom – az Esti Lapokban jelent meg. A kismonográfiája hiányossága, hogy egy-két kivételtől eltekintve elmarad a hivatkozások pontos hely- és időjelölése.5 A levélben említett Molnár Tibor, az Aradi Közlöny szerkesztője, Horváth Imre barátja, ahogy emlékezéseiben emlegeti: „az élő lelkiismeret”.

6 Sikerült álláshoz jutnia: „Az új felelős szerkesztő Bélteky, aki Perédit – Horváth régi ellenlábasát – váltja fel hivatalosan, természetesen kezdőknél jóval több, kétezer lejes fizetéssel alkalmazza a segítségre ezúttal is rászoruló pártfogoltat.7

Érdekesek a levélnek azok a sorai, melyek a kritikákra utalnak, méghozzá pozitív beállításban. Ha azonban vesszük a fáradságot és fellapozzuk őket, az elismerés mellett inkább több fenntartással találkozunk. Gaál Gábor szerint „Horváth Imre fiatal ember. Verseskötete (Örvény felett, Reggel lapkiadó, Arad) mégis teljesen a régi Oradea hangulatát árasztja, valami érzelmes, Dutka Ákosra, Emőd Tamásra emlékeztető melódiával. A fiatal lírikus teljességgel e ma már letűnt hangulatvilágban él.”8 Kiss Jenő talán meg szigorúbb: „Horváth Imre néha falutamási ötleteket Áprily zenéjével hangszerel s ilyenkor, minden utánérzés ellenére is, megkap. Legtöbbször azonban jóval alatta marad annak a vonalnak, ami a jó vers szintjét jelenti.

Tény, hogy aránylag fejlett technikával rendelkezik, de ez a rutin nem megy túl a pontos rím és formás versszak határán. Horváth egyelőre még csak verselő és nem költő, de éppen többrétű egyénisége jelzi, hogy költő is lehetne, ha szabályok helyett a mondanivalóra, meggyőződés helyett a meggyőzésre fektetné a fősúlyt.”9 Hasonlóan vélekedett Méliusz József: „Horváth Imre csendes, elvonuló, befelé forduló lényével mindenképp a századeleji finom rezdülésű magyar érzelmesek ivadéka. (…)

Mindezeken túl azonban, a lírai elmélyülésre és menekülő társadalmi elkülönülésre hajlamos Horváth Imre kibontakozó friss költészete előtt is példaként állhat Fodor József költői megújulása, mely az elfúló szubjektivizmusból és én-lírából az örök ember és társadalmi szabadságvágyak tágasságába emelkedett.10 Hegyi Endre is elismeri költőnk tehetségét, de a kötet színvonalát hullámzónak tartja: „Verseinek színvonala a kötet sorrendje szerint esik, míg végül utolsó versében ilyen sorokat ír: „Egy csók? Egy sír? Egy könny? Egy tangó?” (…) Vagy komolytalan tréfának veszi költészetét is, mint Tréfa című versében az életet? A választ költői fejlődésének irányától várjuk.”11

Szemlér Ferenc is sok értéket talál, de „A részletek még nem állanak össze verssé, a hatásokat nem dolgozta fel az egyéniség — valahogyan az az érzésünk van, hogy ezek a versek nem igazak. Hiányzik belőlük valami, amit nem pótol a külső forma csillogó máza. — E versekből hiányzik még az ember. Pontosan az, amit a napilapok felfedezni véltek. Ezekből a versekből még egyelőre hiányzik az igazi költő.”12

Meglehet, Horváth Imre azokra a kritikákra hivatkozott, amelyek az említett bibliográfia nem tart számon, de Indig Ottó tud róluk: „Molnár Tibor a Rendkívüli Újság lapjain, Károly Sándor az Erdélyi Hírlapban, Jakab Géza az Aradi Közlönyben írtak.”13

*

Kuriózum a Debrecenből Bélteky Lászlónak küldött Horváth Imre-levelező lap, amely a Krematóriumot ábrázolja, szövege egy versike:

Debrecenbe vezetett az utunk.

Se maradni, se menni nem tudunk.

Bármit teszünk: ne érjen ódium.

Boldogít majd a krematórium.

Imre és Viktória, 1941. április 9. Arany Bika szálló,

II. emelet 235.

Címzés: Bélteky László szerkesztő úrnak. Nagyvárad, „Estilap” szerkesztősége, Madách ucca 3.

A költő az ezzel kapcsolatos történetet több helyen megírta, e sorok írójának személyesen is elmondta. „Nehéz idők, könnyű napok voltak Viktóriával, aki igényes volt: napi 6 pengőért laktunk a Bikában, kb. 20-22 pengőt költöttünk naponta. A Pál sörözőbe jártunk ebédelni és vacsorázni, akkora adagokat adtak, hogy az csoda.

Néztünk egy olcsóbb szállást, Ferenc József vagy mi volt a neve, nem a főutcán volt, de nem is eldugott helyen. Napi négy pengő lett volna a szállás, de olyan ronda volt, hogy akkor inkább a Bika. Viktória, aki hajlandó volt paráználkodni anélkül, hogy legalizáltuk volna a viszonyunkat, vett egy levelező lapot, amely a Krematóriumot ábrázolta, noha az éppen nem működött. Arra írtam Bélteky Lacinak címezve a rímes szöveget. Laci megnézte a lapot, s mikor látta, hogy a címünk az Arany Bika, azt mondta, akinek az Arany Bikára telik, annak egy fillért se! Végül Viktória egy könyvemmel elindult házalni és összeszedte az összeget. Keserves dolog volt, de akkoriban ebből éltünk.14 Gyűrű című versemben áldoztam emlékének.”

*

Bélteky László szerepét Horváth Imre életében, fejlődésében maga a költő is hangsúlyozta és dokumentálta. „Én magam még a ’kegyelemlakásban’ is viseltem az előnevem. Az első versemet is előnévvel nyomatom ki, ha Bélteky László barátom és első mesterem, rám nem förmed: az írónak nincs más rangja, csak a neve! Ettől kezdve azért dolgoztam, hogy a szürke név bejusson a köztudatba.”15 Az Erdélyi Lapok, majd a rövid éltű Új Lapok Bélteky jóvoltából elég sűrűn hozta verseit, s ő bíztatta arra is, hogy jelentkezzen a Színházi Élet verspályázatán, sőt jelentkező sorait ő diktálja…16 A színházi lap közölte a Régi vers-et 1932 augusztusában, majd újabbakat is hozott tőle.

Horváth Imre lényegi megjegyzést is tett alkotói szemléletére: „Nagyon szeretem a színeket, a zenét, az alliterációt. Egyik váradi költőbarátom, Bélteky László, sajnos nagyon régen elhallgatott, figyelmeztetett: a nyelv elévül, csak a gondolat marad.17 Ezt később is fülében csengett:

„Drága Laci! Örülök, hogy hírt adtál magatokról, bár eddig is sokat tudtam Rólatok. Hallgattalak a rádióban és láttalak a tévében Péterrel. Magamat is mellétek képzeltem, mintha a régi Újságíró Clubban beszélgetnénk Váradon és újra azt mondanád: ’Vigyázz, vigyázz, nem hajszold az alliterációt, a nyelv elévül, nem marad meg csak a gondolat.’18 Külön történet a Horog c. vers közlésmizériája, amely félreérthetetlen antifasiszta költemény. Erről a költő így emlékezett: „{én} a háború előtt is írtam verseket napi problémákról, meg is dátumoztam őket, például a Horog címűt, mely eléggé komoly antifasiszta kiállásnak számított, nem sokan merték vállalni, a Korunk nem is fogadta el közlésre, egy aradi minorita lapban jelent meg”.19 A költeményt Bélteky László hamarosan átvette a Vasárnapból a Magyar Lapok számára.20

*

E váradi baráti közösség szellemi, lelki összetartozása a történelmi helyzet folyamatos abszurditása ellenére megállta a próbát. Ruffy Péter is tanúsítja a fiatal váradi írógárda lelkes összetartozását:

„A harmincas évek elején egy induló váradi katolikus újság szerkesztőségében, amelynek mindketten újdondász munkatársai lettünk, megismertem egy nyúlánk, csöndes, végtelenül szerény és kopottas fiatalembert. (…) A közös sors, amely voltaképpen kilátás nélküli sorstalanság volt, kovácsolt olyan barátokká, akik az elsuhant közel fél évszázad alatt egymással soha nem pöröltek, még félreértést sem tudnék kibányászni a múltak vermeiből. Nappal hírekért loholtunk, éjszakánként együtt róttuk az utcákat a közös barátokkal, Bélteky Lacival, a költővel, Arató Bandival, a hírlapíróval, Bárdos Lacival, a szerkesztővel, bölcsekkel, bohémokkal, bolondosokkal… (…)”21

Jegyzetek

1 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 148.

2 A szerző tulajdonában lévő gyászjelentés szerint 1995. április 12-én halt meg. A budapesti Szervita templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.

3 Balogh Edgár szerk.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. k. Kriterion, Bukarest, 1981.

4 Záhony Éva: Romániai magyar szépirodalom a két világháború között 1919-1944. (Bibliográfia) Az Országos Széchényi Könyvtár kiadása, Bp. 1984.

5 Indig Ottó: Csak egy igaz versért élek. Dacia Könyvkiadó – Kolozsvár – Napoca, 1981.

6 Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne… – Élmények és reflexiók. Kriterion, Könyvkiadó, Bukarest, 1984. 123.

7 Indig, 74.

8 Gaál Gábor: Korunk, 1935/ 5. 407–408.

9 Kiss Jenő: Horváth Imre: Örvény felett. Erdélyi Helikon, 1935/3. 146–147.

10 Méliusz József: Horváth Imre: Hangtalan beszéd. Korunk, 1937/5. 474-475.

11 Hegyi Endre: Horváth Imre. Hangtalan beszéd, Pásztortűz, 1937/10. 226.

12 I. Szemlér Ferenc: Hangtalan beszéd, Erdélyi Helikon 1937/3. 234.

13 Indig, 56.

14 A beszélgetés 1980. november 13-án zajlott le, jelen volt Margit asszony és Köteles Pál.

15 Ha a múzsa táncra kérne… 6.

16 Indig Ottó, 46.

17 Marosi Ildikó: A belső örömforrás. In: Közelképek – Húsz romániai magyar író. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. 78.

18 Tavaszi Hajnal: Három levél Horváth Imre hagyatékából. Várad, 2003/2. 53-54.

19 Bakó Endre: Egyetlen vers… – Nagyváradi beszélgetés Horváth Imrével, Hajdú-bihari Napló, 1985. júl. 16. 5.

20 Indig Ottó, 101.

21 Ruffy Péter: A hetvenéves Horváth Imre. Magyar Nemzet, 1976. dec. 25. 16.

május 11, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

A Holnap és vidéke hősei és történetei

Bakó Endre 2021. Váradi Műhely. Holnap Könyvek Kiadó, Nagyvárad, 232 old.

Bakó Endre debreceni újságíró és irodalomtörténész új kötete a múlt század első évtizedeinek nagyváradi írói közül rajzolja meg néhányuk érdekes portréját, továbbá egy eseményt és egy kevésbé ismert antológiát mutat be könyvében.

Betekintést nyerhetünk Kollányi Boldizsár és Antal Sándor, a Nagvárad irodalmi hírnevét megalapozó, A Holnap antológiák volt szerkesztőinek írói munkásságába, Dutka Ákos írói tevékenységébe, akit egész pályáján elkísért a kétely, hogy egyáltalán költőnek mondhatja-e magát. A Holnap asszonyaként emlegetett Miklós Jutka pályaképe is bemutatásra kerül, akinek versei mellett Ady Endre, Babits Miháy, Juhász Gyula költeményei alapján Antal Sándor és Kollányi Boldizsár összeállították az „új időknek új dalaiból” álló modern életérzéseket megszólaltató antológiákat. Nadányi Zoltán költő, újságíró, levéltáros, akiről megtudhatjuk, hogy „számára a nyelv mással nem hellyettesíthető anyaga a tudatnak és a költészetnek, mint szobrásznak a márvány, a bronz, zenésznek a hang.” Emőd Tamás portréja is megjelenik a kötetben, aki A Holnap Társaság két antológiájának köszönhette ismertségét. Arató Andrásnak, a „tragikus nemzedék” egyik képviselőjének munkássága is megjelenik, aki „verseiben a pusztulástól félti a világot, a faji gyűlölködéssel szemben erkölcsi vallomást tesz zsidó „ősei” és magyar „hősei” mellett, a transzilvanizmus híve, aki cselekvően részt vesz a Vásárhelyi Találkozón.”

Mindazok számára érdekes és hasznos olvasmánynak bizonyul ez a kötet, akik érdeklődnek azon költők iránt, akik a 20. század első felében alkottak, a modern életérzéseket szólaltatva meg, és valamilyen szinten kötődtek Váradhoz és A Holnap irodalmi antológiához, ugyanis a tanulmányokon keresztül a szerző igen részletesen mutatja be ezeknek a költőknek az életútját is. Ajánlom a könyvet nemcsak irodalomkedvelőknek, hanem minden Várad-szeretőknek is!

Bakó Endre könyve a hétvégén megtalálható a Csíkszeredai Könyvvásáron az Erőss Zsolt Arénában a Holnap Könyvek Kiadó – Újvárad standnál.

A mű nagyváradi bemutatóját május 23-án, hétfőn 18 órától tartjuk a Léda-házban.

Létai Eszter, PKE magyar nyelv és irodalom szak, II. Év, az Újvárad mentor programjának résztvevője

április 18, 2022 | Bakó Endre | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Faludy – költőkirály vagy mellékalak?

1.

Faludy György (1910–2006) kétszer is el kellett hagyja szeretett hazáját, előbb a zsidóüldözés, majd az 1956 után várható megtorlás miatt. Mégsem mondhatjuk, hogy a sors végzetesen bánt vele, hiszen túlélte az infernókat, s alkalma volt lélekben (versben) elégtételt venni üldöztetéseiért. (államvédelmi hatóság, Révai József, Péter Gábor, Lukács György stb.). Továbbá a sors kegyelme folytán része volt késői szerelemekben, s megélte, hogy „élő legendaként” tiszteljék. Elhalmozták kitűntetésekkel, megkapta a Kossuth-díjat, elnyerte Budapest díszpolgári címét, s szinte naponta olvashatta, hallhatta, hogy az újságokban „költőfejedelemnek, költőkirálynak, élő klasszikusnak emlegetik. Ezt a prédikátumot rendelte nevéhez összes verseinek kiadója is. A 95. születésnapja alkalmával mozgalom indult annak érdekében, hogy életműve bekerüljön az iskolai tankönyvekbe. Az irodalomtudomány azonban továbbra is távolságot tart tőle: csak mint mellékalakról hajlandó tudomást venni róla. Joggal, jogtalanul?

2.  

„Villon átköltései által vált ismertté és vitatottá; saját verseiben örömmel ismerünk mélyebb lelkületére, formabravúrjának őszintébb zengésére. Némely költeményében minden kor kultúráját összefoglalná.” – jellemzi Vajthó László. Valóban, már első versein csillog a görög, latin, kínai, német, francia, olasz stb. magas kultúra örökségének aranypora. 1935-ben olyan tökéletes parnasszista szonettet tudott írni, amit Babits Mihály is vállalhatott volna. (Michelangelo utolsó imája), az 1937-es keltezésű Szonett egy meséskönyv elé, ízelítő a nagyköltészetből. Laza kapcsolat fűzte a baloldali liberális Szép Szó-hoz és munkatársaihoz (Reményik Zsigmond, József Attila, Ignotus Pál stb.) A József Attila temetése c. költeménye az omázs-koszorú legjobb darabjai közé tartozik. Született művészkarakter lévén taszítja a kispolgári életeszme és -stílus. (Ballada Nulla Károly életéről) A bölcselet iránti hajlamát Rig véda: A teremtés c. költemény dokumentálja. De az absztrakció, a homályos gondolatszövés távol áll tőle, élményei zömmel valóságosak, sőt olykor alkalmiak. Költői személyiségének arzenáljában feltűnik empátiája, próteuszi alak-és helyzetváltoztató-beszéltető képessége, aminek nagy hasznát veszi műfordítói tevékenysége során is, továbbá pazar rímhallása, erőtől duzzadó megjelenítő lirico-epikai vénája, a nagyobb kompozíciók iránti vonzódása, amiből azonban többször túlírt versek születnek. Ezek az alakítóeszközök egész költészetére érvényesek. 

Egyik főtémája a szexus, néha naturalista, sőt itt-ott pornográf tálalásban, olyan részletekkel, amelyek alig tűrnek nyomdafestéket. (Barátnő barátnőjéhez). Mivel az 1930-as évek második felében antifasiszta vers már nemigen kaphatott nyomdafestéket Magyarországon, a műfordítás leple alatt fejezte ki tiltakozását az ordas eszmék ellen, amint ezt ő maga tanúsítja összegyűjtött verseinek kötetében Heine Németországa kapcsán.

A Villon balladái-t (1937) taps és fütty fogadta, ahogy egyéb művei is megosztották a kritikusokat, az ellentétes reagálás egész életében végigkísérte, sőt halála után sem változott. Egyesek amolyan verbális ripacskodásnak degradálták az átköltéseket. Faludy ugyanis egyik szemszögből nézve hamisítást követett el, a másikból tekintve pedig belebújt egy középkori költő bőrébe, magára öltötte maszkját, s feltámasztott Paul Zech és Bertolt Brecht nyomán, (utóbbit később megvetéssel idézi egy versében) egy korszerűsített (aktualizált) költői mentalitást, a hatalommal szembeszegülő költőét, aki megveti a konszolidált életformát, s a tagadás pólusán keres valami önveszejtő üdvösséget, sőt, gyilkosságot követ el. Jellemző, hogy Szász Károly XIX. századvégi próbálkozása után Villon (1431–1463), a középkori vágáns költő verseit Szabó Lőrinc, az egyik legjelesebb költőnk és műfordítónk ültette át magyar nyelvre 1931-ben, (A szegény Villon balladái) szép, de nem feltűnő sikerrel. Ugyanez mondható minden más hiteles műfordításról (Illyés Gyula, Vas István, Süpek Ottó, Mészöly Dezső stb.) A Faludy-átköltések fölényes versi beszélőjének mentalitása még a műformát is megváltoztatta: „Nem balladák, modern sanzonok irodalmi igényű kabarék számára” – állapította meg Bálint György. Csakhogy Villon balladákat írt. Legújabban Magyar Miklós, a francia irodalom professzora Villon kismonográfiájában azzal indokolja, hogy könyvében nem szerepelnek példaként Faludy átköltései, mert azok nem hitelesek, „holott Faludy tett a legtöbbet Villon magyarországi népszerűsítéséért. Az ok igen egyszerű. Az átköltések során a Villon-versekből Faludy-versek lettek.”

És mégis! Komlós Aladár találóan minősítette Faludy eljárását „teremtő hamisításnak”. Egy verseskötetet az 1930-as években néhány százan, maximum ezren olvastak, míg a Faludy-átköltések egy-egy kiadásának kelendősége elérte a tízezres példányszámot. Faludy tudomása szerint hazatérése előtt (1946) könyve több mint harminc kiadást ért meg, többségük zugkiadásban!) A könyv hatásának titka többek között az egyéniség önfeltárulkozásának gátlástalanul őszinte manifesztálása, az álszent, bénító etikai kötöttségek tagadása, a Villon ürügyén megszólaltatott hagyományos irodalmi „fentebb stíl” elutasítása, továbbá a vagányság, az odamondás, a szitokszavak használata, a polgárpukkasztás, az akasztófa-humor, az erotika:

(tovább…)
április 4, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Debrecenben a Váradi műhely

Bakó Endre új tanulmánykötetét, a Váradi műhelyt mutatjuk be 2022. április 6-án, szerdán 18 órától a debreceni Déri Múzeumban. A debreceni irodalomtörténész új, a Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent kötete a múlt század első évtizedeinek nagyváradi írói közül rajzolja meg néhányuk érdekes portréját.

Kollányi Boldizsár és Antal Sándor a város irodalmi hírnevét megalapozó A Holnap antológiák összeállítói életéről és művéről első alkalommal olvashatunk. Dutka Ákos Nagyvárad emblematikus alakja, e kötet többek közt bihari identitásával foglalkozik. Emőd Tamás ugyancsak holnapos költőként indult, mint az Afrikát és Amerikát is megjárt Miklós Jutka. Nadányi Zoltán Nagyvárad neveltje, később Bihar vármegye főlevéltárosa. Arató András és Bélteky László újságírók voltak, mindkettőjüktől egy-egy verseskötet jelent váradi vonatkozásokat. Tóth Árpád a Nyugatban közölt, a holnapos antológiáról szóló műbírálatával került be a válogatásba. A Bihari Lant egy 1920-ban Budapesten megjelent, feledésbe merült versgyűjtemény. A Kosztolányi Dezső előadásával megrendezett nagyváradi Arany-centenárium a háborús helyzet miatt elmaradt országos nagyszalontai ünnepséget pótolta.

A könyvet bemutatja és a szerzővel beszélget Szűcs László szerkesztő. A szerző az est végén dedikál.

Képünkön a kötet szerkesztője és szerzője a Váradi műhely első bemutatóján, Berettyóújfaluban

Fotó: Szentannay Mátyás