Demény Péter: Zümmög a remény

„A kislány a montemayori Szűzanya tiszta fogadalmi ruhájában, gránátpiros szalaggal, s a láz meg a reménység hevétől áttüzesítve olyan volt, mintha angyal suhant volna a falun át, a déli mennybolt irányába.” Bevallom, Juan Ramón Jiménezről akkor hallottam először, pontosabban akkor rögzült a neve az emlékezetemben, amikor Gheorghe Vințantól megkaptam Összes művei IV. és V. kötetét. Lapozgatni kezdtem, s a fordításon egy olyan költő derengett át, aki mintegy folyamatos adventben él, már ha el lehet képzelni ilyesmit. Talán el lehet, hiszen a fenti bekezdés is valami ilyesmit bizonyít. A passzus különben a Platero meg én című, András László fordította „andalúz elégiából” való, és suhanásában valóban az Adventet őrzi és ígéri.

A költészetben egyébként is ez a legcsodálatosabb talán: hogy miközben megvalósulás, ígéret is ugyanakkor, a konkrétum rögtön köddé lesz, a gomolygásból mindig kiválik valami. Bármit, amibe beleszerettünk, milliószor ismételgethetünk magunkban, meg sohasem fejtjük semmiképp. Ez a kislány is ott is marad a szemünkben, meg át is suhan előttünk, örök megjelenő-örök eltűnő. 

„Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.” Ez a pár mondat már Lázár Ervin egyik legszebb könyvéből, a Csillagmajorból, annak is Az asszony című novellájából való. Magyarázni sem kell, ki ez az asszony, és miért menekül, és miközben feszülten várjuk a történet végét, még meg sem lepődünk rajta. Hogyan végződhetne egy történet a gyermek Megváltóról?!

Talán ez az Advent titka: a kezdet reménye. A felnőttségnek, a végnek joga van rosszul végződni, nem is végződhet másként, noha igaz hitű barátaim bizonyára vitatkoznának ezzel. Vitatkozhatnak is; a kezdeten viszont én sem vitatkozhatom. Nem sok szebb pillanat van az emberiség sötéttel teli történelmében, mint amikor megszületik az, aki elhozza a reményt. És hol születik? Hát nem palotában. Mert a reménynek nem palota kell: nem a gazdagság a lényege. Jászolban születik, szalma és barmok között. Akárhol megcsillan, mert a csillogása nem a pénzé. Nem is a hagyományé, sőt. Minden kisded között egyetlen Megváltó van; minden születés között egyetlen Jézus.

És hogy ez évről évre megismétlődik, az mondhatni az emberiség „reménykezelése”. Minden karácsonykor körülállunk egy képzeletbeli jászolt. Minden születéskor azt reméljük, egy jászolt állunk körül. Nem is születik más, csak Megváltó – hogy ki nő fel, az már más kérdés.

„Majd eljön a karácsony is, a percek / elperegnek, az órák eloldalognak, a napok, / a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld / levélből piros parázs lesz, őszi máglya, / majd a tél halotti leple beborítja, / és eljön a karácsony, a naptár lapja / közé zárt időzített öröm, az elmúló évet / megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött / reménye, a hó alól csecsemősírás – / De most még nyár van, tombol, liheg / körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig / lélegző boldogságban; tombolok, lihegek / s elnyúlok én is alig lélegezve, csak / a szívem rándul össze, csak a gyomrom / remeg, csak az agyam sajog tompán, / és koccanó foggal, hangtalanul így / fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe, / majd megadom az örökkévalóságból!” Ez a Csukás István-vers az egyik legnagyobb magyar versek egyike, az adventi versköré is. Mint látható, itt az Advent előtti remény zümmög: az ember azt reméli, van még a nyarából, süt még a nap, mielőtt lehull a hó. „A hó alól csecsemősírás” – ez nem olyan lelkendező remény itt, puszta belátás csupán; a lírai én a tombolásra, lihegésre vágyik, földi boldogságokra és élvezetekre, a fiatalság örömös önáltatására, nem az időzített örömre. Kundera mondja, hogy az Örömódát vigyázzállásban kell végighallgatni, az igazi öröm azonban az, amikor egy Picasso-képen egy férfi dinnyeevés közben „lábát elmondhatatlan örömmel az ég felé löki.”