MEGOSZTOM

kiskoromban tündérekről álmodtam

meg egy olyan jövőről
tudod olyan nagybetűsről
amiben minden nap csirkepaprikás lesz ebédre
hogy ekkorra már harmadéves orvostanhallgató leszek
mama és tatáék sírnak a ballagáson
senki sem fog bagózni a családból
szerelmes leveleket írok
lesz egy házunk a tónál
azt az álmot elfelejtettem
amiben egy részeg öregember
biciklijét támasztva kerget az úton
és idegenül suttog valamit
beszaladok az udvarra
az egész család ugyanazt kiáltja 
aztán képszakadás
az internetet alig értem el
másnap rákerestem mit jelenthet a szó
több nyelvről is lefordítottam
de csak az maradt meg hogy halál és én

Andó Réka a Partiumi Keresztény Egyetemen végzett Nagyváradon magyar-angol nyelv és irodalom szakon. A család a mindene, tizenegy macskája és a két kutyája, a mintás zoknik és trapéznacik.

MEGOSZTOM

Ahol sok tulipán nyílik

A szomszédban lakik Árpi, 50-es éveinek a végén járhat, nem tudom pontosan.
Azt tudom, hogy a ház lassan a fejére omlik,
és csak egy féllábú macskája van már.
Talán el is várta, hogy mi, kicsik is Árpinak szólítsuk.
És az is meglehet, hogy azóta fel sem ismer minket,
mert a szesz így marja szét lassan a tudatot;
vagy szimplán a magányba zakkanhatott bele.
Sokszor ráköszönök az utcán, és ő azt mondja, Jó napot vagy Tiszteletem.
Meg a múltkor jó pár töltelék szármát is a kezébe nyomtam,
hogy ő is tudja, a Jézuska megszületett,
és úgy nézett rám, mintha most költöztem volna a szomszédba.
Amit viszont imádok benne, hogy megköszöni. Csillognak a szemei,
nem szégyelli a nyomort, amit egyedül visz tovább.
Mindig a Paff, a bűvös sárkányt dalolta nekünk,
meg kicsúfolta a Trei culori cunosc pe lume-t is, mintha mi tudtuk volna, mi az,
aztán meg úgy nevetett, mint valami elmebeteg,
már akkor sem voltak fogai,
és ezért megijedtünk tőle.
Szegényt ott hagytuk.
Most már tudom, be lehetett rúgva akkor is.
Az apja is rendes ember volt. Ketten laktak a házban,
de már vagy 10 éve annak, hogy meghalt.
Azt se tudom, voltunk-e a temetésen, vagy hogy volt-e egyáltalán temetés,
mert mégis miből lett volna?
Sok gyerekkori csíny kötődik a romhoz meg hozzájuk,
mert mi tőlük loptunk virágot minden tavasszal,
és amíg élt az apa, sokszor figyeltük meg, mikor mennek el otthonról,
és csak úgy bementünk hozzájuk szétnézni
a sok pornó- meg divatmagazin között, amit ők
valószínűleg gyújtósnak használtak,
mi meg párat még haza is vittünk belőlük, hogy később
a szülők találják meg,
és nem árultuk el, honnan vannak.
Mert mi ilyen merészek voltunk.
Meg mert akkor azt hittük, gazdagok vagy gyűjtögetők. Tévedtünk:
azt hittük, viccből járta esernyőnek támaszkodva a falut az öreg,
hogy mi lássuk, és kuncogjunk rajta.
És közben minden cigicsikket felszedett a járdáról,
meg már évek óta lejárt bolti kalácsot tartottak a szekrény tetején.
De még ennek ellenére is ők voltak a kedvenceink.
Másokhoz is osontunk be, de kizavartak, mert A mi házunk nem múzeum.
Sehol sem éreztük ezt a túlvilágit, amit Árpiéknál,
sem pedig azt az adrenalint, hogy egy gyagyás férfi részegen fusson utánunk,
és közben olyan hangokat adjon ki magából, mint a szörnyetegek.
Sajátjaikként szerettek minket, és mi is őket.
Ha másvalaki lennék, irigykednék magunkra,
hiányolnám Árpit és az apját a gyerekkoromból.
És szerintem, ha a mi utcánknak feladata van, az az, hogy
Árpit egyben otthon tudja, ameddig csak lehet. Legalább ennyi.
Hazavigye, ágyba fektesse
és betakarja a közel százéves dunyhával,
amikor az egyik hűvös éjjelen majd megint a gödörbe borul a biciklivel.
És aztán hagyja, hogy másnap ebből az egészből semmire se emlékezzen.

A 2023. évi Kortárs hangon irodalmi páyázaton az Újvárad folyóirat lapdíjában részesült írás.

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

MEGOSZTOM

Replay

Szoktam csak úgy az utcán sétálva 
– magamban, vagy méginkább akkor, ha öregek szemébe nézek – 
mosolyogni.
Nem tudom, miért.

A mosoly csak jön, és mint ösztön,
rántja a szám szélesebbre.
Talán azt hiszik, egy hibbant vagyok a 6-osból,
pedig nem, hanem az ottani fák,
az égig érő fák közeledtét érzem meg hazafele,
amik, mint időgépek, röpítenek vissza
gyerekkorom másfél órányi filmjébe.

Hirtelen játszani szeretnék,
meg hogy velem játsszon valaki,
vagy igazából mindegy is,
csak eregessek még sárkányt, akadjon bele a fába vagy össze a Vikiével, 
ami mindig nagyobb volt, mert ő a nagyobb.
Főzzek sárból és homokot használjak fűszernek.
Mint amilyen fűszer a gyerekkorhoz a csínytevés, az élmény.

Nélküle nincs íz a négy fal között.
Minden ebédnél pipiskedni szeretnék és széken állva kérni 
harmadjára is a repetát, úgy, hogy tudom, nem haragszanak érte.
Mert a család nem egy ilyen vézna lányt akart, mégis ezt kapta.
Egy vézna, felnőttéválástól rettegőt. Kérhettem repetát ezerszer is hiába.
Ugyanígy hiányzik, ahogyan a cukrot kiborítom,
az egészet, főzés közben mamával,
ő nem haragszik, felnevet, szól tatának,
de én sírok, süssem meg a halat,
kiborítottam a cukrot! 
Ahogyan vádlin harap a pocok,
és apu leteremt, hogy mit keresek ott,
és én megint sírok, épp látni akarok én is egy pockot, na, azt keresek itt!

Talán azért mosolygok bele az öreg szemekbe,
mert ott van bennük mama és tata.
Ezek az öregek is neveltek gyereket,
láttak sok bitang unokát, akikért sokszor hadonászni meg rohanni kellett,
mégis elégedett szemekbe nézek,
ilyen volt mamának és tatának is.
Középkorúak és tinédzserek nem érintenek igazából,
ők most sorbanállók.
Mondom, csak az öregek, ott, a fák mellett,
ballagva velem szembe.
De a piacra vánszorgókat nem szeretem,
Önzőek, a villamoson tolakodnak.
A beesett szeműek pedig még rosszabbak.

Ők friss sebeket bántanak.
Ilyenkor legszívesebben elfordítom a fejem
vagy csúnyán nézek, 
hadd higgyék, hogy hibbant vagyok, most nem érdekel.
Látni lehet rajtuk, hogy
a vérnyomásmérő már el sem indul,
a másik pedig már haza sem jöhet a kórházból, csak a sok papír érkezik utána, 
amit hamarabbra ígértek,
na meg azt mondják, vigyázunk rá, 
és addig vigyáznak rá szépen,
míg végül megölik, Isten tudja, hogy.
És én ezt megtudom egy hajnali órában.
Amikor majd okkal sirat meg 
a román egészségügy.

Így sajnálom, de nem kérek bocsánatot,


beesett szemű öregek, mert nem mosolygok.
Talán majd egyszer,
ha begyógyulnak a sebek.
Én megértést várok inkább, az unokák nevében.

Maradok saját öregségemig a másfél órás filmnél,
annyiszor újrajátszva,
ahányszor az égig érő fák mellett ballagó, hozzám hasonló öregek
szemei dédelgetik az enyémet.
És én is az övéket,
ha felismerem fájdalmaikat, félelmeiket.
Az együttérzés kölcsönös, a mosoly még tart.
Bitang unokáinkra gondolok majd.