A közeli napokban jelenik meg tizenöt kortárs magyar költő műveit kínálva a Către Saturn, înot – tineri poeți din Ungaria című román nyelvű antológia Mihók Tamás fordításában. Az alábbiakban André Ferenc előszavának rövidített változatát olvashatják, magyarul csak itt, az Újváradban.

[felületes gyorstalpaló magyar líratörténetből]

A magyar líra, mint minden valamirevaló költészet: folyamatosan alakul. A posztmodern nyelvi fordulat (és a neoavantgárd poétika) ugyanúgy hatással volt rá a 80-as, 90-es években, mint bármely más világlírára. Ez a parodisztikus-ironikus, intertextuális, intellektuális líranyelv azonban a kétezres évekre háttérbe szorult, helyét egy deironizált, autentikusabb beszédmód vette át, amit a szakirodalom újkomolyság, újőszinteség, újautenticizmus fogalmakkal illet. Ez a paradigmaváltás a kétezres évek közepén indult el, a Telep nevű irodalmi csoportosulás és blog körül, persze nem kizárólagosan. A Telep csoportot 11, akkor induló költő alkotta, közülük többen szerepelnek itt az antológiában is: Krusovszky Dénes, Deres Kornélia, Sirokai Mátyás, Nemes Z. Márió és Bajtai András. Itt már nem feltétlenül a parodisztikus átiratok, szerepjátékok vagy a kötött versformák dominálnak (a magyar nyelv különösen alkalmas időmértékes verselésre, mai napig sokan űzik magas színvonalon, ezzel megnehezítve, sokszor ellehetetlenítve a fordítást). Nem a hapaxok, a nyelvi burjánzás és intertextuális játékok jellemzőek, hanem az alkotó visszatérése a szöveg mögé: újra tétje lesz az őszinteségnek. A metaforikus képiség és szópoétika helyét átveszi a hasonlat és a mondatpoétika. Erre az esztétikára a magyar irodalomból legerősebben Marno János és Kemény István költészete volt hatással. 

Ezzel egy időben (még mindig a kétezres évek közepén) szintén kialakulóban van egy posztironikus megszólalás, azonban ez az irány – a szintén tetten érhető Kemény István benyomások mellett – inkább Petri György vallomásos, intim, ugyanakkor sokszor politikai és filozofikus költészetét, annak szemérmetlen őszinteségét próbálja folytatni az új érzékenység és új személyesség jegyében. Többek között olyan szerzők sorolhatók ide, mint Simon Márton, Toroczkay András, k. kabai lóránt, Pion István, Szőcs Petra vagy Tolvaj Zoltán. Szintén erős nyelvi hatása van Pilinszky János, illetve még inkább Borbély Szilárd költészetének, például Áfra János, Izsó Zita, Terék Anna, Mezei Gábor vagy Farkas Arnold Levente lírájában. (…)

Ez a fajta poétikai átalakulás a román irodalomban is megfigyelhető, a kétezresek líranyelve, mint Andrei Doboș, Radu Vancu, Elena Vlădăreanu, Ștefan Manasia, Teodor Dună, Dan Sociu, Moni Stănilă költészetének kibontakozása rokonítható a magyar irodalomban végbemenő átalakulásokkal – de persze amennyi hasonlóság, ugyanannyi különbség is érzékelhető. Ez többnyire annak tudható be, hogy míg a román lírán leginkább a francia, majd újabban az angolszász poétikák hagytak mélyebb nyomot, addig a magyar költészetet a huszadik században döntő módon a német irodalom hatásai alakították, melynek hatása érezhető mind a mai napig. Amíg a román líra könnyedén importál anglicizmusokat, bátrabban ugrál az asszociációk között és vállaltan élőbeszédszerűbb, addig a magyarban szigorúbb nyelviség, egyfajta távolságtartás, fokozottabb logikai konzekvencia figyelhető meg, illetve a természet poétizálásának is újra fontos szerepe van, persze ezzel nem kioltva az urbánus tereket sem. 

Jelen antológia szerzői is, mivel a kétezres évek közepe-vége felé kezdték pályájukat, ezért korai lírájukra is jellemzőek a fent felsorolt hatások. Azonban nem álltak meg a kísérletezésben, éppen ezért többen is teljesen más megszólalásokat alkalmaznak, az újabb világirodalmi tendenciák, a spoken word poetry által beszivárgó élőbeszédszerűség, az expresszivitás új formái, az őszinteség és távolságtartás közötti oszcillálás felfedezhető újabb verseikben is. Líranyelvük határozottan heterogén, bár bizonyos tendenciák azért fel-felbukkannak. Az a líranyelv, amely jelen szerzők többségének megszólalásmódjára jellemző, a kétezres évek közepén kezdett felerősödni és a mai napig érezteti hatását induló szerzőkön is. A Telep csoport jelentőségét az is jelzi, hogy a közbeszédben él az a fogalom, hogy poszt-telepes líra, ami ezt a gyakran abszurd testpoétikákat alkalmazó mondatlírát és a hasonlatok új, felfokozott szerepét jellemzi, ami a mostani fiatal irodalomra még mindig nagy hatással van. Tetten érhető többek között például olyan, a válogatásból kimaradt, de szintén jelentős szerzők írásművészetében, mint például Kemenes Henriette, Borda Réka, Biró Krisztián, Sánta Miriám, Mellár Dávid vagy Horváth Veronika írásművészetében. 

Ezzel párhuzamosan a legfiatalabb generációk költészetében egy posztironikusabb, újautentikusnak is nevezhető megszólalásmód is kialakulóban van. Vida Kamilla, Vajna Ádám, Purosz Leonidasz, Nagy Hajnal Csilla, Fischer Botond és mások költészetében. A konfesszivitás új formáit is keresik olyan alkotók, mint Serestély Zalán, Kali Ágnes, Gráf Dóra, Horváth Benji, Kállay Eszter, Ozsváth Zsuzsa és sokan mások. Az újautentikus érzékenység egyéb formái, például a modern poétikák és az intellektuális költészet újragondolása pedig Kustos Júlia, Fehér Renátó vagy Kovács Edward lírájában is jelen van. Talán feltűnt, hogy több erdélyi magyar szerzőt is felsoroltam itt, akik szerepeltek még a liniste, pace, perversiunsi, hepiend 2016-os antológiában is. Igen, ez egyfelől finom utalás arra, hogy az összmagyar költészetben is egyre megkerülhetetlenebb pozíciója van az erdélyi magyar lírának, másfelől pedig, hogy célozzak rá: a 2016-ban megjelent antológia szerzőinek többsége akkor volt a pályakezdő nyelvkeresés korszakában. Azóta azok az alkotók mind gyönyörűen kivirágoztak, mellettük új, karakteres hangok jelentkeztek, akiket érdemes olvasni, úgyhogy eléggé megérett az idő egy újabb erdélyi magyar fiatal líra antológia elkészítésére a román olvasóközönség számára.

De hogy ne csak a legfiatalabb és középgenerációs líráról szóljak: a dekonstrukciós iróniától való elmozdulás a korábban kategorikusabban posztmodern esztétikák mentén alkotó szerzők stílusában is megfigyelhető. Ez érvényes olyan szerzőkre is, akik a kilencvenes években kerültek a színre, mint Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Szálinger Balázs, Térey János, Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Lövétei Lázár László vagy Fekete Vince, de tetten érhető olyan költőknél, akik már 30-40 éve mozognak az irodalmi pályán, mint Schein Gábor vagy Markó Béla. Ezt az elmozdulást a metamodernizmus felől magyaráznám, de mivel nincs konszenzus a metamodern paradigmát illetően, ezért szorítkoztam a jelenségek körülírására. A dekonstrukciós, kritikai élű iróniától és a szubjektum eltörlésétől, valamint a narratívák eltűnésétől érezhető egyfajta visszatérés az autofikciós jelenléthez, az önmagát kioltó és újraépítő, paradox metairónia fele, valamint egyfajta új odafordulás a narratívák felé –nem mellőzve a szkepszist sem. Ezek a folyamatok kimutathatók a román (és világ)lírában is. (…)