szeptember 20, 2025 | Papistván | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Nagyvárad fejlődésének kalmárja: Sas Ede

Az utókort hálásnak vagy hálátlannak szokták mondani annak függvényében, hogy megfeledkezik-e vagy sem az előtte járókról. Vannak személyiségek, akiket azért nem őriz meg emlékezetében az utókor, mert sokkal jelentősebb kortársaik voltak, akik elhomályosították emléküket. És vannak olyanok is, akiknek bár voltak érdemeik a közösség életében, de tevékenységük összességében mégsem érdemli meg a feltétlen tiszteletet. Ha Nagyvárad múltjából keresünk ilyen személyiséget, akkor Sas Edére tökéletesen illenek a fenti megállapítások: az ő munkásságát nem lehet kihagyni egyetlen nagyváradi sajtótörténetből sem, de mégsem ejtik ki diccsel sohasem az ő nevét, legalábbis Nagyváradon, mert újságírói érdemei szinte kizárólag egyéni érdekekkel párosultak. Mindazonáltal érdemes megismerkedni ezzel a különös, emberi gyarlóságaival együtt is érdekes személyiséggel.

A modern nagyváradi újságírást Iványi Ödön teremtette meg, aki 1891-ben Aradról tért vissza szülővárosába, hogy átvegye a Nagyvárad napilap irányítását. Ő csábította Váradra azt a két későbbi szerkesztőt, Fehér Dezsőt és Sas Edét, akik a huszadik század fordulójától az első világháborúig tartó korszakban a sajtóélet meghatározó szereplőivé váltak. Indig Ottó a váradi újságírásról szóló Váradi parnasszus című könyvében írja, „Ők már hivatásos írók, professzionista publicisták voltak, ellentétben azzal az országos gyakorlattal, mely a szerkesztői székekbe politikai ambícióktól mozgatott jogászokat, teológusokat, tanárokat ültetett. Ezzel magyarázható hozzáértésük, lapjaik iránt érzett elkötelezettségük. (…) Ők formálták a váradi irodalmi ízlést, ők alakították az irodalmi közvéleményt”.

Az Iványival együtt Váradra érkező Sas Ede 1869. december 23-án, Pesten látta meg a napvilágot Hille Ede néven, apja csehországi német katonatiszt volt, édesanyját Szurmák Jozefának hívták. A sors nem volt kegyes hozzá: gyerekkori betegsége, sántasága egész életében elkísérte, de ezt a testi fogyatékosságot hihetetlen akaraterővel és munkabírással kompenzálta. Írásai már 1886-tól kezdtek megjelenni a Szegedi Híradóban és a Szegedi Naplóban, utóbbi lapnak 1889-ben munkatársa is lett, majd az aradi Alföld is belső munkatársként foglalkoztatta.

Fehér Dezső és Sas Ede tehát együtt kerültek a Nagyváradhoz, közösen dolgoztak a szerkesztőségben, sőt, közösen írtak színdarabot is Ínségesek címmel, amelyet 1893-ban be is mutattak. Egyébként később még két Sas Ede darabot játszottak Nagyváradon: a Légyott előtt című jelenetet 1900. decemberében, a Mihály pópa lányát 1907 januárjában mutatták be, ez utóbbit felújításként 1914-ben is előadták. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. Iványi Ödön 1893. októberében meghalt, helyét Sas Ede vette át, és az elkövetkező másfél évben, míg a lapot irányította, elődjéhez méltó színvonalon tartotta. Indig Ottó kiemelte már említett könyvében, hogy Sas Ede hívta Váradra Marton Manót, aki szintén a helyi újságírás jeles személyiségévé nőtte ki magát. Csakhogy az említett másfél évet, míg Sas Ede először állt a Nagyvárad élén, beárnyékolta az az erőszakos románellenes tüntetés, melyet a lap szított.

Az eset előzménye az, hogy a Nagyvárad 1893. augusztus 6-iki számában vezércikk jelent meg Súlyos vádak Pável püspök ellen címmel. Ebből idézünk: „Pituk Béla nagyváradi gör. kath. plébános egy röpiratot adott ki, melyben az excellenciás püspökről, Pável Mihályról és a gör. kath. klérus több előkelő tagjáról néhány tényekre hivatkozva azt állítja, hogy honárulók; idéz rendeletet, mely szerint a püspök utasította tagjait, hogy a magyar nyelvet igyekezzenek onnét is kiirtani, hol az már tért foglalt; fejtegeti a belényesi főgimnázium üzelmeit, felsorolja névszerint azon községeket, melyekben a kétszínű törekvés a magyarokat eloláhosította; elmondja, hogy a püspök és környezete a dáko-román eszmék rajongó táborába tereli a hívőket.” Az újság részletesen ismertette Pituk Béla röpiratát, az elkövetkező napokban szinte egész lapszámok ezeket a vádakat taglalják, ami felkorbácsolta a kedélyeket a városban. Augusztus 9-én este azután robbanásig nőtt a feszültség: a feltüzelt magyarok erőszakos tüntetést szerveztek a városban. Erről így számolt be a Nagyvárad: „A tüntetést már délután mindenki tudta. Ezért a Szent László téren volt az egész város. Müller cukrászdája zsúfolva elegáns hölgyközönséggel. A téren pedig gyűlt, gyülekezett a tüntető tömeg. Lassan-lassan tömörültek a román püspöki palota előtt. 9 óra felé elkiáltotta magát egy harsány torok:

– Le a hazaáruló gazemberrel!

Iszonyú zsivaj támadt erre. Megeredt a kőzápor, mint a veszedelem. Csörömpölve hullottak alá a palota ablakai. Közben siketítő fütyülés, macskazene, abcúg hasította a levegőt. A tömeg nőttön-nőtt. A kőzápor egyre erősödött.

Alig van már ép ablak a püspöki aulán, mikor rohamléptekben megérkezett a rendőrség, élén Rimler Károly főkapitánnyal s valamennyi rendőrbiztossal. A rendőrök lehetőleg szép szóval iparkodtak a népre hatni; hátraszorították őket és nagy szabad tért tisztítottak meg a palota előtt. Hanem a sokaság még a kordonon keresztül is röpítette a köveket.

Több rendőr megsérült a kőzáporban. A főkapitány, aki emberfeletti buzgalommal iparkodott volna a nép ezreit ösmertetni: Két súlyos dobás találta a nyakán. (…)

Közben egyre terjedt a riadó jelszó:

– Föl a kanonokokhoz!

Mint a vízáradás tajtékzó hullámai, rohant a sokaság a nagy Teleki utcán a Magyar-utcára. Azon az úton folyvást szedték a köveket. Kőváry prépost háza előtt rémséges zaj reszkettette meg a levegőt. Abcúg az oláhokkal!

A következő percben nem volt a házon egyetlen ép ablak; de még ablakfa sem. Az óriás kövek a lakásokba repültek, iszonyú rombolást, halálos ijedelmet okozva a lakók között. (…)

Azután vissza a Szent László-térre! Ott szájról szájra szállott a suttogás; végül már égreszkedtető riadó lett belőle:

– Föl az oláh szemináriumba!

Azt hitték, leszakad a vad iramodás alatt a vendéghíd. Recsegtek a karfái is: oly megzsúfolt tömeggel tódultak rá és futottak bomlottul át Olasziba. A Bémer-téri hídépítés kőrakása volt az arzenál. Az éjszaka serege átözönlött a Bazárszoroson, egyre sokasodva. Borzalmas abcúgolással tört ki az ostrom az épület ellen. Néhány rendőr állt ott: az megpróbálta a lehetetlent. Egyikük kihúzott oldalfegyverével akarta szétkardlapozni a túlnyomó tömeget. Azt majd agyonverték. Hullott a kő özönnel. (…)

A román papnevelde ablakainak teljes szétrongálása és agyonkövezése után egészen nekiszilajult már a néptömeg és leszedve az ablaktáblákat és zsalukat, ezekkel a hosszú fehér lécekkel felfegyverkezve rohantak végig az úton kínos lármával:

– Le a hazaárulókkal! Abcúg Pavel! Visszafelé jövet még egyszer kőzáporral támadták meg azokat a Széchenyi-utcai házakat, hol oláhok laknak, sőt nem egy tiszta magyar család ablakát is érték véletlenül a repülő kövek. (…)

Mikor itt útközben minden oláh ablakát teljesen összezúzták, akkor vadul ordítozva rohantak a Fő utcára. A színházból éppen akkor tódult ki a közönség és bámulva nézték a ritka látványt. Aztán átment a tömeg a vendéghídon egyre dübörögve és abcúgolva. A gyönge alkotmány minden pillanatban leszakadással fenyegetett.

A kispiacon rengeteg népség csatlakozott a visszaérkezett tüntetőkhöz. Mint a lavina úgy nőtt hirtelen a sokaság. Fülsiketítő kurjantásoktól visszhangzott az éjjeli órákban máskor csendes kispiac. (…)

Fél tizenegy lehetett, mikor a püspöki palotán elpusztított a tömeg minden elpusztíthatót: azután visszavonultak a Szent László térre és énekelni kezdettek.

A rendőrség tehetetlenül nézte végig a kínos rombolást. (…)

A püspöki palota dörgetésébe beleunt tömeg nagy részének éppen akkor jutott eszébe, hogy jó volna a Várad velencei gör. kel. plébánia és az avval kapcsolatos oláh iskola felé is egy kirándulást tenni s egy kiadott jelszóra hirtelen megindultak óriási lárma és danolás közepette végig a Zöldfa utcán és a nagy töltésen.

Már a töltés végére értek, amikor egyszerre csak szemben találták magukat a katonák szuronyaival, mire mintegy varázsszóra megfordult a tömeg s hanyatt-homlok rohant vissza a Szent László térre s itt tömören állást foglalt. A katonaság csakhamar utolérte a menekülőket, de egyelőre megelégedett azzal, hogy elfoglalja a vezénylő százados által részére kijelölt pozíciókat. (…) Egyidejűleg egy eskadron huszárság is állást foglalt a Szt. László téren (…) komolyabb összeütközésre nép és katonaság között nem került sor s utóbbi mintegy éjjeli 2 óra felé bevonulhatott a laktanyába.”

Azért idéztük hosszabban az akkor történteket, mert az ügyből évekig tartó per lett, melynek több mint harminc vádlottja, és két fővádlottja volt, utóbbiak közül az egyik maga Sas Ede, aki a vád szerint izgató beszédeket intézett a tüntetésre összegyűlt néphez. A Nagyváradi Törvényszék mind a két fővádlottat hat-hat hónapi börtönnel sújtotta magánszemélyek elleni erőszak bűntette miatt, a többi vádlottat pedig kisebb-nagyobb fogházbüntetésre ítélte. A Nagyváradi Ítélőtábla azonban mindkét fővádlottat fölmentette, a többi vádlottra nézve pedig részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét. A Magyar Királyi Kúria 1898. január 20-iki tárgyalásán egész terjedelmében helybenhagyta az ítélőtábla ítéletét. Mindazonáltal a helyiek közül sokan mindvégig a tüntetés értelmi szerzőjeként, és a fő felelőseként tekintettek Sas Edére, aki 1895-ben Budapestre költözött. Csak feltételezni lehet, hogy az elköltözésben közrejátszott ez az ügy és a rá nézve kedvezőtlen elsőfokú ítélet is. Budapesten a Fővárosi Lapok és a Pesti Napló munkatársaként dolgozott. Rengeteget írt, szerzőként közkedveltségre tett szert, 1895 májusában a szegedi Dugonics-társaság tagjává választották. 1897 májusában megnősült, 1898 márciusában családnevét hivatalosan is Sasra változtatta. Ugyanebben az évben, immár a teljes felmentés után ismét tisztává vált számára a váradi levegő, így könnyebben elfogadhatta Láng József laptulajdonos felkérését, hogy vegye át ismét a Nagyvárad szerkesztését. Az akkorra már több kötetes szerzőként ismertté vált Sas Ede visszatérése késztette Fehér Dezsőt arra, hogy kilépjen a Nagyvárad szerkesztőségéből és új napilapot alapítson, ez lett a Nagyváradi Napló. Sas Ede Váradra való visszatérésétől, és a Nagyváradi Napló beindításától kezdve az első világháború kitöréséig számítható a nagyváradi újságírás aranykora, amikor négy színvonalas napilap: a Nagyvárad, a Nagyváradi Napló, a Szabadság és a római katolikus egyházmegye lapja, a Tiszántúl hadakoztak egymással az olvasók és nem utolsó sorban a különféle hatalmasságok kegyeiért.

Ennek a küzdelemnek a megvívásához Sas Ede nem válogatott az eszközökben. Bár ő anyagilag ettől egyre csak gyarapodott, a korban ő volt az egyetlen váradi újságíró, aki a szerkesztői munkából meg tudott gazdagodni, de a pénzhajhászásnak és az intrikáknak megvolt a hátulütője is. Alig fél éve volt Nagyváradon, amikor helyi kollégái bojkottot hirdettek ellene. Erről így számol be a Nagyváradi Napló 1899. május 20. száma: „A vidéki hírlapírók szövetségének nagyváradi bizottsága tegnap este 7 órától 11 óráig a zsurnalisztika történetében ritkán előforduló esettel foglalkozott. (…) Az ülésen elhatározták, hogy Sas Ede hírlapírót boycottálják a helyi bizottságból és ez iránt javaslatot tesznek a V. H. O. Sz. (Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége – szerk. megj.) központjánál is. Sas Ede ellen az incollegiálitás vádjai hangzottak fel lépten-nyomon és ennek következménye lett a tegnapi határozat. (…) Az ülésen Szathmáry Zoltán a következő inditványt terjesztette elő: Tisztelt választmány! Tekintettel arra, hogy Sas Ede hírlapiró eddigi itteni működésével nap-nap után annak adta bizonyítékát, — hogy önző érdekeinek képes feláldozni az egész nagyváradi hirlapirói kar existencziáját és reputáczióját, tekintettel arra, hogy viselkedésével csak a hirlapirók tekintélyét rontja meg a nagyváradi közönség előtt, melynek jóakaratát és jóindulatát annyiszor tapasztaltuk, tekintettel arra, hogy egész múltja az itt nem kodifikálható cselekedetei miatt csak ártalmára volt ezen testületnek, indítványozom, hogy Sas Edét, mint aki (…) hírlapíró társaink ellen egyik intrikát a másik után követi el, mert aki minden kollegáját, ahol csak teheti, megmarja és kisebbíti úgy az ő, éppen modora miatt szűk körű társaságában, mint különösen a kénye-kedvére bocsájtott »Nagyvárad« czímű lapban, ismételten indítványozom: miszerint őt a V. H. O. Sz. nagyváradi bizottságából egyszersmindenkorra kizárjuk, vele minden társadalmi és hivatalos érintkezést megszakítunk (…)”. A bojkottra való felhívást végül hat az egyhez arányban megszavazták, és egyben kijelentették azt is, hogy amennyiben Sas Ede tagja marad a szövetségnek, akkor ők maguk lépnek ki belőle. De végül nem lett következménye az ügynek, Sas Edét nem zárták ki a Vidéki Újságírók Országos Szervezetéből.

Kultúrtörténeti emlék

Ezek a torzsalkodások azonban nem fordították el az újságírók figyelmét a Nagyváradot érintő legfontosabb ügyektől. Itt kell megjegyezni azt, hogy a Nagyvárad főszerkesztőjeként Sas Ede is a haladást képviselte és támogatta a város fejlődését. Felemelte szavát, hogy Nagyvárad a királyi tábla megyei székhelye legyen, kardoskodott a Kereskedelmi Kamara Nagyváradra költöztetése érdekében. Az új városháza és a kőszínház építésének az ügye, a közvilágítás bevezetése is fontos volt számára. Sas Ede közkedvelt író volt, köszönhetően könnyed, humoros stílusának, amivel a komoly témáknak is egyfajta joviális, kellemes hangulatot tudott kölcsönözni. Nagyváradnak már régóta szüksége volt egy új városházára, Sas Ede erről a súlyos hiányosságról is könnyed hangnemben tudott írni 1900 februárjában: „… a városháza urainak rettenetesen fő a fejük, hogy hova helyezzék hát el a városi hivatalokat, ha a királyi tábla részére át kell engedni a mostani bagolyvárat, amelynek oduiban nem laknék el egy réti csikasz fenevad sem – hisz ma már a farkasnak is modernebb igényei vannak. Először tudvalevően az a terv merült föl, hogy a városházát a Zöldfa szállóban kell elhelyezni. Igen, de az ötlet ellen súlyos aggodalmak merültek föl. A városatyák, akik mindig sanda szemmel ellenőrzik a városi tisztviselők működését: úgy okoskodtak, hogy az alkalom tolvajt, azaz örökké villásreggeliző, lakmározó és ozsonnázó tisztviselőket fog szülni. Közel lesz a szálloda étterme s ezért a tanács egy-egy kis pörkölt mellett fogja tárgyalni a fontos ügydarabokat; a bizottságok kávézva üléseznek és a közgyűlést pedig fölterített asztal mellett fogják megtartani (…) Ez a félelem aztán, hogy a városháza egy nagy lakomázó kompániává alakul át, megingatta a Zöldfa híveit. Pedig milyen érdekes lett volna fölírni a vendéglő ajtaja felé: Vendéglő a városházához. A városháza fölé pedig ezt: Városháza a vendéglőhöz.

Abban minden nagy és kisebb kaliberű elme egyetért Nagyváradon, hogy legcélszerűbb lenne új, fényes, pompás és drága városházát építeni. Ennek a nagyszerű tervnek nincs is, csak egyetlen akadálya, de ez az egy akadály aztán olyan hatalmas, hogy lehetetlenné teszi azt a fényes álmot, mikép nálunk a városi tisztviselők bűzös, sötét, nyirkos kazamaták helyett emberhez és hivatalnokokhoz méltó szobákban dolgozzanak. Nagyvárad tudvalevőleg igen messze áll anyagiak dolgában a régi Velencétől, ahol a paloták falait vékony aranylemezekkel vonták be. A város anyagi helyzeténél csak polgárainak anyagi helyzete rosszabb, akik között már vagyonos embernek kiáltják ki azt, aki nincs fülig az adóssággal.”

A villamos bevezetésének az ügyét is felkarolja a Nagyvárad, erről is sziporkázó gondolatokat oszt meg Sas Ede olvasóival a fentebb idézett cikk keretében: „Szóval mindenki örül a villamos vasútnak, csak a bérkocsisok vannak kétségbeesve, hogy ha az átkozott elektromos masina fog utcáinkon keresztül-kasul robogni: ők tormával és paprikás lével mérhetik ki a paripáikat. Pedig hát a bérkocsisok aggodalma merőben alaptalan. Éspedig azért, mert a villamos vasút nagyon olcsó és ezért nagyon demokratikus közlekedési eszköz. Márpedig a mai demokratikus korban ki akarna a nép közlekedési eszközéhez folyamodni? Legyenek nyugodtak a bérkocsisok, különösen pedig a kétfogatúak: Nagyváradon a villamos vasút idején is bérkocsin fognak járni azok, akik voltaképpen – nem igen tehetik. Mert Nagyváradon igen kevés ám a pénz; de annál több az úr!”

A Nagyvárad igyekezett úgy szorgalmazni a város fejlődését elősegítő befektetéseket, hogy mindez Sas Edének konkrét előnyöket is hozzon. Az újságcsinálás alapvetően üzleti vállalkozás volt számára, de az irodalmi sikereket sem a megteremtett művészi értékkel, hanem az anyagi haszonnal, illetve az ehhez kapcsolódó, avagy ezzel is járó társadalmi elismertséggel mérte. Természetes tehát, hogy ott volt a helye az egyébként jószándékú, de dilettáns írókat tömörítő Szigligeti Társaságban, és az itteni kapcsolatainak, illetve befolyásának köszönhetően az a megtiszteltetés érte, vagy elintézte, hogy a kőszínház hivatalos megnyitó ünnepségén, 1900. október 15-én az ő prológusát olvasták fel. A Szigligeti háza című költemény bár művészi szempontból nem kiemelkedő alkotás, de fontos helytörténeti adalék, ezért idézünk belőle. Az első szakasza így hangzik:

Te legcsodásabb háza a világnak!
Rajongva nézem bűvös falaid.
A földi mámor, földöntúli vágyak
Az örök dicsőség, mind itt lakik!
Festett tündérkert! A panasz, a vád
Zúgó viharként támadnak ma rád.
S én e viharban megrendülve kérdem:
Mi most a színpad – s mi volt régen?

Majd a színház múltjának korszakait idézi meg egy-egy strófával. A történelmi számbavétel után magát Szigligeti Edét szólítja meg egy hét strófás betéttel, arra kérve, hogy legyen mintegy égi védnöke e földi művészi hajléknak. Majd a jókívánság következik:

Hogy mi körül zúg a zavaros ár,
Hogy minden szépet, jót örvénybe zárjon:
Álljon e ház, miként a sziklavár,
Mint hegytetőre épült templom álljon!
S ha szennyes árvíz zúdul a világra
Legyen az ideálok Ararátja!
Mert jaj a népnek – sorsa rút halál,
Ahol nem divat – az Ideál!
Támadjon itt igaz magyar világ,
A költészet bűbájos virulása:
Magyar földből fakadó virág
Legyen sasfészek, melyből az eszmék
Magasra törve a napot keressék,
Fehér legyen a szárnyuk – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!

A prológus utolsó előtti versszaka:

S amit a törpe kor ma csak nevet:
Itt prófétája szóljon ihletetten.
Lobbanjon föl a hazaszeretet
Tűzoszlopa a sivatag jelenben!
Támadjon költő, kinek dörgő hangja
Hazafiságnak legyen ércharangja.
És hirdessen a jóknak víg esztendőt:
Hisz megbűnhődtünk múltat s jövendőt!….

Majd miközben a zenekar halkan a Himnuszt kezdi játszani, felhangzik az utolsó versszak:

…Ti, kik itt vagytok – halljátok szavunk?
S visszhangja kél-e, lázasan remegve?
Hisz minden vágyunk, égő óhajunk,
Hogy utat leljünk mindig szívetekbe!
Ti, kik itt vagytok – imádkozzatok:
Teremtsünk mi is egy nagy korszakot!
Az ideálnak! Mi küzdő hazánknak!
Magyarok Istene! Úgy áldd meg ezt a hazát.

Sas Ede irodalmi tehetségénél sokkal nagyobb volt üzleti rátermettsége. A váradi sajtó konkurenciaharcában ő mutatkozott a legagilisabbnak. Hegedűs Nándor újságíró, aki személyesen ismerte őt, azt írja, hogy a Magyar Távirati Iroda, a Pester Lloyd, a Pesti Hirlap és a Budapesti Hirlap tartott Nagyváradon sorfizetés ellenében tudósítót, és ez mind a négy lapnál Sas Ede volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy az újságírók nem szerették őt, aki még ezeket a kis jövedelemforrásokat is elorozta tőlük. Hegedűs ezt is írja róla: „sánta is volt, béna is volt, de fürgeségben és agilitásban vetélkedett öt ép emberrel és csakhamar mint a dagály harapott le egy-egy darabot Láng József lapvagyonából.” A manőverezések eredményeként a Nagyvárad 1901. augusztus 3-án egy hírlapkiadó részvénytársaság tulajdonába kerül, melynek sokak meglepetésére Sas Ede lett a főrészvényese. Másik pályatársa, az őt szintén személyesen ismerő Tóth Sándor egy 1921-ben írt, egyébként rendkívül rosszindulatú, sőt, dehonesztáló cikkben emlékezik vissza arra, miképpen kaparintotta meg Sas Ede Láng József lapját: „Bebeszéli Láng Józsefnek, kiadójának, aki e kampányban (az 1899-es bojkottról van szó – P. I.) fedezte, tartotta az ellenszenv dacára is, amely Sas Edével szemben megnyilatkozott, hogy alakítsa át a nyomdát és a lapot részvénytársasággá. Ez meg is történt. Az elhelyezett részvényeket Sas Ede visszakunyorálta (…). Mikor a részvények többsége a markában volt, Sas Ede közgyűlést hívott össze, amelyen az ő strohmannjai, nagyrészt a vállalat vele cimborázó alkalmazottai és kávéházi csellengők jelentek meg s kimondták, hogy a lapot és a nyomdát Sas Edének adják át. Láng máról holnapra szegény ember lett s kénytelen volt kivonulni az üzletből, amelyet ő teremtett meg.” A cikk durva hangneme miatt fenntartásokkal kell kezelni az abban foglalt állítások hitelességét, viszont tökéletesen érzékelteti azt, hogy egyes kollégáiban milyen erős ellenszenvet volt képes kelteni Sas Ede, aki miután teljesen átvette az uralmat a Nagyvárad fölött, kérlelhetetlenül a saját üzleti érdekeinek a szolgálatába állította azt.

Ady és Sas

Ellenszenvről szólván és az eddigiek után talán nem lesz meglepő, hogy Sas Edének a Nagyváradra kerülő Ady Endrével is meggyűlt a baja, bár kapcsolatuk igen kedvezően indult. Sas Ede jó újságírói, szerkesztői szimatának bizonyítéka, hogy ő közölt Nagyváradon először Ady-írást, méghozzá még egy Debrecenben írt kritikáját. Ady hálás is volt neki ezért, és miután Nagyváradra került, az első itteni hónapjaiban kedvező kritikát írt Sas Edének a Mesék a valóságról című verses kötetéről. Később azonban kiismerte a befolyásos szerkesztőt, és valósággal ellenségekké váltak. Az első nyílt csörtére azt követően került sor közöttük, hogy a Debreceni Friss Újságban támadó cikk jelent meg Nagyvárad ellen, mely már egy sor közintézményt elorzott Debrecen elől, és most a közigazgatási tanfolyamot is el akarta volna venni. Ady Endre a Nagyváradi Naplóban fűzött megjegyzést ehhez cikkhez: „Ezt a debreceni lapot Sas Ede nagyváradi hírlapíró szerkeszti. Újabb adat arra, hogy bizonyos egyéniségek sem erkölcsi, sem semmiféle inkompatibilitást nem ismernek”. Sas Ede helyett Harsányi Sándor, a debreceni lap szerkesztője válaszolt s vádakra. Leírta, hogy Sas Ede ugyan főszerkesztője az újságnak, de annak tartalmába a politikai irányításon kívül nem szól bele. Ha hinni is lehet ennek az állításnak, ez a helyzet önmagában véve megkérdőjelezte Sas Ede álláspontjának hitelességét és őszinteségét. 1901 decemberében lovagias ügy is kerekedett a Sas Ede és Ady közötti ellenszenvből. Sas Ede írt egy verset a Nagyváradi Magyar Színpadba, illetve a Nagyváradba. Másnap Ady Endre a Színházi Újságban parodizálta a verset. Ennek az Ady kötetekben nem szereplő gúnyversnek az utolsó részét idézzük, már csak azért is, mert jól leírja azt, milyen embernek látta Sas Edét sok kortársa:

Szólnak sokan, változik fű, fa is,
De némely ember állandóan hamis.
Másnak mégis van őszinte sora,
De ez őszintén nem írt még soha.
Kedve, könnye, sírása tettetett,
Gyűlölt mindig, sohasem szeretett.
Írása, lelke, mindene sottis,
Kamatoztatja – még a lantot is.

Az afférnak következménye lett: Karácsonyi Aladár, a Nagyvárad munkatársa provokálta Kaczér Vilmost, a Színházi Újság szerkesztőjét, amiért Kaczér lovagias elégtételt kért. A pisztolypárbaj a volffi erdőben zajlott le, Karácsonyi huszonöt méterről lőtt, de nem talált, Kaczér nem élt a lövés jogával, a párbajnak így nem volt sérültje.

Ady és Sas Ede utolsó nyilvános kakaskodása 1903 tavaszán zajlott le, amikor Ady Endre a helyi napilapok előzetes megegyezése ellenére leközölte a Nagyváradi Naplóban azt, hogy dr. Somló Bódog nagyváradi jogakadémiai tanár ellen a tanári kar több tagja állásfoglalást fogalmazott meg, mert antimonarchistának, ateistának és anarchistának minősítették nézeteit. Ady írása országos felzúdulást keltett, váradi kollégái azonban, köztük természetesen Sas Ede is szószegéssel vádolták meg őt. Ezekre válaszul írta Ady szerkesztői üzenetét a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában, többek között ezt: „A „Nagyváradi Napló” ellen ízléstelen és oktalan kirohanást intézett tegnap két nagyváradi lap, a „Szabadság” és a „Nagyvárad”. (…) Ők tudniillik azért haragusznak, mert a nagyváradi jogakadémia szenzációs, fölháborító botrányát mi tártuk legelőször a nyilvánosság elé, s hogy újságíró nyelven szóljunk: zsurnalisztikailag mi vezettük be az ügyet.(…) – A szószegés vádja hát nem való és komikus is. Sas Edéhez, a kollegialitás híres apostolához külön szavunk van, mert durva kirohanását ő is megtoldta egy szóval. Mi nem irigyeltük az ő sikereit a tejgazdaság, biztosítás-kötés és hirdetés-akvirálás terén stb., mért irigyli ő tőlünk azt a zsurnaliszta-sikert, mely pláne nekünk nem hozott anyagi hasznot sem.” Sas Ede nem maradt adósa Adynak és a Nagyváradi Naplónak, ezt írja a Nagyvárad június 3-i számában Szerkesztői üzenetként: „Ami egyébként a Nagyváradi Naplónak e lap szerkesztőjére tett megjegyzését illeti, arra mi viszont azt jegyezhetjük meg, hogy igénytelen nézetünk szerint a közönség valószínűleg többre becsüli azt az újságírót, aki teheneit feji, mint azt, aki a publikumot feji meg.” Június 5-én még egyszer odaszúr Adynak: „A Nagyvárad szerkesztője igenis büszke rá, hogy a portája körül látszik a tevékenység nyoma. Akinek ez nem tetszik, pukkadjon meg az irigységről. De aki azt meri állítani, hogy amit a Nagyvárad szerkesztője szerzett, azt nem a legszigorúbb tisztesség útján szerezte, az közönséges, rágalmazó gazember”.

Ady Endre 1903 októberében elhagyta Nagyváradot, de Sas Edének maradt így is bőven ellenfele a városban. Folyamatosan párbajozik, szinte nincs olyan év, ami eltelne úgy, hogy ne keveredne bele valamilyen becsületbeli ügybe, és a párbajok megvívásában testi fogyatékossága sem gátolja. Még Kun Bélával is összerúgta a patkót, aki akkoriban nagyváradi újságíró volt. Mindemellett, ha érdekei megkívánták, akkor a párbajellenes mozgalmat támogatta. A Nagyvárad az új évszázad első évtizedében hű krónikása, sőt, esetenként előmozdítója volt a város páratlan fejlődésének, melynek egyik jelentős lépcsőfoka volt a városháza felépítése, majd felavatása 1904. január 10-én, a villamosforgalom beindítása 1906. március 1-jén, stb. Az évek során Sas Ede nemcsak helyi, de országos befolyásra is szert tett, amit szintén személyes érdekeinek megfelelően igyekezett kamatoztatni. A már említett VHOSZ igazgatósági tagjaként 1905-ben felvetette azt, hogy a szervezet tagjai lépjenek be a szociáldemokrata-párt szakszervezetébe. Sas Ede hivatalos indoklása szerint erre azért lenne szükség, hogy rendezzék a hírlapírók anyagi helyzetét, továbbá az újságírók és a kiadók közötti jogviszonyt. Úgy állította be saját javaslatát, mint a proletár sorban tengődő újságírók életkörülményeit javító eszközt, valójában az volt a szándéka, hogy megnehezítse az új lapok létesítését, mert azok konkurenciát jelentettek a már meglévő lapoknak, tehát a Nagyváradnak is. Terve valamiért nem sikerült, és egy év múlva, 1906-ban már kárhoztatta azokat, akik a választásokon a szociáldemokrata pártra szavaztak. 1907-ben a Petőfi Társaság rendes tagjává választották. 1909-ben a nagyváradi újságírók szövetségének megalkotásában ügyködött, mely szervezetnek elnöke is lett.

Újságíró sztrájk

Sas Edét a felsoroltakon kívül megválasztották több más közhasznú egyesület, bizottság, egylet tagjává. Társadalmi beágyazottsága egyre mélyebb és biztosabb lett, ami fontos biztonsági hálót jelentett számára 1912-ben, amikor belefutott nagyváradi pályafutásának egyik legnagyobb konfliktusába, amiből a magyar sajtótörténet első vidéki újságíró sztrájkja kerekedett.

Az akkoriban ellenzéki lapnak számító Nagyvárad megírta, hogy gróf Tisza István gazdaságában az egyik kútnak a vize fertőzött, és mindazok a cselédek, akik ittak a kút vizéből, megbetegedtek. Marton Manó szerkesztő az értesülést Tisza István cáfolata ellenére fönntartotta. Sas Ede szerint emiatt történt az, hogy a Nagyvárad nyomdája abban az évben a posta nyomtatványszállításából jóval kevesebbet kapott, mint a kormánypárti lapok nyomdái, ami természetesen kevesebb bevételt jelentett a Nagyvárad tulajdonosának. Ez rendkívül felbőszítette Sas Edét, aki emiatt Marton Manó szerkesztő szerződését tizenöt évi kifogástalan munka után azonnali hatállyal fölbontotta, nevét tudta nélkül levétette a lapról. Az ügy pikantériája, hogy a kútmérgezésről szóló esetet maga Sas Ede telefonálta meg a budapesti lapoknak, amiért ő fel is vette a tudósítói díjakat. Vagyis úgy próbált lavírozni, hogy a kormánytól és az ellenzéktől is pénzt tudjon szerezni. Amikor a Nagyvárad másik három belső munkatársának a tudomására jutott, hogyan bánt el Sas Ede Marton Manóval, szolidaritást vállaltak szerkesztőjükkel és sztrájkba léptek. Dutka Ákos, Nagy Andor és Hajnal Jenő memorandumot fogalmaztak meg, melyben követelték, hogy Marton Manó kapjon teljes elégtételt, a maguk részére pedig 30 százalékos béremelést, tisztességes bánásmódot és egészséges munkahelyiséget követeltek. Szinte a teljes nagyváradi sajtó szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal. A váradi újságírók 1912. április 6-án nyilatkozatot adtak ki, melyben azt írják: „Kollegiális közösséget teljesítünk, amikor ezennel kijelentjük, hogy a Nagyvárad munkatársainak férfias és önérzetes állásfoglalását helyeseljük, hogy a Marton Manót ért méltatlan inzultust kari sérelemnek tekintjük, hogy a Sas Edénél tovább nem dolgozó kollégákkal minden irányban szolidárisak vagyunk és maradunk, hogy az újságírói kar ellenségének tartjuk mindazokat, akik e mozgalom után a Nagyvárad-ot akár munkájukkal, akár csak hírszolgáltatással is támogatják, hogy kötelességünknek ismerjük azokat minden téren bojkottálni s egyben fogadjuk, hogy mi magunk minden rendelkezésünkre álló eszközzel dolgozunk önérzetes kollégáink küzdelmének sikere érdekében.” A nyilatkozatot tizenkét újságíró írta alá, köztük Pásztor Ede, Emőd Tamás és Hegedűs Nándor. A szélesebb váradi társadalom is a tiltakozó újságírók mellé állt: a Royal kávéházban gyülekező sztrájkolókat sokan keresték fel. „Az üdvözlők között volt Rimler Károly polgármester is, aki kitartásra buzdította az újságírókat. (…) Az éj folyamán több fővárosi újság szerkesztősége küldött szívélyes üdvözlést a sztrájkolóknak” – olvasható a Nagyváradi Napló 1912. április 7-i számában. Fehér Dezső lapja április 10-én arról számolt be, hogy a magántisztviselők bojkottot hirdettek Sas Ede és a Nagyvárad ellen, az általuk április 7-én elfogadott határozati javaslat leszögezi, hogy a Nagyváradi Magántisztviselők Egyesülete mélyen elítéli Sas Ede felháborító eljárását, azonosítja magát a hírlapírókkal és bojkottálja a Nagyváradot. Olyan kávéházba vagy fodrászterembe, ahova Sas Ede lapja jár, nem teszik be a lábukat. Felhívják főnökeiket és a kereskedőket, hogy a Nagyváradban ne hirdessenek. Április 8-án a Kereskedelmi és Iparkamarában a polgárság és a munkásság részvételével népgyűlést tartottak, ahol szintén bojkottra szólítottak fel a Nagyvárad ellen. Április 9-én este már színes röpcédulák jelentek meg a városban ezzel a felirattal: „Önérzetes ember nem olvassa, nem hirdet benne, nem fizet elő a Nagyváradra”. Mindez azonban nem roppantotta össze Sas Edét, a sztrájktörés ódiuma ellenére talált új kollégákat, akikkel tovább tudta vinni a lapot, és még azt is elérte, hogy az új munkatársakat felvegyék a VHOSZ-ba. A történteket mégis megsínylette a Nagyvárad, mert legtehetségesebb újságírói hagyták faképnél, sőt, Marton Manó és Dutka Ákos új lapot alapítottak Új Nagyvárad címmel. De nemcsak a csodák, hanem a botrányok is három napig tartanak, Sas Ede alig fél évvel a botrányos ügy után máris egy újabb megtisztelő közösségi kulturális megnyilvánulás egyik főszereplőjévé vált. A Szigligeti Társulatnak régóta dédelgetett vágya volt, hogy névadó írójának egész alakos szobrot állítson Nagyváradon. Az összegyűlt adományokból Margó Ede neves szobrász készített mellszobrot, amit 1912. december 15-én nagy ünnepség keretében avattak fel a szintén a Szigligeti nevét viselő színház előtt. Itt olvasták fel Sas Ede Szigligeti szobránál című versét. A helytörténeti kuriózumnak számító tízszakaszos költemény első és utolsó strófáját idézzük:

Elődbe nem büszke koturnusba lépünk,
Hivalgó nagy zajjal nem ünnepelünk;
Csak egy pár szál virág, mit számodra tépünk,
Késő legényeid, ős Céhmesterünk!
Csak egy pár szál virág: magyar föld virága,
Aminő volt lelked, költészeted is…
Mellyel megtelt vala színpadunk világa,
Mely kicsendült édes, bűbájos nótákba,
S délibábos álmok országába visz…
Ezt a dalt, e helyen, színfalaink között
Ő pendítette meg, tűz ujjaival;
Jaj ha en-magából lelkünk kivetkőzött,
Hogy el ne ringatja többé ez dal!…
Szivünk dobogása rezdül minden hangba,
Erre az ütemre lejt bennünk a vér;
Csitt, hallgassuk! Ez a kis falunk harangja
Ez a tiszaparti füzesek galamja: –
Ebben a nótában lelke s a mi lelkünk
Mindörökre él!…

Világháború, búcsúzó

Amikor ez a szoboravatás megtörtént, addigra már a háború előszelét lehetett érzékelni, hamarosan be is következett a katasztrófa: 1914-ben kirobbant a világháború. Sas Ede karrierje azonban úgy tűnt, hogy töretlenül halad felfelé. 1917-ben, Rádl Ödön halála után a Szigligeti Társaság elnökévé választották. A háborús időszakban fedezte fel Sas Ede az új művészi kifejezési eszközt, a filmet. Kapcsolatba került a magyar filmgyártás úttörőjével, Janovics Jenővel, megírta a Méltóságos rabasszony című forgatókönyvét, az ebből forgatott film 1916-ban készült el, később további három Janovics filmet forgattak Sas Ede írásai alapján.

1918. januárjában Nagyváradon még megünnepelték harminc éves írói és hírlapírói jubileumát, hogy aztán ugyanannak az évnek a májusában bejelentse búcsúzását a várostól. Sas Ede megérezte, hogy a háborút Magyarország elveszíti, és ezzel együtt elveszhet Várad is, ezért még időben felszámolt mindent, ami anyagilag a városhoz kötötte: újságját átadta annak a Hegedűs Nándornak, aki a néhány évvel korábbi újságíró sztrájk során ellene megfogalmazott nyilatkozat egyik aláírója volt. A Nagyvárad 1918. május 31-iki számának Búcsúzó című vezércikkében így vall: „Mikor idekerültem, néhai való mesteremnek, Iványi Ödönnek az oldalán, mi volt akkor Nagyvárad? Egy igazi vidéki kisváros vett körül bennünket, a maga kezdetlegességével és elmaradottságával. (…) Friedrichstrassei elevenségű és párisias kacérságú korzónk helyén még ott kígyózott a szűk Bazár-szoros; s a város közepén bizony könnyen megszámlálhattuk az emeletes házakat. Én még részt vettem a gyűléseken, amelyeket derék Mezey Mihállyal tartottunk, hogy csináljuk meg végre a közúti vasutat; s haj, mennyi csatát vívtunk, szóval, tintával, az öreg, csökönyös Sal Ferenc apánkkal azért, hogy legyen-e hát Nagyváradnak, a nyári fabódé helyett, kőszínháza? Az én szavam volt az első, amely a Bémer-téri szép hajlékban megcsendült; a pályám első – legkedvesebb – koszorúját Nagyvárad várostól kaptam a gyönyörű színházavató estén. Elsők között hallóztam bele a nagyváradi telefonba, amivel Róth János bácsi kultur-vágya, modern vállalkozó szelleme bennünket megajándékozott; és láttam az első villamos lámpák kigyulladását – láttam kikelni, sudárba szökkenni mindazt a sok nemes magot, amelyet a jövő Nagyvárad rajongó, immár nagyrészt porladó álmodói elvetettek; láttam megvalósulni, diadalmaskodni azt a nagyszerű, hatalmas, minden akadályt leküzdő Akaratot, ami ennek a városnak a lelkét mindenkor eltöltötte, fűtötte és feszítette. Ez a lendület, ez az akarat magával ragadott engem is – s bizony jóleső öntudattal gondolok arra, hogy hű és becsületes napszámosa voltam a nagy munkámnak, ami a régi Nagyvárad lerombolásában, az újnak megteremtésében itt mindenha oly lázas és fölemelő igyekezettel folyt. (…)

Láttam e város büszke és dicsőséges nagyratörését, – tanúja és részese voltam küzdelmeinek, viszontagságainak, mikor bekövetkezett a nagy földindulás, a rettentő világkatasztrófa előestéje, amikor még csak rátette lábát a földre a vassarkú kolosszus, a Háború, – s már erre az első toppantásra összeomlott minden, ami nem volt elég erős és szilárd. S láttam a világégés idején nagyszerű erényei kivirágzását, a könyörület, a haza és emberszeretet csodálatos működését. (…) És örvendezve láttam és látom azt is, hogy e város, minden megpróbáltatása után, kifogyhatatlan őstermő talaja a regeneráló magyar erőnek. Látom a pusztulás romjainak eltakarítását. A romokon felpezsdülő új és gazdagabb életet. Új tervek kirajzását látom, új akaratok harsogó indulóját hallom – az alkotás vágya, mint a jóvérű mén, türelmetlenül harapja zaboláját. Egész Magyarország az újjászületés processzusát éli – sehol ez a törekvés nem oly heves s nem hordja magában annyira a siker föltételeit, mint Nagyváradon. Egy nagyszerű, ízig-vérig modern város van itt kialakulóban, amely minden tekintetben szebb, jobb és tökéletesebb lesz, mint a régi volt, amelynek köveit én is segítettem, tőlem telhetőleg, összehordani.

Tisztában volt azzal is, milyen szerepet játszott Nagyvárad sajtóéletében: „Mikor Nagyváradra hozott a sorsunk, Iványi Ödönt és engem, közismert dolog, hogy az újságírás itt ugyancsak gyerekcipőt viselte. (…) Ma már büszke lehet sajtójára Nagyvárad – s a modern élet haladásának keretében nagyszerű kilátások nyílnak meg újságaink jövő fejlődésére nézve is.”

Az életút vége

1918 júniusában Sas Ede már a budapesti Uher Filmgyár dramaturgiai igazgatója volt, több film is fűződik a nevéhez ebből a korszakból: az Eötvös József báró egyik költeményéből készült adaptáció, A megfagyott gyermek (1921) című némafilm az 1920-as évek egyik meghatározó magyar filmje. Két, Petőfivel kapcsolatos film elkészítésében is részt vett, a Bolond Istókban, és a Hevesi Sándorral közösen írt, magának a költőnek az életútját felidéző Petőfi című némafilmben. Mindkét alkotás 1921-ben készült el. 1922-től a Pesti Hírlap munkatársa volt. Ebben az időszakban is folyamatosan alkotott, különösen gyermekkönyvei és az ifjúságnak szóló írásai voltak közkedveltek. Sas Ede 1928-ban hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik. A Pesti Hírlap szerkesztősége nevében Kosztolányi Dezső mondta a búcsúztatót: „Először látom pihenni. Mindig sietett, jött valahonnan, vagy ment valahová. Most megállott. Mindig mozgott, lüktetett, lángolt. Most mozdulatlan. Mindig serénykedett, percegett, zümmögött a tolla. Most hallgat. A hangyához hasonlított. Kétszer, háromszor akkora terhet emelt vállára, mint a teste és birta-állta. A munka hőse volt. Csak a munkát szerette és a munkában az életet és az életben bennünket. Azon a napon halt meg, mikor orvosai hivatalosan kimondották, hogy többé nem szabad dolgoznia. Ezt nem tudta, de megérezte és a szívét megállította. Azon a napon adjuk át drága hamvait a földnek, mikor a gyermekeket, az ő kis barátjait, akiket annyi ötlettel és szívből fakadó melegséggel mulattatott, elbocsátják az iskolából és megkezdődik a hosszú, nagy vakáció. Életében, halálában a munkát dicsőíti. Áldott legyen ”

Ez a munkás élet nem teremtett kiemelkedőt, de Nagyváradon ösztönzőleg hatott arra, hogy nagy dolgok történjenek. Sas Ede legnagyobb érdeme talán az, állapította meg Indig Ottó, hogy meghonosította Nagyváradon a kapitalista versenyszellemet, és ezzel hozzájárult az irodalmi-művészeti élet fellendüléséhez is. Az utókort tehát nem hálásnak vagy hálátlannak, hanem sokkal inkább igazságosnak kell mondanunk, amiért nem vezette be Sas Edét a közös emlékezet panteonjába. És emiatt valószínűleg maga Sas Ede lepődne meg a legkevésbé, erre enged következtetni a sírján olvasható saját sírverse, amivel összegezte az utána jövők számára szorgalommal leélt életének eredményét:

„Fáradtam, küszködtem,
semmit el nem értem –
s voltaképpen élni
soha rá nem értem.”

Felhasznált irodalom:

Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798-1944), Kriterion, 1991
Indig Ottó: Várdi parnasszus, irodalmi és sajtóélet a századfordulón, Literátor, 1994
Indig Ottó: A nagyváradi újságírás története, Bihari Napló Kiadóvállalat, 1999
Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai, Akadémiai kiadó. 1957
A korabeli sajtó kollekciói

szeptember 19, 2025 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Tabéry Géza: Ady

Petőfi óta legnagyobb költőnk. Ady Endre születésének nyolcvanadik fordulóévében nem haszontalan tekintetet vetni az utókornak a költő szülőföldjére, a Szilágyságra. Ady életművének értelmezéséhez sok tekintetben nyújt segítséget a környezet, amely a Partium üstökösét elindította pályafutását az Értől az Óceánig.

„Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden átok rajta van. ”

Ez jutott eszébe Adynak, sétáján a bölcsőhelye körül. Öt évszázadot éltek az Adyak a Szilágyság hepehupái közt. Röghözragaszkodásuk hagyományai élénken virágzottak a családfa nagy vezérágán s nem kis mértékben befolyásolták felfogását a társadalom kérdéseiről. Családjának anyagi lecsúszottságában is Ady oly hetykén viselte ősnemesi magyar tudatát, akár valami bocskoros kuruc a szakadt kacagányt. Rendszerint akkor berzenkedett benne a rátartiság, amikor az uralkodó osztály idegenből asszimilálódott elemei a föld népének jogaiért vívott harcaiban a rosszmagyarság vádjával igyekeztek tollvezetését elgáncsolni. De az ősmagyar és köznemesi tudat sohasem jelentett egyet nála kiválságokhoz való ragaszkodással, sem sovinizmussal, amiknek egész életében karakán ellensége volt. Fegyvernek, pajzsnak használata csak ezt a tudatát ellenségei szakadatlan támadásaival szemben, amelyek személyében a harcos haladás, a forradalom eszmélye ellen irányultak. Ugyanígy szülőföldjéből sarjadtak Ady testvéri érzései a magyarsággal együttélő más nemzetiségek iránt. Szilágymegye és Érdmindszent vegyes magyar-román népében kora ijfúságában egyformán tanulta meg tisztelni az embert. Télen sárba-hóba, nyaranta porbafulladó falujában világosan láthatta, hogy a napi kenyérért vívott küzdelemben egyformán hull a szikes rögökbe mindkétfajtájú népnek verejtéke. A távolból odaködlő Bükk és Rézhegység teknőjében tipikus alföldi sikká szelidülő érmelléki táj így formálja már gyermekkorában az eljövendő költő lelkületét azzá, akivé magyar és világviszonylatban rövid élete során óriásodott.

Szemere Miklós jegyezte fel annakidején Petőfiről, hogy parasztdölyfösségében leginkább a fényes és gyakran újított csizmáira volt hiú, mert gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítlábasan. A gyermekkor élményei egyik költőnél így, a másiknál amígy ütnek vissza később alkotásaiban. Ezért sem fölösleges bepillantanunk, ki mit hoz magával bölcsőjéből. Azt meg Szabó Dezső állapítja meg Petőfi és Ady lélekalkatának összehasonlításában, hogy Petőfi csak érzéseiben volt forradalmár, de nyelvében az egyszeri, világos és felszínes népi beszéd mellett maradt. Ady ellenben forradalmat teremtett nyelvművészetünkben is.

Hallottam egyszer úgy szólani falusi embert Szilágymegyében, hogy „a kökörcsinek elvéreztek a lompérti réten”. Ady, ha hallotta volna, föltétlenül versbefonja ezt a pompás szólást. Kiragadja, felmutatja, mint boldog bányász a szerencsésen talált drágakövet. Hiszen ily ragyogó lelete volt a nyelv forradalmasításában például a „búberzsenyes ősz” akusztikailag és vizuálisan megkapó kifejezése is. Menyivel szebb, plasztikusabban csillogóbb az őszi vörös és sárga színeknek az elfeledt berzseny szóval való jelölését, s a szomorú hervadás búberzsenyes ősszé tömörítése az egyszerű népi, hétköznapos „bánatos sárgavörös ősze” helyén.

Nem máshonnan hozza pedig ő az efajta fogalomötvözeteket, mint éppenséggel szűkebb szülőföldjéről!

Nyolcvan évvel ezelőtt Ady édesapja apró, paraszti birtokon gazdálkodott. Évtizedek kemény munkájával sikerült csak gazdaságát felgyarapítani családja számára emberségesebb élet-feltételeket teremtenie. Szüleinek eredeti szegénységi bizonyítványaként őrzi az idő utókorunk számára magát Adynak szülőházát, az érmindszenti, – ma már adyfalvi sárpadlós, nádfedeles egyszobából, konyhából, pitvarból álló vályogépületet.

Hová sodródott későbben a költő e pocsolyás Ér-vidékről? Nyomjelezzük új és új állomások felé kígyózó tövises utjait. Városképek és dátumok villannak a múltból. !

Kisgimnazista éveit Nagykárolyban tölti. A Nagyhajdú város ucca egyik udvarán ma is ott áll megülepedve a kis ház, melynek kosztkvártélyos lakóifja volt. Tíz-tizennégy éves korában azt sem tudhatja még, hogy a nagykárolyi uccákat vele egyidőben róják gyermekcipellőkben az életében többé-kevésbé jelentős szerepre emelkedő Jászi Oszkár, Kafka Margit vagy később Bölöni György nejévé váló Marchis Ottilia. Íróvá fejlődése tekintetében ezek az évek távolról sem hasonlíthatók össze a középiskolai második félidővel, amit a károlyi piarista középiskolánál lényegesen szabadabb szellemű zilahi Kollégiumban tölt el. Zilah jelenti számára az irodalmár élet megkezdését, az Önképzőkörben a pályadíjnyertes Márkó király balladájával, s a Szilágyság című helyi lapban írt próbálkozásaival. Első platonikus diákszerelme is ott sarjad a mecsekaljai kisvárost övező Diákdomb, Terbete lábainál az utóbb megverselt Zsóka iránt.

Szilágysági élményeivel feltarisznyázva küldik szülei jogásznak Debrecenbe azzal a kilátással, hogy majd egyszer talán még tasnádi szolgabíró is válhatik eleveneszű gyermekükből. A civisváros azonban mindent inkább jelentett számára mint a komoly iurisprudenciába történő elmélyedést. Diákújság szerkesztése, vidéki napilapok munkatársi asztala kedvesebb neki, mint a jogakadémia padsorai. Vizsgák helyett versek, színházi kritikák, hitvány riporteri éhbér, sok nélkülözés és az ifjúkorral járó tivornyázások jelzik az időnek röptét, mely elsuhan forró homloka fölött. Első verskötete is kikerült a debreceni nyomda gépei alól, amikor Nagyváradon a Szabadság-nál megüresedik egy újságíróasztal. Ezerkilencszáz új esztendeje már itt találja nálunk ennek a lapnak Sas uccai szerkesztőségében, ahova kopott körköpenye alatt jóformán egyebet sem hozott Debrecenből, mint a porváros civisvilágának disznótoros, és a hányvetett provinciális újságírósorsnak vegyes emlékeit. A huszonhároméves fiatalember előtt Nagyváradon nyílik tágabb láthatár a haladó eszmék s a feudálkapitalista korszak ellentmondásainak felismerése. A város szellemi élete ekkor érkezik forrpontjára. A földesúri és polgári konzervativizmus mind élesebben kerül szembe a reformok után sikoltó, haladást sürgető, felvilágosult társadalommal. A polgári radikalizmus vezéremberei közül Várady Zsigmond már röpiratokban követeli az általános titkos választójogot, a nemzetiségi egyenjogúsítást és a nagybirtokok felosztását. Somló Bódog, a Jogakadémia rendkívül képzett professzora klerikális kartársai megbotránkoztatására leplezetlen híve a marxizmusnak. Az ő és hasonló felfogású férfiak szuggesztív hatására válik Ady radikálisan progresszív szellemű közíróvá s szerződik át a maradi irányú Szabadságtól a kevésbé kötött Nagyváradi Naplóhoz. Írásait a polgári baloldali publicisztika átütő ereje jellemzi. Ez időben közhíres „Egy kis sétá”-ját az ingyenélő főpapok anyagi javakban dúslakodásról és a külvárosi proletáriátus nyomorúságáról, mely cikkéért az osztály bíróság fogházbüntetéssel sújtja. Egész sorozat cikkében kél a marxista hitvallásért üldözőbe fogott Somló Bódog védelmére, amely cikkei országos figyelmet és erős külföldi visszhangot keltenek.

Büszkék lehetünk, hogy Ady nagyváradi tartózkodásának négy éve jegyezte el egyszer s mindenkorra a harcos humanizmus és haladás eszményével. Le kell azonban igazság kedvéért szögezni, hogy mint költő Ady semmi érdemlegeset sem termelt ki zsenijéből nagyváradi tartózkodásának ebben az időszakában. A költő Ady mérföldekre maradt értékeiben és súlyban az újságíró, a publicista Ady mögött.

Alig pár hóval Nagyváradnak történt búcsúmondása előtt hozza össze sorsa jövendő múzsájával halhatatlan szerelmi költészetének megihlető Lédájával. Léda sodrába kerül Párizsba mint budapesti napilapok külföldi tudósítója s tölti idejét nyolc éven át felváltva Párisban és Budapesten. Ettől az időtől, 1904-től kezdve szökkenésszerűleg tör magasba költészete. Míg nagyváradi tartózkodásának utolsó évében „Még egyszer” címen kiadott második verseskötete jóformán semmi haladást sem mutat első Debrecenben kiadott verseihez viszonyítva, az 1904-től 1906-ig született költeményei rohamosan terelik felé a magyar irodalom közfigyelmét. Hangja szokatlanul új. Mondanivalói és formanyelve egyként forradalmi jelentőségűek. Polgári progresszív nézőszögét ebben a két évben váltja fel az igazi forradalmár nyílt színvallása, főleg az 1905-ös orosz forradalom hatása alatt.

Amint próféciás előrelátással 1902-ben meghirdette, hogy a német imperializmus évszázadra szóló szenvedésekben fogja rántani az emberiséget, úgy 1905- ben döbbenetes jóstehetséggel jövendöli be, hogy a világforradalom Oroszországból fogja a földkerekséget meghódítani

Elindul tehát Ady azon az úton, amely rövid néhány év alatt jóval még az első világháború kirobbanása előtt nemcsak magyar, de világirodalom viszonylatban is a legegyenesebben vezeti őt a tetőpontra, ahonnan a megújhodás előtt álló emberiség jövőjére nyílik legtisztább kilátás. S akik nem rabjai Magyarországon az elavult rendszernek benne látják már az új idők útmutatóját s mint magát nevezni szerette a dalolva is viharokat jelző énekesmadarat, a „pacsirta-álcás sirályt”. Csoda-e, hogy fellépése a politikusokból és a kitaposott ösvényeken egyhelyben topogó irodalmárokból egyszerre váltotta ki személye ellen a gyűlöletet? Ezzel szemben úgy a fiatal magyar szellemiségiek, mint az öntudatos munkásság mind szorosabban tömörülnek Ady zászlaja alá.

Nagyváradon, hova mindenkor sűrűn és szívesen visszajárt, sereglik mögéje 1908-ban legszervesebben a fiatal költők gárdája, a Holnap társaság.

Működésének súlypontja az Új versek kötetének ezerkilencszázhatos megjelenésétől kezdve az első világháború kitöréséig terjedő nyolc esztendőre esik. Ebben az időszakban évente jelenik meg egy-egy verskötete. Meglepő termékenységgel ontja prózai írásait novelláktól kezdve vezércikkekig. Az ezerkilencszáznyolcban megindított Nyugat folyóirat nagyrészt Ady nevének népszerűségére támaszkodik. Költeményei most kezdenek idegen nyelvfordításokban megjelenni. Horváth Henrik fordításában németül, 1909-óta Goga fordításában románul is. Reinitz Béla és Hetényi Heidelberg Albert megzenésítésében versei a dalok szárnyain is hódítanak számára új és új tömegeket. 1914-ben harminchét éves korában pályája csúcspontjára érkezett.

Magánéletében, gyakori betegeskedéseitől eltekintve két döntő fordulat történik. Megszakadnak Lédával való kapcsolatai és röviddel a háború kitörése után nőül veszi Csinszkát, Boncz Bertukát. Feleségének csucsai házába vonul, onnan figyeli elszoruló szívvel az imperialista háború szörnyűségeit. Teljes erővel küzd a háborús őrület tobzódása ellen, mialatt kótyagos álhazafiak nemzetiszínű jelszavak hangoztatásával igyekeznek hangját elnémítani. Katonának szeretnék mindenáron besoroztatni nyilvánvalóan azzal a hátsógondolattal, hogy harctérre cipeltessék s fizikailag végeztessenek vele. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére Ady egészségi állapota már annyira romlott, hogy ellenfeleinek ezt a hő óhaját a legridegebb szívű katonaorvosok sem hajlandók teljesíteni. Nem a hősi halált tartogatta számára végzete, hanem az ágyban párnák közt való kihunyást.

Csucsáról az ezerkilencszáztizennyolcas őszirózsaság forradalom napjaiban utazik Budapestre. Nagybetegen még megjelenik a Nemzeti Tanács ülésén, a magyar köztársaság kikiáltásán, de a rákövetkező két hónapban állapota napról napra romlik, mígnem 1919. január 27-én a halál meg nem váltja szenvedéseitől. A forradalmi Magyarország a nemzet halottjává nyilvánította s temette el óriási részvét mellett Budapesten.

– – – – – –

Költészetének a halála óta eltelt közel negyven év távlata immár megadja a tárgyilagos értékelés lehetőségét. Tisztán láthatjuk verseiben politikai szerelmi és az önmagával viaskodó emberi lélek egymástól el nem szakítható összeölelkezését.

Időrendben kortársai először szerelmi lírájának új hangjára, érzelmi bőségére és eladdig szokatlan gazdag színskálájára váltak figyelmesekké. Szerelmi lírájának túlnyomó része Lédájával szemben táplált érzelmeivel forr össze elválaszthatatlanul. Lángoló vallomások ezek, kezdve „Könnyek asszonyához” írott soraitól a tengerparti alkony, kis hotelszoba elhagyatottságának hangulatfestésétől, a „Héja-nász az avaron” szenvedélyéig és a kegyetlen „Elbocsájtó szép üzenet”-ig, mely múzsájával történt örök szakítását bejelenti. Ha számszerűleg kisebb helyet kapnak is költészetében, a feleségéhez Csinszkához írott versei, a belőlük áramló érzések melegsége tisztasága sem marad mögötte a Léda-versek szépségeinek. Gondoljunk csak ilyen értelemben az „Őrizem a szemed” mélységesen szép strófáira.

Legtöbb magyarázata, félreértésre adtak okot Ady költészetében az önmagával viaskodó lélek versei. Pedig a költő élete könnyedén nyitó kulcsa ennek a lélekzárnak. Mint minden ember, ő is boldog és szép életre vágyik. Ámde e vágyak teljesülése útjában ott állanak különböző gátak s ott tátonganak ijesztő mélységek is. Ady teljes tudatában van kivételes tehetségének. Tudja, hogy előbb-utóbb még ha rokkanva is, de be fog futni a világirodalom nagy óceánjába. Igenám, de addig mennyi küzdelem az egyéni léttel s mennyi buktató. Mámorkeresésének hátterében ott lappang a csömör és az egyéni gyöngeség az Ős kajánnal való viaskodásában. Emberi és költői magasabbrendűsége gyötrelmesen őrlődik a Disznófejű nagyúrral, az arany birtokában fölényes tőkés társadalommal szemben. Hajója repülni szeretne vele, a Holnap hősével új nagy vizekre, de a rendszer, amelyben él, zátonyokkal telten veszélyezteti gyönyörűséges iramát. Viharos életvezetése mögött a korai halál sejtelme settenkedik. Közel érzi magához, ha olykor szülőföldjére hazatér, az ablakától alig száz lépésre fekvő temetőt. Élete legszebb éveiben várja hajára a nagy ősznek hóharmathullását, örömteli férfiúkorának hirtelen megrokkanását. Retteg az éjszakák némaságától s ha magára marad, elfogja a félelem, hogy a jó Csönd-herceg, a háta mögött lopózkodó árnyék menten eltiporja. Ilyen lelkiállapotban jut eszébe a régi szánutazás apjával az erdei úton, amikor mindketten: apa és fiú nótáztak, daloltak, ha szánjukkal elsiklottak a Krisztus kereszt mellett. Törötten beteg éveiben, az esendő ember mellverésével gondolja, hogy nótaszó helyet most már mélyen megemelné kalapját a kereszt előtt. Ilyen kilengései a lelki egyensúlyból kergetik a lét és nem lét kérdéseinek boncolgatásához. Lélektani kalandozásait magyarázták némelyek vallásos poézisre.

De viaskodik benne a haladás fáklyavivője a magyarral is. Habzó szájúaknak, ködevőknek, a teletorokból sovén honfitársaknak ő nem volna magyar, Ő, akinek Vereckén át jöttek ősei?! Góg és Magóg fia ne rivallhatna új időkben új dalokat a Kárpátok alatt?!

Az önmagával viaskodó költő ezen a ponton érintkezik benne a politikával foglalkozó, eleinte csak jelképekben beszélő, de csakhamar nyílt forradalmárrá változott Adyval.

Hol és hogyan kezdi megütni lantján ezeket a maguk idejében nem csak merész, hanem egyenesen vakmerő húrokat?

Szimbólumokban, jelképekben eleinte, „A Duna vallomásában” már 1907-ben éppen a romániai nagy parasztlázadás esztendejében eszmél a kérdésre, hogy hát a Dunavölgyben sohase éltek boldog, erős, kacagó népek és hogy ez a táj mindörökre, minden nép számára csak a vergődések, könnyek, aszályok földje marad? Ekkor még nem lát kivezető utat az évszázados népelnyomatások kátyúiból. Ekkor még a vén Duna csak azt tudja válaszolni a költő kétségbeesett kérdéseire, hogy: „sohse lesz másként, így rendeltetett”.

És amikor Lédával a mosolygó, örök tavaszi napsütésben fénylő Rivierát járja, ahol a tőkepénzes, parfőmös, vidám úrinép élvezi az élet kiváltságos örömeit, ugyancsak jelképesen szólaltatja meg a földi paradicsomot őrző fagyos havasokat: mi lenne, ha egyszer egy dörgedelmes nagy példát adnának a verőfényben sütkérezőknek és a hegy bajtársak egy szép napon lelátogatnának örömtanyáikra? Meghalna pálma s a mosoly, finom, együgyű, úri ajkakon !”

A Duna vallomásában villan ki először Ady költészetében az együtt élő népek közös sorsára való feleszmélés és a Havasok és Rivierában a proletártömegek fogcsikorgatása a kizsákmányoló kapitalista társadalom felé! Mert amióta nemcsak Váradon jegyezte el magát haladó eszmékkel de bejárta Pestet és Párist, tudomást szerzett igazi munkásmozgalmakról, 1905-ben az első orosz forradalomról, azóta szorosabban fűzi önsorsát minden világtáj és minden faj minden nép, minden elnyomott réteg ügyeihez. Együttérez a bukott párisi leány, Zozó sorsával éppenúgy mint a tüdőbajos újpesti munkásfiúval, az álmodó nyomor alakjával. Együttérez azokkal is, akiket a faji gyűlölség bélyeges seregek tekint a zsidósággal : „Én csúnya, sárga-foltos seregem, / Futok veled és megáldalak” – írta az üldözött zsidóságról.

Természetes, hogy az elnyomottak mellett nyílvánított rokonszenve még inkább kiváltotta vele szemben a reakció gyűlöletét. De ő állta a harcot eszméi mellett mindhalálig.

A kilencszázötös orosz forradalom talán legnagyobb lendítő erőt forradalmi költészetének adta. Örökéletű versei közül ez a ihlete a „Vörös nap” és a „Csillagok csillaga” megírására:

„Vörös csillag, ragyogj és trónolj.
Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye.”

A Dunavölgyben élő, különböző népeket nacionalista jelszavakkal egymás ellen uszító reakciós politikával szemben legkicsengőbb közösséget hirdető verse ma is úgy hat minden becsületes emberre, mint a felszabadulásában megújhodott ember himnusza. Ki ne ismerné ezt a versét, a Magyar jakobinus gyönyörű dalát:

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk, süvöltve
Az eszme-barikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk,
Holnap már minden a miénk lesz.
Hogyha akarunk, ha merünk.”

Hogy holnap már minden a miénk lesz, semmi másra, mint arra értette a költő, ami a Szovjetunió jóvoltából a baráti demokratikus államokban Budapesttől, Bukaresttől, Prágáig, Varsóig, Szófiáig beteljesedett, minden java, öröme, sorsának irányítása mindenütt azé a népé lett, amely dolgozik, s mely tegnapelőtt még bűnös parancsolói tartottak bilincsiben.

Ady tisztábban látta, mint korának bármelyik politikusa és forróbban áhította ennek a korszaknak eljövetelét, mint bármelyik költő az akkori Európában. Nép nevében küzdött a nép felszabadításán.

Amikor „A grófi szérűn-ét” írja, a koldus, korgó gyomrú parasztot csak a búza sóvár vágyával eltelve és úgy mutatja be, hogy a szérű leégését akkor is megsiratja, ha nem az övé hamvadt el rajta, hanem a másé. De a „Délibáb üzenetében” már kísértetujjal mutat rá mit várhatnak a zsíros debreceni civis – urak, ha nem korrigálják idejében a föld dolgozó népe ellen tanúsított magatartásukat:

„Majd holnap tán nem lesz idő megtérni
Korrigálni az ősi, nagy hibát:
Civis urak, nagy baj lészen majd akkor,
Ha vörösen bejön a Délibáb.”

És a jogot követelő népi hang fokozódik tovább költészetében, amikor négy évszázad messzeségéből felidézi politikai eszményképét, Dózsa Györgyöt. Ez az újabb üzenete már nem a civis-kuláknal szól, hanem az ezerholdasoknak:

„Hé nagyurak; sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes nagy dühvel özönöl?
Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?”

Nem lant többé, hamar rohamkürt ezentúl a költő hangszere. Még messzebbre, Csák Máté idejébe nyúl vissza a történelembe:

„Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten!
Előre, magyar proletárok.
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.”

Méltán állapította meg Adyról egyik legkorszerűbb ismertetője, Révai József, hogy „Ady Endre a forradalom költője volt. Nem holmi szellemi forradalommé, nem puszta művészi forradalommé, hanem az igazi komoly népforradalommé. Első szava, amit a magyar irodalomban és publicisztikába beköszöntve kiejtett a száján, és utolsó szava, mely a már haldokló költő ajkáról a háború vége felé elrebbent, a forradalom volt.

Igaz, nagy költészet nemcsak képe a világnak, hanem maga is tükör, amiben a világ felismerheti önmagát. És minél szebb, szabadabb, emberibb lesz a világ, annál többet fog fel ismerni önmagából Ady költészetében „.

Legméltóbb azonban, ha Ady nyolcvanadik születésnapjának közeledtével őt magát idézzük. Nagy testvére a forradalmi költészetben, Petőfi Sándor azt írta, szabadság, szerelem, e kettő kell neki. A szerelemért feláldozza életét, a szabadságáért feláldozza a szerelmét is.

Más formában ugyanezt vallotta Ady is. „A magunk szerelme” kötetében:

„Bántott, dölyfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohasem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat
Csupán Politika és Szerelem.”

A 2025 tavaszán az Állami Lervéltár nagyváradi kirendeltségénél fellelt gépiratot változtatások nélkül közöljük.

július 29, 2023 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Hogy látva lássanak?

Oknyomozás Ady kalandos sorsú, 1908-as nagyváradi fotói kapcsán

E. Csorba Csilla remek könyvében^[1] Ady Endre fényképeit és azok keletkezéstörténetét tárgyalva jegyezte meg két, Nagyváradon készült egykori fotográfia kapcsán, hogy azok „megítélésünk szerint” egy időben készültek. A fogalmazás szerény és visszafogott, a két fényképet összehasonlítva jól látszik, hogy azokon nem csupán Ady Endre öltözete, sőt mi több, még frizurájának tincsei is a legkisebb részletekig menően egybevágók, hanem a fotográfus személye is könnyűszerrel beazonosítható, egyéb adatokat figyelembe véve pedig az is kikövetkeztethető, hogy a két kép minden valószínűség szerint egy adott napon, vélhetően egymás után készült. Az egyik fotográfia régóta közismert, azt Ady egy ideig „ismeretlen váradi fényképe”-ként juttatták a két világháború között az OSZK Kézirattárába, ahol ma is őrzik. A felvételen, a kép alatt lila tintával valaki rá is jegyezte az évet és a fotográfus nevét: a kép 1908-ból való, Lembert Ede nagyváradi fényképész felvételéről van szó, akinek a Rákóczi út 8. szám alatt volt akkoriban műterme a Pece-parti Párizsban. A másik felvételen Ady két általa sokat pártolt fiatal barátja, híve társaságában látható. A fényképen középen ülő Adyval A Holnap legfiatalabb költője, Emőd Tamás, illetve a Holnap Irodalmi Társaság egyik oszlopos tagja, később – 1909 őszétől majd – második elnöke is, a hírlapíró-jogász Nagy Mihály látható, akik egy szecessziós asztalka körül ülnek. E fotográfia irodalomtörténeti érdekessége, hogy a három ülő alak előtti asztalkán a Nyugat lapszámai (feltételezhetően legelső kettő, netán más, későbbiek) láthatók. E. Csorba Csilla helyesen fűzte hozzá^[2] e fotóhoz, hogy: „a Nyugat-szám[ok] szerepeltetése a majdani holnaposok előtt egyfajta szellemi azonosulást jelenthetett” a két nagyjából egykorú, és később tagjaikban is átfedést jelentő csoportosulás között. A fogalmazásban a „majdani” jelző 1908 szeptemberére utal, amikor A Holnap első antológiája végre megjelent,^[3] de jelenthetett akár már tavaszt is, ekkor ugyanis már lázasan szerveződött a nagyváradi költői csoportosulás, mely 1908 februárjától kezdve folyóiratot, havi revüt tervezett kiadni, ám miután ez nem sikerült, helyette egy rangos antológiában kezdtek el gondolkodni. A magyarázat az ezt megelőző hónapokra, mindenképpen 1908 első nyolc-kilenc hónapjára datálja az említett két fotográfia elkészültét, s leginkább két hónapot emel ki lehetséges időpontként: 1908 februárját vagy áprilisát.

A két fénykép közül a második is ismert volt, többek között Révész Béla Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről (kiegészített második kiadás, Athenaeum, 1925.) című könyvéből.^[4] A fotóról korabeli reprodukciót ma egyedül a Nemzeti Múzeum őriz: azon jól látható, hogy a készítője, Lembert Ede felragasztotta a fotográfusi karton cégpapírjára, melyen nyomtatott névjegye, vignettája is látható, erre a papírrészre írt rá valaki idézőjelek között autográf két sort sötét tintával:

„»Mint a Corvinák három bús diákja,

Múltak ködén át ködlő cimborák.«

– (Juhász)”.

Juhász két parafrazeált sora^[5] alá Emőd Tamás más tollal datálásképp odaírta: „910. III. 5.”, majd aláírásával is ellátta a Lembert-féle fényképpapírt. Maga ez a második, háromalakos fotográfia mindazonáltal több helyen csak részleteiben, csonkán látott napvilágot az idők során. Furcsa módon Emőd Tamás a Nyugatban közölt visszaemlékezésében,^[6] 1923. április 1-én is csak Ady kinagyított képét közölte, elhagyva a képről Nagy Mihályt és önmagát, s így fűzött hozzá magyarázatot, amire még visszatérek. A Magyar Irodalmi Lexikon^{^[7]} első kötetében, 1963-ban is így, csonkán szerepelt a kép, abban viszont az eredeti fotóról már Nagy Mihályt vágták le, s azt az „Emőd Tamás” címszónál közölték, Emődöt Adyval kettesben ábrázolva.

Az első, tehát a csak Adyt ábrázoló portréfotó is furcsa pályát futott be: Az Amicus kiadású Ady-könyv – amint arra helyesen az említett Ady-fotográfiákat közlő albumban Csorba Csilla is felhívta a figyelmet – tévesen még Major Henrik felvételeként közölte azt 1924-ben.^[8] E képnek csupán egyetlen eredeti pozitívja létezhetett, Emőd Tamás legalábbis azt írta említett visszaemlékezésében, hogy az „ma is Rozsnyai tulajdonában van Szeghalmon”.^[9] Emőd az erről készült kópiával rendelkezett: „Az ő szívességéből kaptam meg, hogy klisét csináltassak róla, az utólagos hozzájárulásában bízva, közreadom másolatát.” Minden bizonnyal emiatt feltételezhetett a két kép elkészülte között pár hónap eltérést. Az, amelyiken Ady egyedül látható és a végtelenbe tekint, Emőd véleménye szerint későbbi, mint a hármas, s már valamikor a „duk-duk affér utáni” időből való, tehát – Emőd feltételezése szerint legalábbis – 1908. november 15. után készült volna.

Emőd cikkében több pontatlanság, tévedés is kimutatható, vélhetőleg a másfél évtized távlatából történő visszaemlékezés okán. Általában más – például A Holnap-ot érintő –ügyekben is pontatlan emlékező volt. A Nyugatban, a képek kíséreteként közölt egykori lírai írásában láthatóan két történetet szeretett volna leginkább elmondani a két közölt Ady-fotó mentén, mindkettőben el nem ítélhető módon némiképp saját egykori szerepét is kidomborítva. 1923-ból visszatekintve az egyik történet a hármas asztaltársasághoz kapcsolódik, ez tkp. a Nyugat első számainak megjelenését és Adyra tett hatását részletezi, aminek a visszaemlékezés szerint Emőd és Nagy is a szemtanúja volt. (Ennek értelmében Ady először Váradon vette volna kézbe a Nyugatot!). Sokatmondó, hogy Emőd másutt – mint szó lesz róla – ugyanezen fotó kapcsán már „1907 körül”-t is említett. A másik, egyéni Ady-portréhoz (ami egészen nagy valószínűséggel egyazon napon és helyen, műteremben készült, legfeljebb Ady már társasága nélkül készíttethette azt) nehezebben lehetett történetet társítani, így ott Emőd az életében fontos események közül tizenöt évvel későbbi közléskor Adynak A duk-duk affér utáni kálváriáját emeli ki visszaemlékezésében. Abban ő maga is (több irányból) érintett (és említett) volt. A Nyugatban így lehetősége nyílt közölni e portré mellett a neki szóló egykori Ady-levél bocsánatkérő sorait is. Mindebből egyetlen dolog bizonyos: azt a fotót, amin csak Ady Endre látható, Emőd sokáig nem ismerhette, így biztosra vehető, hogy e felvétel készítésekor ő (már) nem volt jelen, s utóbb ezért gondolhatott időbeli különbséget a két fénykép elkészülte között.

Lássuk közelebbről: Adynak A duk-duk affér utáni visszakozása, Érmindszentről küldött sajátosan bocsánatkérő sorai jól ismertek 1908 utolsó másfél hónapjából. Ady ekkor szülőfalujába menekülve sűrűn magyarázkodik kínos levelekben Hatvany Lajosnak^[10] és a Nyugatosoknak, A Holnap tagjainak és Schöpflin Aladárnak, s mindenkinek, Lédáéknak szóló év végi levelében egyenesen úgy fogalmaz: „hülye cikk volt”^[11]. Az Emődnek címzett egyik levelében valóban arra kéri fiatal barátját, hogy értesse meg „a fiúkkal” (mármint a váradi A Holnap tagjaival és támogatóikkal), hogy fulmináns cikkének éle nem ellenük szólt. Az mindenképpen említendő tény, hogy Ady polemikus cikke után Dutka és Juhász orrolt meg rá leginkább a váradi társai közül, a világtól való elbujdosása, év végi magyarázkodásai közepette – a Juhásszal történt nyilvános pengeváltásai után a Független Magyarország hasábjain^[12] – magánlevelekben épp a háromalakos képen látható személyeknek írt elnézést kérő sorokat a váradi barátai közül, vagyis Emődnek és Nagy Mihálynak. Mindketten valóban közel álltak hozzá. Előbbit arra kérte, hogy „Canossa-járás gyanúja nélkül”^[13] is számítson rá továbbra is A Holnapban s minden más téren, utóbbinak előbb azt írta, hogy „a fiúkat mind-mind üdvözlöm”^[14], majd egy másik levelében azt, hogy mindazokat „akik még nem tagadtak meg, ölelem”^[15], végül azt, hogy „Egyre kérlek: értesd meg a fiúkkal, hogy semmit ellenük nem vétettem. Kezdjük, ha akarják elölről, illetve ott, ahol abbamaradt, a dolgot. Én, bizony isten, még Lipótmezőről is küldök írást. Kollányival légy jól, s szeressetek engem. A fiúkat, főképpen [Emőd] Tamást, ölelem”.^[16]

Látható egyfelől, hogy mind Emőd, mind Nagy Mihály Ady legszűkebb köréhez és a nagyváradi társaság magjához tartozott, akik révén Ady „üzent” is további cimboráinak, támogatóinak. A Holnap első antológiáját Emőd eleve úgy dedikálta Nagy Mihálynak, hogy abban őt „a Hétmagyarok törzsfőnökének” szólította már akkor is, amikor Nagy még nem volt a poéták mögött hivatalosan csak 1908 októberében megalakult Irodalmi Társaság elnöke – majd csak a következő év végén veszi át e tisztséget Dénes Sándortól. 1908-ban 24 esztendős volt csupán, egyetemi stúdiumokat végzett. Az Emőd-dedikációban szereplő indoklás egyértelművé teszi Nagy beavatott mivoltát is: „mert együtt vívta és vívja meg a nagy csatát velünk, a hetek oldalán”. Emőd „benső szeretettel, holtomiglan tartó pajtássággal” viszonyult Nagy Mihályhoz, ahogyan ezt a dedikációja is őrzi, költőként azonban Dutka Ákos és Ady barátságára volt a legbüszkébb. A Holnap-os poétatársak közül márpedig Adynak az Új Időkben közölt novemberi cikkét leginkább Juhász, Dutka és a fiatal Emőd érezte arculcsapásnak, ügyük megcsúfolásának.^[17] Őket, hármukat jó barátokként is szoros kötelékek fűzték egymáshoz ekkor s még évtizedek múltán is. A két idősebb, tapasztaltabb, s némiképp már az antológia előtt is országos hírnevet szerzett alkotó, a kétkötetes Dutka és az egy verskötettel rendelkező Juhász különösen jó barátok lettek, mellettük a rájuk felnéző, rajongó fiatal Emőd képviselte elsősorban a helyi poétaerőket. (Miklós Jutka ugyan Nagyváradon élt, de hölgyként értelemszerűen nem töltött annyi időt velük, az antológia többi szereplői közül pedig Babits és Balázs Béla nem éltek a városban). Ők hárman voltak tehát a költői „hetesfogat” helyi erőinek számító poéták. Közülük A duk-duk után Juhász keserűen-kurucosan válaszolt Adynak az egész Társaság nevében, amelynek alelnöke is volt, de utóbbi kettő sem volt rest, bármennyire is rajongtak Adyért. Dutka – aki a Társaság titkára is volt – 1908 decemberében küldött rövid cikket Zubolynak, vagyis Bányai Elemérnek a készülő A Budapesti Újságírók Egyesülete éves Almanachja részére, olyan mondatokkal, miszerint ezen a pár hónap alatt országszerte meghurcolt fiatal könyvön nem csak az „öreg májak epéje” csurgott végig, de immáron „a Júdás csókja is ott ég” rajta!^[18] E nem finomkodó mondatokkal ő is megerősítette Juhásznak a Független Magyarországban közölt tételmondatait, miszerint Ady csak nyert A Holnappal, hangosabb lett neve, ellentétben a másik hat költővel, akik mind az igaztalan Ady-epigonság vádját kellett, hogy elszenvedjék. Mégis, ha Ady így döntött, joga volt hozzá, tudomásul veszik, de – „hatan akik megmaradtunk” (írja Dutka) „erős hittel a mi törekvéseink útján”^[19] – viszik tovább az antológia (és az akkor még nagyon is remélt új folyóirat) ügyét, épp a vádakat cáfolandó. 1908 késő őszén a fiatal Emőd Tamás maga is keserűen fogalmazott, megátkozta szeretett mesterét a Jávorka nótájában. A vers az 1909 tavaszán megjelent második versantológiában kapott helyet.^[20]

Minderről 1923-ban, Emőd Nyugatban közölt visszaemlékezésekor persze egy szó sem esett. Ady egykori botlását nem is lett volna ildomos újfent előhozni, legfeljebb a bocsánatkérését, megtérését. És Ady valóban kibékült nagyváradi cimboráival, később ugyan, mint a Nyugattal, de bizonyos, hogy legkésőbb 1909 januárjában. Akkor már azt írta Juhász Babitsnak, hogy az új, készülő antológiában „Ady is jön”. A hármas kép akár akkortájt is készülhetett volna. Igen ám, de Emőd éppen nem ezt, hanem a másikat, Ady önálló portréját mondta – nyilván tévesen – A duk-duk-cikk utáninak. Az bizonyosra vehető, hogy 1908. novembere és 1909. januárja között semmiféle közös, ünnepi fotográfia nem készült A Holnap egyetlen tagjával sem. Ekkor, a szerencsétlen cikk miatt ünneplésre nem is lett volna ok, elmaradt A Holnap fővárosban tervezett matinéja is.

Mindezek részletezésére azért volt szükség, mert ha elfogadjuk, hogy a két fotó egyetlen napon született, akkor mindkettő 1908 januárja és 1908 októbere között készült, vagy – de erre gyakorlatilag semmi esély nincs – mindkettő csak 1909. január utáni lehetne. Ha ezen utóbbi, több oknál fogva kizárható feltételezést joggal el is vetjük, Emőd többnyire pontatlan visszaemlékezésében szerepel még egy fontos utalás, amire érdemes odafigyelni: méghozzá Rozsnyay Kálmán személyére. Ez az adat több irányból is érdekes lehet. Mint szó volt róla, Ady diszkréten megbánta fullánkos írását, de a publikum előtt ezt persze nem ismerte be, büszkesége, hiúsága nem is engedte volna. A sajátosan „Adys” megbánó gesztust őrzi Rozsnyaynak szóló dedikálása is 1908. december legelején.

„Rozsnyaynak a Duk-Duk ügy részleteit beszélgetve, teljes, de egyelőre diszkrét megbánással, – egyébként pedig szeretettel

Ady Endre”

A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára kolligátumként (A Holnap két antológiáját egybekötve) őrzi Rozsnyay egykori kincsét, amit tulajdonosa minden poétával dedikáltatott, bár volt, akikkel ez csak évek múltán sikerült.^[21] Adyt követően alig pár héttel később dedikálta a három említett – ekkor életvitelszerűen Nagyváradon élő – poéta is az első A Holnap-kötetet, méghozzá egy napon, vélhetőleg egy asztaltársaságnál, 1908. december 12-én. Ők így már láthatták Ady bejegyzését, teljes, de diszkrét megbánását is Rozsnyay példányában, de saját soraik többnyire még a csalódás hangján szóltak. (Ekkor ráadásul nem sejthetik, hogy Rozsnyay Kálmán miféle színházi és sajtóbotrányokba keveredik pár héten belül Nagyváradon, ami akaratlanul is rossz fényt vet majd a Társaságra s A Holnap költőire).^[22] Mindezek a felfokozott érzelmi állapotok viszont igazolhatják, hogy Emőd emlékezetében a kezdeti szervezkedésekkor is jelenlévő Ady (1908 februárja vagy áprilisa), a kiteljesedés és beérkezés, vagyis A Holnap közönség elé lépése (1908 szeptember-október),^[23] illetve az őket ért tetemes számú külső támadások közepette Adynak a novemberi belső meghasonlása (az Új Időkben közölt cikk) idősíkjai miért kapcsolódhattak egybe. Emőd egy ponton viszont maga is azt írja, hogy mindaz, amit Ady későbbi terveiről, utazásairól, szanatóriumi terveiről ebben a levelében megemlített, annak megtörténtét „ma már nem tudom időrenddel megállapítani”. Ezért is fenntartásokkal érdemes kezelnünk azon mondatát, miszerint az egyéni portré „Akkori lejegyzéseim nyomán olyanformán állapítható meg, hogy egy-két hónappal a »duk-duk affér« utáni időből való.”^[24] Emőd tehát nyilvánvalóan rosszul emlékezett, feltehetően az 1908-as fontos és sűrű esztendő lebegett csak a szeme előtt, az akkori szervezkedések és megvalósulások izgatott és kusza időszaka. Ady ekkor valóban gyakran megfordul Nagyváradon, Hegedűs Nándor, Király István s Kovalovszky Miklós is megjegyzi, hogy szinte többet, mint Pesten, ahol 1908 februárjától munkáját is elveszítette. Emőd 1923-as lírai emlékezésében ezen sorsdöntő hónapokat és eseményeket akarta nyilvánvalóan felidézni, mintegy a közlendő fotográfiákhoz kötve történetekként elmesélni, megismételni.

Ha tehát a képek 1908-ban készültek, a kérdés továbbra is csupán az, hogy pontosan mikor: tavasszal avagy ősszel? A tavaszi időpont mellett ugyanis – amit E. Csorba Csilla feltételez, februári vagy áprilisi lehetőségeket megjelölve – több őszi időpont is elképzelhető: 1908 szeptemberében legalább kettő, s októberben is minimum egy. A második (háromalakos) fényképről legutóbb Bánfi Tamás írt a Kortárs hasábjain,^[25] ő viszont figyelmen kívül hagyta a két fotó nyilvánvaló összetartozását a datálásra vonatkozó fejtegetései során. Mindemellett ő csupán Emőd egy 1934-es dedikációjára és az akkor született pár sorára hivatkozva állította (pontosabban készpénznek vette), hogy a fotó a Nagyváradi Napló szerkesztőségében készült volna, ami bizonyosan nem tartható, a kép egyértelműen fotográfusi műtermi beállításban készült. Ugyanebben az említett dedikációban Emőd a fotográfiáról már annyit írt: „1907 körül”. Bánfi, aki helyesen megkérdőjelezi ezt az időpontot – ha más miatt nem, hát azért, mert 1907-ben a Nyugat még nem is létezett, karácsonykor jelent meg, de már 1908-as dátummal – a helyszínt tekintve viszont hitelt ad Emődnek, tévesen. (Ugyanitt, a Kortárs oldalain egy birtokában lévő négyoldalas, Sugár Jenőnek szóló Emőd-levelet is közölt. Minthogy annak az érintett fotográfiához nincsen köze, külön nem térek most ki rá, az jól látható viszont, hogy az 1943-as levél mellé küldött fotó – esetünkben a három alakos fotográfia – leírása sem a helyszínt, sem az időpontot tekintve egyáltalán nem vehető készpénznek, sőt.) Bánfi sajnálatosan Nagy Mihály személyét is a Nagyváradi Naplóhoz köti Emőd emlékezetére hagyatkozva, ami nyilvánvaló tévedés: Nagy az említett időszakban még a helyi rivális lapnál, a Szabadságnál dolgozott, ahogyan az többek között a neki szóló Ady-levelek címzéséből is egyértelműen kitűnik!

Az azonban nem kizárt, amit Bánfi is feltételez a „hármas” fotográfia bennünket érdeklő időpontja kapcsán, ti., hogy 1908 tavasza helyett az valójában az év őszén, például A Holnap szeptemberi bemutatkozó estjén, vagyis a Vajda Jánosnak szentelt ünnepség alkalmával készült volna. Tudvalévő, hogy az ünnepi esten maga Emőd olvasta fel Adynak erre az alkalomra írt, Egy néhai költő című versét (utóbb ez Néhai Vajda János címmel került kötetbe), Ady maga pedig éles hangú, a konzervatív, hivatalos irodalom egyes nagyjait sem kímélő előadást tartott az ünnepségen, a vároháza dísztermében, ahol Léda is jelen volt. A közös fotó akár közvetlenül ezt megelőzően, délelőtt is készülhetett. De ha így lenne, rögvest adódik egy fontos kérdés: miért nem szerepel rajta maga az ünnepelt antológia? Pontosabban, miért csak a Nyugat egyes számai szerepelnének? És hol vannak róla az egyéb poéták, főként a költői hetesfogat legjelentősebb helyi erőit, szervezőit jelentő Juhász és Dutka? Tudjuk, hogy Babits nem volt jelen a nagyváradi városháza dísztermében rendezett fényes ünnepségen, az első antológiát szerkesztő Antal Sándor pedig már Skandináviában tartózkodott szeptemberben, de a többiek mind ott voltak, jelenlétük akkor is indokolt lett volna. Ha Lédáé érthetően nem is, aki Párizsból, Olaszországon át Adyval közösen érkezett haza 1908. szeptember legvégén. Ez volt az első, a helyi nyilvánosság előtt is felvállalt „irodalmi” felléptük. S hol van a Holnap Irodalmi Társaság akkori, első elnöke, Dénes Sándor? Ünnepi öltözetre – ami az indoklásban Bánfinál szerepel s legfőbb érvéként hangzik el 1908 szeptembere mellett – egyéb dátumokon is bőven volt ok s lehetőség.

Ady 1908 során több ízben járt Nagyváradon, ha a gomblyukakban látható virág valóban őszirózsa, ahogyan Emőd írta a Nyugatban közölt írásában, a Holnap Társaság október 14-i alakuló ülése inkább lehetne a dátum. A Holnap szeptember 27-i bemutatkozása mellett ugyanis az október közepi dátum sem kizárt, sőt. Ady azon is jelen volt, ráadásul ott már visszafogottabb hangnemben igyekezett csillapítani a leginkább Juhászék által kiélezett főváros-vidék ellentétet és a Pest-ellenességet, mondván A Holnap „nem akar irodalmi Barbizon lenni”.^[26] 1908. október 8.-áról ráadásul ismerjük egy budapesti táviratát is Nagy Mihálynak, melyben azt kéri: „Foglalj Európában szobát, várj éjjeli gyorsnál. Ady”^[27]

Szeptemberben és októberben tehát bizonyos, hogy Ady több napot is a városban töltött. Az is tény, hogy nem egy ízben félig inkognitóban is megjelent kedves városában, csupán a szűkebb baráti köréhez tartozókat értesítve, velük mulatozva egy-egy átutazásakor, s majd csak ha úgy alakult, hogy valami oknál fogva mégis több napra marad, akkor vette fel a kapcsolatot másokkal, „hivatalosságokkal”, bár általában hamar híre ment, hogy a városban tartózkodik. A képen mellette látható két fiatal a bizalmasa volt, akikkel talán a legszívesebben tartózkodott együtt ezekben az években. Egy baráti összejövetelhez a Müller-kioszkban vagy másutt viszont nem kellene feltétlenül ünnepi öltözet. Ugyanakkor, ha biztos, sőt tervezett a fotózkodás, s nem légből kapott ötlet, mint ahogyan Emőd utólag, 1923-ban beállítja, akkor az nagyon is passzol Ady jól megtervezett, minuciózus önkép-építő felfogásához és gyakorlatához, az amúgy is igényes (anyagi lehetőségeit messze túllépő) öltözködéséhez és életviteléhez. Ha szeptember 27., netán október 14., akkor viszont újfent adódik a kérdés: hol a kötet? Hol az antológia?

Ez látszólag – de csak látszólag – újfent a tavaszi időpontot erősítené, a háromalakos képen a három férfiú gomblyukában ráadásul adott esetben tavaszi virág is díszeleghet, leginkább egy gerbera, amely a 18. századtól ismert volt Magyarországon, s kellő gondoskodással egész évben nyílott, egyszóval az Emőd visszaemlékezésében szereplő „őszirózsa” is leginkább csak óvatosan kezelendő bejegyzés. Fontosabb, lényegesebb kérdés talán, hogy milyen Nyugat-lapszámokat látunk előttük az asztalkán, s mi végre? Ehhez látnunk kell, hogy van A Holnap első hivatalos ünnepségét majd a Társaság alakuló ülését megelőzően más lehetséges őszi időpont is a fényképek keletkezésére.

Az ügyvédjelölt Nagy Mihály, aki „félistenként imádta Adyt”, 1908 őszén szigorlatra készült, s ajánló sorokat kért Adytól, aki érdekében – ez is ritkaság – egyenesen Somló Bódognak írt levelet, aki ekkor már nem a helyi Jogakadémián, hanem Kolozsvárott volt egyetemi tanár. „Nagy Mihály nagyváradi hírlapíró, kedves barátom érdekében” ragadt tollat Ady, minthogy az ifjú jogászjelölt „nagyon szeretné, ha Farkas Lajos tanár úrnak pár jóindulatú szóval ajánlaná. Én is nagyon kérem Önt erre, mert akiről szó van, nagyon derék, jeles, nagy értelmű fiú.”^[28] Mindez 1908. szeptember 15.-én történt! Ady A Holnap ünnepélyes bemutatkozó-estje, a hónap végi Vajda János ünnepség előtt is Nagyváradon tartózkodott tehát, s nyilvánvalóan beszélt, találkozott Nagy Mihállyal. Lédával közös Párizsi és velencei utazásuk után – mint maga írta a kérése mellé Somlónak – „én most érkeztem pár napra”, hozzátéve, hogy „utazom megint haza, falura (Érmindszent, Szilágy-vm) elbujni.” Ady európai utazásukról hazatérve értelemszerűen megállt Váradon, a múzsa szülővárosban, a költő „ünnepélyesebb” ruhája akár ennek is betudható lenne. Nem kizárt, hogy akár a Nyugat szerepeltetése is. Ady ugyanis Párizsból írt még 1908 augusztusában sürgetőleg Osvát Ernőnek levelet, jelezve ebben, hogy: „kértem a Nyugat utolsó négy számát”, azokat viszont nem kapta meg velencei utazásukig sem. A hazafelé úton tudjuk, hogy megálltak Kaposváron, budapesti megállóról viszont nem tudunk. Nem kizárt, hogy a fővárosi lapokat így eleve Nagyváradra kérette, oda küldették utána. A Holnap pedig még hivatalosan nem jelent meg ekkor, még „csak” beharangozták: bár kinyomtatták szeptember elején, de a hivatalos ünnepségre majd csak hó végén került sor, meglehet a szerzőik sem kapták kézhez, vagy úgy gondolták, nem ildomos a hivatalos, komolyan megkoreografált bemutató előtt ezzel mutatkozni. Mindez szeptember közepi dátumot valószínűsíthet elsődlegesen.

Meglehet egy hajszállal erősebb érv csupán, mint az 1908 tavaszi lehetséges időpont, s legfeljebb Ady változó hangulataihoz mérten vastagszik az a hajszál, de ettől még mindkét esetben megáll a legfőbb s legfontosabb indoklás, ami e fotó(k)hoz kívánkozik: A Holnap szellemi szövetségest látott s remélt sokáig a Nyugatban 1908 októberéig, amikor meglehetősen felületes és fanyalgó kritikát közöltek Osváték a nagyváradiak legnagyobb döbbenetére. A viszony később sem lett teljesen baráti, a második antológiáról Tóth Árpád kritikája finoman szólva is konkurencia-viszonyt leplez, s a kettő között ugye még Ady duk-duk-cikke is borzolta a kedélyeket. 1908. október előtt azonban más a helyzet: Ady a kezdeti, pezsgő, reménykedő helybéli szervezkedések idején (a holnaposok őt akarták induló lapjuk főmunkatársának is megtenni) és a párizsi-velencei útjáról hazatérve is készülhetett ilyen fotót. Az antológia ünnepélyes bemutatásakor is ez a modernek táborai közötti szellemi azonosulás lesz a legfőbb üzenet.

Az is vitathatatlan, amit Emőd visszaemlékezése is kiemelt, hogy a fényképek, de leginkább az egyéni portréfotó még „a boldog, vidám Adyt mutatja, a csillámló szeműt, mosolyos szájút”.^[29] Ady itt valamiben reménykedik, még bizakodik, vagy legalábbis büszke, optimista. A Nyugat legelső számai éppúgy lehetnek okok minderre, mint a bemutatásra kész, de még felfedetlen antológia, előttük pedig 1908 egyéb Nyugat-számai is szerepelhetnek, nem feltétlenül a legelső lapszámok valamelyike: például az augusztusiak, melyekben Ady szintén versekkel szerepelt. Biztos csak az, hogy az antológia országos „berobbanása” előtti időről beszélünk, ezen belül pedig az, hogy ha tavasz (leginkább április) vagy méginkább a kora ősz (leginkább szeptember közepe). A kérdés nehezen eldönthető.

Érdemes lehet az egész év szempontjából is felidézni e ponton, hogy Ady 1908 februárjától állás nélkül maradt, kénytelen volt megválni a Budapesti Naplótól, s ez igen mélyen érintette. 1908 első hónapjaiban – mint leveleiben maga írja elkeseredve – végleg „leszámol” Budapesttel, az éppen csak elindult Nyugat még nem tud biztos egzisztenciát nyújtani. Február legutolsó napján írja Biró Lajosnak Berlinbe, hogy „most telt le három havas fölmondásom a B. N-nál […] azt hiszem vége mindennek”^[30], ugyanazon a napon Párizsba Lédáéknak így fogalmaz: „Utálom, utálom szívemből Budapestet”.^[31] Ady ekkor mond örömmel igent a nagyváradi szervezkedőknek, akik kezdetekben még folyóirattervvel állnak elé. Antal Sándor 1908 március 11.-én egészen pontosan azt írja neki: „A lap ügye jól áll”, s „május elsejére, vagy még hamarabb felveheti a kívánt 400 korona előleget”.^[32] A Naplótól való elszakadás, a bizonytalanság tehát februárban még nem, de áprilisban már mutathat bizakodóbb Ady-tekintetet Nagyváradon. Ady 1908. április legelső két napjában ismét Nagyváradon tartózkodott, ráadásul Budapestről jövet, s már Párizsba készült. Ady ugyanekkor több ízben is dicsérte a Nyugat 1908. márciusi számait, Lédáéknak Nagyváradról írva 1908. április 2-án kelt levelében pedig megerősítette: „Egy bizonyos, hogy Budapesttel végképp szakítottam.”^[33] Mindezen túl, Ady magánéletében és írói pályáján is fordulatokat hozott az esztendő, amikor nagyon nehéz olyan alkalmat találni, amikor ne a magányos, beteg, elkeseredett és vívódó Adyt, hanem egy optimistábbat látnánk. 1908 szeptember közepe ezen kivételes időszakokhoz tartozott, akkor is, ha tudjuk, ez is csak rövid időre szólt. (Nem véletlen, hogy Ady ekkor vitte el Lédáját is első ízben a felújított szülői házához, Érmindszentre.)

Mindezekkel együtt is úgy gondolom, van az április-szeptember datálási tengelyen túl más megoldandó kérdés is az irodalom- és fotótörténészek előtt e két ismerten is ismeretlen fénykép s annak genealógiája, illetve utóélete kapcsán. Nem kizárt, hogy Juhász maga írta Ady portréja alá az említett sorokat a rá nagyon is jellemző lila tintájával. Legalább ilyen fontos kérdés lehet az is, hogy a Lembert-féle műterempapírra 1910. márciusi dátumot író Emődhöz mikor került a másik, tehát a háromalakos kép, s hogy mikor került ez alá a Juhásztól kölcsönzött két sor: netán éppen akkor márciusban? Netán két kerek évvel a fotó elkészülte után? Ez megint a tavaszi időpontot erősítheti. Emőd írta rá a Juhász-parafrázist? De akkor miért a külön tinta? S vajon addig Emődnek ne lett volna e fényképből egyetlen példánya sem? Azt tudjuk, hogy Emőd 1934. május 4-én Budapesten ezt a fotográfiát ajándékozta Sugár Jenőnek, mellé Várad című versének kéziratával „a váradi szép napokra gondolva”. (Sugár Jenő a Rózsavölgyi és Társa Kiadó szerkesztője volt). De milyen formában adta? Eredetit vagy reprodukciót? Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára is csak egy reprodukciót őriz, az OSZK Kézirattárának Emőd-fondjában pedig nincs nyoma e hármas képnek. Bánfi Tamás nem említi, hogy eredeti vagy csupán kópia került a tulajdonába. Elképzelhető, hogy Rozsnyai Kálmán gyűjteményébe került volna egy eredeti, akinek – mint szó volt róla, hisz maga Emőd is ezt írta – az egyéni Ady-portré is a birtokában volt? Csupa megválaszolandó kérdés.

Utaltam rá, hogy Rozsnyay Kálmán 1908 decemberétől kezdődően pár hetet Nagyváradon töltött, 1909 januárjában komolyabb sajtóbotrány is kialakul körülötte (az ő fordításában játszotta a Szigligeti színház ősbemutatóként Wilde Pádua hercegnőjét, az első előadásoknak ő volt a konferansziéja, de a színpadról a modern költészet kapcsán is „értekezett”), amiről nem csupán a helyi, de az országos lapok is beszámoltak. Ha a hármas fotográfia ekkor már nagyváradi körökben ismeretes volt – s minden bizonnyal az volt – majdhogynem kizárt, hogy a Juhásszal jó barátságot ápoló Rozsnyay (1908 decemberében vagy legkésőbb 1909 januárjában) legalább egy kópiát ne akart volna – akkor ott vagy utóbb – beszerezni. Szinte bizonyos ugyanis, hogy az egyéni Ady-portré is ekkor került a tulajdonába, ezért is feltételezhető forrásként a Juhászra jellemző lila tinta, s tudjuk, hogy ekkor kerültek birtokába a begyűjtött dedikációk is A Holnap első kötetében. Rozsnyai afféle fő foglalkozásként Ady-relikviákat gyűjtött. „Ha Juhász vagy valamelyikünk egy félbemaradt vers kéziratát az asztalon felejtette, Rozsnyay gondosan felszedte és féltve rejtette el kopott, nagy havelockja zsebében” – írta róla Dutka Ákos.^[34] Rozsnyaiék (a Dapsy Gizellával 1908-tól kibontakozó kapcsolata, majd 1910-es házasságkötésük után) kalandos-tragikus életet éltek, a pár Szeghalomról, a kiépülő Horthy-éra elejének börtönévei után, Nógrádverőcén telepedhetett le. Itt a négy mestergerendás parasztszoba egyikét kizárólag az Ady-gyűjtemény tette ki, mely valóságos múzeum volt. A Színházi Élet 1928-as száma a nógrádverőcei házban tett látogatás kapcsán írja: „Fanatikusa a művészetnek. A hisztériáig imádja a művészi tárgyakat.”^[35] A cikk, mely rövid interjút is közölt, képekkel is illusztrálta az egykori muzeális gyűjteményét, köztük Rozsnyay dolgozószobáját, benne Wilde íróasztalával, Rodin egyik mellszobrával és egy agyag kéztanulmánnyal, ami később a Szépművészeti Múzeum tulajdona lett, Anatole France üdvözlő soraival, Déryné díszpoharával, Egressy Gábor kézzel hímzett arcképével, de természetesen az Ady-gyűjteményt is említi. Ez a tetemes gyűjtemény képezte aztán a nagyváradi Ady-Emlékmúzeum törzsanyagát. Mint azt az ifjabbik Hlatky Endre főispántól és a megvásárláshoz vele tartó Tabéry Gézától, illetve a szintén jelen lévő Dutka Ákostól is tudjuk, Rozsnyai az Ady-, Léda-, és A Holnaphoz köthető relikviáit 1942. decemberében 7500 pengőért adta el Nagyvárad városának.^[36] A gyűjtemény még eljutott Nagyváradig, jelentős része ugyanakkor a háborús időkben (vélhetőleg tűzvész következtében) odaveszett. Elképzelhető, hogy ezért nem található egyetlen példány sem az itt tárgyalt fotográfiák eredetijéből a végül csak 1955-ben megnyílt nagyváradi Ady-Emlékmúzeumban.

További lappangó fotók és kópiák ettől még fölbukkanhatnak, kiegészítve jelenlegi tudásunkat, akár új részleteket is napfényre hozva, megvilágítva egy-egy javarészt már ismertnek gondolt történetet. Nemrég egy szintén 1908-as, Juhász Gyula-féle közismerten ál-Ady-vers (tehát Adyra csak rájátszó, őt némiképp parodizáló, az ő hangján írt bökvers) autográf kézirata tűnt fel, egy olyan versé, melyről látszólag mindent tudtunk. Az új adatok mindig felülírhatnak, kiegészíthetnek korábbi ismereteket, ez az elkötelezett filológia és a tudományos igényű állományfeltárás lényeges sajátossága. Ennek az utóbbi verskéziratnak az esete már egy újabb tanulmány kereteiben lesz tisztázható.

^[1] E. Csorba Csilla: Ady. A portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2008.

^[2] Uo.

^[3] Az első versválogatás kiadása különböző okok miatt csúszott, s végül 1908. szeptember 1.-én került csak ki a nyomdából.

^[4] Révész Béla: Ady Endre eleteről, verseiről, jellemeről.Bp., Athenaeum, 1925. (kiegészített, 2. kiadás), 64. és 65. oldalakon.

^[5] Az eredeti sorok a Filológia című 1908-as versében így hangzottak: „S mint ősöm, a Corvinák bús diákja / A múlt ködén átködlő cimbora, / Margóra róttam: Ihatnám! S az Élet / Nagy szomjamat nem oltá el soha!”

^[6] Emőd Tamás: Két Ady-kép, Nyugat, 16. évf., 1923. április 1., 7. sz. 434-437.

^[7] Benedek Marcell főszerk.: Magyar irodalmi lexikon, 3 köt. Bp., Akadémiai, 1963–1965. I. kötet, 290.

^[8] Reiter László szerk.: Ady-könyv: Dokumentumok az Ady-kérdéshez Bp., Amicus, 1924.

^[9] Emőd: Két Ady-kép, i.m.,

^[10] Csak Hatvanynak több mint egy tucat magyarázkodó levelet ír, utóbbi pedig így zárja az ügyet: „Czikked tehát köztünk elfeledhető, de nem excusálható.” [kiemelés az eredetiben.] Vö. Hatvany Lajos – Ady Endrének. in Ady levelezése II., s.a.r. Hegyi Katalin, Vitályos László. Bp., Akadémiai–Argumentum, 2001. 101.

^[11] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. nov. 29. in. Ady levelezése II. (1908-1909). i. m.

^[12] Lásd Juhász Gyula: A Duk-duk affér után, Független Magyarország, 1908. november 22., 20.; illetve: Ady Endre: A Duk-duk-afférhoz. Válasz a Holnapnak, Független Magyarország, 1908. november 26., 10.

^[13] Ady Endre levele Emőd Tamásnak, 1908. dec. 28.?, in Ady Endre levelezese II…, kiad. Hegyi és Vitályos,

133.

^[14] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. nov. 22. Uo., 102.

^[15] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 5. Uo., 114.

^[16] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 24. Uo., 128.

^[17] Évekkel később, Ady halála után Juhász megértőbben ezt már „a magányos oroszlán elbődülésé”-nek nevezte, „aki le akarta rázni magáról barátai és ellenségei koloncát egyaránt”.

^[18] Dutka Ákos: A Holnap, in Szerdahelyi Sándor (szerk.), A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1909, Bp., Korvin Testvérek Könyvnyomdája, 1909, 119–120.

^[19] Uo.

^[20] Emőd Tamás: Jávorka nótája, in A Holnap uj versei, szerk. Kollányi Boldizsár, Bp., Deutsch Zsigmond és Társa, 1909. 178–179.

^[21] Lásd PIM, Kézirattár A 144. [A hat poétán kívül a második antológia előszóírója, Kollányi Boldizsár dedikálja még a kötetet, de megjegyzéseket találunk benne a szegedi Pálos Endrétől (Juhász Gyula barátja, eredeti nevén Eisner Manó), illetve a tulajdonos Rozsnyay Kálmántól is.]

^[22] Lásd erről Boka László: A Holnap „kültagjai” és a karrier – Két évnyitány, in UŐ.: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról, Bp., Balassi, 2018., illetve Bíró-Balogh Tamás: A Holnap társaság „botrányos” kültagja. Rozsnyay Kálmán Nagyváradon. Tiszatáj, 2008. november, 115–135;

^[23] A Holnap 1908. szeptember 27-én tartotta Nagyváradon a Vajda Jánosnak szentelt irodalmi ünnepségét, egyúttal első nyilvános bemutatkozását. A Lédával az oldalán megjelenő Ady előadást tartott az esten, akárcsak Dénes Sándor, a későbbi elnök. Az előadásokat a Nagyváradi Napló 1908. szeptember 29-i száma közölte. A Holnap Társaság ekkor még hivatalosan nem alakult meg; az alakuló ülés csak 1908. október 14-én volt.

^[24] Emőd: Két Ady-kép, Nyugat, i.m.

^[25] Vö. Bánfy Tamás: Ady fényképe. Emőd Tamás Várad című verse és a Rózsavölgyi Kiadó szerkesztőjéhez írt levele. Kortárs, 2018/6, 37-40.

^[26] „A Holnap nem akar éretlen falusi, vidékieskedő forradalom lenni, amolyan irodalmi Barbizon; nem akar vidéki tüntetés lenni a fővárosi irodalom ellen. […] A Holnap a felébredő kultúrérdeklődést és irodalmi lelkiismeretet akarja ébren tartani és fokozni. És hogy erre hivatása van, – eddigi gyönyörű működése bizonyítja.” Lásd a Nagyváradi Napló 1908. október 16-i híradását (Nagyváradi Napló, 1908. október 16.) , illetve: Ilia Mihály: A Holnap születése, Irodalomtörténeti Dolgozatok 13, 89–101 (Szeged, 1960), 49. sz. jegyzet.

^[27] Az Európa nevű szálló a vasútállomás közelében, a Stern-Brüll ház szomszédságában volt. A táviratot lásd: Ady Endre távirata Nagy Mihálynak, 1908. okt. 8 in Ady levelezése II. (1908-1909) i.m.

^[28] Somló Bódog szeptember 26-án kelt válaszleveléből az idekívánkozó rész: „Igen, Nagy Mihály a római jogból, sajnos, nem volt megmenthető. Minthogy azonban csak ebből az egy tárgyból esett baja könnyű lesz a rendbehozatal.” – Lásd Ady Endre Levelezése II. (1908-1909) i. m., 83.

^[29] Emőd: Két Ady-kép, Nyugat, i.m.

^[30] Ady Endre levele Biró Lajosnak, 1908. febr. 28. in Ady levelezése II. 20-21.

^[31] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. febr. 28., Uo., 21.

^[32] Antal Sándor levele Ady Endrének, 1908. márc. 11., Uo., 30.

^[33] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. ápr. 2.”, Uo., 40.

^[34] Dutka Ákos: A Holnap varosa: Regényes korrajz a nagyváradi „A Holnap” születésének idejéről, Bp., Magvető, 1955, 229.

^[35] „Magyarország leggazdagabb koldusa, aki Wilde Oszkár íróasztalán dolgozik, Lenbach festette meg az arcképét és Rodin mintázta meg a szobrát”, Színházi Élet 18, 35. sz. (1928): 22–24, 22.

^[36] Hlatky Endre: Ady Endre és a „Holnap” múzeuma Nagyváradon, Magyar Csillag, 1943/4. (március 15). 302–305.

április 5, 2023 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok

MEGOSZTOM

„Félek tőle és izgat – fázom és vágyom utána”

Ami köztudott: Boncza Berta, Bertuka, egy svájci intézetből még kamaszlányként küldözgette verskezdeményeit Adynak. Csinszka Ady halála után nem sokkal kereste Babits-csal az érzelmi kapcsolatot, talán a támaszt is, sokak szerint udvarolt neki. Az „ostrom” elől a „költőfejedelem” azonban vidékre menekült, és szerelmük történetét megírja Költészet és valóság című novellájában, amit a Nyugatban közöl. De közben 1920 augusztusában Csinszka Márffy Ödönnel köt házasságot, akitől korábban, még Ady életében, rajzórákat vett. Boncza Berta, Bertuka, Csinszka 1934 augusztusában, egy agyvérzést követően meghal.

Amiről kevésbé ismert: kötetben először 1931-ben jelentek meg Csinszka (összegyűjtött, összes?) versei ezzel a címlappal:

Csinszka

Versei

A címnegyedben:

Csinszka versei

Vészi József

bevezető írásával

Márffy Ödön rajzával

Valamint:

Ez a könyv Csinszka verseiből készült 1931 karácsonyára, az Általános Nyomda Könyv- és Lapkiadó R.-T. üzemében, famentes, merített papíron. A versekhez előszót Vészi József* írt.

Ebből a kiadásból Csinszka aláírásával és Márffy Ödön rajzmellékletével 350 számozott példány készült.

E példány száma //////

A példány, aminek kapcsán mindezt előhívom, számozatlan, illusztrációkat sem tartalmaz és Kéry Imre nagyváradi könyvkötő mester Dudek utcai műhelyében az eredeti borítót felhasználva kötötték újra.

A régi barátsággal dedikált példány tartalmazza még Csinszka, Boncza Berta, Bertuka Tabéry Gézához, 1932. február 28-án keltezett kézzel írott levelét. (Nem mellékes, a levélben említett Gulácsy Lajos éppen egy héttel a levél keltezése előtt halt meg Budapesten.) És tartalmaz egy későbbi üzenetet, az akkor már két éve özvegy Márffy Ödön ugyancsak Tabérynek címzett sorait is. Ezeket a leveleket a kötet végére, a Tartalom oldal hátlapjához, avatott könyvkötőmesteri kézzel ragasztották.

A levelek szövegét betűhíven, Csinszka híresen hibás helyesírását megtartva tesszük itt először közzé, amint ekkor már volt férje, Márffy Ödön sorait is.

Boncza Berta, Bertuka, Csinszka levele Tabéry Gézának

1932.II/28.

Kedves Géza. nagyon jól esett hogy ilyen melegen foglalkozott a Könyvemmel – s nagyon jól esik ha igazán szereti ezeket a részben Közös gyerekkorunkbol viszájáro fölsírásokat. Nem hiszem, hogy fogok még verset írni. Ebben a percben hogy így kijött a napvilágra minden elfojtott hangom, nincsen is mondanivalom.

Ami lesz még – ha megtudom csinálni – az komoly, becsületes próza kell legyen. s még az elgondolástól is fázom mennyi munka, izgalom vár rám – ha lesz erőm szembenézni vele. Néha ugy érzem minden és mindenki az egész életem, sorsom és vérmérsékletem játékossága ezt a Könyvet szolgálja – máskor meg – nem hiszem, hogy valaha is beletudjak fogni.

Félek tőle és izgat – fázom és vágyom utána.

Különben pedig élek – és várom a szobám ablakából az új tavaszt. Ugy vagyunk itten – most mint egy tiszta, jó svájczi szanatoriumban, pénzünk nem nagyon van, de az életünk szép. Nem fázunk, tisztaság vesz körül és valahogyan kívül van az élet, pest, minden ami nem mindég szép. –

Kaptam egy remek rádiót – remek külföldi muzsikákat, politikát és más zavarait a világ sorjának – ezt hallgatjuk, amíg elmulik a tél. Egyszer csak vége lesz.

Magát mikor látom itten nálunk?

Most, hogy szegény Gulácsyt eltemették, sokszor gondoltam reá – hogy egyszer kiakarta hozni hozzám Csucsára Dutkával – emlékszik?

Irjon pár sort arrol hogy-hogy vannak – mit csinál – min dolgozik és mikor néz erre mifelénk.

Ödön üdvözletét küldi, én sok régi barátságot mindenkinek – Csinszka – magának – Boncza Bertuka

Márffy Ödön levele Tabéry Gézánk

Budapest 1936. jan. 4.

Kedves Géza

Drága Csinszkám szekrény-fiókjában találtam ezt a levelet és könyvet. Nem tudom miért nem küldte el Hozzád. Nyilván halogatta és várt az alkalomra, hogy akad valaki, aki elviszi.

Kedves barátnőnk – Pécsi Rozi most szives lesz és eljuttatja ezeket, a most már csak megható emlékeket Hozzád.

Soha nem lehet Őt elfelejteni és ebben az érzésben telnek a napjaim.

Ölelő barátsággal

Márffy Ödön

A Csinszka-kötetnek a fenti leveleket tartalmazó példánya történetét áprilisi számunkban ismerhetik meg.

*Vészi József (Arad, 1858 – Budapest, 1940) író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő.

november 1, 2021 | Kelecsényi László | Esszé | Rovatok

MEGOSZTOM

Vár Ady

Várad és Ady.

Nagyvárad és Ady Endre.

Várad a magyar irodalom kultikus helye volt. Nemcsak Ady miatt. Fölsorolni is szinte lehetetlen, ki mindenki kezdte vagy folytatta ott a pályafutását a Pece-parti Párizs falai között. Ha azok a falak mesélni tudnának!

Latinovits Zoltán azonban – legjobb tudásunk szerint – soha nem járt Váradon. Ady Endrét viszont annál inkább kedvelte. Mit kedvelte? Szerette, rajongott érte. Versmondásának középpontjába állította. Ismeretes az a többször elmondott és megírt história, hogy Őze Lajos medálként a nyakában őrizte a Latinovitstól kapott egyforintost, amit Az ős-Kaján elmondásáért kapott tőle.

Talán nem kockázatos kijelenteni, Latinovits Zoltán szellemi végrendelete a halála évében megjelent Ady-lemeze. (Ady Endre versei és írásai. Rendező: Török Tamás, Hungaroton, LPX 13735) A stúdiófelvétel élete utolsó évében készült, de a hanglemezcég kivárt a terjesztésével, csak a színész váratlan és tragikus halála után, szinte azonnal dobta piacra. Később persze utánnyomták, s a beköszöntő CD-korszakban is többször kiadták.

Nagyjából köztudott, hogy Latinovits a hetvenes évek elejére kiszorult a pesti színházakból. Legtöbbször ő mondott fel, néha már csak azért, hogy a munkáltatója ne fegyelmivel bocsássa el. Ennek messzire nyúló okai voltak, melyek ismerhetők a magyar színháztörténetben jártas olvasók előtt. Utoljára Veszprémben támadtak színházi sikerei: rendezett két darabot és játszott is fontos szerepeket. Alkotóerejének javát ekkortájt a vers- és prózamondásra, irodalmi estekre áldozta. Ezekről általában felvételek készültek, így versmondásának java része fennmaradt az utókor számára. Két határkő jelölhető ki: az 1969-es Egyetemi Színpad-i est, Az izgága Jézusok című produkció, valamint az 1976 februári, Fészek Klubban tartott estje, amely egyben búcsúja volt a nyilvános versmondástól. Ezeken az eseményeken is középpontban állott Ady Endre költészete. Olyannyira Ady-értőnek számított, hogy még egy évvel a halála után is szerepelt, igaz, csak a hangjával, a költő születési centenáriumára készült Ki látott engem? című játékfilmben.

Ki lehet jelenteni, hogy Latinovits Zoltán nemcsak Ady verseit szerette és mondta élőben, valamint stúdiófelvételeken. Ady prózája, pontosabban publicisztikája is izgatta, és összeállításaiban részleteket mondott el belőlük, legalább olyan ihletettséggel, mint a költő versei esetében. Az a Hungaroton-lemez, melyet a cikkem elején említettem, lényegében vers- és prózamondási etalonnak tekinthető. Nem véletlen, hogy váratlan halála után ez az album indított el egy jó értelemben vett kultuszt, a halott színész személye körül kialakuló felfokozott, utólagos érdeklődést, hiszen az Aczél György által irányított magyar művelődéspolitika felejtésre kárhoztatta. (Jelen sorok írójának Latinovitsról készített filmszínészportréja például csak hosszú várakoztatás után jelenhetett meg nyomtatásban 1981-ben.) Végül Latinovits győzött, nem a kultúrpolitika. Jöttek a hangfelvételek, előbb fekete bakelit-korongon, majd tartósabb ezüstös anyagon. Feltúrták az archívumokat, és piacra dobták a vele készült szinte összes hangfelvételt. Az elsősorban kereskedelmi célzatú „kiárusítás” jót tett a színésszel. Zseniális alakításairól túl kevés felvétel készült, s maradt fenn. Filmszereplései pedig meglehetősen vegyes benyomást gyakorolnak a mai nézőkre: nemcsak azért, mert mások a mozidivatok, hanem mert azok a művek a maguk idejében töltötték be hivatásukat, sok köztük a dramaturgiai selejt, a nem maradandó esztétikai minőség.

Latinovitsból – tetszik vagy nem – a versmondás lett a legmaradandóbb. Az utókor is így járt a legjobban. Nemcsak a tanulók, a diákok, a magyar szakos egyetemisták. Mert ki tagadhatná, hogy A walesi bárdokat az ő előadásában hallgatva, közelebb jutunk Arany János értéséhez, mintha csupán a nyomtatott szöveg feküdne előttünk. S akkor még egy szót nem szóltunk arról, hogy milyen színvonalú az illető vers előadása.

A versmondó színész szerepnek fogta fel a költő szavait. Többször nyilatkozta, le is írta, hogy úgy veszi ezt a feladatot, mintha magát a költőt kellene színpadon megjelenítenie. A felkészülése során talán feltört belőle, előbukkant személyisége valamely tárnájából építészi múltja. Megrajzolta a verset. Nem a költő arcmását, hanem gondolatainak struktúráját, a vers dinamikájának ívét vetette papírra. A halála után két évvel kiadott Verset mondok című kötetében nemcsak pontos és eleven verselemzései olvashatók, hanem mérnöki rajzok is, melyekkel elsősorban önmaga számára rögzítette egy-egy poéta, köztük Ady Endre költészetének belső titkait. Ezek a rajzok akkor is érdekesek voltak, ha a rossznyelvek szerint csak ő, Latinovits Zoltán értette a jelentésüket.

Szalay Zoltán fotóművész lemezborítóján egy haragos színész néz ránk. Jogosan haragszik, értünk haragszik, meg a kiközösítésért, a kizárásáért, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, azért, hogy a magyar szellemi életben nem találhatott magának más otthont, mint a hanglemezstúdiót és a versmondó pódiumot.

Bibliás, zsoltáros hang zendül a hangszóróból. Latinovits Adyt mond – nem szaval, azt sosem tette. Ahogy kongeniális társa, Mensáros László is átalakította a versmondás addig elismert hagyományát, úgy ő is új idők új hangját hozta, felülírta a hagyományt, amit Ascher Oszkár vagy Básti Lajos más-más módon alapozott meg és hagyományozott ránk.

Tökéletes beleélés – így lehetne röviden leírni, amit a költővel csinál. Nem teremt, csak újrateremt. Megeleveníti az egykor élt poétát. De honnét tudja, milyen volt Ady (vagy akár József Attila)? Szerep-átéléssel fordult feléjük. Életazonosság keletkezett köztük. Legjobban e két 20. századi magyar poétával tudott azonosulni, mert leginkább az ő sorsukkal vállalhatott közösséget. A többiek csak művelődési élményt jelentettek számára, József Attila és főként Ady Endre azonban ősélményt, amit személyes útja és sorsa fedezetével hitelesített számunkra.

„Már akkor, a hetvenes években egyértelmű volt, hogy az Ady-lemez Latinovits versmondói pályájának összegzése, egyszersmind folytatás nélkül maradt csúcspontja. […] Aki az akkori Magyarországon Latinovitsot látta vagy hangját hallotta, az nem egyszerűen színészi alakítást látott vagy szavalatot hallott, hanem ezt egy közösség tagjaként tette.” (Márton László: Parlagi sas. Holmi, 2000. március)

Őrzőkké tett minket, akiknek vigyázniuk kell a strázsán. Aki egyszer hallotta őt, élőben vagy akár felvételen, nem szabadulhat ettől a kihívástól. És ha egyszer tudunk a feladat létezéséről, nem tehetjük meg, hogy ne próbáljunk megfelelni neki.

Címke: ady endre

Nagyvárad fejlődésének kalmárja: Sas Ede

Tabéry Géza: Ady

Hogy látva lássanak?

„Félek tőle és izgat – fázom és vágyom utána”

Vár Ady

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók