MEGOSZTOM

Csuklásgyakorlatok

Parti Nagy Lajos 70

- dumpfolatok -

a hétfőt felöltöd mint egy
már megint nem jól vasalt
rosszul gombolt sárgult inget
s nem találod hogy takard
a sót lábnyomodba hinted
szándékod pokolra tart
nem erre indultál mindegy
dúdold kicsit még a dalt
kávéd keserűn felhörpinted
lelked kockasajt

*

megúszva hogy lehet ha költőóriás
kölcsön kéri tépett papírglóriám
s mielőtt fönnakadnál az allegórián
a vízbe dob te csöppnyi hidrofóbiás

hát itt vagyok papírkám illetem
távol maradj – büdös az ihletem
kardvirág nincs – de gaz mi itt terem
versbe ezt nem írnám – max csak twitteren

*

a verstákolmányom vadul kidőlt
elviharlott nyúzott fellegek
vámot szedtek – az elfolyt időt
elforgatási parancsuk ellenem

hát futottam nyomomban a foglár
üvölti ne húzd sorodban dilettek
lapravetni úgyse fogok már
szófogadalmaim mind odalettek

lemarta lábujjkáik csikorgó hideg
már a köhintésük is hős hadi tett
minek a firka minek mind ha dilett
rongy csupán e vers – sehogy sem ady lett

*

már egy hete csak a vaságyra gondolok
riadva lesem hogy még kedvel-e
sürgölődnek véremben a hormonok
vajh’ a doktor úr még rendel-e
ajakszéli reményittas nyál csorog
tenyeréhez szorítja a homlokom
hidegrázás ha csitulna az tetszene
lázmérni érkezett egy kihűlt kéz
istenem ez az év leghosszabb reggele 
üres szemmel kutatva fürkész
mint Mengele

*

ropink ma nincs a szájba ellazultan
dőlni el a szélsodor szerint
magára szertetükröződve bukkan
kabátja kopottas és europink

igazmondókáját meglebegteti
nyálat lögybölve az affirmálgatásban
üldözése ritkulóban – immár kétheti
nem egy a vérünk hát hogy lehetne társam

vígan hazulgat összevissza szépem
cibálgat de oly kegyesen megbocsát
ám célkereszt csillan rideg szemében
s lepuffantja szíved medvbocsát

s lám csak hazaájulás kerülget éppe’
guttacsap ha rossz a véleményed
ahányszor tiltják annyiszor fűre lépve
ajkadon kibuggyanó véredények

igazmondókája nézd hogy libereg
pedig mi minden kimondva rosszabb
őszrekuszált nyurgán rángó idegek
indáznak benned hát rég nem tataroztad

az ősz lehajszolt pufajkás konok srác
ha áramvonalba állsz biz’ nagyot ráz
ország helyett csak túrkálós demokrác
az ég helyén egy kék plakát ragyog rád

MEGOSZTOM

Elmélkedések a Mongol Birodalom népszerű kánjáról, nyilván, versírás helyett

A vers leadási határideje pogány
hordaként lohol felém,
felperzseli a termékeny ötletek
mezejét, kardélre hányja
értelmes gondolataim,
az üres papír fenyegetően áll
előttem, mint egy monolit.

Riadtan a tollamba rejtőzik,
ott várja, hogy elvonuljon
a leadások szorongató hada.
Meggyőzőm magam – 
hatékonyan, mint mindig –,
hogy legjobb lesz fun facteket
olvasni inspirációnak.

Megtudom, hogy az ember
tusolás közben sokkal kreatívabb,
ami tetszene, de nem a kedvencem,
amikor elázik a papír, amire írok.
Olvasok a négyszögletű 
vombat-székletről, arról,
hogy Steinbeck kutyája
hogyan ette meg – kiváló
kritikai érzékenységgel –
az Egerek és emberek első
kéziratát, arról, hogy a Föld
aranytartalékával be tudnánk
vonni az egész bolygót.
Ezt sem szívesen támogatom,
mivel az arany szerintem
nem passzolna a cseresznyevirággal,
és kár lenne így lehangolni
a március végét. Ráadásul
a szurikáták hétköznapjait
is biztosan megkeserítené.

És olvasok arról, hogy
statisztikailag jó esély van rá,
hogy Dzsingisz kánnal rokonságban
álljak. Hogy talán, ha közvetve is,
de magamban hordom
legendás génjeit.

Ezzel aztán vigasztalhatom magam
esősebb délutánokon, amikor
nem hajlandó előmászni a vers
a tollamból. Kicsit ki is húzom magam,
bár az ő magasságáról nincsenek adataim.
Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett.

Ekkor megsuhint a felismerés,
a válság szájszaga csapja meg orrom:
mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött
volna el velem kávézni vagy levendulás
öblítőt vásárolni a szupermarketbe?

Mi van, ha nincs közöttünk kémia?
Ha nem értene egyet, hogy
a budipapírtekercset melyik
irányba kell tenni, vagy, neadjisten,
cukorral eszi a bundáskenyeret?
A leírások javarésze szuperemberként
emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől,
mint hörcsög gyomrában a pizzatészta.

Dzsingisz kán. A példakép.
A Mongol Birodalom felvirágoztatója.
Ez a Birodalom, amire fenyegető
csodálattal vágyunk azzal a 0,05%
tatár vérrel kishitű ereinkben.

Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem.
Elég rég, hogy lehessen vicces.
A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus.
Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás.

Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit.
Adjunk hálát a Selyemútért, 
a fejlett postai szolgálatért.
Azért, hogy – analfabéta létére –
adómentességet biztosított
az orvosoknak és a tanároknak.
Most nincs írástudatlanság,
vannak adók.

Dzsingisz. Kitűnő stratéga,
vallásszabadságot propagáló hadúr.
Etnikai és nyelvi prularitást
szorgalmazó fővámos.
Mármint azoknak, akiket
nem irtott ki.

Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg
nem lettünk volna barátok,
bár ez az én saram is.
Azért, - ha megengeded – 
volna néhány kérdésem hozzád.

Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik
nő után is ugyanolyan lendület hajtott?
Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről
nem is merlek faggatni.
De mondd, nem égették ki a bimbóid
perzselő nemi betegségek? Hitted,
hogy a sok használattól vörös és viszketeg?

Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel?
Hányszor riadtál föl verejtéktócsában,
görcsölő izmokkal, feszült állal?
Szemed finom mandulájában
hányan csókolták meg
a tükröződő teleholdat?

Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója
még mindig képes újabb bőröket
vedleni magáról itt, a XXI. század
címen futó, túlírt telenovellában.
Birodalmi génjeid még mindig
elevenen lüktetnek
a tehetetlenség gyermekeiben. 

Vajon hány évszázad távolság
tanítja meg, hogy amit felperzselsz,
az még nem a tiéd. Hogy amit
utódlasz, már nem te vagy.
Pedig hányszor meg kellett
volna tagadnunk téged!

Viperafogad képes átharapni
az időn. És mindig talál magának
bőséggel gyámoltalan prédát.
Mindegyre akad egy-egy izgága
utódod, aki tovább örökli tőled
a birodalmi kényszer izommerevségét,
nyelvén a habzó arroganciát,
szívében a cinizmus szárazjegét.

Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy
hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított
állkapcsába zárva erről álmodoztál?
És megérte?

Megérte mindezért feladni a pihenést,
a megszokásba áztatott hétköznapok
nyugalmát, a bizalom illékony melegét?

Megérte szorgalmasan táplálni 
nap mint nap a paranoia bélférgeit?
Sokszorosan túlfeszíteni 
a teljesítménykényszer íját?

Vaktában kilőtt nyilaid közül
sok még csak most hullik 
vissza ránk. És ilyen szaporulat
mellett könnyen akad telitalálat.

Dzsingisz. Mostanában havonta
portyáz végig egy új apokalipszis
a világon. Ezek után, ennyi mérföld,
ennyi évszázad és ennyi emberi
embertelenség után már
nem is vagy olyan ijesztő.

Dzsingisz. Gyere, heverj ide.
Pihenj meg. Meséld el, milyen
volt a napod. Tessék,
egy csupor kumisz. 
Kortyolgasd szépen el.
Utána nyugovóra térhetsz.
Ha akarod, felolvasom neked
egy versem. Hosszú lesz,
nyugodtan belealhatsz.
De előbb mesélj. Hogy vagy? 
Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. 
Ne siess. Ráérek, van idő. 
Nem hajt a tatár. 
MEGOSZTOM

Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén

André Ferenc előadásával folytatódott múlt év végén az Újvárad irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, ezúttal Szőcs Géza költészetéről. Vendégünk az est végén vette át a 2021. évi Kinde Annamária-díjat. Az alábbiakban az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Én nem vagyok irodalomtörténész, én irodalomelmélettel meg szövegekkel foglalkozom. Tehát ahelyett, hogy irodalomtörténészként kontextuálisan vizsgáljam Szőcs Géza életét és költészetét, meg a kor történéseit, inkább magáról a költészetéről beszélnék. 

Igazából egyetlen alkalommal találkoztam vele, 2013-ban a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, a könyvbemutatójára mentem tudósítani. Akkoriban fiatal költőként szinte senkit nem ismertem, csak Orbán János Dénest, aki ott ült egy asztalnál, s intett, hogy én is üljek oda. Egyszer csak megérkezik Szőcs Géza a nagy szivarával, a mellényével, a teljes jelenlétével. Odaült beszélgetni. Én a sarokban ittam a kávémat, a sörömet és hallgatóztam. Akkoriban még dohányoztam, szívtam a piros Marlborót, mert azt gondoltam, az a férfias. Odajött a teraszra egy hajléktalan, egy koldus, s kért tőlünk egy szál cigit. Géza nem adott neki a szivarjaiból, hanem azt mondta, odaadja a koldusnak az én cigimet, s nekem majd vesz másik csomaggal. Mondtam, jól van, nem tudtam határozottan reagálni, hogy nem, nem, soha. Ez történt, aztán jött az előadás, a könyvbemutató. Géza szépen felolvasott, aztán eltűnt. Én meg maradtam cigi nélkül. Ennyit beszélgettem vele.

Mai előadásom címe: Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén. Ha a huszadik század második felének a költészetéről beszélünk, akkor valamit kezdeni kell a modern, meg a posztmodern fogalmával. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult el a posztmodernhez való viszonyulás, érdekes hullámokban. Nem könnyű kérdés például az, hogy mit értünk a modernség alatt irodalmi, kulturális szempontból. A 19. század végén az ipari forradalom idején van olyan tapasztalat, hogy mindent lehet, a tudomány által meg tudjuk váltani a világot. Három szimbolikus figurája van a modernségnek, az egyik Albert Einstein, aki a tudományban hozta el azt a hitet, azt a naivitást, hogy megismerhető a világ, van egy összefüggés. A másik Sigmund Freud volt, aki azt mondta, ha eleget gondolkodsz, eleget vájkálsz magadban, eleget bántalmazod önnön lelkedet, akkor el tudsz jutni elég mélyre, meg tudod ismerni önmagadat. Aztán ott van Nietzsche, aki azt mondja, Isten halott. Ez egy paradox dolog, mert ha valaki nem olvasta eleget Nietzschét, az nem tudja, valójában ő arról beszél, hogy az, hogy mi öltük meg, valójában azt jelenti, eltávolodtunk istentől, nem keressük őt, hanem a tudományba menekültünk. Amitől kiszolgáltatott lesz az ember, mert nincs kapaszkodója. Akkor jöttek ezek a világi narratívák, amibe próbálnak kapaszkodni, amiben megszűnik a hitbe való kapaszkodás biztonsága. Jött a szocializmusba vetett hit, a nemzeti szocializmusnak nevezett nácizmusba vetett hit. Próbáltak kapaszkodókat keresni az emberek, s ezt tudománnyal alátámasztani. Tudományos gondolkodással ugye mindent meg lehet magyarázni, mindennek van egy mélyebb olvasata, s ez nem valami transzcendenciális valami, hanem világi és tárgyias. Ez benne van a költészet-olvasatokban is, számoljuk csak meg szépen, hogy abban a versben hány metafora van, hány hasonlat. Ez a formalizmus, strukturalizmus irányzatához köthető, ami a múlt századelő irodalmi gondolkodása. Ha eleget vizsgáljuk a struktúrát, akkor végül megtaláljuk a verset. Ott a szürrealizmus, amely a belső tudatfolyamokat próbálja megismerni a saját írásfolyam által. Ott a letisztult naturalizmus, ezzel a világ leírása a cél, lehetőleg minél pontosabban. És elhinni, hogy a világ pontosan leírható, dokumentálható. Proust leíró nyelve is ennek a modernségnek egy másik ága. Roman Jakobson kiváló nyelvész és Claude Levi-Strauss kiváló antropológus képesek voltak Baudelaire-nek a Macskák című versét oldalakon át elemezni, vizsgálni, hogy a jelzők hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként a rímek, a mondatszerkezetek. Írnak egy csomó oldalon át arról a versről, amit a költő a macskáknak írt, a macskákról szól, a macskák fenségéről. S egy szót sem írnak arról, milyenek is azok a macskák. 

(tovább…)
MEGOSZTOM

Búvártanfolyam a kortárs magyar lírába

A közeli napokban jelenik meg tizenöt kortárs magyar költő műveit kínálva a Către Saturn, înot – tineri poeți din Ungaria című román nyelvű antológia Mihók Tamás fordításában. Az alábbiakban André Ferenc előszavának rövidített változatát olvashatják, magyarul csak itt, az Újváradban.

[felületes gyorstalpaló magyar líratörténetből]

A magyar líra, mint minden valamirevaló költészet: folyamatosan alakul. A posztmodern nyelvi fordulat (és a neoavantgárd poétika) ugyanúgy hatással volt rá a 80-as, 90-es években, mint bármely más világlírára. Ez a parodisztikus-ironikus, intertextuális, intellektuális líranyelv azonban a kétezres évekre háttérbe szorult, helyét egy deironizált, autentikusabb beszédmód vette át, amit a szakirodalom újkomolyság, újőszinteség, újautenticizmus fogalmakkal illet. Ez a paradigmaváltás a kétezres évek közepén indult el, a Telep nevű irodalmi csoportosulás és blog körül, persze nem kizárólagosan. A Telep csoportot 11, akkor induló költő alkotta, közülük többen szerepelnek itt az antológiában is: Krusovszky Dénes, Deres Kornélia, Sirokai Mátyás, Nemes Z. Márió és Bajtai András. Itt már nem feltétlenül a parodisztikus átiratok, szerepjátékok vagy a kötött versformák dominálnak (a magyar nyelv különösen alkalmas időmértékes verselésre, mai napig sokan űzik magas színvonalon, ezzel megnehezítve, sokszor ellehetetlenítve a fordítást). Nem a hapaxok, a nyelvi burjánzás és intertextuális játékok jellemzőek, hanem az alkotó visszatérése a szöveg mögé: újra tétje lesz az őszinteségnek. A metaforikus képiség és szópoétika helyét átveszi a hasonlat és a mondatpoétika. Erre az esztétikára a magyar irodalomból legerősebben Marno János és Kemény István költészete volt hatással. 

Ezzel egy időben (még mindig a kétezres évek közepén) szintén kialakulóban van egy posztironikus megszólalás, azonban ez az irány – a szintén tetten érhető Kemény István benyomások mellett – inkább Petri György vallomásos, intim, ugyanakkor sokszor politikai és filozofikus költészetét, annak szemérmetlen őszinteségét próbálja folytatni az új érzékenység és új személyesség jegyében. Többek között olyan szerzők sorolhatók ide, mint Simon Márton, Toroczkay András, k. kabai lóránt, Pion István, Szőcs Petra vagy Tolvaj Zoltán. Szintén erős nyelvi hatása van Pilinszky János, illetve még inkább Borbély Szilárd költészetének, például Áfra János, Izsó Zita, Terék Anna, Mezei Gábor vagy Farkas Arnold Levente lírájában. (…)

Ez a fajta poétikai átalakulás a román irodalomban is megfigyelhető, a kétezresek líranyelve, mint Andrei Doboș, Radu Vancu, Elena Vlădăreanu, Ștefan Manasia, Teodor Dună, Dan Sociu, Moni Stănilă költészetének kibontakozása rokonítható a magyar irodalomban végbemenő átalakulásokkal – de persze amennyi hasonlóság, ugyanannyi különbség is érzékelhető. Ez többnyire annak tudható be, hogy míg a román lírán leginkább a francia, majd újabban az angolszász poétikák hagytak mélyebb nyomot, addig a magyar költészetet a huszadik században döntő módon a német irodalom hatásai alakították, melynek hatása érezhető mind a mai napig. Amíg a román líra könnyedén importál anglicizmusokat, bátrabban ugrál az asszociációk között és vállaltan élőbeszédszerűbb, addig a magyarban szigorúbb nyelviség, egyfajta távolságtartás, fokozottabb logikai konzekvencia figyelhető meg, illetve a természet poétizálásának is újra fontos szerepe van, persze ezzel nem kioltva az urbánus tereket sem. 

Jelen antológia szerzői is, mivel a kétezres évek közepe-vége felé kezdték pályájukat, ezért korai lírájukra is jellemzőek a fent felsorolt hatások. Azonban nem álltak meg a kísérletezésben, éppen ezért többen is teljesen más megszólalásokat alkalmaznak, az újabb világirodalmi tendenciák, a spoken word poetry által beszivárgó élőbeszédszerűség, az expresszivitás új formái, az őszinteség és távolságtartás közötti oszcillálás felfedezhető újabb verseikben is. Líranyelvük határozottan heterogén, bár bizonyos tendenciák azért fel-felbukkannak. Az a líranyelv, amely jelen szerzők többségének megszólalásmódjára jellemző, a kétezres évek közepén kezdett felerősödni és a mai napig érezteti hatását induló szerzőkön is. A Telep csoport jelentőségét az is jelzi, hogy a közbeszédben él az a fogalom, hogy poszt-telepes líra, ami ezt a gyakran abszurd testpoétikákat alkalmazó mondatlírát és a hasonlatok új, felfokozott szerepét jellemzi, ami a mostani fiatal irodalomra még mindig nagy hatással van. Tetten érhető többek között például olyan, a válogatásból kimaradt, de szintén jelentős szerzők írásművészetében, mint például Kemenes Henriette, Borda Réka, Biró Krisztián, Sánta Miriám, Mellár Dávid vagy Horváth Veronika írásművészetében. 

Ezzel párhuzamosan a legfiatalabb generációk költészetében egy posztironikusabb, újautentikusnak is nevezhető megszólalásmód is kialakulóban van. Vida Kamilla, Vajna Ádám, Purosz Leonidasz, Nagy Hajnal Csilla, Fischer Botond és mások költészetében. A konfesszivitás új formáit is keresik olyan alkotók, mint Serestély Zalán, Kali Ágnes, Gráf Dóra, Horváth Benji, Kállay Eszter, Ozsváth Zsuzsa és sokan mások. Az újautentikus érzékenység egyéb formái, például a modern poétikák és az intellektuális költészet újragondolása pedig Kustos Júlia, Fehér Renátó vagy Kovács Edward lírájában is jelen van. Talán feltűnt, hogy több erdélyi magyar szerzőt is felsoroltam itt, akik szerepeltek még a liniste, pace, perversiunsi, hepiend 2016-os antológiában is. Igen, ez egyfelől finom utalás arra, hogy az összmagyar költészetben is egyre megkerülhetetlenebb pozíciója van az erdélyi magyar lírának, másfelől pedig, hogy célozzak rá: a 2016-ban megjelent antológia szerzőinek többsége akkor volt a pályakezdő nyelvkeresés korszakában. Azóta azok az alkotók mind gyönyörűen kivirágoztak, mellettük új, karakteres hangok jelentkeztek, akiket érdemes olvasni, úgyhogy eléggé megérett az idő egy újabb erdélyi magyar fiatal líra antológia elkészítésére a román olvasóközönség számára.

De hogy ne csak a legfiatalabb és középgenerációs líráról szóljak: a dekonstrukciós iróniától való elmozdulás a korábban kategorikusabban posztmodern esztétikák mentén alkotó szerzők stílusában is megfigyelhető. Ez érvényes olyan szerzőkre is, akik a kilencvenes években kerültek a színre, mint Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Szálinger Balázs, Térey János, Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Lövétei Lázár László vagy Fekete Vince, de tetten érhető olyan költőknél, akik már 30-40 éve mozognak az irodalmi pályán, mint Schein Gábor vagy Markó Béla. Ezt az elmozdulást a metamodernizmus felől magyaráznám, de mivel nincs konszenzus a metamodern paradigmát illetően, ezért szorítkoztam a jelenségek körülírására. A dekonstrukciós, kritikai élű iróniától és a szubjektum eltörlésétől, valamint a narratívák eltűnésétől érezhető egyfajta visszatérés az autofikciós jelenléthez, az önmagát kioltó és újraépítő, paradox metairónia fele, valamint egyfajta új odafordulás a narratívák felé –nem mellőzve a szkepszist sem. Ezek a folyamatok kimutathatók a román (és világ)lírában is. (…)

(tovább…)
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink-est Szőcs Gézáról

Kortárs klasszikusaink-est a nagyváradi Léda-házban 2021. december 15-én, szerdán 18 órától, a Republicii 59 szám alatt.

Szőcs Géza Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar költő, Marosvásárhelyen született 1953-ban. Első verseskötete 1975-ben jelent meg Te mentél át a vizen? címmel, amely nemzedéke, valamint a romániai magyar költészet élvonalába emelte és meghozta számára az írószövetség díját. Az Ellenpontok című szamizdat kiadvány miatt a Securitate letartóztatta. Később a kolozsvári Irodalomtörténeti és Nyelvészeti Intézet kutatója volt, újságíró Genfben, majd a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetője. 1989-től a Magyar Napló munkatársa lett. A romániai rendszerváltás után, politikai szerepvállalása miatt rövid időre visszatelepült Kolozsvárra. A Magyar PEN Klub elnöke.
2020. november 5-én hunyt el Budapesten.

Szőcs Géza életművéről André Ferenc tart előadást. André Ferenc költő, slammer, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező. 1992-ben született Csíkszeredában. Két önálló kötete jelent meg, a Jelenkor Kiadónál 2018-ban a Szótagadó, valamint egy verses gyerekmese a koronavírusról Bújócskaverseny címmel a kolozsvári Koinóniánál. Európai álomparalízis. Kepler könyve című munkatervével a 2021-ben Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj első nyerteseinek egyike. Írásait számos romániai és külföldi irodalmi folyóirat közli.

Az előadás végén, az érdeklődők között a Holnap Kulturális Egyesület ajándék könyvcsomagot sorsol ki. Mindenkit szeretettel várunk!

A rendezvény támogatója a nagyváradi Mecénás Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap.

MEGOSZTOM

Turistaútvonal

Házsorok tanulnak lélegezni
Lábnyomomban fényözön
Biciklisáv köhög majd elsuhan
Egy konok templom rám köszön

Privát istenek privát nyelven
Magánbűntudatot osztogatnak
A kórházból kiengedik a vakolatot
Szájában pipetta ahogy baktat

Párologni kezd a buszmegálló
Hajnalra játékterem nő a helyén
Nyugdíjas fák tudják merre jártam
Sosem téved el a kósza szemfény

A házak néven nevezve egymást
Kérdezik hogy telt a keddi pánik
A tavalyi év durva évtized volt
Sokan nem jutottak el hazáig

MEGOSZTOM

nemzedéki minták

szemed feszítsd: ez már a város. matt üveg.
határozottan szmoggödör és félig lenyűgöz.
belépni: kényszer, de legalább lendület.
ragad beléd. vér a kesztyűhöz.

lehetne tiéd, ahogy magát szerteszórja.
a templom turistaközpont, de inkább
föl-föl zúg udvarán a feledés dízelmotorja.
madárszar a szobrokon: nemzedéki minták.

tavasz jön át az úton. telefonál, nevet.
tűpontos szándékkal ront neked.
félrelök, meginogsz, zsebedből morzsa pereg.
nem szeded fel. félsz. mi van, ha hazavezet.

MEGOSZTOM

Lót leányai

I.

gyermekeim ha élni akartok
tanuljatok meg felejteni
felejtsétek el hogy ég a város
ki ellenetekre tört ki ápolt
most lángok közt hogyan sikolt
hogyan rohan szitáló kénesőben
felejtsétek el az igazság illatát
a perzselődő haj sercegését
a lányokat kiknek arcát sav marta le
az impotens férfiakat akik
tegnap még átzokogták az éjszakát
mert ágyékukban fekélyes az áldás
felejtsétek el apátok szavát
aki csak angyalokba szerelmes
válluk óvatos ívét csuklójuk
halk ropogását lapockájuk
finom szőrzetét imádja
aki átadná a testetek a város
legdühödtebb halszagú kanjainak
hogy óvja az angyalarcúakat
akik mindig szépen beszélnek
és tiszta zakót viselnek
átadná a testetek az indulatoknak
hogy sarjadjon belőlük a nemzet
hát tanuljatok meg felejteni
gyermekeim ha élni akartok
felejtsétek el az anyátoktól
tanult párolt hús recepjét
és töröljétek ki izmaitokból
a szülési fájdalmakat leányaim
felejtsétek el a fehér folyások
ragacsos reggeleit melltartók
pántja alatt tátongó szurdokokat
szép szavakból szemerkélő
elkeserítő összebújásokat a hosszú
szoros ölelésekben csírázó
megalkuvásokat a borostától
viszkető bőrt a nyakatokon
hasatok bolyhos pihéit simító
ujjakat a bányamély szemeket
a kiszáradt ajkakat a szorítástól
megfáradt verejtékező tenyereket
a mellkasban toporzékoló szívetek
tanuljatok meg felejteni
és felejtsetek el megbocsátani

(tovább…)