Voltak évek, amikor megingathatatlanul hittem felnőtt mivoltomban. S lám, vergődéseim tömkelege a világ felé nem volt más, mint érv, menekülés egy gyermek rettegéseitől. Voltak napok, amikor bújdosnom kellett önnön szitkaimtól, amik valahonnan mélyről törtek fel, megmagyarázhatatlan és érdektelen mivoltukkal, s mindig a fák felé irányultak. Évszakok, amiket a mindennapos nagyvárosi zavartság még tompábbá és tudatlanabbá tett. Ekkor hittem magamat szilárd elhatározottsággal embernek, sőt, talán még inkább felnőttnek.
Emlékeket apám halála óta végképp nem idézek. A nagyváros utcái különben sem engedik az embernek, hogy felismerjen bármi otthon-ízt. Bármiféle profán vagy gyermekded dolgot.
Milyen furcsa, hogy az ember addig tanul felnőni, míg hosszú idő után újra hazaér. Az első otthonba. Az első kitárulkozásba. A legelső emlékbe.
Én gyűlöltem a fákat. A hallgatásukat, a méltóságukat, a tőlem való másságukat. Ez az első és legmeghatározóbb emlékem gyermekkoromból. Meg hogy apám befelé sírt. Nem úgy, mint egy csecsemő, nem úgy, mint egy asszony, nem úgy, mint egy férfi: neki befelé folytak a könnyei.
Apám szeretett mindent, ami én, s anyám voltunk. Mindent, ami a zöldrácsos kapun belül történt, s azt is, ami azon kívül. Mindent, amiben élet volt, de annak a valaminek mégis sikerült egy fél év alatt kiölnie minden szenvedélyt belőle, mindent, ami még az előző életéből megmaradt. A végén már csak ült a napon és bámulta a fákat, mesélt nekem a tisztaságukról, a hűségükről, a szépségükről és nemességükről, amiket szintén gyűlöltem, mert elveszni láttam az apámat. A fákról tanított, de én éreztem: inkább csak azért ült ott, hogy hallgatni tanuljon tőlük, hogy aztán szép lassan ő is egy életre elhallgathasson. Mert egy idő után csak a csendnek adta át magát. Nem láttam rajta, hogy lenne benne egy halvány élni-, vagy tenniakarás. Nem láttam benne a régi önmagát, az apámat, csak kettőnk nézeteltéréseit és kapcsolatunk zivatarait. Anyámnak tizennyolcadik évemben aztán kimondtam végleg az ítéletet fölötte: haragszom az apámra.
Egy hajdani nyári zápor emlékét különös élességgel és féltéssel őrzi az agyam, az udvar statikus színpadán, az ősöreg diófánk körül: Öntudatra szomjazó suhanc voltam még, mérnöki életem harmadik éve után. Ő a kertben ült egy padon. A bőre, akár a pad deszkája, szikár és repedezett, arca merev, szája puha és rezzenéstelen. Untalan a szemével mormolt, s nem lehetett rávenni szinte semmire, amivel napról napra rombolt össze harminc év házasságot és metszett minden szárba szökkent hajtást bennem. Nehezteltem apámra, mert bár elmondása szerint élni tanított ott, a padon, valójában meggyűlöltette a pihenés minden formáját, a hallgatás lehetőségét és a csendet.
A fészerben intéztem néhány ház körüli munkát, mikor irdatlan hangos dörgésre lettem figyelmes. Egyik pillanatról a másikra vált koromfeketévé az ég, s kapott fel mindent, ami az útjába került, a sebes szél. Kirohantam a faajtón, át a hátsó kertbe, kerestem apám körvonalait a zuhogó esőben. Sehol nem találtam a rozzant vállak vonalait, a lábfejek erőtlen nyomait, ősz hajának színét. Ordítottam, mint egy gyermek, fejszével a kezemben, amit hirtelen felindulásomban a markom magával vonzott a fészerből. Reccsenéseket hallottam két dörgés között, csavarodás hangjait: az ősöreg diófánk két méteres kilengésekkel táncolta körül a boltozatot a ház mellett. Még mindig apámat kerestem. Futottam a padhoz, amit a szél feldöntött, tudtam, hogy ilyen hirtelenséggel nem érhetett be a házba az öreg, s hogy itt kell lennie valahol, bárhol lehet, mindegy hol, csak épségben találjam meg. Összemosódott minden a zuhatagtól, ami hullott rám az égből, villámlások között pillantottam meg egy szempárt a fa mellett, aminek villanása egészen a csontomig hasított. Futottam a diófa felé, őrültként ordibálva apám nevét, s fél méterre a széllel táncoló fától álltam meg. Apám a fa alatt állt. Állt és mozgatott mindent. Legalábbis így hatottak mozdulatai, amivel a fa lengéseit utánozta. Ordítottam, hogy jöjjön be, mert kidől a fa és agyon fogja ütni, de ő csak állt a mindenség középpontjában és rázta a fejét: Nem, nem megy. Itt marad. Odaszaladtam, könyörögtem neki, rángattam, hogy jöjjön, de ezúttal nem kaptam választ. Jobbról hatalmas reccsenéssel és robajjal zuhant le egy ág a földre, s törött apró darabokra a szemem előtt. Rángattam apámat, fenyegettem, ordítottam, hogy ha nem jön be, én esküszöm neki, hogy azonnal kivágom és megcsonkítom ezt az átkozott fát, soha többé nem látja, elégetem, hamuvá lesz. Az égre és minden földi dologra megesküdtem neki, hogy kivágom a fáját, ha nem jön velem rögtön. Apám rázta a fejét és intette, hogy menjek el. Az eső elállt, de a szél egyre erősödött. Taszított a ház felé, nehezek voltak a lépteim és fejem vérvörös az idegességtől. Fogtam a fejszémet és ordítások közepette csapkodni kezdtem a diófa törzsét, mint valami börtönrácsot az ártatlanul bezárt rab ökleivel, ütöttem, hogy szakadjon ketté, hogy nyelje el a föld, hogy tűnjön el ez az óriás és üvöltöttem apámnak, hogy azonnal menjen be, vagy teljesen kivágom egyetlen szerelmét, aminek évek óta hódol. Észre sem vettem, amikor apám a fejsze elé ugrott, csak mikor a lábából felspriccoló vér a számon csorgott végig. Elállt a szél. El az eső. El a vihar. Ott állt az apám. Vérzett. Ömlöttek a könnyei, végig az arcán. Nem a fizikai fájdalomtól. Nem. Valami más miatt. Az ismeretlen sós folyadék, amivel olyan régen nem érintkezett kívülről a bőr, felszakította a pólusok feszességét, s visszafordíthatatlan mennyiségben patakzott keresztül a ráncokon. Halk kopogással estek a cseppek a két elernyedt végtagból kizuhanó fejszére, s a zuhanás peremén, mintha egy pillanatra megdermedni látszódtak volna a kimondásra ítélt szavak, aztán egy jégvirág szelídségével robbantak szét belülről, s hulltak vissza a gyomorba, a belekbe, a szívbe. Apám sírt. Igazán sírt. S én álltam, mint egy lépéseiben először földre zuhanó gyermek, de bármennyire akarta a test, nem tudtam mozdulni. Zuhantak a könnyeim a torkomon befelé, éreztem, ahogy összemosódnak a torkomban az ordításaimmal, nyeltem, egyre nyeltem a cseppeket. Apám a fának támaszkodva állt, ujjaival végigsimította a megcsonkított törzset. Rám nézett, és összecsuklott. Anyám ekkor rohant ki sikoltozások közt a kertbe. Évekig nem mentem haza ezután.
Apámat akkor nem öltem meg. A rák vitte el. Anyám korábban meghalt. A temetésén tudtam először apám arcába nézni.
Csak évekkel később, ahogy a jelentős dolgok általában szoktak, tudatosult bennem, hogy akkor és ott, a fa lombjai alatt, a fa alatt, amit fél életemben gyűlöltem s ahol majdnem gyilkossá váltam, sírtam életemben először befelé. Pontosan úgy, ahogyan Ő.
Meg kellett öregednem egészen, míg végre megértettem, apám életében hogyan is hallgatott és hogy aznap mely szavait törtem össze. Nézd, – mondta később apám visszaidézett pillantása – én ezt hagyom rád örökségül. A lélek elhallgatásának értelmét. Hallod, s fogsz rá emlékezni, hogyan zúgja vissza ezer idegen ág egy élet kitárulkozását és szörnyű fájdalmait, minden titkával együtt, egyetlen, kívánt és szeretett gyermekem, aki futni akartál önmagad és az élet elől, s aki vak voltál mindenre, ami Élet? Megérted, hogy a szavaidnak érlelődniük kell kimondattatásuk előtt, s hogy a csend az úr lényed fölött? Érted, hogy miért vagy itt? S hogy mit akarok neked oly sok ideje elmondani?
Három éve ültettem egy diófát a város szélére. Minden nyáron egyszer kimegyek hozzá és elgondolom, csak úgy magamban: mindig haragudtam apámra. Egész életemben élni akart.