Májusban van a nemzetközi sajtószabadság napja. Most arról tandemezünk, mit jelenthet a sajtószabadság fogalma. Volt-e olyan időszak a múltban, amikor ez meg is valósult? Úgy, ahogyan elképzeljük – mi, most. Vajon az internet megjelenése hogyan járul(t) hozzá a sajtószabadság megvalósulásához vagy ellehetetlenítéséhez? És vajon képes lenne-e az ember megbirkózni avval a sajtószabadsággal, amelyet hangosan vagy halkan ugyan, de hiányol?

(Albert Dénes)

Fél éven át húzódó vita után, 1695. április 10-én a brit parlament két háza megegyezett, hogy nem hosszabbítják meg a sajtótermékek engedélyezéséről szóló legutóbbi, 1644-es törvényt. Ha úgy tetszik, tekinthetjük ezt a napot a sajtószabadság születésnapjának.

Szűkebb térségünkre tekintve, azt minden gyerek már viszonylag korán megtanulja, hogy az 1848. március 15-i tizenkét pont közül az első: „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” Nem tartozik ide, úgyhogy csak futólag jegyzem meg: a maga idejében ez nem volt különösebben forradalmi gondolat. Hogy csak egy példát mondjak, a nők szavazati jogának követelése lett volna igazán forradalmi.

Mivel maga a szó nem nagyon szorul magyarázatra, a legtöbben tudni véljük, hogy mit is jelent a sajtószabadság fogalma. Mint nagyon sok más, látszólag egyszerű fogalom, valójában ez is egy bonyolultabb összefüggésrendszer része. A sajtószabadság ugyanis egy hármas fogalomegyüttes nélkülözhetetlen darabja. A másik kettő a képviseleti demokrácia és a hatalmi ágak szétválasztása.

Éppen ezért, igazán csak demokratikus jogállami keretek között értelmezhető. Az arab világ egy részében ma is meghatározó, vallási törvényeken alapuló monarchiákban a klasszikus nyugati értelmezésnek nincs talaja.

Demokráciákban a szavazók akkor tudnak igazán értelmes és mérvadó módon választani az őket képviselni kívánó erők közül, ha a lehető legtöbb és hiteles értesülés áll rendelkezésükre. Minél messzebbre megyünk vissza a(z akkor még csak nyomtatott) sajtó történetében, a pontos és hiteles információnak annál nagyobb a szerepe.

Az elektromos távíró elterjedéséig a hírek – néhány olyan ritka kivételtől eltekintve, mint a Kínai Nagy Fal jelzőtüzei – a lovas futár, majd a gőzvasút, tengeren a vitorlás hajó sebességével jutottak el a világ egyik pontjáról a másikra. Az újság akkor volt igazi újság, amikor politikai és pénzügyi birodalmak sorsa múlott a híreken.

Érthető tehát, hogy a mindenkori politikai és gazdasági hatalmak igyekeztek uralmuk alatt tartani – vagy legalább befolyásolni – a sajtót. A képviseleti demokráciák fokozatos térnyerésével párhuzamosan, a huszadik század első évtizedeire a sajtó annyira megerősödött és akkora hitele lett, hogy a sajtószabadság gondolata kiteljesedni látszott.

Ezt törte azután derékba a kommunista és fasiszta rendszerek (majdnem) teljes uralma a nyilvánosság minden formája felett, a világ kevésbé szerencsés részein. A szovjet birodalom széthullását követően egy rövid pillanatra a szabad sajtó új aranykora látszott megszületni.

És akkor jött az internet, majd a közösségi hálók. A nagy áttörés 2010 tájára tehető, amikor a Facebook-felhasználók száma meghaladta az ötszázmilliót. (Ez a szám ma a három milliárdhoz közelít, Romániában tízmillió fölött van.) Ekkor ért véget a sajtószabadság. Már nem az számít, hogy valami igaz-e, csak az, hogy a barátaim és ismerőseim mit osztanak meg. (Lásd megerősítési torzítás, de erre itt és most nincs időnk kitérni.)

Javaslatom a helyzet orvoslására az lenne, hogy tegyük félre a sajtószabadság gondolatát és összpontosítsunk arra, amire most a legnagyobb szükség lenne. Legkésőbb az általános iskolától kezdve, az oktatási rendszer minden erejével és minden szinten próbálja a fejekbe verni a forráskritika fontosságát. Ennek hiányában ugyanis megállíthatatlanul süllyedünk majd bele egy új digitális középkorba, az azzal együtt járó kuruzslással, félműveltséggel, politikai és wellness csodaszerekkel. Vagy, ahogy Benjamin Franklin mondta 1925-ben: „A világ legnagyobb rákfenéje az interneten terjedő ostobaság.”  

(Magyari Sára)

A krízishelyzetek felnagyítják az emberi természet alapprogramjait: a viselkedési sémákat. Még el sem múlt a járvány, már a szomszédban háború dúl – annyira nem meglepően, hiszen, ha visszatekintünk a történelemre és egy kicsit is ismerjük az ember működését, láthatjuk, ezek a helyzetek többé-kevésbé kiszámíthatóan követik egymást, hol a háború van előbb, s utána a járvány, hol pedig fordítva. S a nehéz helyzetek akarva-akaratlanul felvetik a hírközlés, az információáradat hitelességének problémáját is. Amióta van adatunk az emberi tevékenységekről, érzékelhető: a hitelesség mindig is kérdéses volt – háborúk, járványok kapcsán mindenképpen, de úgy amúgy is. A mi magyar kultúrkörünkben 1848-as forradalom irányítja a figyelmet a sajtószabadságra, azaz a hatóságok által nem ellenőrzött, nem korlátozott, nem előírt véleménynyilvánításra. Ma tágabb értelemben a média szabadsága is hozzátartozik a fogalomhoz, vagyis az elektronikus hírközlő eszközök tartalmai is. 

A fenti meghatározásból kiindulva már az is problematikus, vajon milyen szerveződés, csoportosulás tartozik a hatóságok fogalmához. Mert van olyan, hogy igazságügyi hatóság, de van közigazgatási is, sőt társhatóság is. De a szótári és valóságos hatóságok mellett vannak a tulajdonlási viszonyok is, amelyek – lássuk be – igencsak meghatározzák egy-egy sajtótermék működésének mikéntjét, különös tekintettel a szabadság értelmezési lehetőségeire. Nem véletlenül írtam értelmezési lehetőséget, mert bár de iure törvényi szinten az emberi jogok közé tartozik, de facto sokrétűen alkalmazott a megvalósulása. Engem az érdekel: a gyakorlatban, a hétköznapokban hogyan is működik mindez.

Ha abból indulunk ki, hogy a sajtószabadság akkor valósul meg, ha az újságíró, a médiaszakember (bár ezt nem mindig tudom, pontosan mit is takar) saját szakértelmére, tapasztalatára és véleményére alapozva dolgozik, semmilyen külső hatás őt nem befolyásolja – őszintén magunkba szállva is érzékeljük, hogy csekély az esélye a de iure-szintű megvalósulásnak. Már csak azért is, mert jó néhány éve megdőlt az az elképzelés, hogy az ember képes lenne ilyen jellegű kognitív tevékenységre. A tárgyilagosság, az objektivitás irány, de a valóságban kevéssé működő magatartásforma. 

Nem is hiszem, hogy lett volna olyan kor, tér, ahol a sajtószabadság a maga elméleti meghatározásában megvalósult volna – az én valóban szerény tudásom a témában inkább azt mutatja, hogy működött párhuzamosan két-három sajtóorgánum, amely a maga képére és hasonlatosságára alapozva közölte azt, amit tudott, amit képes volt meglátni, érzékelni a világ dolgaiból, és azt, ahogyan képes volt azt véleményezni. Működött párhuzamosan – ez a lényeg. S bár szurkapiszkálták egymást vagy egymás ideológiáit, véleményét stb., de megfértek egymás mellett. Ez az egymás melletti megférés egy elfogadható – ma úgy mondanánk: élhető – állapot lehetett. 

Az internet megjelenésével, úgy látom, csak bonyolódott a helyzet. Értem én, hogy van olyan meghatározás, mely szerint a sajtó fogalmának szűkebb jelentéséhez nem tartozik hozzá az internetes újságírás és végképp nem a közösségi média használója (feltöltője, letöltője egyaránt), de a gyakorlatban azt tapasztaljuk, a nyomtatott sajtót fogyasztók száma egyre kisebb, a tévénézők, rádiót hallgatók aránya is csökkenő tendenciát mutat. A tájékozódásra, a világ dolgaiban való eligazodásra egyre nagyobb mértékben használjuk a netes felületeket – nem kimondottan a szakemberek által készített termékekre fókuszálva. 

Így – akár úgy is tűnhet, hogy még a klasszikus értelemben vett sajtótermékek vélt vagy valós korlátozás miatt (politikai, gazdasági, ideológiai stb.) nem működtetik a sajtószabadságot, addig – különösen a közösségi média általában véve mindenféle szakértelem, tudás, tapasztalat nélkül onthatja magából az információt. Olyan érzést keltve bennem, hogy szabadnak szabad, de minek?! Bár elképzelhető, bennem van a gond, mert az általam ismert szabadságfogalom az egyértelműen alkotó, építő jellegű, és nem romboló hatású. Ha pedig építeni nem tud, akkor legalább arra törekszik, hogy ne ártson.

Igen szkeptikus vagyok. Viselkedéskutatóként nem látom, hogy az emberi természet lehetővé tenné a sajtószabadság olyan megvalósulását, amely a szótári definíciókban le van írva. Ezt is csak iránynak látom. Biztos van néhány olyan ember – ez az a pár százalék, akinek a viselkedése csak erősíti a szabályt –, aki képes lenne rövidtávon de iure is a sajtószabadságot művelni, de hosszútávon valószínűleg nem ússza meg, hogy őt külső tényezők befolyásolják. Ettől függetlenül azt is gondolom, pont az emberi tényező az, amely viszont képessé teszi a szakembereket az egymás mellett párhuzamosan létező, megélő sajtó- és médiatermékek létrehozására és működtetésére, sőt befogadására is! Mert ez a többszempontúság. Amely szintén az emberi természetünk egyik velejárója. És egyre inkább úgy látom, megmaradásunk záloga is.

Albert Dénes újságíró – három nyelven, négy országban, harminc éve.