– Utállak, anya!
Becsapom a szobám ajtaját, és ledobom magam az ágyamra. A kezem ökölbe szorul, a szívem hevesen ver az indulattól. Legszívesebben további ezernyi szitkot vágnék anya fejéhez, amiért ezen a hétvégén sem enged el apával a parkba. Attól, hogy nem tudott együtt élni vele, nekem ugyanúgy az apukám, és szeretem őt. Miért nem érti meg?
Biztos apa új feleségére dühös, mert sokkal szebb nála, és apa is jobban szereti. Mi lesz így a közös hagyományunkkal? A fagyival a parkban? A kedvenc hintámmal? A bújócskával a fák között?
Addig mérgelődök magamban, amíg elnyom az álom.
Az éjszaka közepén ébredek. A szomszédban már megint kiabálnak. Nem elég, hogy anya meghiúsította az apával közös hétvégémet, még aludni sem hagynak? Ez azért már több a soknál!
Kiugrok az ágyból azzal a lendülettel, hogy most majd jól beolvasok a hangoskodónak. A sötétben botladozva az ablak felé lépkedek, ami a szomszéd fiúéra néz. Nem kapcsolom fel a villanyt, mert még meglátnak, és nem akarom, hogy lássák a kisírt szemem.
Véletlenül leverem az apáról és rólam készült bekeretezett képet az éjjeliszekrényemről. Mélyet sóhajtok, és visszateszem a helyére.
Pár napja, mióta a szomszéd srác ideköltözött az apjával, nem tudok normálisan aludni. A fiú hangját ugyan még egyszer sem hallottam, az apjáét viszont annál többször. Imád káromkodni, és mivel nyár van, a nyitott ablakon át a hangok beszöknek hozzám.
A fiú szobájából fény szűrődik ki, megvilágít egy apró vékony és egy magas kövér testet. A nagydarab hadonászva magyaráz valamit, a másik meg mintha egyre kisebbre húzná össze magát.
– Szedd már össze magad! Ne picsogj állandóan anyád miatt! – csattan fel a fiú apja. Az ablakom karnyújtásnyira van az övétől, azonban mégsem tudom eldönteni, hogy a fiú remeg vagy a lámpa fénye.
Nem jut eszembe, hogy hívják a srácot. Tegnap a nevét is ordította az apja, de olyan különleges volt a hangzása, hogy nem tudtam megjegyezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Hábert vagy Herold… nem, valami más. Anya azt mondta, hogy szeptembertől az én osztályomban fog kezdeni, együtt leszünk hetedikesek. Ehhez képest olyan kicsi és törékeny az alakja, mint egy alsósnak.
– Háfiz, a rohadt életbe, figyelsz te rám?
Háfiz! Ez az! Háfiznak hívják a fiút. Mond valamit az apjának, de nem hallom, mit. Úgy képzelem, hogy csak suttog, a hangja cincogó.
Csattanás. Összerezzenek, a levegő beszorul a tüdőmbe, egyre jobban feszít, és sikításként akar kitörni belőlem, de nem engedek utat neki. A fülemben visszhangzik a pofon éles, fájdalmas hangja. Az arcomon érzem a sajgást, amit Háfiz apja okozott a fiának. A srác apró sziluettje megtántorodik, oda kapja a kezét, ahol az ütés érte. Az apja ellép az ablak elől, nem látom, mit csinál vagy hova megy, egyedül Háfiz reszkető alakját tudom kivenni. Ő nem mozdul. Meg kellene nyugtatnia a tudatnak, hogy az ablak elválaszt minket, határt képez az én világom és Háfizé között. Az én világom szürke és unalmas, az övé viszont élénk és olyan, akár egy bomba: bármikor robbanhat.
Összeszorul a szívem a gondolatra, hogy mindez valóság, és a szemem előtt történik. Amióta apa elvált anyától, azt akartam, hogy jöjjön vissza, mert nem tudok apa nélkül élni. Úgy tűnik, Háfiz meg az apjával nem tud élni.
A fiú apja egy játékbaba alakú dologgal a kezében tér vissza. Nem tudom, mi lehet az, csak annyit, hogy Háfiznak nagyon sokat jelenthet, mert azonnal utána kap, holott eddig meg sem mert mozdulni. Az apja a magasba emeli a tárgyat, hogy a fia ne érhesse el. Majd kettétépi, és elhajítja. Háfiz nem nyúl utána többé. Az egyik darab a földön landol a srác lába előtt, a másik fele kirepül Háfiz nyitott ablakán, és egy véletlen, tompa puffanással beszáll egyenesen az enyémen. Felkapom, és magamhoz szorítom. Kellemesen puha anyagból készült. Egy plüssállat, méghozzá egy majom feje, amiből töltelékanyag szivárog.
Háfiz apja ismét kiabálni kezd:
– Légy végre férfi, az Isten szerelmére!
Azzal eltűnik az ablak elől, és nem bukkan fel újra. Azon kapom magam, hogy felállok a párkányra, és egy határozott mozdulattal átlendülök a szomszédéra. Nem tudom, miért, és ez furcsa, mégis úgy érzem, ezt kell tennem.
Hogy tudjak kapaszkodni, a hónom alá szorítom a plüssmajmot, olyan erősen, hogy simán elmenne fojtogatásnak is.
Szerencsére a két ház nagyon közel van egymáshoz, a párkányok erősek, és elég nagyok az ablakok, de így is bizonytalanul fogok talajt, és ahelyett, hogy elegánsan belibbennék az ablakon, egyszerűen beesek, és egy szerencsétlen bukfenc után kiterülve érek földet. Talpra kecmergek. Megfájdul a lábam, de nem törődök vele. Háfiz elé lépek. A szobája teljesen más, mint az enyém. Semmi poszter a falon vagy személyes holmi, ami hobbira utalna. A paplan egyszerű sötétkék, a szekrény barna, az íróasztal átlagos. Túl steril ez a helyiség. Az enyém tele van híres sztárok fotóival, mintás tapétával… és persze az éjjeliszekrényen ott áll apa fényképe.
A fiú tátott szájjal bámul, mintha szellemet látna.
– Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtom át neki a plüssmajom fejét.
Vonakodva, de elveszi. Az apja kezének lenyomata még mindig ott vöröslik sápadt arcán.
– Kö… köszönöm – dadogja.
– Amúgy Réka vagyok. – Biztató mosolyt küldök felé, de nem reagál rá. – Te meg Háfiz, ugye?
Bólint, és megigazítja az orrán lecsúszott szemüvegét.
– Szerintem meg tudom csinálni a játékodat – intek a fejemmel a plüssmajom felé.
– Nem játék. Emlék. Anyukámtól.
– Értem. Bocsánat – sütöm le a szemem.
Háfiz haboz egy darabig, aztán nagy nehezen beadja a derekát. A fiú íróasztaláról elveszem a celluxot, és felkapom a földről a plüssállat másik felét. Letépek egy darabot a ragasztóból, aztán még egyet, és megpróbálom összeilleszteni a darabokat. Nagy nehezen sikerül annyi ragasztóval bekötnöm a majmot, hogy ne essen le a feje. Visszaadom Háfiznak.
– Azt akartam mondani, hogy jobb lett, mint újkorában, de talán egy kicsit túlbecsültem a képességeimet – mosolygok rá, de nem viszonozza.
Háfiz meredten bámulja a plüssmajmot, a gyér lámpafényben remeg az ajka. Fehér arcával tökéletes kontrasztot alkot kivörösödött szeme. Sírt. Nagyon sokat. Ettől nekem is sírhatnékom támad.
– Az apád… szóval mindig ilyen? – Megköszörülöm a torkom, és beletúrok a hajamba. Talán nem kellett volna nyíltan rákérdeznem, de tudni akarom. Érdekel, mi mindenen megy keresztül Háfiz, hogy milyen az ő világa.
– Igen – válaszolja, és lesüti a szemét.
– Sajnálom, ami a plüssállatoddal lett – mondom, nem tudom elszakítani a tekintetem a Háfiz arcán lévő pofon nyomáról.
A vállára simítom a tenyerem, csontos teste reszket az érintésem alatt. Azonnal elhúzódik, és védekezően maga elé tartja a kezét, mintha bántani akarnám.
– Most már elmehetsz! – Szinte könyörögve mondja ezt, amitől elszorul a szívem.
– Én csak… – Nem tudom, mit mondjak. Hogy segíteni akarok? Hogy sajnálom őt? Vagy hogy az apja egy szemét?
– Menj már! Még meghall, és visszajön!
Nem akarom Háfizt bajba keverni, és az alapján, amit az apjából láttam, el akarom kerülni a vele való találkozást, a lábam azonban mégsem mozdul. A józan eszem azt kiáltja, tűnjek el, amíg még lehet, a szívem viszont arra kér, maradjak.
– Nem fog visszajönni. Ha mégis, majd elviszem a balhét.
– El kell menned!
Leülök Háfiz ágya szélére, és legnagyobb megdöbbenésemre a fiú mellém telepszik. Felhúzza magához a térdét, és átöleli.
– Csak ennyi maradt nekem anyából – sóhajtja a plüssállat felé bökve a fejével. – Apa nem akarja, hogy rá gondoljak.
– Miért?
– A szüleim elváltak, anyának új családja van. Amíg együtt voltak, minden rendben ment. Apa akkor még szeretett.
Háfiz szemében könnyek csillognak.
Ismerős az érzés. Amíg apa és anya egy pár voltak, a világomban minden rendben ment. A magány viszont tönkreteszi az emberek életét.
– Anya többször felhívott telefonon. Találkozni akar velem, de mindig nemet mondtam. Biztos azt hiszi, utálom. – A kezébe temeti az arcát. – Apa azt mondta, bántani fog, ha igent mondok, mégis megjegyeztem fejből a számát, hátha egyszer… egyszer majd nem leszek ilyen gyáva.
Nem mondom neki, hogy minden rendben lesz, és azt sem, hogy nyugodjon meg. Ezek csak üres szavak, amelyekkel anya nyugtatott engem, amikor apa végleg elment tőlünk. De mindez hazugság.
– Az én apám elment tőlünk – vallom be. Soha senkinek, még a sulis barátnőimnek sem beszéltem erről. Tudták, hogy a szüleim válnak, viszont nem hozták szóba, ahogy én sem. – De ő kedves és gondoskodó. Amikor kicsi voltam, anyáék gyakran elvittek a parkba. Együtt sétáltunk, és van ott egy szuper hinta is meg a kedvenc fagyizóm.
– Mesélj még!
– Anya nem engedi, hogy gyakrabban találkozzak vele, mert idegesíti, ha apa meg az új felesége a közelben vannak. Lehet, hogy neki nem hiányzik, de nekem annál inkább.
Háfiz a homlokát ráncolja.
– És nem szokott kiabálni? Vagy csapkodni?
A fejemet rázom. Nem mindenki olyan.
– Miért hívnak Háfiznak? – kérdezem.
Vállat von.
– Anya adta ezt a nevet. Szerinte különleges. Azt mondta, én is az vagyok.
Bólintok.
– Tényleg különleges.
Elneveti magát. Gyenge, alig hallható nevetése van, de jó hallani.
– Inkább csak furcsa – mondja.
– Mindenki furcsa egy kicsit.
Egy darabig egyikünk sem szól semmit, végül Háfiz töri meg a csendet.
– Miért jöttél át hozzám?
– Nem tudom.
A szemöldöke a homlokáig szalad, a szája elnyílik a csodálkozástól.
– Furcsa vagy. De jó értelemben – teszi hozzá.
Elmosolyodok.
– Nem megmondtam? – kacsintok rá. – A világ tele van furcsaságokkal.
Előveszem a mobilom a nadrágom zsebéből.
Átnyújtom neki a telefont.
– Nem akarod felhívni anyukádat?
Elveszi a mobilt.
– Mit mondhatnék neki?
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy mennyire szereted.
Az ajtó felé pillant, ahol korábban az apja kiment.
– Mi lesz, ha megtudja?
Bátorítóan megszorítom a kezét. Puha, csak ne remegne ennyire.
– Ez a mi titkunk marad.
Habozik.
– Nem merem.
– Ha baj lenne, az ablakom nyitva áll.
Úgy tűnik, ez megteszi a hatását. Nagy sokára beüti a számot, és a füléhez teszi a készüléket. Az ablakhoz sétálok. A határt elmosódottnak látom, már nem különül el egymástól Háfiz világa és az enyém. Jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam. Talán nincs is határ.
Hallom, ahogy a telefon kicseng, bármelyik pillanatban felveheti valaki.
Háfiz elmosolyodik.
– Te is beszélhetnél az anyukáddal. Nem tilthat el apudtól örökké.
– Lehetséges.
Tizenhárom leszek. Elég idős ahhoz, hogy ne legyen szükségem engedélyre, hogy láthassam az apámat. Akár tetszik anyának, akár nem.
Hallom, ahogy Háfiz remegő hangon beleszól a telefonba:
– Anya? Szia!